10.

Lövések Dallasban

A Kennedy-gyilkosság rejtélyei

John F. Kennedy ellentmondásos politikus volt. Az első katolikus elnöke az Egyesült Államoknak, de nem erről volt és lett híres. Az 1960 őszén megválasztott és 1961 januárjában hivatalába lépett politikus-jogász sok lépésével magára haragíthatta belső és külső ellenfeleit. Akik nem ismerték őt közelről, azok nagyon rokonszenves egyéniségnek tartották. Nem tudtak semmit botrányos nőügyeiről, és természetesen arról sem, amire csak majd négy évtizeddel később, 2002-ben derült fény: hogy az elnök gyógyszerfüggő volt, ami nála már-már elérte a narkós függés szintjét. Negyvenvalahány évével fiatalnak számított az addigi elnökök sorában, lendületes ember volt, aki minden rétegnek sorsa jobbra fordulását ígérte. Mi több, ezért tett is egyet és mást. A feketék bíztak benne, hisz Kennedy valóban el akarta törölni a már anakronisztikus és ráadásul törvény- és alkotmányellenes faji diszkriminációt. Két évvel megválasztása után sikerült megtartania a világbékét, amikor a kubai rakétaválság miatt a Szovjetunió és Amerika a harmadik (nukleáris!) világháború szélére sodródott. Végül Amerika – és Kennedy elnök – kitartása és ereje láttán Moszkva és Havanna meghátrált, az Amerikát közelről fenyegető nukleáris rakétákat leszerelték Kubában, Fidel Castro pedig akkor vált az USA engesztelhetetlen ellenségévé.

Kennedy kíméletlenül hadat üzent az amerikai maffiának és más szélsőséges társadalmi csoportoknak is. Ellensége tehát volt bőven. Különösen az amerikai Délen gyűlölték őt. Ismeretes, hogy 1963. november 20. táján – pár nappal a texasi Dallasban tervezett látogatása előtt – olyan újsághirdetések és plakátok árasztották el a várost, amelyek rendőrségi körözésre emlékeztettek. Rajtuk a nézők Kennedyt láthatták szemből és profilból fotózva, mint egy rendőrségi körözésen. A dühös fajvédők és az elnök egyéb ellenségei őt mint keresett bűnözőt ábrázolták, és szinte felhívták az alvilág figyelmét, hogy tegye el láb alól (mint látjuk, a korlátlannak tetsző amerikai demokráciába még ez is belefért, bár mint aztán hamarosan kiderült, egy csöppet sem szolgálta a demokrácia dicsőségét…).

Ettől függetlenül és ennek ellenére 1963. november 22-én helyi idő szerint délelőtt az elnököt szállító különgép a texasi Dallasba érkezett. Az állam fővárosában elsősorban a Kennedyvel szimpatizáló helyi politikusok és rokonszenvezők üdvözölték az elnököt. Mivel a sajtó már napokkal korábban közölte az elnöki konvoj várható útvonalát a reptérről a város közepére, mindenki tudhatta, hol helyezkedjen el, hogy jól lássa az elnököt és integethessen neki. Nagy ellenzéki tüntetésekről is regéltek egyesek, de ilyesmire végül is nem került sor.

A merénylők is tudták, merre halad majd az elnöki autóoszlop. A következőkben a „merénylőkről” többes számban írunk, de ne feledjük, hogy 1963-tól tizenhat évén keresztül a hatóságok, a vizsgálóbizottságok mindig csak egyetlen merénylőt említettek. Csak 1979-ben, megismételt vizsgálatok után vált bizonyossá, hogy a merénylet színhelyén nem csupán egy, hanem legalább kettő, vagy inkább még ennél is többen várakoztak ártó szándékkal.

Az esetről – nem túlzás – több ezer könyvet írtak már a hatvanas-hetvenes években is. Később persze csökkent a lelkesedés és a téma iránti érdeklődés. Ám mivel megnyugtató magyarázat a mai napig sem született, nyugodtan elmondható: a huszadik századi titkok között előkelő helyet foglal el a Kennedy-merénylet. És mivel így történt, ma is egyre újabb művek látnak napvilágot. Ezek között persze már aránylag kevés a forrás, vagy amit forrásként lehetne használni.

