7.

Egy tábornok rejtélyes halála

Szövetséges összeesküvés?

A második világháborúnak rengeteg titka, rejtélyes ügye volt, amelyekről egy kisebb könyvtárat összeírtak már.

Mi egy olyan esetet választottunk a sok közül, amelyet a magyar olvasók alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Akik pedig már hallottak róla, azok is jelentéktelen mellékes eseménynek gondolják. Ám nem volt az.

Hiszen maga a tény, hogy a nyugati szövetségesek egyik államfője igen gyanús körülmények között veszíti életét egy roppant furcsa „balesetben” – akkor már van okunk arra gondolni, hogy ez eléggé fontos esemény lehetett. Ha ez ráadásul a háború kellős közepén esik meg és a szóban forgó államférfira egyidőben legalább három nagyhatalom is feni a fogát – a dolog több mint gyanús. Akkor már majdnem biztos, hogy itt „valami történt”, mert minden logika szerint igenis történnie kellett.

Némi előzményekre szükségünk van ahhoz, hogy teljes egészében felfogjuk a történteket. A dolog – leszámítva az évszázados előzményeket – 1939. szeptember 1- jén kezdődött. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, és ezzel az aktussal kezdetét vette a második világháború. Hitler elszámította magát – meg volt róla győződve, hogy mint másfél évvel korábban, amikor Párizs és London a kisujj át sem mozdította szövetségeséért, Csehszlovákiáért, és így azt a náci Harmadik Birodalom büntetlenül bekebelezhette – most sem lesz másként. Ám éppen azért, mert az első esetben nem tettek semmit, és látták, az hová vezetett -Anglia és Franciaország két nappal Lengyelország megtámadása után hadat üzent Németországnak. Persze Hitler nem vonta vissza csapatait, és a háború elkezdődött.

London és Párizs csak akkor csodálkozott el igazán, együtt szinte az egész civilizált világgal, amikor két héttel később kiderült, hogy Hitler nem egyedül támadta meg Lengyelországot. Egy titkos egyezség révén régi barátja, Sztálin is ugyanezt tette. Pár héttel később a „villámháború” sikert hozott Berlinnek és Moszkvának, míg Varsó elesett. A két nagyhatalom által egyszerre és több irányból megtámadott lengyel hadsereg elveszítette a háborút, Sztálin és Hitler pedig fele-fele alapon megosztozott a zsákmányon.

Több mint fél évszázadon át „titoknak” számított az is, mi történt körülbelül 10-12 ezer szovjet fogságba esett lengyel katonatiszttel. Semmiképpen sem jártak olyan jól, mint azok a lengyel tisztek, akik a németek fogságába estek – ezek tiszti hadifogolytáborokban éltek a háború végéig. A szovjet fogságba esett katonákat szibériai kényszermunka- és megsemmisítő táborokba vitték, a megszállt területekről a lengyel értelmiségieket és másokat marhavagonokban milliószámra telepítették ki a Távol- Keletre és Közép-Ázsiába. Aztán a nyugat-oroszországi erdei hadifogolytábor, Katyn (ejtsd: katiny) mellett szép csöndesen pár hét alatt kivégezték az összes lengyel tisztet. A halottakat hatalmas tömegsírokba temették. 1940-et írtak.

Csak egy dologra nem számított a szovjet kommunista vezetés. Hogy a régi barát, Hitler felmondja a gyümölcsöző szövetséget és bő másfél évvel a közös akció után a Szovjetunió ellen fordult. A német hadak megindultak kelet felé, és hamarosan elfoglalták azt a vidéket is, ahol a katyni tömegsírok voltak.

Ezenközben azok a lengyelek, akik nem estek sem szovjet, sem német hadifogságba, Magyarországon és Románián keresztül kijutottak nyugatra és csatlakoztak a szövetségesekhez. Egész lengyel hadosztályok alakultak a francia, a brit és más hadseregek mellett, részt vettek a csatákban Ázsiában, Afrikában és Európában. Olyan lengyel főtisztek vezették őket, akiket ezerszer kipróbáltak már sok fronton és akik sokszor bizonyították hűségüket.

