3.

Az elvtársak lecsapnak

A Nagy Októberi Szocialista Puccs

Oroszországban 1917-ben meglehetősen furcsa helyzet alakult ki. Az úgynevezett „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”-ról sokat írtak később, több mint hetven éven keresztül egyetlen gigantikus hazugságáradat áradt erről az eseményről. Ennek véres méhében született meg aztán a Szovjetunió, ha nem is azonnal, és jött létre az a rendszer, amely a huszadik században máig ható negatív változásokat okozott, amelynek kétszer annyi halálos áldozata lett, mint a mindössze tízegynéhány évig tartó fasizmusnak.

Az ironikus szemlélő azt is mondhatná, hogy a „nagy októberi szocialista forradalom” elnevezés minden ízében hamis, már csak azért is, mert nem volt nagy, nem októberben történt, nem volt szocialista és egyáltalán nem volt forradalom. Ám sajnos a legtöbb ember agyában annyira rárakódtak az eseményre ezek a jelzők, hogy nem lesz könnyű lebontani a hamis rétégeket és eljutni a színtiszta valósághoz. Erre teszünk most kísérletet.

Akik 1945 és 1989 között Kelet-Berlin és Vlagyivosztok között tanultak történelmet (és „történelmet”), azok úgy tudják, hogy 1917-ben munkások, parasztok és katonák megostromolták a Téli Palotát Szentpétervárott, és hősies forradalom révén a nép elvette a hatalmat… kitől is? Ezt valahogyan elkenték. Azt sejtették velünk, hogy természetesen a népet elnyomó cártól. Holott a valóságban 1917 februárja óta a cár és családja börtönben ült, a hatalmat egy polgári kormány vette át, amely a maga módján, és az oroszországi előző ötszáz év állapotaihoz képest valóban forradalmi változásokat okozott. Ők voltak az igazi forradalmárok, nem a bolsevikok, vagyis a kommunisták.

A kommunisták gyáván lapultak. A cári hatalommal nem tudtak és nem mertek szembeszállni, megvárták, míg egy gyönge polgári kormány kerül hatalomra (ezt a forgatókönyvet játszották le 1919 tavaszán Magyarországon is), és attól ragadták el a hatalmat, természetesen erőszakkal.

A magukat szociáldemokratáknak álcázó kommunista vezetők nagyobb része, köztük Lenin és Trockij, sőt Sztálin is, aki persze akkor még egy senki volt – nyugaton éltek, méghozzá nem is rosszul. Ott lapultak és megvárták, míg valaki más kaparja ki nekik a gesztenyét a tűzből. Amint ez megtörtént és a cár elvesztette hatalmát, a vörösök roppantul felbátorodtak. Amikor már biztosak lehettek benne, hogy nem kell tartaniok semmitől, szép lassan és titokban kezdtek visszaszivárogni Oroszországba. Egyetlen céljuk volt: valahogyan kiütni a hatalmat a polgári kormány kezéből. Ők igazi „forradalomra” vágytak, és igazi csak az lehetett, amit a kommunisták csinálnak.

Mivel túl kevesen voltak, nem tehettek egyebet, mint bomlasztották a polgári kormányt. Miközben a nép örült, hogy sikerült elűzni a cári hatalmat, a bolsevikok meg azon bánkódtak, hogy nem övék a hatalom. Ezért egyfelől hátba támadták a fronton küzdő orosz csapatokat, másfelől mindent megtettek azért, hogy megfosszák a hatalomtól a polgári kormányt és bárki mást is, aki nem – ők. A bolsevikoknak is nevezett kommunisták beszivárogtak a helyi tanácsokba, közigazgatásba, és ott bomlasztottak teljes erőből.

Tavasszal aztán végre a Svájcban időző Lenin is felébredt és elszánta magát, hogy hazamegy. Méghozzá idegen segítséggel, hisz másképpen nem tudott volna kimozdulni az alpesi országból. Ajánlatával felkereste a berni német nagykövetet, aki összehozta őt a német császári titkosszolgálat ügynökeivel. Lenin nem kevesebbet ajánlott fel a németeknek, mint hogy ha hazasegítik őt és emigráns kommunista társait, valamint neki és csak neki kifizetnek egy Jelentős összeget”, akkor otthon megfosztja a hatalomtól a polgári kormányt (amely folytatta a háborút a németek ellen, hisz javában zajlott az első világháború), és békét köt Németországgal. A németek számára igen jó üzletnek látszott a dolog, hiszen ha keleten huzamosabb ideig béke lesz, erőiket átcsoportosíthatják a nyugati frontra, Anglia és Franciaország ellen.

Az üzletet megkötötték. A németek nagy titokban hazavitték Lenint és pár tucat társát, a „nagy forradalmár” kapott egymillió német márkát. Ily módon Lenin az ellenséges hatalom és titkosszolgálat fizetett ügynöke volt, aki később a „forradalmat” megbízásból, készpénzért csinálta… volna, ha ugyan lett volna hozzá valami köze! De nem sok volt, mint majd látni fogjuk. Szó sem volt tehát arról, hogy Lenin és társai az elnyomott tömegekért álltak volna ki, és a két régi nagy álom, a szocializmus, majd a kommunizmus megvalósítása lett volna a cél. A cél kizárólag a hatalom megszerzése és az egymillió márkás ügylet befejezése volt. Jó, ha tudjuk azt is, hogy azon a nyáron és őszön az illegális párt kétszer is vizsgálóbizottsága elé idézte Lenint, hogy fényt derítsenek az „egymillió márkás ügyre”. Már csak azért is szükség volt egy puccsra, hogy Lenin hatalomra kerülve elfojtsa elvtársai ez irányú kíváncsiságát. 1917 novembere után aztán viharos gyorsasággal veszett nyoma az összes elvtársnak, aki a munkáspárt ítélőszékének tagjaként ebben az ügyben nyomozott és kényelmetlen kérdéseket tehetett volna fel Lenin elvtársnak. Pár év múlva már nem volt senki, aki feszegette volna a dolgot. Lenin azon a nyáron egyszer sem jelent meg a vizsgálóbizottság előtt, a „forradalom” után pedig a vizsgálóbizottság tagjait hurcolták el és végezték ki.

Lenin nem nagy ember, nem filozófus, nem államférfi és nem forradalmár volt, hanem egy gátlástalan, kegyetlen, kicsinyes és bosszúálló alak. Aki megérkezve a pétervári pályaudvarra, tapasztalhatta, hogy több évtizedes külföldi lapkiadói, cikkírói tevékenysége nyomán azért vannak hívei, sokan ismerik a nevét. Csak éppen a beszédét nem értette senki, mert időközben oroszul is elfelejtett, német szavakat kevert a mondandójába, és arról beszélt, hogy békét kell kötni a németekkel és forradalmat kell csinálni! Az elvtársak döbbenten hallgatták. Hiszen a németek ellen harcolni kell, a forradalmon meg már túl vannak, hisz elűzték, bebörtönözték a cárt, polgári kormányuk van!