Viszont az üggyel foglalkozók számára ismert tényeket nem ismételjük meg. Akik valaha is olvastak erről a merényletről, tudják, kik foglaltak helyet az elnöki kocsiban és melyek voltak az utolsó szavak, amelyeket Kennedy kiejtett a száján. Mi ebben a rövid összefoglalóban csak a lényegre szorítkozunk majd. így próbáljuk megfejteni a rejtélyt: ki ölte meg Kennedyt? Vagyis ugyanazt a kérdést tesszük fel, amit oly sokan feltettek az elmúlt negyven évben. Választ ugyan senki sem kapott, és mi sem fogunk, de érdemes feleleveníteni a merénylet körülményeit, főbb szereplőit és mindazt, ami azóta történt. Ezáltal hátha kissé közelebb kerülhetünk a lényeghez…

Abban az órában, amikor Kennedy elnöki különgépe földet ért Texas fővárosában, mások is készültek erre a látogatásra.

Minden jel szerint nem csak egy Lee Harvey Oswald nevű férfi igyekezett munkahelyére, a tankönyvraktárba. A magas épület néhány ablakából remek kilátás nyílott az épület előtti útra, ahol az elnöki konvojnak el kellett hajtania. Amikor Oswald kinézett az egyik ablakon, már látta is a gyülekező érdeklődőket és az út szélén álló rendőröket.

Mint jóval később kiderült, mások is gyülekeztek a helyszínen. Az épülettel rézsút szemben volt egy kis domb néhány fával, afféle park. Ott leparkolt egy autó FBI-os rendszámmal. Az FBI-nak több kocsija és számos embere parkolt arrafelé. Mégis később a szövetségi nyomozóhivatal azt állította, hogy éppen abban a parkban nem voltak emberei. Itt több férfit is láttak később.

Lee Harvey Oswald különös életutat járt be. A későbbi „egyetlen és magányos merénylő” annyifelé bolyongott a világban, ami manapság, a huszonegyedik században csöppet sem lenne feltűnő, ámde negyven évvel korábban, az akkori politikai konstellációk tudatában nemcsak csodálkozunk, de utólag is nagyon gyanakodunk arra, aki ilyen országokban, ilyen helyzetekben bukkant fel, mint ő.

Oswald 1939-ben született, apja még az ő születése előtt meghalt, pár éves korától anyjával és testvéreivel Dallasban lakott. Két bátyja később katonaiskolába járt, ezenközben véget ért a második világháború. Középiskolás korában New Yorkba költöztek, de a gyerek hanyagolta az iskolát, végül iskolai, majd intézeti pszichológusok, pszichiáterek megfigyelése alá került. De a szakemberek úgy vélték, a vad tizenéves nem veszélyes a társadalomra. Az, hogy betegesen titkolózik önmagával kapcsolatban és nem törődik más emberekkel, a jelek szerint nem zárhatta ki őt a társadalomból. A gyerek, majd a fiatalember magának való, félénk ember lett, de vonzották az erőszak hősei és példái. Kicsit volt csak agresszív, némi skizoid hajlamokkal, enyhén zavart, de ettől még nem igazán különbözött a körülötte élők tömegétől.

Talán ha akkor kap némi lelki segítséget, minden más útra fordul. De nem kapott. Elköltöztek egy másik városba, de itt sem javult a helyzet. Anyja férfiakkal lógott, hol dolgozott, hol nem, a család pénzszűkében volt, Lee Harvey kerülte az iskolát, később nem fűlött a foga a munkához. Még tizenhat éves sem volt, amikor hamis adatokkal magát idősebbnek tüntetve fel – be akart jutni a hadseregbe, de leleplezték és elutasították. Álma a haditengerészet volt.

De amint betöltötte a tizenhetediket – 1956 októberében –, nem volt több akadály (az Egyesült Államokban a középiskolát a diákok tizenhét évesen fejezik be, akkor mennek egyetemre vagy választanak foglalkozást). Végre bevonulhatott. Haditengerész lett, de sem szellemi átlaga, sem a kiképzési szintje nem volt magas – mindig alatta maradt az alakulat átlagos teljesítményének, ami nyilván bántotta őt. De aztán elvégezte a radaros és rádiós tanfolyamokat, és 1957 nyarán egy hadihajón már Japánba került. Mint radaros szolgált a haditengerészeti légierő kötelékében, majd megjárta a Fülöp-szigeteket és a kínai partokat is. Bajtársai későbbi véleménye általában pozitív volt. Oswald komoly könyveket olvasott, ám nem nagyon barátkozott a társaival. Mint katona teljesítette feladatait, de sokat panaszkodott és általában negatívan szemlélte a világot – semmi sem tetszett neki abban, ami őt körülvette, amit tapasztalt vagy átélt.