Ilyen volt Sikorski (ejtsd: sikorszki) tábornok is.

Wladyslaw Sikorski, a későbbi államfő 1881-ben született. Apja néptanító volt, hamar meghalt, a sokgyermekes anya varrásból tartotta el családját. Egy iskolaigazgató ismerte fel a kis Wladyslaw tehetséges voltát és segítette továbbtanulását. Az igazgatónak volt egy fogadott lánya is, a két gyerek felnőve összeházasodott. Az egyetem elvégzése alatt és után már kapcsolatot keresett a nemzeti függetlenségi mozgalmakkal (Lengyelország akkor már vagy százötven éve fel volt osztva három nagyhatalom: Oroszország, Poroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia között.) Mindig katona akart lenni, egyelőre csak az illegális mozgalomban lehetett azzá. Végül aztán besorozták az osztrák-magyar hadseregbe, majd az első világháború végén hadnagyként szerelt le, és egyike lett az akkor felálló önálló lengyel hadsereg tisztjeinek. Néhány évvel később pedig már lengyel védelmi miniszter volt, és több esetben is nagy szolgálatokat tett nemzetének.

Még később miniszterelnök is volt, és megmentette országát a politikai zűrzavartól, széthullástól. A harmincas évek közepétől szembekerült azzal a politikai irányvonallal, amely az egyre erősödő hitleri Németországgal szeretett volna kibékülni, megnemtámadási szerződést kötni. A legtöbb politikus azt hitte, ezzel Lengyelország megőrizheti függetlenségét és a nácik nem támadnak rá.

Sikorski viszont végig kitartóan és következetesen amellett volt, hogy Lengyelországnak egy nagy nyugati szövetséghez kell tartoznia, mert csak az védheti meg a szlávok ellen készülődő Hitlertől. A legjobb lenne – kockáztatta meg az akkor még merésznek ható elképzelést is ha a Szovjetunió is ugyanehhez a szövetséghez tartozna. Ez akkoriban teljesen abszurdnak tűnt, igaz, öt-hat évvel később megvalósult. Csak hát addigra elveszett Lengyelország – és nem csak a hitleri megszállás öt évére, hanem az azt követő szovjet megszállás ötven évére is!

Miután a nácik lerohanták az országot, az addig a védekezést vezető tábornok elé jutott Párizsba és ott 1939 októberében már emigráns kormányt alakított, amelynek ö lett a feje. Novemberben átvette a nyugaton szerveződő lengyel hadsereg főparancsnoki posztját is. Amikor aztán másfél évvel később Hitler megtámadta a Szovjetuniót is, a Führerben csalódott Sztálin diktátor is a nyugathoz fordult segítségért. Az angolok, franciák, lengyelek ekkor sorban egyezményt írtak alá Moszkvában, és megalakult a szövetségesek új és az addiginál szélesebb tábora.

Sikorski tábornok mint lengyel kormányfő Moszkvában aláírta az egyezményt Sztálinnal. Csakhogy 1941 őszén a kelet felé nyomuló német csapatok – mint említettük – a katyni erdőben tömegsírokra bukkantak. Először ők ástak ki pár száz holttestet. Aztán Sikorski volt az, aki az ügyet feszegette, a Nemzetközi Vöröskereszttől kért segítséget. A németek meg nagyon szívesen engedték meg, hogy az általuk elfoglalt területen főleg semleges országok patológusai végezzék el a sok ezer halott kihantolását. Sztálin és propagandistái akkor is, sőt még majd’ fél évszázadon át azt hazudták, hogy a lengyel foglyokat a németek ölték meg. Ám amikor a nemzetközi bizottság rátalált a tömegsírokra, kétségen kívül megállapította: az ott talált halottak legalább egy éve fekszenek a földben. Pedig a németek csak 1941 őszén értek oda, pár héttel a halottak kihantolása előtt. Ezenfelül a rothadó egyenruhákban talált lengyel és orosz nyelvű újságkivágások, a levelek mind-mind 1940-es vagy korábbi dátumokat viseltek.

