12.

Egy pápa különös halála

Merénylet a Vatikánban

Aki külön nem foglalkozott a témával, nem is hinné, milyen sok alkalommal és ravasznál ravaszabb módon próbált a szovjet titkosszolgálat, a KGB behatolni a Vatikánba. Nem is mindig sikertelenül. Akik figyelemmel kísérték az 1970-es évek eseményeit, azok tudják, hogy mielőtt a KGB és a bolgár titkosszolgálat által beszervezett török merénylő fegyvert emelt II. János Pál pápára 1981-ben – már néhány évvel korábban sikerrel fejezett be egy akciót az előző pápa ellen!

Az olasz titkosszolgálat csak 1990-ben végzett el egy visszamenőleges vizsgálatot. Ebből kiderült, hogy az akkori szovjet titkosszolgálat egy igen magas rangú vatikáni tisztségviselőt, a mindenkori pápa utáni második ember környezetébe vitt be egy kémet, aki lehallgató berendezéseket helyezett el a tisztségviselő lakásában (ne kerteljünk, mondjuk ki kereken, hogy Casaroli bíborosról, a Vatikán „külügyminiszteréről” van szó…). így a római szovjet nagykövetség amúgy is nagy létszámú KGB- ügynökhálózatának alapos betekintése nyílott a vatikáni ügyekbe. Túl bonyolult lenne itt végigmenni az egész eseményláncolaton, hogyan kapcsolódott bele a KGB a vatikáni pénzügyekbe, különösen azokba, melyeket egy titkos szervezeten keresztül, a maffia-kapcsolatokkal is vádolható lelkiismeretlen, szélhámos bankárok ellenőriztek. Végül, ezek révén sikerült csaknem teljesen kiüríteni a Vatikán kasszáját – azokat csak a lengyel pápa hozta rendbe, sok nehézség árán. De mielőtt II. János Pál ült volna Szent Péter trónjára, volt egy másik pápa is. Ma már egyre kevesebben emlékeznek rá, hiszen mindössze egyetlen hónapig volt az Egyház feje. Utána úgymond „szívroham” végzett vele.

Nos, az 1990-es években nagyon sok olyan adat került napvilágra erről az 1978-as eseményről, amely egyértelműen mutat arra, hogy I. János Pál nem szívroham következtében vesztette életét, hanem megmérgezték. Ez lett volna – oly hosszú, több évszázados vatikáni nyugalom és békesség után – az első merénylet, amelynek a katolikus egyház feje esett áldozatul.

Azt sem kell mondanom, hogy mindezt a Vatikán a mai napig tagadja, sőt nem is hajlandó érdemben foglalkozni az efféle „alaptalan vádaskodásokkal”. Pedig a világsajtóban és könyvekben többen szóvá tették a dolgot, de valódi, bizonyított cáfolatok helyett csak üres tagadás, vagy néma csönd volt a válasz.

A KGB terve egyszerű, de hatásos volt. Ügynökei beépültek azokba a jobboldali, kissé maffiagyanús szervezetekbe is, amelyek akkortájt a Vatikán pénzügyeit intézték. Arra vártak, hogy ez az üzlet kiterebélyesedjen és minél több intézményt, szervezetet, alvilági embert és korrupt politikust lehessen egy csapásra leleplezni. Amikor ezzel készen lesznek, a világsajtó velük rokonszenvező balos sajtótermékeiben egyszer csak egy bombát robbantanak és az egész keresztény világban nevetségessé, sőt szánalmassá teszik a katolikus egyházat, másfelől pedig kiprovokálják, hogy olasz földön és nyugat-európai országokban nyomozást indítsanak e szervezetek és bankok

ellen. Az akkori pápa pedig hiába állítja majd, hogy semmiről sem tudott (valóban nem tudott, de csak azért nem, mert nem volt hajlandó anyagi ügyekkel foglalkozni, ami nagy hiba volt – a mai pápa bezzeg már odafigyel erre is!) a botrány egyre csak dagad és teljesen hiteltelenné teszi az egyházat. Ami mindenképpen kapóra jön Moszkvának, hisz egyik ideológiai célja volt „kivégezni” a nagy egyházakat és vallásokat, megrendíteni bennük az emberek hitét – bármi áron.