Mesterlövész szeretett volna lenni, de hiába próbálkozott, sohasem érte el azt a szintet. Az erőszakot továbbra is bámulta, az olyan megoldásokat dicsérte, bár ő maga akkor még nem adta tanújelét semmilyen benne rejtőző erőszakos hajlamnak. A hadsereg már nem tetszett neki annyira, mint azelőtt kívülről nézve, és csak az érdekelte, mit tesz majd, ha onnan megszabadul. Oroszul tanult, de az sem ment neki túl jól. Egyáltalán, ennek az embernek rövid életében úgy igazán szinte semmi sem sikerült. Politikailag érdekelte a kommunizmus, ezért Kuba és Castro felé fordult.

Végül valami ürüggyel megszabadult a hadseregtől, útlevelet váltott ki, Európába utazott, majd Finnországon keresztül a Szovjetunióba ment egy hatnapos vízummal. Ott bejelentette, hogy nem akar visszatérni a hazájába, hanem szovjet állampolgárságot kér, ott akar letelepedni. Persze nem vették komolyan, és a hatodik napon ki akarták utasítani. Ekkor felvágta az ereit, de nem vérzett el. Pszichiátriai vizsgálat és kórházi kezelés után is fenntartotta szándékát, többé nem utasították ki, de sokáig tartó procedúra után végül is megengedték neki, hogy letelepedjen. Nyilván kémnek nézték, és a KGB szoros megfigyelés alatt tartotta egész ottani tartózkodása alatt.

Érdemes megjegyezni, hogy bármennyire is szovjet akart lenni Oswald, az amerikai állampolgárságáról nem mondott le. Ez tette később lehetővé a visszatérést az USA-ba. Végül is ellátták ideiglenes lakhatási engedéllyel, és a fehérorosz fővárosba, Minszkbe küldték. Anyagi segítséget és állást is kapott. Esztergályos lett egy gyárban, aminek nem örült. De amúgy nem volt oka panaszra, hiszen a szovjetek – már csak propaganda-okokból is – örültek annak, hogy valaki Amerikából hozzájuk disszidált. Ilyesmi úgyis ritkán fordult elő, és azok a „menekültek” nem voltak pszichésen rendben. Oswald sem.

1961 januárjában már nem akart szovjet állampolgárságot, de fenntartotta az amerikait. Viszont továbbra is a Szovjetunióban akart maradni, már voltak barátai is. Igaz, Minszket nem hagyhatta el engedély nélkül, akárcsak mások sem. Aztán egy táncmulatságon megismert egy 19 éves lányt, Marinát. A lány gyógyszertáros volt. Összeházasodtak, és pár hónap múlva Oswald mégis bejelentette az amerikai követségen, hogy nem akar lemondani amerikai állampolgárságáról – és azt hazudta, hogy a szovjetet sem kérelmezte soha. Majd közölte, hogy orosz feleségével együtt szeretne visszatérni az Államokba. Ezt követte egy kis huzakodás a két hatóság között – az amerikaiak azt szerették volna, ha Oswald egyedül megy haza és még elgondolkodik azon, hogy maga után viszi-e feleségét, aki ráadásul már terhes is volt. A szovjetek meg a feleséget kapacitálták, hogy ne kapkodja el a kivándorlást amit persze egyetlen (hatalmi) szóval meg is tilthattak volna. De a jelek szerint elegük lehetett már Oswald kapkodó, hol ide, hol oda húzó magatartásából. Nincs nyoma annak, hogy a férfit a KGB beszervezte volna, vagy bármilyen megbízást kapott volna tőlük.