Mintegy mellesleg jegyezzük csak meg, hogy a nürnbergi perben az orosz bírák nem engedték meg, hogy bárki is szóba hozza Katynt. Azzal fenyegetőztek, hogy ha ez megtörténik, akkor otthagyják a nemzetközi törvényszéket és annak döntéseit nem ismerik el. A mindig is túlságosan szolgálatkész britek és franciák meghajoltak az orosz ultimátum előtt.

Nos, vannak elméletek (legalább kettő), amelyek szerint Katyn lett Sikorski veszte is.

A tábornok-államfő ugyanis Moszkvába érkezve az egyezség aláírására, már tudott a szovjetek tömeggyilkosságáról, és követelte, hogy Moszkva ismerje el a gaztettet. Ezzel – enyhén szólva – nem szerzett magának jó pontokat Sztálinnál. Az oroszok különben sem fogták fel igazán, mit is jelent egy „emigráns kormány” – szerintük ha a németek és ők lerohanták a lengyeleket, akkor azoknak külföldön ne legyen semmiféle kormányuk, ha a lakosságuk otthon maradt (vagy egy részét a németek hurcolták koncentrációs táborba, más részét meg ők hurcolták Szibériába). Idegenül nézték a magabiztosan viselkedő, oroszul is beszélő tábornokot, aki méltóságteljesen viselkedett. Ahogyan az egyszerű oroszok képzelik a lengyel „pan”-okat, urakat, és akiket orosz földön századokon át gyűlöltek. Őt most azért gyűlölték, mert annyira forszírozta a katyini ügyet, márpedig a kommunisták ezt is szerették volna elhallgatni a világ elől.

Hogy nem sikerült, abban nagy szerepe volt Sikorski tábornoknak. Ő ugyanis Nyugatra visszatérve nemcsak rászabadította az oroszokra a Nemzetközi Vöröskereszt szakembereit, hanem megszellőztette az ügyet is előbb a lengyel emigráns sajtóban, majd más nyelveken is. Különösön fájdalmasan érintette ez Churchill angol miniszterelnököt, aki ekkor is, később is mindent megtett az oroszokért. Nem akarta, hogy azok megsértődjenek és kiszálljanak a szövetségből. Hiszen a frontokon küzdő német hadosztályok több mint a felét akkor már a Vörös Hadsereg kötötte le keleten, és így a nyugati szövetségesek kisebb erőfeszítéssel vehették fel a harcot a nyugati front német hadosztályai ellen.

Azt talán mondanunk sem kell – hiszen a lengyelek is kelet-európaiak –, hogy a tábornok-elnöknek a legtöbb baja nem a külföldiekkel, sőt nem is az ellenséggel, hanem saját honfitársaival volt. Ötszáz év történelme annyira deformálta a lengyelek, románok, magyarok, csehek, szlovákok, szerbek, bolgárok, albánok stb. lelkét és tudatát, hogy a legnagyobb ellenséget mindig egymásban látták az egyazon nemzethez tartozók is. Csak a világnak ezen a részén történik az immár évszázadok óta, és ma is szüntelenül, hogy a sikert arató honfitárs ellen felzúdul saját népe és igyekeznek őt elgáncsolni, megrágalmazni, lehetetlenné tenni, sőt olykor vele véresen leszámolni is. A világ más részein büszkék a kiemelkedőkre, a tehetségesekre, a híresekre, a gazdagokra, különösen ha azok kizárólag saját maguknak köszönhetik előrejutásukat. Sajnos a világnak ebben a felében az ilyesmi csak arra indítja a honfitársakat, hogy gáncsoskodjanak és valamilyen formában lehetetlenné tegyék a sikeres embert. Akkor is, ha az illető egész életében éppen értük tevékenykedett.