De Lenin tudta, mit beszél. „Uljanov ügynök” teljesíteni akart. Csak éppen nem volt befolyása. A következő hónapokban barátok lakásán lapult, befestette a haját, hamis papírokat használt és bujkált. Mindazt, amit később Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak neveztek, mások csinálták, a legtöbbet Trockij tette. Még á jelentéktelen „kifutófiú”, a senkitől sem ismert grúz bűnöző, bizonyos Sztálin álnevű elvtárs is többet nyüzsgött, mint ő. Leninnek nem tetszett a polgári forradalom, mert hiszen ott értelmiségiek lettek a vezetők, az emberek magántulajdonnal is rendelkeztek, a parasztoknak földet ígértek… Nem, ez nem az ő világa volt. Neki a proletariátus (vagyis akkor és ott a műveletlenek) diktatúrája kellett, magántulajdonról hallani sem akart, földosztásról még kevésbé. Szabad sajtó, független bíróságok, önállóan döntésképes állampolgárok…? Ez rettenetesen hangzott a fülének, ez minden volt, csak nem a „szocializmus felé vezető út”. Amit ő koncentrációs táborokkal, feltétlen rendőri erőszakkal és a világot fenyegető hadsereggel tudott csak elképzelni. És végül ez lett a Szovjetunió.

A bolsevikok, vagyis a kommunista vezetők mind arra gondoltak: az elmúlt évtizedekben ők felemelték szavukat a cári rendszer ellen, ezért börtönbe csukták vagy Szibériába száműzték őket. Sokat szenvedtek hát. És most kiderült, hogy semmi sem jár ezért cserébe, nem kapják meg az annyira áhított hatalmat, mert mások már elvették azt a cároktól és demokráciát építgetnek…? Lenin csak nevetett, ha ezt a szót hallotta. Neki a hatalom kellett, amit nem is titkolt.

Trockij volt közöttük a legokosabb, aki már sokat próbált és sok mindenhez értett. Végül is ő szervezte meg azt a puccsot. Fegyvert szerzett illegális úton-módon, kiválasztotta a legmegbízhatóbb munkásokat és katonákat, akiket csak talált a nagyvárosban. Mert arról szó sem volt, hogy a bolsevikok kimerészkedtek volna Szentpétervárról. Csak ott érezték magukat jól, ahol gyárak és munkások voltak, ezekre támaszkodtak.

Őszre sikerült is összeszednie néhány száz mindenre elszánt embert. Akik ugyanúgy nem érezték jól magukat a polgári kormánytól uralt zavaros időkben. Ahol romlott a pénz értéke, folyamatosan sztrájkoltak valahol, óriási volt a zűrzavar, és senki sem tudott semmit.

Az szóba sem jött, hogy a kommunisták szabad választásokon szerezzék meg a hatalmat – ez sohasem sikerült nekik sehol a világban. Hát csak az erőszak jöhetett szóba. Egész katonai alakulatokat állítottak át a maguk oldalára, és készültek a nagy akcióra. Szó sem volt hát arról, hogy forradalmat csináljanak – az ilyesmi nagy tömegek spontán mozgalma szokott lenni. Itt erről szó sem volt. Trockij és társai nem számítottak a népre, egyáltalán nem volt szükségük „forradalmi tömegekre”, amelyekkel később persze hetven éven át dicsekedtek. Igazából a vénasszonyként siránkozó és nap mint nap a letartóztatását váró, bujkáló, minden zajra összerezzenő Lenint is szívesen nélkülözték. Így ő sem a szervezésben, sem a kivitelezésben nem vett részt. Bujkált Pétervárott, sőt a közeli Finnországban is, és csak akkor merészkedett elő, amikor már „győzött a forradalom”…

A nagyvárosban nőtt az éhínség és a nyomor, mind többen érezték úgy, hogy sem a pártok, sem a polgári kormány alatt nem élnek jobban. Lenin meg bujkálva írta lázító cikkeit, de ezek nem nagy hatást értek el. Többre ment Trockij a maga lassú, de alapos szervezőmunkájával.

Senki sem sejtette, miben mesterkednek. Ha az emberek tudták volna, hogy a kommunisták hatalomra kerülve betiltják a szabad sajtót, nem osztanak földet a parasztnak, előbb éveken át tartó polgárháborúba taszítják a népet, majd minden tizedik állampolgárral megjáratják a szibériai több ezer koncentrációs tábor egyikét, hogy aztán gigantikus hadsereget építenek ki és azzal fél évszázadon át fenyegetik-zsarolják a világot – aligha jut eszükbe örülni és munkáshatalmat követelni.

De hát ezt akkor senki sem sejtette, legfeljebb Lenin. Akinek agyában akkor már kirajzolódott az egész proletárdiktatúra, a hatalomra kerülés utáni hetekben és hónapokban aztán papírra is vetette elképzeléseit, és kiadta a parancsot az első kényszermunkatáborok építésére is.

Jó, ha tudjuk azt is: ezeknek az embereknek egy pillanatra sem jutott eszükbe, hogy betagozódjanak a polgári demokráciába és azt erősítsék. Nem gondoltak arra, hogy elég már egy forradalom, hogy most demokrácia van és mindenki szabadon fejlődhet, tehát a polgári kormányt kell erősíteni. Ők el akarták ragadni a hatalmat, ami világos bizonyítéka annak, hogy nem a tömegek jólétéért vagy bármilyen más magasabb eszméért küzdöttek, hanem kizárólag csak a hatalmat akarták maguknak.

Lenin csak 1917. szeptember végén – álruhában, fején parókával, sötét szemüveggel – titokban tért vissza Finnországból. Az elvtársak elvitték egy rejtek-lakásra, ott ülhetett és írhatta álmodozó cikkeit. Már tudták róla, hogy fogalma sincs a gyakorlati konspirációról és a szervezési munkához sem ért. így legalább senkit sem zavart a híres elvtárs és el sem ronthatta a dolgokat.

Trockij gárdistáiból és a megbízható katonákból, fegyverforgatáshoz értő munkásokból végül összeállt egy pár száz fős csapat. Kiosztották nekik a fegyvereket is. Az önzetlen Trockij szerette volna, ha Lenin végre mint igazi munkásvezér, forradalmár áll a tömegek élére, de a beteges, vöröseshajú, mindig csupa-ideg emberke irtózott ettől a szereptől. Valósággal rettegett – mert mi lesz, ha elfognak, kivégeznek? – kérdezgette ijedten.

Az orosz ortodox egyház nem követte annak idején a naptárreformot, azért ott még október 23-át írták, amikor a civilizált világban már november 7-e következett. Azon a napon késő délután és este a városgárdisták – persze még a régi cári hadsereg egyenruhájában, de vörös karszalaggal – elkobzott teherautókon föl-alá száguldoztak a városban. Az ideiglenes polgári kormány persze nem törődött velük. Senki sem vette észre ugyanis, hogy mi történik! Ma már kevesen tudják és alig hiszik el, de ez volt a valóság: a város lakossága észre sem vette az úgynevezett forradalmat!