1961 júniusára véget értek a hivatali nehézségek, minden engedélyt és (hitelbe) repülőjegyeket is kaptak, aztán a férfi feleségével és pár hónapos csecsemő gyermekével hazatérhetett az Egyesült Államokba. Dallasban telepedtek le. Mint az ellenséges országból visszatért polgárt, az FBI egyszer kihallgatta, aztán többé nem foglalkoztak vele. A következő másfél évet Oswald nyughatatlansága, állásváltoztatása, lakásgondok és persze mindezekből eredő anyagi gondok jellemezték. Egyszóval a család a bajokat a férjnek köszönhette. A házasság megromlott, és küszöbön állt a válás. Oswald folyton munkahelyet váltott, vagy éppen nem dolgozott, az USA-ban élő oroszokkal és kubaiakkal találkozott – ez utóbbiak közül azonban csak azokat kedvelte, akik Castro mellett szálltak síkra. A Castro- és kommunistaellenes kubaiakkal inkább tettlegesen is összetűzött nemegyszer. A házaspár időnként összeveszett, különváltak, majd ismét összeköltöztek. 1962 tavaszán Marina ismét teherbe esett. Most meg ő akart visszamenni a Szovjetunióba, aztán meggondolta magát.

Oswald közben szinte belebolondult Kubába és Castróba, álnéven Castro-párti röpcédulákat nyomatott, mellette álló szervezetet alapított (de ennek mindvégig ő maradt az egyetlen tagja és titkára is…), részt vett tévés vitákban, és ott is a Castro-féle rezsimet védelmezte. Szeptember végén Oswald otthagyott csapot-papot és iratokkal, Kuba-barátságát igazoló dokumentumokkal Mexikóvárosba utazott. Az ottani kubai követségen átutazó vízumot kért, nagy kommunistának mondotta magát, igazolta, hogy évekig élt a Szovjetunióban – ahová most Havannán keresztül igyekezett –, szovjet felesége van és azt is állította, hogy tagja a kommunista pártnak. Ám a szovjetek már tudták, kiről van szó, nem adtak neki beutazó vízumot, így a Moszkvának már akkor is szolgaian engedelmeskedő kubai hatóságok őt sem engedték be. Oswald felfortyant, szó szót követett, nagy veszekedéssé fajult a dolog, végül Oswaldot szinte kidobták a kubai nagykövetség épületéből. Tett még néhány kísérletet mindkét követségen, de aztán reményvesztetten visszatért Dallasba. Feleségétől külön egy bérelt szobában lakott. Csak akkor tanult autót vezetni. Október végén megszületett második kislánya, és attól kezdve már csak pár hét választotta el a férfit a merénylettől.

De a jelek szerint ekkor még fogalma sem volt arról, hogy mit fog ő tenni november 22-én Dallasban. Egy jobboldali nagygyűlésen is felszólalt. Később az FBI felkereste ismerőseit, barátait és róla érdeklődött. A merényletre virradó napon is a barátaival volt.

Hogy közben kivel találkozott, kik beszélték rá őt arra, hogy tegyen kísérletet az elnök lelövésére – vagy hogy a dolog teljesen egyedül jutott-e az eszébe és nem is voltak cinkosai? – még mindig nem derült ki. Csak annyi bizonyos, hogy a férfi nem sokkal korábban álnéven rendelt egy távcsöves puskát, amit Texas államban, ahol akkor nem volt kötelező a fegyvertartási engedély, bárki megkaphatott. Csak az a kérdés, hogyan jutott hozzá a fegyverhez, ha a saját nevére mint Lee Oswald bérelt egy postaládát, és arra A. Hidell álnéven rendelte a fegyvert. Ez is rejtély maradt. Többek között ezért és a hasonló kisebb, de meg nem magyarázott titkok miatt vélik sokan mindmáig és nem alaptalanul, hogy Oswaldnak lehettek bűntársai, akik egyengették az útját. Ismét mások úgy vélik, hogy Oswald csak egy balek volt, talán nem is ő lőtt, de már hetekkel vagy hónapokkal a merénylet előtt annak szervezői fokozatosan rákentek mindent. Úgy szőtték körülötte a hálót, hogy a végén ő maradjon egyedül a porondon és minden bizonyíték, bűnjel, sőt a tett indoka is feléje mutasson. Nincs kizárva, hogy ezeknek van igazuk.