Elég, ha annyit mondunk: még évtizedekkel a háború után, sőt a 21. század elején is jelentek meg olyan cikkek és könyvek Lengyelországban, amelyek szerint a tábornok… a németeknek dolgozó ügynök volt! Ezt az abszurd állítást arra alapozták, hogy Sikorski tevékenysége élete utolsó évében a németek malmára hajtotta volna a vizet. Merthogy mindenáron éket akart verni a szovjet és a brit szövetségesek közé azzal, hogy többek között a Katyn-ügyet feszegette…

Nos, a rossz nyelvek szerint ez a kelet-európai sors végül elérte a tábornokot is. Élete utolsó emigráns éveiben folyamatosan volt kénytelen küzdeni saját nemzetbeli gyűlölködői ellen. Támadták mindenért: egyszerű származása miatt, akkor azért, mert pártolta az oroszokat (!), vagy éppen mert nem pártolta őket. Végső soron több ízben kíséreltek meg ellene merényletet is. Amikor egyszer Angliából hivatalos ügyben Kanadába repült, a gépen egy bombát találtak, de hatástalanították.

Sikorski nemegyszer tárgyalt az angol, a francia és az amerikai állam- és kormányfőkkel is. Ezek közül csak Churchill-lel nem értették meg egymást. Az angol miniszterelnöknek ezer kifogása volt Sikorski ellen. Tudjuk, sokszor biztatta az emigráns lengyel politikusokat, hogy válasszanak meg elnöknek valaki mást, akivel simábban lehet együttműködni.

Bizony Sikorski nem volt könnyű ember. Különösen a katyni eset után nem. Szemére hányta Churchillnek, hogy az angolok elhallgatják a katyni erdőben történt rettenetes tömeggyilkosságot (ami igaz is volt, az angol sajtót a háború alatt cenzúra fékezte). Churchill nem akart ujjat húzni az oroszokkal.

Ez és több más ügy miatt Sikorski gyakorta szembekerült az angol miniszterelnökkel. A lengyelek azt vetették a szemére, hogy a lengyel állam nevében szövetséget kötött az ősellenséggel, Moszkvával. Különösen Katyn után hogyan tehetett ilyent…?

A lengyel katonák ott voltak Norvégiában és Egyiptomban, Iránban és Palesztinában, Líbiában és Szicílián. Később persze a szövetségesekkel együtt szálltak partra Normandiában, és végigharcolták a csatákat az Elbáig. De ezt Sikorski már nem érhette meg, mert…

Nos, 1943 nyarán véget ért élete.

Azon év május végén, hat héttel a rejtélyes baleset előtt – Sikorski tábornok és államfő Angliából repülőgéppel elindult a Közel-Keletre, hogy megszemlélje az ott harcoló lengyel katonákat. Egy apró jel azok számára, akik szerint a későbbi baleset mögött nem más, mint maga a brit miniszterelnök állhatott: indulás előtt Churchill maga hívta fel a tábornok lányát, mert hallotta, hogy a hosszú útra elkíséri apját. Churchill le akarta beszélni a fiatal katonahölgyet az útról. Arról, hogy elkísérje az apját. Sokan később ezt olybá vették, hogy a miniszterelnök lelkiismerete (?) megmozdult, és nem akarta a fiatal teremtés halálát, akit különben személyesen is ismert. Mások ezt az érvet kézlegyintéssel intézték el, mondván: ha Churchill előre tudva a megfejtett német kódokból, hogy a Luftwaffe (a náci légierő) szőnyegbombázást hajt végre Coventry angol város ellen – mégsem figyelmeztette a lakosságot és hagyta, hogy sok ezer ember pusztuljon el –, akkor miért ezzel a fiatal lengyel lánnyal törődött volna? Aki ráadásul az általa olyannyira nem kedvelt tábornokhoz tartozott?

Nos, a tábornok végigjárta a közel-keleti lengyel és brit katonai táborokat, frontvonalakat.