Az 1970-es évek vége felé a Vatikán saját bankot üzemeltetett Banco Santo Spirito („Szentlélek Bank”) néven, ami már önmagában is kissé meglepő tény, de akkortájt elfogadott dolog volt. Ezt egy amerikai püspök vezette, aki jó barátságban volt a civil bankárokkal. Marcinkus püspök úr olyanokkal barátkozott tehát, mint Licio Gelli, Michele Sindona és Roberto Calvi – sötét alakjai az olasz és nemzetközi pénzügyi alvilágnak (az egyiket később megölték, a másik máig börtönben ül). És akik a maffiák pénzét mosták tisztára a vatikáni bankok útján. Hiszen a „Szentlélek Bankból” érkező átutalásokra ki gyanakodott volna? Melyik hatóság indított volna nyomozást olyan üzletember vagy pénzügyi tranzakció után, amely ilyen „szent” és tiszta intézményen folyt keresztül…?

Az ötlet – ismerjük el – zseniális volt, és éveken keresztül működött. Persze, ahogyan az lenni szokott, egy idő után előbb az al- majd a „felvilágban” is híre terjedt. Elsősorban pénzügyi körökben. A KGB ügynökei is értesültek a mendemondákról, és ekkor már készülődni kezdtek a nagy leleplezésre. Nehogy valaki más – mondjuk az olasz pénzügyminisztérium ellenőrző szerve – megelőzze őket. Már csak azért is nagyon sajnálták volna az egészet, mert lényegében Moszkva támogatásával jött létre és ügyködött a P-2-esnek nevezett jobboldali titkos szervezet, amely összekapcsolta a neofasiszta és egyházi és katonai köröket is számos nyugat-európai országban. A Vatikán pénzügyeivel együtt ezt is leleplezte volna Moszkva, hogy rámutasson, miféle körökben mozog az Egyház és kik kezelik a Vatikán pénzét…

Ekkor jött el 1978 nyarának vége, és meghalt az addigi pápa. Helyére az egyházi zsinat az addigi velencei pátriárkát, Albino Lucianit választotta meg pápának. Akkor persze még senki sem sejtette, hogy az új pápa mindössze 33 napig fog „uralkodni”, aztán roppant gyanús körülmények között távozik ebből a földi siralomvölgyből…

Három elmélet áll egymással szemben. Az egyik, hogy Luciani pápa beteg volt, és 33 nap után abba halt bele. Tehát lényegében nem történt semmi, semmi különös és semmi bűnügy.

A kettes számú változat merényletre utal, de azt a P- 2-es páholy emberei követték el, nehogy lelepleződjön a Calvi-Gelli-Marcinkus vonal. Ehhez egyesek még hozzáteszik a szabadkőműveseket is, akiket az új pápa a bankárokkal együtt akart leleplezni. így kiderült volna a sajátos pénzmosás is, ami mérhetetlen károkat okozott volna a Vatikánnak és általában az Egyháznak szerte a világban.

A harmadik változat is merényletet sejtet. Ez a mi változatunk: mi azt állítjuk, hogy a 2-es változathoz hasonlóan a pápát a bankárok és a jobboldali illegális szerveződés érdekében és annak rokonszenvezői tették el láb alól, de, mindeme akciók mögött a KGB állott, elsősorban annak volt érdeke, hogy ne a pápa rántsa le a leplet a sötét üzelmekről, hanem majd Moszkva utasítására ott és akkor, ahol és amikor azt a szovjet vezetés jónak látja.

Luciani bíboros lélekben egyszerű, bár művelt ember volt. Nem törekedett a pápaságra, ő maga csodálkozott a legjobban, amikor megválasztották. Aztán nekiállt végezni a dolgát, mert egész életében kötelességtudó ember volt. Mint mindenki, aki „átvesz egy boltot”, első dolga volt megismerkedni azzal kívülről és belülről. A vatikáni ügyekről azelőtt keveset tudott, nem is az ő dolga volt. Most azonban aprólékosan átrágta magát az összes jelentésen, állapotleíráson, személyzeti aktán és így tovább. Nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön, valami nincs rendben, nagyon nincs rendben.

És ahogyan az ilyenkor lenni szokott – amikor valahol egy új főnök bukkan fel –, buzgó egyének besúgták neki, milyen sok szabadkőműves létezik a Vatikánban, köztük vezető pozícióban is. Hamarosan megkapta azok névsorát is. Aztán – már egy hónapja ő volt a pápa! – amikor hasonlóan „jótét lelkek” informálták a Vatikán pénzügyeiről is. Azt, hogy nincs minden rendben, már előzőleg is sejtette. De körülbelül a 31. vagy 32. napon kaphatott valakitől egy aránylag pontos felmérést, egy jelentést arról, hogy a Calvi- és Sindona-féle „üzletek” gyakorlatilag kiszipolyozták a Vatikán tartalékait is. Akkor szembesült I. János Pál azzal a döbbenetes ténnyel, hogy a Vatikán bankján keresztül az olasz és amerikai maffia pénzét mossák tisztára, de úgy, hogy gyakorta el-elcsípnek a Vatikán anyagi javaiból is.