Igaz, később a fegyveren megtalálták Oswald tenyérlenyomatát. Oswald aznap reggel munkába ment, akkor éppen a tankönyvraktárban dolgozott. Hogy oda véletlenül került-e, nem tudható. Az viszont nem kétséges, hogy ez volt az egyik legjobb lövési pont az elnöki konvoj útvonalán. Maga Kennedy – micsoda irónia! – mondotta valakinek aznap Dallasba érkezve, hogy nincs az az államfő, akit ne lehetne lelőni, „elég egy mesterlövész egy magas épületre, és kész”. Mintha csak valami jövőbelátó szellem mondatta volna vele…

Mindenesetre szemtanúk igazolták, hogy Oswaldnak volt fegyvere – ezt a felesége látta is korábban – és azt is, hogy aznap valami hosszúkás, becsomagolt tárgyat vitt a munkahelyére.

Az elnöki kocsioszlop végigjárta az előre kijelölt utat, és a könyvraktár hatemeletes épülete elé kanyarodott. Dél múlott, kissé felhős volt az idő, de akkor és ott éppen sütött a nap. Motorkerékpáros rendőrök haladtak a menet élén, aztán jött a helyi rendőrség és a titkosszolgálat kocsija. A bennük ülők figyelték a tömeget. Néhány kocsi- távnyi terület üresen maradt ekkor, hogy baj esetén az elnöki kocsi sofőrjének maradjon manőverezési területe. Az elnököt szállító nyitott kocsiban ült még a texasi kormányzó és felesége, valamint Kennedy és felesége. Bár az erre a célra átalakított kocsi oldalán voltak „lépcsők”, vagyis olyan talpazat, amelyen a testőrök állhatták, Kennedy megkérte embereit, ne takarják el őt a dallasiak elől. Az ügynökök helyett motoros rendőrök haladtak kétoldalt az elnöki jármű mellett.

A tömeg integetett, éljenzett és amerikai módra üdvözlően füttyögetett, Kennedy és a kormányzó pedig visszaintegettek. A következő kocsiban nyolc ügynök és felfegyverzett személy ült, akik a tömeget, a háztetőket, ablakokat figyelték. Talán ezért lőtt a könyvraktárból a merénylő akkor, amikor a menet már elhaladt a ház előtt és ezek a személyek mind háttal voltak neki. Kennedy is.

A konvoj körülbelül mindössze 18-20 kilométeres sebességgel ment. A konvojban ott volt még az alelnök kocsija, benne Johnsonnal és feleségével. Az alelnök nem is sejtette, hogy egy óra múlva az Egyesült Államok elnöke lesz. A tömeg éljenzett, két alkalommal már eddig is meg kellett állniok, mert az emberek a tilalom ellenére ki- özönlöttek az utcára.

12 óra 30 perckor a két feleség egyidőben hallotta a puskalövések zaját és érzékelte, hogy a férjük megrándul, hogy valami történik velük. Conally texasi kormányzót a második lövés érte, állítólag. Kennedyt az első és a második is. Itt ebben a rövid fejezetben nincs alkalmunk leírni a lövedékek később oly sokat vitatott röppályáit és mindazokat a furcsa következtetéseket, amelyeket ebből levontak. Tény, hogy mindkét férfit meglőtték, az elnököt halálos sebesülés érte. Az elnöki kocsi sofőrje azonnal kitört a konvojból, két okból is – hogy minél előbb kikerüljön a lőtávolból, és hogy kórházba vigye a sebesült elnököt. Akkor még nem tudták, hogy azokban a percekben lényegében Kennedy már életét veszítette.

Minden ilyen látogatás során a szervezők előzőleg nemcsak bejárják az útvonalat, de „baj esetére” kijelölik a legközelebbi kórházat is, ahol jól felszerelt műtők, szakemberek és az elnök vércsoportjához tartozó vérkészlet áll rendelkezésre. Ez ott és akkor is így történt. A sofőr és az előtte száguldó motoros rendőrök tudták, hová kell vezetni a kocsit.

Mindez azonban nem segített, mert az elnök gyakorlatilag már holtan érkezett a kórházba. Persze mindent megtettek újjáélesztésére, de az már nem járt sikerrel.