Közben más „frontvonalakon” is harcolnia kellett – a lengyelek háta mögött az új szövetségesek már azt tervezgették, hogy a háború után majd új helyen jelölik ki a lengyel-szovjet határt. Ezzel Lengyelország elveszítette értékes keleti területeit, amelyekre a szovjetek tették rá a kezüket. Mint tudjuk, ez be is következett. Talán éppen azért, mert mire idáig jutottak a tárgyalásokban, nem volt már az élők sorában az a Sikorski, aki ezt megakadályozhatta volna…?

De hallott a tervről és elhatározta, Londonba repül és ellene tesz. Kész volt nyilatkozni az ügyről a Világsajtónak is. Ez pedig ismét csak rossz pont lett volna Churchill és Anglia számára a közvélemény szemében. Talán ezért nem érkezhetett már Sikorski Londonba…?

Brit szemszögből érthető, hogy számukra a németek legyőzése volt az egyetlen igazi cél, és ha a keleti szövetséges egyik feltételül azt szabta, hogy a háború után majd átrajzolhassa a lengyel és szovjet térképeket – miért ellenkezett volna Anglia? A britek különben is nagyon megszokták az elmúlt kétszáz évben, hogy az összes kontinens térképére ők rajzolgatják a határokat… Ezért jól megértették azt a nagyhatalmat, amelyik szerény méretekben szintén erre vágyott.

Nem sokkal a „baleset” előtt, 1943 tavaszán Sikorski olyant tett, amitől London majdnem sokkot kapott. A katyini mészárlás miatt a nyilvánosság előtt vádolta meg Sztálint és az egész szovjet vezetést – mire Moszkva megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a lengyel kormánnyal. Vagyis azzal, amelyiknek éppen Sikorski volt a feje. Ezzel csakugyan sikerült – bár akarata ellenére – rést ütni a szövetségesek közé. Elkerülhetetlen volt, hogy itt valakinek lehulljon a feje – csak arra nem számított az öreg stratéga, hogy az éppen ő lesz. Hatvankét éves volt ekkor.

Jellemző különben, hogy amikor Sikorski halála után a lengyelek új államfőt választottak maguknak, azzal az emberrel a britek kerek-perec közölték: ezután nem tűrnek el semmiféle akciózást, és példának hozták fel, amikor Sikorski előhozta a katyni ügyet, és a lengyelek nyugodjanak bele Sztálin akaratába, hogy a háború után elveszítik területeik egy részét, és vegyék fel ismét a diplomáciai kapcsolatot 1939-es megtámadójukkal… Megalázó feltételek, sőt parancsok voltak ezek London részéről, amit aztán az is tetézett, hogy fél évvel később a teheráni csúcstalálkozóra meg sem hívták a szintén szövetséges lengyelek államfőjét…

Sikorski Kairóban értesült a hazája ellen szőtt közös szovjet-brit tervekről, és szűkebb környezete előtt emlegette, hogy ha visszaérnek Londonba, akkor ő majd megmutatja Churchillnek, hogyan kell kesztyűbe dudálni. Sokak szerint Churchill és a Downing Street 10 rendelkezésére álló brit titkosszolgálat megelőzte őt – Churchill számolt le vele előbb.

1943 májusában, pár nappal azután, hogy Sikorski elindult a Közel-Keletre, ismeretlen telefonáló felhívta a lengyel hadsereg londoni irodáját, és kifogástalan lengyel nyelven közölte, hogy a Sikorski tábornokot szállító repülőgép lezuhant és az összes utas odaveszett.

A hír vaklármának bizonyult. Lehet, valaki morbid tréfát űzött…? Vagy ellenkezőleg, az első merényletet már az odaúton tervezték, csak valami okból nem sikerült végrehajtani, viszont a Londonban maradt lengyel tettestárs elvégezte a rá bízott feladatot? De miért telefonált, ha az érdekeltek a hírt úgyis megtudhatták valamivel később egy hírügynökségi vagy egy katonai jelentésből, netán a sajtóból? Már ha csakugyan megtörtént volna a „baleset”. De ez nem történt meg – akkor. Hanem… hat héttel később, és pontosan úgy, ahogyan azt az ismeretlen telefonáló mondta!