Az emberek a kávéházakban ültek, a színházakban, éjszakai mulatókban zajlottak a programok. Egyetlen éttermet, kávéházat sem zártak be. Ez is bizonyíték arra, hogy nem forradalom volt – már ha azt valaki még egyáltalán vitatná. Szentpétervár, Oroszország fővárosa élte a maga – akkoriban kevéssé normális, mégis már megszokott – életét. Ezenközben Trockij tervei alapján a vörösgárdisták kisebb osztagai szinte észrevétlenül foglalták el a villanytelepeket, postákat, főként a telefonközpontokat, hogy azonnal elvághassák a kapcsolatot a város és más helységek között. Őröket állítottak a vasútállomásokra, a Néva hídjaira. Vagyis első lépésben nem a kormány és annak épületei, hivatalai ellen irányultak a lépések, hanem csak a hatalom biztosítása volt a cél.

A puccsisták csak utána indultak a cárok egykori székhelye, a Téli Palota ellen. Tudnunk kell, hogy a polgári kormányhoz hű katonai erők a városon kívül állomásoztak, így Szentpétervárott alig voltak kormánykatonák. Magát a Téli Palotát csak pár tucat fegyveres őrizte – olyannyira szegényes volt ez az őrizet, hogy a hatalmas épületnek nem is minden bejáratához jutott őrség! Így csak az nem ment be a miniszterekhez, aki nem akart.

Néhány tucat kormánykatonát szép ígéretekkel vettek le a lábukról, másokat pár üveg vodkával. A városban ténykedő szociáldemokraták – sokkal többen voltak persze, mint a kommunisták! – is melléjük álltak nagy titokban, mert ezek a naiv emberek azt hitték, majd közösen kerülnek kormányra, és igazi szociáldemokráciát csinálnak Oroszországból. Még nem tudták, kikkel álltak össze – de aztán hamarosan megtudták. A sírban, mert mindegyiket kivégezték, munkatáborokba hurcolták, és sok éves szenvedés után pusztultak bele a nagy barátságba a kommunistákkal.

Nemcsak a város lakossága nem értesült az állítólagos „forradalomról” – de maga a polgári kormány sem! Este tíz óra körül – a később a Szovjetunióban mesterségesen létrehozott és folyamatosan táplált legenda szerint ekkor már javában álltak a harcok! – a kormány miniszterelnöke kijött a Téli Palotából, kocsiba ült, és vidéki házába hajtatott. Ez azt bizonyítja, hogy nem dördült el egyetlen lövés sem a városban, és a Palota környékén sem bukkant fel egyetlen ellenséges fegyveres férfi sem.

Maga Kerenszkij, az ideiglenes kormány elnöke később nagyon csodálkozott, amikor azt hallotta, hogy felkelők, „forradalmárok” bevették a palotát. Ez hogyan volt lehetséges, amikor ő egyetlen lövést sem hallott…? A valóságban nagy csönd volt azon az estén. A város élete – mint már említettük – teljes nyugalomban zajlott tovább, akárcsak más napokon, estéken, éjszakákon.

Saljapin, a kor híres énekese az operában énekelt, és az előadást nem kellett félbeszakítani, hiszen semmi sem történt. Nyitva volt minden nyilvános szórakozóhely, jártak a villamosok, az emberek ügyet sem vetettek a szokásos látványokra: hogy katonák állnak a hidakon, pályaudvarok előtt, hogy páncélautókon és teherkocsikon részeg munkások és katonák száguldoznak fel-alá vörös zászlókat lobogtatva. Ezt majd’ mindennap csinálták.

Az utólag kreált legenda szerint „azon az éjszakán a felkelt proletariátus vívta élethalálharcát a burzsoá politikusok félelmetes fegyveres erejével szemben”…

Ami pedig a Téli Palotában történt, az – legalábbis kezdetben – felért egy vígjátékkal.

A senkitől sem akadályoztatott vöröskatonák az őrizetlen bejáratokon át beszivárogtak a hatalmas épületbe, aztán ott… eltévedtek!

A palotának ugyanis több tucat folyosója, több száz szobája és terme, ezernyi ajtaja van. Egyes vörösgárdista alakulatok órákon át kóvályogtak benne, és nem találták a kijáratot. Már éjfél is elmúlott, amikor teljesen véletlenül ráleltek a polgári kormány éppen ülésező minisztereire. A miniszterelnök, mint már említettük, hazament már. A miniszterek éppen arról tárgyaltak, hogyan fog Oroszország kiszállni a háborúból. Ha akkor nem történik meg a fordulat, a polgári kormány köt békét a németekkel és nem az ezért busásan megfizetett Lenin ügynök.

A palota védői között volt egy női alakulat is. Érdekes módon csak ez szállt szembe a részegen üvöltő vöröskatonákkal, de nem öltek meg senkit. Ám ellenállásukat legyőzték. Később a vörösök meglelték a palota pincéjét, ahol hordószámra állt a bor… Mondani sem kell, hogy leitták magukat, a később érkező bajtársaikat nem akarták odaengedni a hordókhoz, lövöldözés tört ki. A vörösök ekkor egymást lőtték halomra – később az itt „elesettek” neveit vésték fel a márványtáblákra, mint a „Téli Palota ostrománál elesett hős bajtársakat”.

Lenin természetesen nem vett részt a puccsban. Amikor már elűzték az ideiglenes kormányt, hatalomra kerülve legyilkoltak mindenkit, akikkel szemben álltak – és azokat is, akik velük voltak: a szociáldemokratákat – a nagy népvezér és a „forradalom atyja” igen bátortalanul merészkedett elő rejtekhelyéről. Nem csoda, hogy így tett, hiszen a puccsot követő időkben gyakorlatilag az egész társadalom kimutatta ellenérzéseit a demokráciát eltipró, a „forradalmat ellopó” kommunisták ellen. Minden dolgozó réteg sztrájkba lépett, még a hivatalnokok is. No meg a vasutasok, a gyári munkások, és jelentős katonai erők vonultak fel a bolsevikok ellen… Ok nem erre számítottak, és csak üggyel-bajjal tudták megvédeni magukat. Később, amikor megerősödtek, persze előkeresték az akkori sztrájkok szervezőit, és mind egy szálig kivégezték őket. Még később pedig öt évig tartó polgárháborúba döntötték az országot. A legenda szerint idegen hatalmak a cár védelmében léptek orosz földre – a valóság ezzel szemben az volt, hogy az európai és ázsiai hatalmak a zsenge korában „legyilkolt” demokratikus polgári kormányt szerették volna megvédelmezni a vörös hordáktól.