A másik oldal persze arra számított, hogy ha a pápa meg is tud valamit, nem fog ellenlépéseket tenni. Az a megoldás eszükbe sem jutott volna, hogy I. János Pál azt a szerintük káros megoldást választja, hogy… maga hirdeti ki a világnak, mi történt! Ezzel megmentheti a Vatikán tekintélyét, az Egyház tisztán kerül ki az egész sötét ügyből! Hiszen mint új pápa, aki most ismerkedik a dolgokkal, nagyon is jogosan mondhatja – hiszen ez az igazság! hogy most jött rá, mi folyik itt a Szentlélek Bankja leple alatt. Nemhogy veszítene az egyház a folyamaton, hanem még nyer is! Megnyeri az őszinteség csatáját, és ez a legtöbb, amit a pápa és a Vatikán tehet.

Akkor azonban – tudták jól a bankárok – vége mindennek. Hiszen nemcsak hogy azonnal lecsap rájuk a rendőrség, legyenek éppen bárhol a világban, de a maffia is bosszút áll a pénzmosási folyamatban éppen bentragadt milliókért vagy százmilliókért. A pápa bejelentése egyértelmű lesz azzal, hogy nyakukba szakad az Interpol körözése és nem lesz hová elbujdokolniok, mert mindenütt rájuk találnak! Vége szakad a jó üzleteknek, a nagy pénzeknek, a káprázatos életvitelnek, és főleg a biztonságnak. Még az is elképzelhető, hogy a maffia végez velük gyorsan, nehogy letartóztatás után kibeszéljék titkait!

A pápa nem tudhatta, hogy közvetlen környezetében, még a hozzá rangban közel álló vatikáni belső vezetésben is vannak olyanok, akik a másik oldalnak dolgoznak, így ezek folyton értesítették a bankárokat, mi zajlik éppen. A pénzmosásra a pápa csak élete utolsó napjaiban derített fényt. Az események hihetetlen módon felgyorsultak. A bankárok – mint ezt később a telefonvonalaik ellenőrzése bizonyította – szinte folyamatosan kapcsolatban álltak egymással, de személyesen találkozni már nem mertek. Marcinkus püspöknél, a vatikáni pénzügyek intézőjénél futottak össze a szálak, ő tudta, mi zajlik „odabent” és azt is, mi a helyzet „odakünn”.

A pápai hatalomátvétel 33. napján – és mi már tudjuk: a pápa életének utolsó napján – aztán megváltozott a helyzet. Ha a bankárok még abban reménykedtek, hogy a pápa hallgatni fog, nehogy botrány árnyékolja be az Egyházat azon a napon meg kellett érteniök, hogy hibás volt számításuk. Luciani pápa közölte néhány közeli munkatársával, hogy másnap délelőtt nagy személycseréket fog végrehajtani. Vagyis gyakorlatilag lefejezi a Vatikánt! Kidob mindenkit, aki szabadkőműves, de elsősorban nem erről volt szó. Az eddigi vezetésnek azért kell távoznia, mert hagyták, hogy a pénzügyek idáig fejlődjenek. Hogy a Vatikán anyagi tartalékait elhordják, kiszipolyozzák a lelkiismeretlen maffia-bankárok és ezáltal nem csak hatalmas anyagi veszteséget, de tekintélyvesztést is okozzanak az Egyháznak!

Szeptember 28-án a pápa ráadásul azt sem rejtette véka alá, hogy másnap mindezt a legteljesebb nyilvánosság bevonásával hajtja végre! Vagyis az elbocsátások okairól is tájékoztatja a nemzetközi médiát és ami ezzel már-már egyenértékű: az olasz és nemzetközi bűnüldöző hatóságokat.

Bekövetkezett hát a legrosszabb, amitől a bankármaffia tartott.

Jean Villot bíboros és vatikáni államtitkár furcsa helyzetbe került akkor este. A pápa délután mindent megfontolt és le is írt. Amikor este vacsorához ült, egy halom iratot nyomott a bíboros kezébe. Ezeket a vázlatokat reggelre tisztázza le és öntse hivatalos formába. Nem csoda, hogy a pápa maga erre nem vállalkozott. Egyszerű ember lévén még nem ismerte a hivatalos iratok szokásos nyelvezetét, és különben is, ez a munka meghaladta volna az erejét és idejét. Viszont egy ehhez szokott bizalmi ember hamar végezhet velük. Az iratok között ott volt azok névsora is, akiknek holnap reggelre felmondólevelet kell kiállítani. E névsorban Villot államtitkár hamarosan felfedezte a saját nevét is… Vagyis neki is mennie kell!