Innentől kezdve maradjunk a rövid, tárgyilagos, mondhatni szinte távirati stílusnál. A dolog politikai vonatkozásai innentől kezdve nem annyira fontosak. Sikorski tábornok és tízegynéhány fős kísérete, amely főleg katonatisztekből, néhány civilből és a lányából állott – Kairóból elindult vissza Anglia felé. Az akkori repülőgépekkel természetesen nem lehetett ekkora távolságot egyhuzamban átrepülni. Ezért a gépet a Földközi-tenger nyugati kijáratánál lévő Gibraltárba, az ottani brit katonai támaszpontra irányították. Innen kellett 1943. július 4-én késő este továbbindulniok Londonba.

Ez az indulási időpont sem volt véletlen – a még német uralom alatt lévő dél-franciaországi területeket és az atlanti francia partokat lehetőleg az éjszakai órákban kellett megkerülniük. A brit gépek akkoriban szigorúan titokban tartott menetrenddel, az Ibériai-félszigetet megkerülve, végig a tenger felett repültek. Különösen akkor, ha – mint ebben az esetben is – egy szövetséges állam vezetőjét vitték a fedélzetükön.

Később ez is újabb adalék lett a britek elleni gyanúhoz. Hiszen a szigorú titoktartás miatt sem a németek, sem senki más – a briteken kívül – nem tudhatott a gépről és illusztris utasáról. Ha valaki mégis elveszejtette a gépet, akkor csak a brit titkosszolgálat lehetett, mert más nem fért hozzá a repülőút létfontosságú adataihoz…

Július 4-én este tehát Sikorski és kísérete búcsút vett a gibraltári brit kormányzótól, és felszállt a gépre. A gibraltári repülőtér helyhiány miatt (a mai napig) a tengerre épített kifutópályával rendelkezik.

Gyanús körülmények persze voltak. Amint arra az utólagos vizsgálat fényt derített. Goltolyan lengyel tiszt Sikorksi környezetében, aki 4-én egész nap a repülőtéren álló és jól őrzött géphez háromszor is odament – sohasem egyedül –, hogy kivegyen valamit a társaság gépen hagyott poggyászai közül. Lehet, ez az illető – szintén lengyel emigráns katonatiszt – helyezett el egy bombát. De hát robbanás nem történt, ezért a feltételezést elvetették. Azt viszont nem, hogy valaki esetleg szabotázsakcióként megrongálta a gépet. De hogyan tehette, ha azt folyton brit katonák őrizték?

Nem volt titok, hogy Sikorski Gibraltárban tartózkodik – a nap folyamán a lengyel államfő a kormányzóval ebédelt, megszemlélte az egyik helyőrségi brit ezredet, és mozgott a városban autón. Ha voltak ott német kémek, megtudhatták hát, hogy Sikorski éppen átutazik a városon. Mivel a fasiszta spanyolok szinte érintésnyi közelségben – pár kilométerre – voltak a brit támaszponttól, mindén eshetőségre számítani kellett.

De senki sem kísérelt meg merényletet a tábornok ellen. A nap zavartalanul telt el. Este 22 óra 30 perckor már készen álltak, hogy a repülőtérre hajtassanak, ahová a kormányzó is elkísérte őket.

A tábornok Liberator AL 523-as típusú négymotoros gép, amellyel Kairóból eljöttek, egész nap különleges őrizet alatt, a nagyon fontos személyek számára fenntartott térségen állt. Most nagy nyüzsgés volt körülötte. A cseh katonai pilóta, Edvard Max Prechal vezette, aki már nemegyszer repült Sikorskival és akiben a tábornok megbízott. Prechal előbb egyenként, majd párosával pörgette a motorokat, ami kipróbálásukra és bemelegítésükre egyaránt szolgált. Beszálltak az utasok, tízegynéhány személy, köztük természetesen a tábornok, főtisztjei, a lánya és néhány más személy, köztük angol kormánytisztviselők is.