Lenin, a német titkosszolgálat ügynöke álruhában bújt elő. így lopózott be az új vörös kormány székhelyére, amit persze akkor már Trockij erősen kézben tartott. Lenin készen állt arra, hogy az első gyanús jelre visszameneküljön Finnországba, avagy bármilyen (külföldi) patkánylyukba. Addigi életében nagyon is megszokta már ezt az állapotot.

Lenin tehát beült a készbe, Trockij és mások pedig kiszolgálták őt. Átadták neki a hatalmat. Ő pedig az egykori cári palota egyik díszes, aranyozott termében helyet foglalt egy hasonlóan aranyozott íróasztalnál, sok ív papírt tett maga elé, és írni kezdte az első szovjet koncentrációs táborok működési terveit…

 

4.

Háromezer éves titok

Megnyílik a fáraó sírboltja

Ha röviden szeretnénk összefoglalni a század egyik legnagyobb – vagy éppenséggel szinte a legnagyobb – régészeti leletét, azt kellene írnunk: 1922-ben, sokévi kutatás után egy szerencsés régész az egyiptomi Királyok Völgyében rálelt egy fáraó sírjára. Márpedig addig csak kirabolt sírokat találtak. Ez volt az első, amely érintetlen állapotban maradt fenn több mint három évezreden keresztül. A megtaláló és a mögötte álló anyagi támogató egy csapásra világhírre tettek szert.

De csak ennyi történt valójában? Nem volt az ügynek előzménye, és később még tragikusabb utórezgései?

Volt-e ebben az ügyben valami csalás? Kik vettek benne részt, és hogyan fejezték be földi pályafutásukat? Igaz-e mindaz a szenzáció, titok, rejtélyes halál, amit minderről hallani és olvasni lehetett akkortájt, sőt azóta folyamatosan? Nem kétséges, hogy akár így, akár úgy történt, az eset körül szépen felnőtt egy csokornyi titok, és ezek egy részét máig nem sikerült megfejteni. Lássuk hát őket.

Tutanhamon Kr. e. 1350 körül uralkodott Egyiptomban. A különös Ekhnaton fáraó utódja volt – azé, aki fáraó létére eretneknek mutatkozott, hisz teljesen új vallást – az akkor természetellenesnek ható egyistenhitet – akarta bevezetni és akinek rövid uralkodása alatt az ország belharcokba, káoszba fulladt. Ami azt illeti, utóda sem sokáig ülhetett a fáraók trónján. Körülbelül kilenc évesen került oda (vagyis valamiféle felnőtt gyámok uralkodtak helyette), és újabb kilenc évvel később, vagyis mindössze tizennyolc évesen halt meg. Szinte semmilyen feljegyzés nem maradt fenn róla, így nem tudható, mit tett – vagy nem tett – Egyiptomért.

Igazából, mint azt a későbbi felfedező, Carter mondotta volt – a leghíresebb, de a legkevésbé ismert ókori uralkodó volt. Akiről csak annyit tudunk: életének legfontosabb eseménye az volt, hogy meghalt és eltemették…

E kétségtelenül cinikus, de reális vélemény persze nem segít abban, hogy közelebb jussunk a fáraóhoz. Az sem sokat segített, hogy később bebizonyosodott: a fiatal fáraót megölték. Az a tény, hogy gyilkosság áldozatául esett oly fiatalon, legfeljebb némi személytelen részvétet ébreszthet bennünk. Ám mi, a huszonegyedik század emberei olyan messze vagyunk már azoktól az időktől, hogy igazából nem is értjük, miképpen éltek és haltak az akkori emberek. Életük és történelmük eseményei olyan távolra kerültek, hogy számunkra ma már teljes mértékben idegenül hatnak. És valóban idegenek, érthetetlenek, elképzelhetetlenek.

De már vagy másfél évtizeddel korábban szöget ütött a dolog Lord Carnarvon, a gazdag angol arisztokrata fejébe. Aki addigi nem rövid életében a világon semmivel sem foglalkozott, semmihez sem értett és ha nem lett volna dúsgazdag a származásából kifolyólag, az életben semmire sem vitte volna. Később is csak egészségügyi okokból – az orvosok egy szörnyű autóbaleset után szinte félholtan varrták össze és csináltak belőle új – igaz, most már örökre beteges és nyomorék – embert. Ügy került Afrikába, hogy a brit orvosok meleg, száraz vidékre küldték. Hát eljutott Egyiptomba. Ott aztán a piramisok körül csavarogva megfertőzte őt a régészet, az egyiptomi múlt, a sok ezer évvel korábban élt fáraók csodálatos világa. És attól kezdve ez a semmit sem érő és semmihez sem értő ingyenélő, felületes és nem is nagyon okos ember megváltozott. Végre megtalálta az őt érdeklő szakterületet, ahol hajlandó volt tevékenykedni, sőt tanulni is. Igaz, kicsit későn, mert már jól elmúlott negyven éves, amikor erre sor került. De elmondhatjuk: jobb későn, mint soha…

Persze egy igazi szakembert rémülettel töltött el az, amit a lord művelt. Minden szakmai hozzáértés nélkül, protekcióval kapott ásatási engedélyeket és azokat a szakma szabályaival ellentétesen, műkedvelő módra végezte. Közben képezte magát tovább.

Akkoriban amúgy sem volt nehéz ilyen engedélyt kapnia egy angol lordnak abban az országban, amely éppenséggel brit megszállás alatt állt. 1906-ban tehát lord Carnarvon ásatásokat kezdett. Nemegyszer járt rosszul – sok hetes vagy hónapos munkák után a földben mindössze egy mumifíkált… macskára lelt, vagy olyan sírra, amit már sok ezer évvel ezelőtt teljesen kiürítettek a sírrablók. Nem csoda, hogy pár év ilyen keserves és kudarcos munkálatai után rájött: szakemberhez kell fordulnia. Olyanhoz, aki nála sokkal többet tud ezekről a dolgokról.

Akkortájt bukkant fel a történetben a harmincegynéhány éves angol Howard Carter, akinek eleinte szintén semmi köze sem volt az egyiptomi régészethez és általában a tudományokhoz. Viszont szépen rajzolt. Amikor egy brit régész hazajött Angliába és rajzolót keresett, aki pontosan lemásolná a sokfelé felfedezett hieroglifákat, Cartert ajánlották neki. A fiatalember így került ki Egyiptomba, sokat olvasott, ott volt minden ásatási helyszínen, és közben rengeteget tanult erről a szakmáról és Egyiptom múltjáról. A végén már annyit tudott, mint az ottani professzorok.