Több szemtanú is akadt, aki szerint nem csak az a két vagy három lövés dördült el. (Háromról azért beszélünk, mert odafent a tankönyvraktár ablakában meglelték a gyilkos fegyvert és mellette három kilőtt hüvelyt. Úgy vélik, Oswald háromszor lőtt és ebből egy alkalommal célt tévesztett – a harmadik lövedéket mellesleg nem találták meg.) Nem egy tanú vallotta, hogy a kis park felől is lőttek. Olyanok is akadtak, akik láttak elfutni egy barna kalapos férfit. Megint mások az állítólagos „FBI-gépkocsit” látták sebesen távozni, benne két vagy három férfival. Akkor persze, abban a hatalmas zűrzavarban és pánikban, amit a merénylet okozott, az emberek különféle dolgokat láttak. A helyszínen többen filmeztek és fotóztak, sőt a tévések közvetítőkocsija is arra járt – ám később az FBI egyik felvételen sem talált olyasmit, ami több tettesre utalt volna. Mégis, szinte bizonyosan állítható, hogy több golyó találta el az elnököt és/vagy a kormányzót, mint ahányat a tankönyvraktárból kilőttek, sőt egyes lövedékek röppályája is olyan volt, hogy azok nem érkezhettek onnan fentről. De később a nyomozó bizottság – talán valamilyen előre elhatározott elvtől vezérelve? – mindenáron azt akarta bizonyítani, hogy nem volt összeesküvés, hogy a tettes magányosan cselekedett. És persze – hogy ez a tettes csak és kizárólag Lee Harvey Oswald volt, nem más, nem mások.

Kennedy elnök tehát 13 órakor hivatalosan is halott volt. Johnson alelnököt és feleségét két külön útvonalon jelzés nélküli rendőrkocsikon, kék fény és sziréna nélkül – vagyis feltűnésmentesen – vitték ki a dallasi repülőtérre. Ahová közben megérkezett egy hamarjában szerzett koporsóban… Kennedy is. Az elnöki különgép azonnal indult… volna, de meg kellett várni, míg Johnson alelnök leteszi az esküt, és ezzel ő lett az Egyesült Államok elnöke. Amint ez megtörtént, a gép a levegőbe emelkedett, és elindult Washington felé.

Tanú volt sok, ahogyan az a nagy tömegben lenni szokott. Más kérdés persze, hogy éppen a nagy tömeg, a sokkhatás, a káosz miatt ilyenkor a tanúk nagyobb részének a vallomása egyszerűen értékelhetetlen. Itt sem történt másként. Ezért mi itt és most igyekszünk csak azokra a tanúkra összpontosítani, akik valóban fontos dolgot láttak, hallottak és vallottak.

Volt tanú, aki az úttest másik oldalán állt és jól látta a tankönyvraktár ablakait, ahol szintén összegyűlt néhány kíváncsi ottani dolgozó. A hatodik emeleti ablakban látott egy férfit, aki puskával lőtt a konvojra. Majd eltűnt. Ez a tanú percekkel később már személyleírást is adott a gyilkosról, ami persze kimerült a bőrszínében és néhány fizikai jellemzőjében – hiszen nem a teljes alakot, csak annak felsőtestét látta. De a körözést rádión hamar leadták. Ugyanezt a puskás embert látta egy diák is, ő négy (!) lövést hallott, ebből hármat szerinte – mert hiszen látta! – az a férfi adta le onnan az ablakból. Sokan akadtak, akik csak a hatodik emeleti ablakból kinyúló puska csövét látták.

Számos tanú ott, a környéken, a tankönyvraktárban és a közeli vasúti felüljárón – amely felé haladt a konvoj – négy lövést hallott, nem hármat!

Oswald nem juthatott ki az épületből olyan hamar, ahogyan szeretett volna. Már csak azért sem, mert hiszen a lövéseket a hatodik emeletről adta le. így aztán odalent összefutott a rendőrökkel, de egyik munkatársa igazolta, hogy ő itt dolgozik. Ezért senki sem foglalkozott vele tovább, és nyugodtan elhagyhatta az épületet. Érdekes módon akkor senkinek sem jutott eszébe gyanúsítani az ottaniakat. Valami okból – legalábbis az első negyedórában talán – a hatósági emberek meg voltak győződve, hogy egy idegen lehet az épületben. Öt keresték.

Ez tette lehetővé, hogy Oswald akkor elhagyja az épületet. Ennek ellenére a rendőrök körbevették a házat. Három perccel azután, hogy a nagyon nyugodtan sétáló Oswald kiment a házból, már senkit sem engedtek ki vagy be. Megúszta, és elmehetett!