A pápa másnap délelőttre magához rendelte Marcinkus püspököt, a vatikáni pénzügyek irányítóját, a Szentlélek Bank igazgatóját. Marcinkus – mint azt később az oknyomozó újságírók kiderítették – tíz perccel később már tudott is erről. Aligha aludt jól azon az éjszakán. Sőt, minden okunk megvan feltételezni, hogy egyáltalán nem aludt.

Lássuk, mi történt azon az utolsó estén a Vatikánban.

1978. szeptember 28-án este a pápa két titkárával vacsorázott. A másnapra elkészítendő dokumentumokat nemrégen adta át Villot államtitkárnak, ennek az egyházi karrieristának, aki tudta, hogy szép szóval nem térítheti el a pápát az útjáról. A huszadik századi Európában – és ez érvényes a huszonegyedik századra is… – egész Európában a pápa az egyetlen államfő, akinek hatalma korlátlan és akit – ha egyszer bíboros társai megválasztották erre a posztra – többe senki és semmi nem korlátozhatja hatalma gyakorlásában. Régimódi király is egyben, aki nem köteles hallgatni tanácsadóira, nem állítható meg útján és a hatalom tőle el sem vehető.

Kivéve, ha megölik.

A pápai állam első hat-hétszáz évében, tehát főként még a három számjegyű időkben a pápagyilkosságok elég gyakori események voltak, sőt az sem számított ritkaságnak, hogy a következő pápa akár saját kezűleg végzett elődjével és úgy került a helyére. A Vatikán a középkorban is sok szörnyűséget látott, talán többet is, mint bármelyik európai királyi udvar. De most, a modem korban ez már nem volt szokásban. Legalábbis a legtöbb embernek sem ott, sem a Vatikánon kívül nem jutott eszébe, hogy végezni lehet vagy kell egy pápával a huszadik század vége felé!

De a bankár-maffiának aligha maradt más útja.

És a KGB-nek sem. Mindaz, amit Moszkva oly sok éven át építgetett gondosan és nem kevés erőfeszítéssel, sőt belefektetett energia és pénz árán – egyik napról a másikra veszni látszott. Mit ér a nagy beépülés, mit ért a sok felderítés, provokáció, „beetetés” és befektetés az ügybe, ha annak propaganda- és ideológiai hasznát most valaki más aratja le? Ráadásul éppen a célpont, „aki” ellen az egész hosszan tartó akciót kitalálták és felépítették? Az Egyházat akarták vele romba dönteni, tekintélyétől megfosztani. Moszkva és a KGB ezért hozta létre az egész jobboldali szerveződést, azért szerveztek bele maffiákat, pénzmosó intézményeket, egész bankhálózatot – hogy egyfelől kiszívják a Vatikán pénzét, másfelől a majdani botránnyal végleg tönkretegyék a katolikus egyházat. És akkor jön ez a Luciani pápa, és egyetlen este úgy dönt: másnap maga leplezi le az összes disznóságot…? Akkor hol marad Moszkva haszna?

De térjünk vissza a pápához. Miközben vacsorázott titkáraival, nem tudhatta, hogy Villot sorban felhívta az ügyben érintetteket, és mindenkivel közölte: másnap csúnya leleplezés és könyörtelen kirúgás vár rájuk. Még csak nyolc óra múlott. A pápa apácák által készített könnyű vacsoráját fogyasztotta – leves, borjúhús zöldbabbal, saláta és ehhez Velencéből hozott szokása szerint csak tiszta csapvizet fogyasztott.

Háromnegyed kilenckor a pápa felhívta régi bizalmas barátját, a milánói érseket. Régebben is vele beszélte meg a dolgait, most pedig, mióta pápa lett, nem egy hosszabb beszélgetést folytattak. Azon az estén a személyi változásokról volt szó. A milánói érsek a haláleset után úgy nyilatkozott: a pápa nyugodtan, sőt mondhatni jókedvűen beszélt vele, a hangjában egész idő alatt nyoma sem volt bármilyen feszültségnek, szorongásnak. Orvosi értelemben vett rosszullétre, infarktus előtti tünetekre sem utalt semmi a telefonon keresztül. A pápa kitűnő egészségi állapotnak örvendett, és jó hangulatban volt. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

A beszélgetés körülbelül negyed tízig tartott. Ezt követően a pápa átnézte egy beszédének szövegét, amit két nappal később a jezsuiták előtt akart elmondani. Utána búcsút vett titkáraitól, de azok még látták, hogy ismét elővette azok névsorát, akiktől másnap meg akarta szabadítani a Vatikánt. Fél tíz előtt pár perccel becsukta dolgozószobája ajtaját, és attól a perctől kezdve élve már senki sem látta őt. Helyesebben – mondjuk ki kereken – csak a gyilkosa találkozhatott vele!