Szinte törvényszerű volt, hogy az 1900-as évek elején a két angol, lord Carnarvon és Howard Carter összefussanak és közösen folytassák a kutatást. Maroknyi ember volt akkoriban a régészek között, akik tudták, ki is volt Ekhnaton és felesége, Nefertiti (Nofretete), de azt is, hogy utánuk egy gyermek király, bizonyos Tutanhamon következett. Ám hogy miről volt nevezetes ez a Tutanhamon, ha ugyan nevezetes volt, és mi lett vele – senki sem tudhatta. Csak a nevet ismerték néhány hieroglifákkal vésett feliratból. Sokan hitték még akkoriban is – ma is hiszik –, hogy a piramisok temetkezési céllal épültek, sírboltok voltak, ezért azt is hitték, hogy Tutanhamont is valamelyik piramisba temették, ahonnan aztán kincseivel együtt a sírrablók a múmiáját is elvitték. Még soha egyetlen piramisban sem találtak múmiákat, halottakat, sőt temetésre utaló egyéb jeleket sem, ám az emberek többsége szentül hisz ebben. Száz évvel ezelőtt a régészek is hittek.

Carnarvon lord megkötötte a szokásos szerződést az egyiptomi hatóságokkal. Ennek értelmében a talált leletek és kincsek fele az övé, fele az egyiptomi államé lesz. Ha viszont királysírt találna, akkor az szőröstül-bőröstül Egyiptomé lesz! Ilyen szerződést sokat kötöttek már másokkal is, de még nem volt rá példa, hogy valaki érintetlen királysírt talált volna. Egyetlen egyiptomi uralkodó holtteste, múmiája és sírboltja sem került elő egészen addig, míg meg nem találták „Tut király” (amerikai nyelvi fordulattal…), vagyis Tutanhamon fáraó sírját.

Carter és Carnarvon ideális szövetséget kötött: az egyik adta a pénzt, a másik a szakértelmet. Egyiküknek sem volt diplomája abból, amit csináltak, de ez nem volt akadály. Carter még az egyiptomi műemlék-felügyelőségnél is dolgozott korábban, ismert mindenkit és róla is tudták, hogy egyetemi diploma nélkül is nagyon érti a szakmáját. Megszállottan kezdtek királysírok után kutatni. Úgy vélték – a többi régész véleményével ellentétben hogy az ún. Királyok Völgyében lehet erre esélyük. Ott ugyan voltak királysírok, de már évezredekkel korábban kifosztották mindegyiket, üresen ásítoztak. A legtöbb régész az első világháború idején kifejezte azt a meggyőződését, hogy ott ugyan nem temettek el több királyt, a tolvajok jó régen kiásták az összes sírt.

Kairótól délre 600 kilométerre Théba (Luxor) környékén ástak tehát ezek a megszállottak. Ahol nagy a forróság, a szél felkavarja a port és a homokot, könnyen kaphat az ember valami betegséget vagy áldozatul eshet a fellázadt bennszülötteknek. De mert ötszáz éven keresztül ide temetkeztek a fáraók, méghozzá sokszor több tíz méter mélyen épített, majd törmelék, kő, föld alá teljesen elrejtett sírokba – hát Carter szerint volt még remény, volt még esély. Egy, csak egy sír megmaradhatott itt úgy, hogy azt a tolvajok sem fedezték fél!

Sokáig írhatnánk arról a tizenöt éves keresésről, amelyet a két fanatikus férfi 1907 és 1922 között végzett. Ide-oda vándoroltak a Királyok Völgyében, hol itt, hol ott ástak teljesen eredménytelenül. Sziklarétegeken kellett áttörniük, bérelt embereik a nagy hőségben lassan csákányoztak, hordták ki a poros földet, a rengeteg követ, és amikor nem találtak semmit, a kiásott gödröket (a szerződés értelmében) vissza kellett temetniök.

De olykor ők vagy a környéken még mindig fel- felbukkanó bennszülött, arab „műgyűjtők” (optimista korunkbeli sírrablók, akik vetélkedtek az ott nyüzsgő európai és amerikai kutatókkal és mellettük próbáltak valami zsákmányra szert tenni) néha találtak egy-egy kisebb tárgyat. Olyant is, amin megjelent Tutanhamon fáraó neve, persze hieroglifákkal írva. Ez adott nekik erőt újra és újra, hogy tovább keresgéljenek. 1922 tavaszán azonban már nagyon elegük volt mindenből, és a legszívesebben otthagyták volna az egészet. Mindkettejüknek tizenöt év ment el az életéből – teljesen eredménytelenül!

Akkor egy olyan helyen kezdtek kutakodni, ahol régebben a sírépítő szolgasereg lakhatott. Ezt a helyet a többi régész eddig elkerülte, mert a nyomok egyértelműek voltak. Ahol a szolgák kunyhói álltak, oda nyilván nem építettek fáraósírt – ez volt a (hamis) feltételezés. A háromezer évvel korábbi emberek logikája helyes volt. Lehet, éppen azért ásták meg ott a sírt, aztán kivégezték azokat, akik ismerték annak helyét – majd mások a már elegyengetett terület fölé költöztették a rabszolgákat és azokkal valami más munkát végeztettek, vagy egy „falsírt ásattak, megtévesztendő a sírrablókat?

A két kétségbeesett kutató, mielőtt felhagytak az ásatással és levonultak volna a terepről, tett még egy kísérletet. A környéken élő modem arab sírrablók is hol itt, hol ott ástak egy kicsit, majd ha semmit sem találtak, otthagyták a gödröket. Nos, Carter az egyik nap egy ilyen gödör alján egy… lépcsőfokra bukkant.

1922 novemberét írták, amikor a kutatócsapat lefelé ásva haladt mind mélyebbre. Az ismeretlen, mélyben kezdődő lépcsők lefelé vezettek. A különféle feliratokból és jelekből tudták, hogy egy, a XVIII. dinasztia idejében készült sírhoz közelednek. De mert maga Carter is felfedezett már ilyeneket, pesszimistán arra gondolt: ha találnak is egy sírboltot, az éppen olyan üres lesz, mint a többi. Végül találtak egy sírkamrát és kiderült, csakugyan jártak már ott sírrablók, talán nem is egyszer.

De az egyszerű sírrablók századokkal vagy ezredévekkel korábban nem tudták azt, amit a képzett régész igen: hogy az csak egy előkamra és mögötte kell lennie még egy vagy több igazi sírkamrának. Amikor a kutatók áttörték a szemközti falat és bevilágítottak egy lyukon, már tudták, hogy a világ legnagyobb régészeti felfedezését tették meg. Csak jóval később derült ki – igaz, nem bizonyítható módon! hogy Carter és a lord húszéves lánya, aki akkortájt szintén ott tartózkodott, a munkásokat szállásukra küldték, maguk pedig az éjszaka leple alatt „valamit csináltak”. Nos, ez a valami nem volt más, mint sírrablás. A szerződés értelmében ugyanis az egyiptomi hatóságoké lenne minden, ha bebizonyosodik, hogy csakugyan királysírt (fáraósírt) találtak. Ám tizenöt éves küzdelmükért cserébe a két férfi szeretett volna valamit magának is megkaparintani. Valamit, nem kis értéket, amin nem kell majd osztozkodniok a helybeliekkel.