A gép az éjszakai kivilágított kifutópályán elindult. Majdnem egy kilométert robogott, és amikor elérte a kellő sebességet, a pilóta felemelte. Mintegy harminc méter magasan járhatott, amikor már be is húzta a futóműveket. Ekkor valami történt. Mindössze húsz másodperc telt el az indulás óta és a még a repülőtéren várakozó személyek – akik kikísérték a vendégeket – hirtelen azt hallották, hogy a pilóta kikapcsolta az összes motort. Prechal akkor már tudta, amit később mint egyetlen túlélő vallott a vizsgálóbizottság előtt: nem működött a magassági kormány. A gép éppen csak feljebb emelkedett valamicskét, de tovább már nem. Tudta, másodperceken belül a hullámok közé zuhannak – a kifutópálya véget ért, kiszaladt alóluk, és előttük csak az éjszakai tenger hullámzott. Nehogy felrobbanjanak a motorok, kikapcsolta őket. Még annyit sikerült kiáltania a mikrofonba, hogy „crash landing”, vagyis vészleszállás, lezuhanás – és a gép máris a vízbe ütközött. Darabokra szakadt.

Amint azt a később a víz alól kihozott utasok sérülései alapján megállapították – a legtöbb utas már az ütközés pillanatában elvesztette eszméletét. Általában nem voltak bekötve az ülésekbe, akkoriban ez még nem volt szokás, sem előírás. Prechal volt az egyetlen, aki úszómellényt viselt, holott sohasem szokott. Azzal magyarázta később, hogy mivel a gibraltári kifutópálya a tengerben végződik, ott felvette ezt. Ám amikor odafelé repültek, és amikor Kairóból érkezve landoltak ugyanezen a kifutópályán, eszébe sem jutott tengeri mentőmellényt viselni. Pilótatársa sem viselt ilyent, az egész gépen egyedül rajta volt mellény.

És ő volt az egyetlen, aki élve megmenekült!

Mondani sem kell, hogy később, különösen a tábornokot sirató lengyelek körében azonnal igen gyanús lett a cseh pilóta. Akit viszont a brit hatóságok nem gyanúsítottak, és később visszatért Csehszlovákiába, de élete végéig védekeznie kellett a gyanúsítások ellen. Újságírók és írók keresték fel, akik mind Sikorskiról és/vagy a balesetről akartak írni. Szükségük volt az egyetlen túlélő vallomására. Prechal azonban mindvégig csak ugyanazt a verziót ismételgette: megrongálódott a magassági kormány, ezért zuhant le a gép, nem merénylet volt, hanem műszaki hiba.

Csak az a baj, hogy amikor egy nappal korábban leszálltak, minden ép volt, rendben volt, jól működött. Utána a gép huszonnégy órán keresztül katonai őrizet alatt állt a reptér erre kijelölt, jól vigyázott pontján, szabotőr tehát nem férhetett hozzá.

Kivéve, ha az a szabotőr brit volt és a brit kormány jóváhagyásával cselekedett!

Maga a „baleset” a mai napig vita tárgya. Egy neves drámaíró erről írott darabját nyugat-európai színházakban évtizedeken át játszották – a szerző szerint világos, hogy Churchill adott parancsot személyes ellenfele meggyilkolására, mert az összekuszálta volna a szovjet és nyugati szövetségesek közti viszonyt. Azt a viszonyt, amely persze egészen másfélének látszott Londonból szemlélve, mintsem Moszkvából vagy a lengyelek (nem ok nélkül) érzékeny szemszögéből.