Több mint száz éve ő volt az első pápa, aki magányosan, egyedül halt meg. (Ha ugyan tényleg egyedül volt…) Az elődei általában hosszan betegeskedtek, és haláluk idején is mellettük volt az egészségügyi és egyéb személyzet. Ám valami okból Albino Lucianinak egyedül kellett meghalnia és a halála köré aztán olyan hazugság-piramis épült fel, aminek létezése már önmagában is azt bizonyítja: itt enyhén szólva valami nem volt rendben. Itt sok minden eltitkolnivaló akadt!

Egyelőre haladjunk a tények sorrendjében. Tehát ott hagytuk abba, hogy fél tíz óra tájban a pápa becsukta maga mögött a dolgozószobája ajtaját. Ebből nyílott kicsiny hálószobája is. Szokás szerint hajnali négy óra harminc perckor egy nővér ébresztette fel. Ezt az apácát Luciani Velencéből hozta magával. A nővér immár tizenkilenc éve volt mellette. Ő adagolta a pápa gyógyszereit – alacsony vérnyomás ellen szedett egy szert, és naponta háromszor vitamintablettákat is kapott. Tavasszal és ősszel injekciósorozatot is adott be neki ez a nővér, aki tökéletesen megbízhatónak számított.

Nos, a tizenkilenc év alatt a nővér sohasem tapasztalta, hogy a pápa elaludt volna. Négy-harminckor mindig frissen talpon volt, és már ébren, jókedvűen fogadta az „ébresztést”. Kivéve azon a napon, 1978. szeptember 29- én hajnalban.

A nővér bevitte a dolgozószobába a reggelit, a tálcát letette az íróasztalra, és beköszönt a hálószoba ajtaján. Nem kapott választ, de azt hitte, most az egyszer a pápa még szundikál. Hát elment és negyedóra múlva visszajött, hogy elvigye a tálcát. De a reggelit érintetlenül találta, és a hálószobából továbbra sem szűrődött ki semmiféle nesz, mozgás zaja. Akkor közelebb ment, és az ajtó alatti résen fénycsíkot látott. Vagyis odabent égett a lámpa.

A nővér kopogott, de nem kapott választ. Akkor már rosszat sejtett, és benyitott. Luciani pápa az ágyában ült, szemüvegesen, kezében papírokkal és arcán iszonyatos kín kifejezésével, kissé féloldalra dőlve.

Meg kell jegyeznünk, hogy csaknem 400 éve nem halt meg pápa ilyen rövid idővel a megválasztása után. Utoljára 1605-ben fordult elő, hogy az akkori pápa, XI. Leó csupán 17 napot töltött Szent Péter trónján.

A mozgás a pápai lakosztály körül tehát hajnali háromnegyed ötkor vette kezdetét. Elsőnek természetesen Villot államtitkárt értesítették, aki mintha már várta volna a hívást, ébren volt, és a helyszínre érkezve csöppet sem látszott meglepettnek. A következő negyedórában olyan dolgokat művelt az államtitkár, amit bármelyik ország detektívjei azonnal a terhére rónak, és habozás nélkül letartóztatják, bilincsben vezetik el onnan. De persze ez a Vatikán volt, ahol a pápa halálával, a következő pápa megválasztásáig Jean Villot bíboros vehette és vette át a hatalmat.

Ha a pápa természetes halállal halt meg – ahogyan azt később a hivatalos vatikáni közleményekben állították akkor teljesen érthetetlen, hogy miért tette Villot, amit ott és akkor sorozatban tett. Nyilvánvaló, hogy valamiféle nyomokat akart eltüntetni. De vajon minek a nyomait – ha nem egy gyilkosságét…? Amelyről ráadásul már akkor tudott, mielőtt a pápai lakosztályba érkezett?

Vajon csak az mozgatta őt, hogy a Vatikánt mentesítse egy gyanús halál körül mindig felbukkanó mendemondáktól? Vagy maga is érintett volt az ügyben, és azért sürgölődött, azért tett olyan sok gyanús dolgot?

Villot bíboros azzal kezdte tevékenységét, hogy eltette a pápa éjjeliszekrényén álló orvosságos üveget. Ebben egy folyékony gyógyszer volt, amit a pápa a már említett alacsony vérnyomás ellen szedett. Nem zárható ki, hogy abban volt a méreg. Az orvostudomány jelenleg száznál is több olyan mérget ismer, amelyek színtelenek, szagtalanok és íztelenek, tehát bármilyen folyadékba keverik is őket, az áldozat gyanútlanul elfogyasztja azt. Nem egy közülük csak órákkal később kezd hatni, és olyan is, ami szívinfarktus tüneteit produkálja. Arról nem is beszélve, hogy ezeket általában csak boncolás útján lehet kimutatni (de nem mindet!), viszont a pápákat általában nem szokták felboncolni. Egyszerűen „közmegegyezéssel” elfogadják, hogy betegek voltak. Luciani pápa előtt, mint említettük már, csakugyan nyilvánvaló és hosszan kezelt kórok vitték el a pápákat, a dolog tehát egyértelmű volt minden esetben.