Hogy mit vittek el illegálisan, vagy hogy egyáltalán elvittek-e valamit, arra sohasem derült fény igazán. Sokan máig esküsznek rá, hogy ha csakugyan kibővítették a nyílást akkorára, hogy egy ember átcsúszhatott rajta, talán csak a tudásvágy és az önkívületi állapothoz hasonló, a felfedezés felett érzett nagy öröm késztethette erre Cartert és a fiatal hölgyet – de nem tulajdonítottak el semmit. Mások szerint a legértékesebb darabokra tették rá a kezüket. A legvadabb vádaskodók szerint annyi aranytárgyat vittek el, amennyit csak bírtak, és később ezt pénzzé tették…

Mindenesetre a fényképeken is nyoma maradt az ügyetlenül álcázott nyílásnak a két sírkamra közti falon. Mert sok fénykép, sőt később film is készült a régészek által – ez volt a világ első ilyen jellegű régészeti eseménye, amelynek egyes szakaszait fotókon örökítették meg a résztvevők, maguk a felfedezők.

Tény, hogy másnapra elhívták a hatóság képviselőit és újságírókat is. Amerikai mintára szervezték meg a behatolást Tutanhamon sírjába: úgymond teljes nyilvánossággal. Az első fáraósír felbontását figyelemmel kísérhette a világsajtó. Talán nem is kell mondani, hogy ilyen körülmények között csakugyan világszenzáció lett a dologból, és akkoriban hónapokon, sőt éveken át szinte másról sem beszéltek a földgolyón, mint Tutanhamonról. A fáraó, aki kilenc évig ült a trónon több mint háromezer évvel korábban és akiről addig senki semmit sem tudott, most hirtelen a leghíresebb fáraó lett, aki valaha csak élt Egyiptom földjén. (Attól az időtől kezdtek készíteni „múmiás” rémfilmeket is…)

Lefotózták, lefilmezték Tutanhamon szarkofágjának megnyitását, a mérhetetlen aranykincseket, a híres maszkját, amit ma a kairói Egyiptomi Múzeumban láthatunk.

Találtak ott színarany trónt, elefántcsontból készült drága tárgyakat és tömérdek aranytárgyat, amit annak idején mind a halott fáraó bebalzsamozott teste mellé tettek, hogy ne szűkölködjön semmiben a túlvilágon.

Most nem térünk ki arra, mennyi botrány is kapcsolódott az ügyhöz mindjárt az első hetekben. Tény, hogy az ott készült fotók közlési jogait Carnarvon lord és Carter nagy pénzekért adták el, a helyi sajtót nem engedték a helyszínre, mert az úgysem tudott volna eleget fizetni nekik, meghívtak diplomatákat, híres embereket, sőt királyokat és királynékat is, hogy azok sírban tett látogatása is növelje a lelet hírértékét. Mi több, később telefonvonalat vezettek be a sírkamrába (!) és onnan tudósíthatták a rádiókat az élelmes riporterek. Tény, hogy hatalmas zajt csaptak a lelet körül. És amikor ez már hónapok óta tartott, a lord és Carter bejelentették, hogy az eddig fellelt mögött van még egy sírkamra, és azt a nyilvánosság jelenlétében fogják felbontani.

Az nem lepett meg senkit, hogy hiába találták meg a sírt, magáról Tutanhamonról egy szóval sem tudtunk meg többet, mint annak előtte.

De amiért ez az eset ebbe a könyvbe került, az csak most következik.

A huszadik század egyik nagy rejtélyeként kezelték és sok forrás a mai napig is kezeli ezt az ügyet. Annál is inkább, mert fél évszázaddal később Európában is történt egy hasonlóan tragikus halál-sorozat, amiről viszont például a magyar sajtó egyáltalán nem vett tudomást, és Nyugaton sem igazán figyeltek fel rá.

A rejtély az volt – valóban létezik-e a fáraók átka? Vagyis akik felnyitnak egy királysírt, mindnyájan szörnyű halállal lakolnak tettükért? Mi azt állítjuk, hogy igenis, sok halál nem véletlenül következett be. De mint majd látni fogják, nem babona vagy más „természetfölötti” dolog lehetett az átok, a bosszú lényege, hanem valami olyasmi, amit a tudomány is meg tud magyarázni, sőt elsősorban az tud megmagyarázni. Legalábbis jó néhány esetben.

A régi egyiptomiak megtették, amit lehetett: a királysírokat őrizték, elrejtették, rájuk sírrablók elleni átkokat írtak fel. Ennél többet nem tehettek. Vagy mégis…? Van egy elmélet, 2002-ben egy magyar amatőr kutató, egy mérnök hozta nyilvánosságra. Eszerint a sírkamrákat légmentesen zárták le, és azokba egy gyilkos gázt engedtek, amely végzett az… első sírrablókkal. De persze mire évtizedekkel vagy századokkal később egy második rablócsapat is odatalált, a gáz már nem hathatott, hisz rég elillant.

Mások abban hisznek, hogy a sírokra kívülről felírt átkok hatottak valamilyen transzcendentális módon. Ennek az elméletnek sokkal több híve van, mintsem hinnénk – még ma is.

Ugyanakkor racionális módon csakugyan nehéz megmagyarázni a történteket. Ugyanis az következett, hogy 1922 novemberét, Tutanhamon sírkamrájának megnyitását követően különféle balesetek és halálos kórok kezdtek aratni azok körében, akik kapcsolatban álltak az eseménnyel. Amikor már gyanúsan sok ilyen eset történt, a közvélemény – nem kis mértékben persze a sajtó hatására – kezdte ezeket összekapcsolni. Arra is fény derült, hogy a szerencsétlenül járt személyek mindegyike valamilyen kapcsolatban állt vagy a luxori eseményekkel, vagy az onnan elszármazott tárgyakkal…

A lord egyik közeli barátját Luxor utcáin majdnem halálra gázolta egy kocsi. Ez bizony merényletnek tűnt, és bár a tettest elfogták, az nem volt hajlandó nyilatkozni, miért akarta elgázolni az angolt.

Lord Carnarvon volt a következő áldozat. Az orvosok később sajnálkozva tárták szét a kezüket, mondván, a rossz éghajlat viselte meg a férfit. Aki alig öt hónappal világraszóló felfedezése után, 1923. április 6-án meghalt. Nos, az első érv aligha volt igaz, hiszen a nyomorék férfiú éppen orvosai tanácsára költözött annak idején a száraz és meleg éghajlatú Egyiptomba, és ott csaknem két évtizedet töltött el anélkül, hogy egészségi állapotában bármilyen negatív változás állt volna be. Ám miután többször járt a sírkamrában, egyszer csak ágynak dőlt és meghalt…?

Akkor kezdtek aztán beszélni a „fáraó átkáról”, ami nem is csoda. Az emberek is összekapcsolták a tényeket.