A gép körülbelül hat percig maradt (törötten is) a felszínen. De nyolc percbe tellett, mire a mentőmotorcsónakok odaértek. Addigra a gép a kifutópálya mögötti sekély vízbe süllyedt, ki sem látszott belőle. Prechal kis lábsérülésekkel megmenekült. Sikorski tábornokot koponyaalapi töréssel találták meg – már nem élt. Egyáltalán, a mentőalakulatok és a búvárok odaérkezésével egyidőben már nem találtak élő utast. Vagy ha volt is köztük élő, mint az egyik angol utas, már perceken belül meghalt az is, mielőtt a mentőcsónak a partra ért volna vele. Ennek ellenére egy órával később az angol hadsereg azt táviratozta Londonba a lengyeleknek, hogy három embert élve mentettek ki, de nevüket nem közölte.

A tábornok fején akkora törés volt, aminek mentén az agyvelő is kitüremkedett, azonfelül voltak belső sérülései is, sőt mind a négy végtagja eltört. Iszonyatos erővel csapódott hát a vízbe a Liberator. Hasonlóan komoly sérüléseket szenvedett a többi utas is. Akadt olyan, akit csak később találtak meg a búvárok, és volt olyan is, aki sohasem került elő. Például a tábornok lányának csak egyik egyenruha-darabját lelték fel a roncsban. Az asszony holtteste elsodródott, és az áramlatok elragadták – sohasem találták meg. Mellesleg vele együtt még három másik holttestet is elsodort az áramlat, ki a nyílt tengerre.

Tudjuk azt is, hogy a két hétig tartó vizsgálatban búvárok és különleges katonák is részt vettek. Az utóbbi célzás nyilván a titkosszolgálat tisztjeit rejti, akik a kb. 10 méter mély vízben a búvárokkal együtt szálltak le. Churchill nyíltan azt az utasítást adta, hogy keressenek szabotázsra utaló jeleket – ezzel akarta elterelni azt a gyanút, hogy netán maguk az angolok végeztek volna a tábornokkal. De hát ez könnyen meglehet, ráadásul ha éppen ugyanaz a titkosszolgálat küldött embereket keresni nyomokat, akkor bizonyosak lehetünk benne: nem találtak semmit.

Aminthogy nem is találtak – legalábbis ezt jelentette aztán Londonba az a különleges vizsgálóbizottság, amelyet az angolok hoztak létre a baleset körülményeinek kivizsgálására. Később furcsa tanúvallomások is elhangzottak. Valaki az egyik odaérkező mentőcsónak legénységéből az éjszakába mintha gumicsónakon evezve távolodó alakot pillantott volna meg. Ezt a nyomot sohasem vizsgálták meg.

Öt nappal később a brit és amerikai haderő megindult Észak-Afrikából Szicília felé. Ez volt az első partraszállási hadművelet Európában. Ettől kezdve már szinte senki sem beszélt a Sikorski tábornokot elveszejtő légibalesetről.

De az titok maradt, mi is történt valójában azon az éjszakán Gibraltárban. Senki sem moshatja le Churchillről, hogy ő szervezte a merényletet. Hiszen tudjuk, hogy hasonló parancsokat máskor is kiadott már. Rejtélyes „balesetek” történtek például Charles de Gaulle, a francia szövetséges hadsereg parancsnoka körül is. Nyílt titok volt, hogy Churchill őt sem szenvedheti. Felmerült persze az a gyanú is, hogy a szovjetek akartak végezni Sikorskival, amiért felhívta a világ figyelmét rémisztő tömeggyilkosságukra. De a lehetséges variációk ezzel nem értek véget. A lengyel hadseregen és emigráns kormányon belül is hatalmas ellentétek feszültek. Akadt olyan tábornok a lengyel seregben, aki szemben állt Sikorskival éppen annak feltételezett szovjetbarátsága (?) miatt, míg mások egyszerű belső ügyekkel magyarázták ezeket az ellentéteket. Sikorski a közel-keleti hadseregcsoportnál rengeteg hiányosságot, sőt sikkasztásokat tapasztalt, és bejelentette, amint hazaér Londonba, majd szétcsap a főtiszt urak között. Lehet, a bajba került tisztek egyike szervezte meg a „balesetet”, és annak nem is voltak politikai vonatkozásai…?

Most már ez is a huszadik század titka marad.