Itt viszont nem, és ez később hosszan tartó vitákra adott alkalmat. Ám a Vatikán nem olyan ország, ahol vitáknak helye lehetne. Akkor sem volt.

Villot államtitkár, miután eltette a gyógyszeres üveget, kivette a halott kezéből a papírokat, és azokat is magával vitte. Valami okból ugyanezt tette a pápa szemüvegével és az ágy előtt álló papucsával is! Erre még visszatérünk később. Ezt követően Villot olyasmire ragadtatta magát, amit kevesen mertek volna megtenni, illetve rajta kívül senki a világon. A dolgozószobában az íróasztal fiókjából kivette a pápa végrendeletét, és azt is elvitte. Ezt az iratot soha többé senki sem látta!

Villot előző este még azzal ment el aludni, hogy ő egy kirúgott államtitkár, akinek másnaptól kezdve nem lesz helye a Vatikánban. Ám mivel a dolgok így alakultak, ő továbbra is államtitkár, sőt most a pápa halála miatt ideiglenes államfő volt! Azt tehetett, amit akart. És meg is tette mindazt, amit szükségesnek látott azért, hogy ő és a bankár maffia megússza a dolgot.

Más ilyen esetben nyilván orvost hívott volna. Sőt, a pápa saját orvosát kellett volna értesíteni, mert nem volt kizárható, hogy a pápa esetleg él, vagy megmenthető. Villot viszont felvette a telefonkagylót ott a pápai ágy mellett, és egészen különös beszélgetéseket folytatott, mondhatjuk úgy is, hogy a halott immár csöndes társaságában. Elsőnek egy olyan számot hívott fel, amelyről később még szólunk. Másodiknak a Szent Kollégium dékánját, vagyis a Vatikáni hierarchia szerint a miniállam második emberét tájékoztatta, majd Casaroli bíborost hívta! Azt az embert, akit Luciani nem akart kinevezni „külügyminiszterré” (ezt csak a jelenlegi pápa, II. János Pál tette hálából, amiért a bíboros oly sokat korteskedett neki, lényegében Casarolinak köszönhette megválasztását), sőt éppen ellenkezőleg, el akart távolítani a Vatikánból. Nyilván azt közölte vele, hogy mindketten maradhatnak fontos és bennfentes posztjukon, mert történt egy apró változás… (A KGB is roppantul sajnálta volna a dolgot, hiszen évekig tartó munkával sikerült Casaroli lakásába lehallgató-berendezést telepíteni, és így tudhatták Moszkvában, mi zajlik a Vatikánban…)

Harmadiknak saját helyettesét riasztotta, és csak a negyedik telefon csörgött az orvosnál – ám akkor sem a vatikáni egészségügyi szolgálat vezetőjét hívta, ahogyan a rendtartás és a logika, a szükségszerűség, a kialakult helyzet diktálta volna hanem csak annak helyettesét, aki aligha mert önállóan intézkedni, ezért az először a főnökét kereste meg. Mindennek egyetlen célja lehetett: időt nyerni.

Ki tudja, honnan értesült a dologról Paul Marcinkus püspök, a Szentlélek Bank igazgatója…? Mert amikor Villot a svájci gárdát hívta és megparancsolta, hogy mostantól fogva őrök álljanak a lakosztály belső ajtajában is – az őrök egyike a lépcsőn a lakosztályhoz igyekezve az amerikai püspökkel futott össze. A vatikáni ügyekben járatos őrmester csodálkozott is, mert egyfelől mit keresett a püspök a pápánál hajnalok hajnalán, amikor az senkit sem fogad – másfelől köztudott volt, hogy Marcinkus notórius későn kelő.

Mire idáig jutottak, már több mint egy óra eltelt a holttest felfedezésétől. A végre megérkező orvos a Vatikán hűséges embere, sőt alkalmazottja lévén, követte Villot utasításait. Infarktust állapított meg, és úgy vélte, a halál már előző este, legkésőbb éjjel 11 óra körül állhatott be. Nagy merészségre vall, hogy egy felöltözött holttest felületes, néhány érintésre szorítkozó vizsgálata után ilyen határozott véleményt nyilvánítson egy szakember. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy az orvos azt diagnosztizálta, amit Villot elvárt tőle.