Aztán az is elterjedt, hogy a lord véletlenül megszúrta a kezét, ujját valamilyen, a sírban talált éles tárggyal. Mások azt állították, a kamrában sok ezer év alatt sem halt ki minden élet, talán maradtak ott baktériumtörzsek, amelyek mérgező, gyilkos hatást válthatnak ki a mai emberekkel szemben? Erre még visszatérünk.

1923-ban a lord egy másik munkatársa is megbetegedett. Az orvosok, hogy elejét vegyék a pletykáknak, közleményben hozzák a világ tudomására, hogy az illető már a sírkamra felbontása előtt is ugyanazokat a tüneteket mutatta. Mások tagadják ezt.

Az orvosoknak van okuk az óvatosságra, hiszen a sajtó össze nem tartozó eseteket is egybekapcsol. Egy turista elment Luxorba, megnézte a Tutanhamon-sírt, majd elment Kairóba, ahol egy taxi elgázolta. Nos, több sem kellett az újságíróknak, rögtön ezt a férfit is a fáraó átka áldozatai közé sorolták. Holott az első hónapokban több ezren zarándokoltak el Luxorba és nézték meg a sírt, mégsem lett semmi bajuk. Ugyanakkor ha bárki meghalt akkoriban, akinek volt valami köze a muzeális tárgyakhoz – nem okvetlenül a Tutanhamon-sírból valókhoz is – rögtön a fáraó átka-áldozatai közé sorolták.

Hamarosan a sajtó hatására megijedtek sokan, különösen Angliában és az Egyesült Államokban, akiknek valamilyen eredeti egyiptomi tárgy volt a birtokukban – hátha az is „mérgező” vagy „meg van átkozva”…? Tömegesen küldözgették ezeket a tárgyakat a múzeumoknak.

Tény, hogy nem sokkal a lord halála után követte Őt a másvilágra egyik jó barátja, George Gould is. Aztán elhunyt egy Weigall nevű kutató, aki egyszer illegálisan lopózott be a sírboltba. Hogy ott mit tett, nem tudható és mát nem is derülhetett ki.

Tizenhét évvel a sírkamra feltárása után Carter is meghalt Igaz, hatvanhat éves volt már, de halála újjáélesztette a fáraók átkáról szóló pletykákat, és őt is odasorolták azok táborához, akik Tutanhamon miatt vesztek oda. Az átok-hívők listáján akkor már tízegynéhány személy szerepelt, és állítólag mindjártak a sírkamrában.

De ne rohanjunk annyira előre az időben – a lordot hamarosan követte a halálba Georges Bénédicte, a sírfeltáró expedíció francia tagja, aki a Louvre múzeumban az egyiptomi műkincseket restaurálta. De nem ott és nem emiatt halt meg – a Királyok Völgyében, a sírkamrából kijőve egy szívroham végzett vele. Az átok-híveknek több sem kellett – nagyon plasztikusan lehetett leírni, hogy valami történhetett a sírkamrában, ha a férfi valósággal menekült kifelé, de nem jutott messzire, mert a legfelső lépcsőfokon aztán végzett vele valamilyen láthatatlan erő…

Az 1930-as években már több mint húsz személyt emlegettek, akik meghaltak, de előtte valamilyen kapcsolatban voltak a sírkamrával. A valóság ezzel szemben az – és ez is egy titok a huszadik századból, mondhatni ellentitok, mert szinte mindenki hiszi, hogy az átok oly sok emberre sújtott le… – szóval a fáraó sírjának bontásában, annak különféle szakaszaiban, az ott talált több ezer műtárgy leírásában, szállításában, konzerválásában stb. összesen 26 személy vett részt. Ezek közül viszont csupán heten haltak meg, ők is tizenkét év leforgása alatt! Ily módon aligha kapcsolhatók össze, és eltekintve néhány valóban gyanús esettől, nem igazán hihetünk valamiféle átokban.

Ellenben sok résztvevő túlélte még a második világháborút is, sőt a lord lánya – aki azon a bizonyos éjszakán elsőnek és illegálisan lopózott-mászott be a sírkamrába egy falba vájt lyukon át – vidáman élt még az 1950-es években is.

Ugyanakkor van itt valami, ami megerősíteni látszik egynéhány gyanút. Való igaz, hogy lord Carnarvon jó ideje élt Egyiptomban és rossz testi állapota ellenére remekül bírta az ottani éghajlatot és egyéb viszonyokat – őt hónappal a sírkamra felbontása után mégis meghalt. Vagyis lehettek emberek, nem is éppen a legfiatalabbak, akiknek szervezetét valamilyen módon megviselhette valami… Valami, aminek mégiscsak köze lehet a sírkamrához és így áttételesen nem is oktalan a „fáraó átka” elnevezés?

A régi Kínában például szintén igen elterjedt volt a holttestek mumifikálása. Az ezzel foglalkozó szakemberek tudhattak valamit arról, hogy a sírkamrákban, ha azokat légmentesen lezárják, különféle folyamatok indulnak el. Nehogy „megromoljanak” a mumifikált testek, a sírokba faszenet tettek. Ennek higroszkopikus, vagyis nedvességelvonó tulajdonsága közismert. Tehát tudhatták, hogy mi történik a sírkamrákban, talán éppen onnan, hogy felbontottak több száz vagy ezer éves régi sírokat és látták, hogy a nedvesség felismerhetetlenné tette a múmiákat Ezt megelőzendő használtak faszenet.

Az sem zárható ki, hogy csakugyan baktériumok éledtek fel több ezer éves tétlen várakozás, lappangás után. Ma már tudjuk, hogy egyes baktériumfajták nem csak pár ezer, hanem akár pár százezer vagy millió (!) évet is képesek betokosodva, várakozva tölteni, amíg a külső körülmények nem javulnak annyira, hogy ismét tevékenykedni kezdjenek. A baktériumok igen szélsőséges fizikai körülmények között megmaradnak életképes állapotban. És amikor megváltoznak a külső körülmények – például egy sírkamra falára tapadt baktérium érzékeli, hogy fény, friss levegő, más hőmérséklet és páratartalom árad befelé – feléled és hatni kezd!

NOLhc2sBYKiIBA

És hogy mindez nem csak spekuláció, álljon itt rá egy modem és bizonyított példa.

1973 tavaszán a lengyelországi Krakkóban, ahol a Wawel-dombon emelt várban a lengyel királyok temetkezési helye található, renoválási munkálatok zajlottak. A királysírok templomi kápolnákban, föld alatti kriptákban, boltozatok alatt láthatók és látogathatók. Igaz, nem mindegyik. Azon a tavaszon valami okból megbontották az egyik legnagyobb lengyel király, Jagelló Kázmér légmentesen lezárt sírboltját.

Róla annyit érdemes tudnunk, hogy litván hercegként IV. Kázmér néven került a lengyel trónra 1447-ben. Nagy harcokat vívott a Német Lovagrenddel. Felvirágoztatta Lengyelországot. Fiát előbb cseh, majd magyar királlyá is tette. Nagyon jó állapotban hagyta maga után az országot, amikor 1492-ben, Amerika felfedezésének évében meghalt.