Az orvos csak hat óra tájban ért a halotthoz – de emlékszünk, említettük, hogy a legelső telefonja egy ismeretlen helyre ment. Később kiderült, hogy mielőtt orvos látta volna a holttestet, Villot már elrendelte annak… be- balzsamozását!

Ez volt hát a legelső, tehát általa legfontosabbnak tartott dolga! Mielőtt a Vatikánon belül bárkit is értesített volna a sajnálatos eseményről, felhívta Rómát, azt a balzsamozó testvérpárt, akik rendszeresen dolgoztak a Vatikánnak és akik alig egy hónappal korábban az előző pápát, VI. Pált is bebalzsamozták. Szemfüles oknyomozó újságírók kiderítették, hogy a temetkezési-balzsamozó vállalkozáshoz a vatikáni hívás hajnali háromnegyed öt és öt óra között érkezett – három perccel azután, hogy Villot a holttesthez ért!

Az államtitkárt nem rázták meg az események. A jelek szerint nagyon is tudta, mit kell tennie, milyen sorrendben és mikor. Legyünk annyira bátrak – különösen most, évtizedekkel az eset után – és merjük feltételezni, hogy Villot előre tudott a halálesetről. Hajnali viselkedése legalábbis erre enged következtetni. Ha pedig előre tudta, akkor kétségtelenül nem infarktus volt, nem betegség okozta a halált, hanem – rendőri szaknyelven szólva – idegenkezűség esete forog fenn. Ráadásul, ugyanezen logika mellett haladva: ha Villot előre tudta, mi fog történni, akkor vagy cinkosa volt a gyilkosoknak, vagy… ő adta be a mérget a pápának!

Ezt elkövethette úgy is, hogy kicserélte annak gyógyszeres üvegét egy ehhez teljesen hasonlóra, amely mérget is tartalmazott. Majd reggel – mint azt az akkor szintén jelen lévő nővér vallomásából tudjuk – eltüntette a mérget tartalmazó üvegcsét. A pápa elalvás előtt vehette be a szert, és nem csoda, ha az hamarosan hatni kezdett. Még nem is akart aludni, ezért volt orrán a szemüveg, kezében a papírok, amikor egyetlen pillanat alatt elérte a halál.

Majdnem három órán keresztül elhallgatták a világ előtt ezt a fontos eseményt – a Vatikán hivatalosan csak ekkor közölte, hogy I. János Pál pápa meghalt. Az egész eseménysor egy kicsit a Gagarin-féle „űrrepülésre” és az azt követő közleményekre emlékeztet – gyakorlatilag mindent másképpen tálaltak, mint ahogyan az a valóságban megtörtént.

Például a közlemény szerint a halottat nem háromnegyed ötkor, hanem csak fél hatkor találták meg (így akarták elejét venni a pletykáknak amiatt, hogy orvos csak hat óra körül ért a helyszínre). Az apácáról szó sem esett – az új változatban a pápát egyik titkára találta meg, holtan.

Mint az évekkel később a balzsamozóktól kiszivárgott – az addigi szokástól eltérően – kifejezetten megtiltották nekik, hogy mintákat vegyenek és tegyenek el későbbre balzsamozott testből. Régebben ugyanis szokás volt, hogy a vérből és egyes zsigerekből eltettek valamennyit, mielőtt a leeresztett vér helyére a tartósítószereket fecskendezik. Pár héttel korábban, amikor VI. Pált balzsamozták, a vatikáni illetékeseknek eszükbe sem jutott ilyen tilalmat közölni a művelet elvégzőivel. Hát persze, mert akkor tudták, hogy az a pápa betegségben hunyt el. Ezt viszont nem állítjuk mi – sőt akik a tilalmat közölték a balzsamozókkal, élükön ismét a baljós Villot-val – azok éppen a mérgezés tényét szerették volna örökre eltüntetni. A balzsamozott szövetekben ugyanis olyan változások állnak be az egész testet ellepő vegyszerek miatt, amelyek miatt később az már nem boncolható és a mérgezés sem mutatható ki.

Arról nem is szólva, hogy volt itt még egy gyanús mozzanat. Más pápákat csak huszonnégy órával a haláluk után kezdtek balzsamozni. Ebben az esetben valakiknek nagyon sürgős lehetett a dolog, mert felrúgva ezt a szokást, Luciani pápát még a halála napján bebalzsamoztat- ták!

Akik ismerték a pápát, köztük saját régebbi orvosa is, azt nyilatkozták, hogy Luciani pápa nem volt beteg. Ezért a sajtó nagyhangon követelte a boncolást. A Vatikán azt válaszolta erre, hogy előírásai tiltják a boncolást. Ez is hazugság volt, mert történészek kiderítették, hogy a tizenkilencedik században bizony volt olyan pápa, akit felboncoltak és lám, akkor semmilyen előírásra nem hivatkoztak az illetékesek.

A pápa váratlan és enyhén szólva is gyanús körülmények között bekövetkezett halálával egyesek nagyon jól jártak, mások kevésbé. Ahogyan az lenni szokott ilyen nagy változások alkalmával. Sokan pedig megkönnyebbülten fellélegezhettek. Az új pápa, II. János Pál a lengyel Karol Wojtyla – csak a nevében követte elődjét, másban nem.

Ő ugyanis nem vette fel a harcot a bankármaffiával, legalábbis nem minden téren. Abban kétségtelenül, hogy felvette a küzdelmet a KGB és Moszkva befolyásával, Reagan elnökkel közösen pedig nagyszabású tervet dolgozott ki a Szovjetunió végleges megbuktatására, amit aztán az amerikai elnöknek sikerült is megvalósítania. Az új pápa ideológiai alapon könyörtelen küzdelmet folytatott a kommunistákkal – ennek „köszönhető” aztán az a merénylet 1980-ban, amit a KGB szervezett ellene, de szerencsére nem járt sikerrel.

De II. János Pál megtartotta Marcinkus püspököt is, és akkor nem koppintott a bankárok orrára. A Vatikán pedig – igaz, némi elővigyázatos intézkedések miatt sokkal kisebb mértékben – kénytelen volt elszenvedni a Szentlélek Bank miatt kitört pénzmosási botrányt, sőt azt is, hogy a Vatikán kincstára egyszer teljesen kiürült. Ha pedig valaki azt kérdezi: ki ölte meg Luciani pápát? – a válasz még várat magára.

Egyben bizonyosak lehetünk: nem kívülről jött bérgyilkos tehette. Nem olyan személy, akit a P-2-es páholy vagy a KGB küldött volna be, hiszen az nagyon idegenül mozgott volna a Vatikánban, és jelenlétét a pápai lakosztály körül semmivel sem indokolhatta volna. Csak bennfentes tehette.

Az első számú gyanúsított maga Jean Villot államtitkár, aki azon a délutánon és estén folyamatosan a pápa közelében volt. Ezer alkalma nyílott kicserélni az orvossá- gos üveget, például. A kettes számú gyanúsított nem más, mint a sokat emlegetett Marcinkus püspök. Valaki még azt is megkockáztatta, hogy az amerikai püspök valahogyan bejutott estefelé a lakosztályba, amit mellesleg akkor nem őriztek a svájciak, és ott töltötte az éjszakát. Ő végzett a pápával, és Villot engedte ki őt valami rejtekből hajnalok hajnalán, amikor egy ürüggyel egy pillanatra elküldte az apácát. Ezért láthatta egy őr nagy csodálkozva Marcinkust, amint kora hajnalban kifelé tart a pápai lakosztályból?

Villot a leggyanúsabb. Állítólag azért vitte el a pápa szemüvegét és papucsát, mert azokon a tárgyakon hányás nyomai látszottak. Ez az orvos számára egyértelműen a digitalis nevű méreganyag használatára utalt volna. No és ellopta a pápa végrendeletét és bizalmas papírjait is!

Villot államtitkár azóta meghalt, többé nem nyilatkozhat. De a halála előtt sem nyilatkozott.

Azt is tudjuk, hogy 1978. szeptember 28-án pénteken este a Szovjetunió római nagykövetségén – amely a KGB ottani rezidentúrája, kémszervezetének központja volt – éles riadót rendeltek el, és az épület Moszkva felé irányuló rádióforgalmazása a szokásos többszörösére nőtt. Igen sok rejtjelezett rádiótáviratot küldtek haza, ezek szinte tízpercenként követték egymást. Nem kétséges, hogy a lehallgatás is működött. Moszkvában már péntek este tudták, hogyan döntött a pápa, hiszen Villot ezt megtelefonálta a lakásán tartózkodó Casarolinak, akinél a lehallgatókészülékek működtek. Mi több – Moszkvában mindenkinél előbb tudták meg azt is – még hajnali öt óra előtt hogy a pápa meghalt, nem kell többé tartani a leleplezéseitől!

Ez is egyik titka volt annak a huszadik századnak, amely olyan sok tragédiával írta be magát az emberiség történetébe. Csak remélni tudjuk, hogy a soron következő évszázad nyugodtabb lesz, mint az előző volt. Abban is hiszünk – mert hinni akarunk –, hogy kevesebb sötét titkot hagy majd az utána következő századra.

©Nemere István 2003

Puedlo, Nagykovácsi, 2003

 

ISBN 963 947 722 2

 

Minden jog fenntartva.