Ekkor temették el a waweli székesegyház Szentkereszt-kápolnájában. Igaz, tizenhárom évvel később egyszer megbontották a kamrát, hogy melléje temessék feleségét, de aztán ismét jól elfalazták. A király és királyné teste ott nyugodott 480 éven át! Méghozzá igencsak zavartalanul, mert még a német megszállás évei alatt sem háborgatták őket. És mert – tegyük hozzá – légmentesen el voltak zárva a külvilágtól. A tizenötödik-tizenhatodik századi kőművesek nem sajnálták a jóféle anyagot, amikor a királyi tetemeket befalazták…

480 évvel később aztán régészeti és egyéb okokból – ma már bevallják: erős tudományos kíváncsiság, akadémikus nyomás is érvényesült az ügyben – úgy döntöttek az illetékesek, megnézik, milyen állapotban vannak a halottak, milyen tárgyakat találhatnak mellettük.

Miután megnyílt a sírbolt, ott díszes koporsókara leltek, bennük egy-egy csontvázzal, királyi jelvényekkel és egyéb tárgyakkal. Később mindkét nagy halottat ünnepélyes külsőségekkel, egyházi szertartás keretében eltemették újra.

Ami itt a Tutanhamon-esethez kapcsolja a történéseket, az egy letagadhatatlan tény: a lengyel királysír felbontását követően is megmagyarázhatatlan halálesetek történtek!

Négy olyan egészséges, életerős kutató vesztette életét, akik mind részt vettek a királysír felbontásában. Nevüket – mivel hozzátartozóik máig is élnek – nem tesszük közzé. R. D. 1974 áprilisában, dr. S. W. 1974 júniusában, hat héttel később K. H. mérnök és 1975 májusában J. M. mérnök haltak meg. Persze mire a negyedik érintett is elhunyt, már egész Krakkó, sőt egész Lengyelország arról beszélt, hogy a sírban volt egy régi pergamen, amelyre az ősök egy átkot írtak fel azok ellen, akik a jövőben bármikor fel mernék bontani Kázmér király sírját…

Ismerős a történet, csak a fáraó átkában ez egy falra pirossal írott hieroglifa-csoporttal történt, nem pergamennel. És van még egy különbség: a négy lengyel kutató közül az utolsó kettő, ismervén az előzményeket: mi történt 1922 után Luxorban, és mi történt Krakkóban a két kollégával, akikkel együtt bontották meg Kázmér sírját – már tisztában volt várható sorsával. Maguk jósolták meg saját halálukat! Teljesen biztosak voltak benne, hogy őket is elviszi a rejtélyes „waweli átok”.

Egyikük sem volt tökéletesen egészséges, ám attól kezdve az orvosok döbbenten tapasztalták náluk, hogy az addig ártatlan tulajdonságok, például a magas vérnyomás is egyre súlyosabb problémákat okoz, minden érthető egyéb ok nélkül. Az egyik bajhoz mások is társultak, ismeretlen okból meggyorsultak a káros folyamatok, és a férfiaknál hamarosan eljött a vég.

A rejtélyt hosszas kutatás után egy mikrobiológus professzor, B. Smyk fejtette meg. Talán éppen azért, mert a szóban forgó tudós annak előtte éveken át Kairóban dolgozott, és ott is éppen a múmiák, fából készült ókori szobrok és más műtárgyak mikrobiológiai elemzését végezte el. Most mintákat vett a krakkói királysír anyagaiból is, és munkához látott.

Megállapította, hogy Kázmér sírjában szép számmal voltak olyan baktériumok, amelyek nedvesség nélküli anabiotikus állapotban is megtartották életerejüket. Ezeknek a kis élőlényeknek semmi káruk nem származott abból, hogy 480 évig víz, oxigén és táplálék nélkül kellett meglenniök. Még ennél tízszer vagy százszor hosszabb ideig is kibírták volna. így az is elképzelhető, hogy az egyiptomi királysírokban több ezer évet is átvészelhettek ilyenek vagy hasonlók. Annál is inkább, mert a tudósok máshol, más körülmények között találtak már több száz millió, sőt egy esetben 2 milliárd éves baktériumokat is! Ez utóbbiak akkor éltek, amikor a földi légkör a maitól teljesen eltérő volt, mi több, ők is hozzájárultak a mai bioszféra kialakulásához.

De térjünk vissza Krakkóba. Amikor mindez nyilvánvalóvá lett, a Kázmér mellől kiszedett tárgyakat termikus sokkal – magas hőmérséklettel – és más módokon fertőtlenítették. De mindez utólag már nem segíthetett azon a négy emberen, akik a megnyitás napjaiban minden védőfelszerelés nélkül, gyanútlanul bementek, kézbe vették a tárgyakat, csontokat és belélegezték a sírkamra levegőjét… Akkor került szervezetükbe a „királysír átka”, vagyis a gyilkos mikroorganizmus. A baktérium, amely új körülmények közé kerülve feléledt és működni (ártani) kezdett.

Mit mondhatunk még? Csak annyit, hogy meg is nevezhető a „fáraó átka”: latinul úgy hívják: Aspergillus flavus, amely úgynevezett aflatoxint termel. Ez rákkeltő anyag, de képes más komoly betegségeket is okozni és az emberi szervezetet nagy mértékben legyengíti. Meg kell jegyeznünk, hogy flavus latinul sárgát, aranyszínűt jelent, de a Kázmér-féle sírboltban találtak Aspergillus niger-t is. Vagyis ugyanazon kórokozó fekete változatát is. Érdekes módon ez emberre ártalmatlan, viszont pusztítja a fát és a követ, vagyis a sírboltok építőanyagát és a belétett tárgyakat, például a koporsót.

Ma már nem kétséges tehát – bár a világ egy szűk körön kívül gyakorlatilag mit sem tud arról, hogy Krakkóban nyert bizonyítást a „fáraó átka” – az esetleges rejtélyes betegségek és halálok oka miben keresendő. Nincs kizárva, sőt nagyon is valószínű, hogy több mint háromezer éven keresztül Tutanhamon sírboltjában is ott lapultak az Aspergillus flavus-baktériumok. Vagy ötszáz, vagy háromezer éves anabiotikus „álom” után a megváltozott körülmények hatására a kór tevékenykedni kezdett. Lord Carnarvon alaposan megjárta – az ő megviselt, idősebb szervezetével könnyebben végzett a kór, míg húszéves lánya minden baj nélkül megúszta a dolgot. Carter köztes állapotban volt úgy korban, mint egészségileg, ő tehát elhúzhatta tizenhat évig is anélkül, hogy baja esett volna sőt az sincs kizárva, hogy őt elkerülték a baktériumok. A négy lengyel kutató azonban bizonyos értelemben életét adta a tudományért akkor is, ha mit sem tudott a dolog lényegéről.