Persze, nem jutott messzire. Mint tudjuk, a körözést kiadták, és ahogy múlt az idő, a személyleírás is pontosabbá lett. Egész Dallas minden rendőre talpon volt, és a személyleírásnak megfelelő férfit kereste. Egy Tippit nevű rendőr is járőrözött az utcákon, és hallotta a rádióban, hogy egy harminc év körüli (bár Oswald csak huszonnégy éves múlott), fehér bőrű férfit keresnek. Ilyenek persze bőven jártak az utcán. Aztán meglátott egy férfit az utcán, aki mindenben megfelelt a leírásnak. Kiszállt a kocsiból, felszólította, hogy álljon a kocsijához és tegye mindkét kezét a motorházra. Tippit óvatos volt (de nem eléggé) – meg akarta motozni a férfit, majd utána igazoltatni. Ám mire megkerülte a kocsit, az ismeretlen fegyvert rántott és lőtt. Négy golyót eresztett a rendőrbe, majd elfutott. Amerre ment, a forgalmas utcán látták. Bemenekült egy moziba, de akkor már ott volt több járőrkocsi legénysége. A menekülő egy helyütt levette és eldobta zakóját, nyilván azért, hogy változtasson külsején. Majd jegyváltás nélkül besietett egy moziba, mert közeledett egy járőrkocsi. Ez hiba volt – a pénztárosnő azonnal telefonált a rendőrségre, és jelentette az esetet. Percekkel később a rendőrök körülfogták a mozit, bementek és letartóztatták Oswaldot. Ehhez előbb kis közelharcot kellett vele vívni és elvenni tőle a pisztolyt, amellyel viszont akkor nem lőtt. Most már azonosították, felismerték azok a rendőrök is, akik nem sokkal korábban mint ott dolgozót elengedték a tankönyvraktárban. Aztán az események peregtek tovább a maguk szokásos útján. A dallasi rendőrök büszkék lehettek rá, hogy – ugyan egy kollégájuk élete árán – de alig háromnegyed órával Kennedy elnök meggyilkolása után máris elfogták a merénylőt.

Oswald semmit sem ismert el.

Sem azt, amire sok tanú volt – hogy lelőtte Tippit rendőrt sem azt, hogy ő lett volna az elnök elleni merénylő: és most – kapaszkodjanak meg! – azt kell leírnunk, hogy talán nem is hazudott! Legalábbis ami Kennedyt illeti. Mert akik látták is a merénylőt a tankönyvraktár hatodik emeleti ablakában, azok olyan távolból nem látták annak arcát. így nem is azonosíthatták Oswaldot. Persze ezer más jel szólt ellene. Elsősorban a fegyver, ami kétségtelenül az övé volt.

De legyünk óvatosak! Mert nem sokkal később történt még egy eset az USA-ban, ami még ennél is jobban felborzolta a kedélyeket. Martin Luther King tiszteletes és emberjogi mozgalmi vezető meggyilkolása körül is zűrzavaros helyzet alakult ki. Akkor a máig ismeretlen merénylők úgy oldották meg a dolgot, hogy két egyforma külsejű személyt és autót használtak. Az igazi lőtt, majd elmenekült, míg névtelen telefonálók a másikra hívták fel a rendőrség figyelmét, utána küldték a rendőröket és az illetőt el is fogták. Kiderült, hogy ismeretlenek manipulálták ezt az embert, már hónapokkal korábban pénzt kapott azért, hogy járjon a tiszteletes nyomában, fegyvert is adtak neki, sőt annak a motelnek az ablakából adták le a halálos lövéseket, ahol ennek a baleknak is béreltek szobát. Az illető ezt nem tudta bebizonyítani a bíróságon, csak harminc évvel később derült fény minderre.

Nos, ne zárjuk ki teljesen ezt a lehetőséget sem. Annál is inkább, mert Oswald hamarosan bekövetkező sorsa is ezt látszik erősíteni.

Tehát szögezzük le: a kihallgatások során mindent tagadott. Bár ez semmit sem segített rajta, hiszen a fegyveren megtalálták a tenyérlenyomatait, és ez elég volt ahhoz, hogy alaposan gyanúsítsák mindkét gyilkosság elkövetésével. Hozzá kell tenni azt is, hogy a felesége, testvérei, anyja és néhány barátja mind igen megdöbbentek a vádat, a hírt hallván. Közülük senki sem tudta elképzelni a férfit mint olyant, aki fegyvert emelt az Egyesült Államok elnökére, de még a rendőr lelövését sem tartották olyan tettnek, amire szerintük Lee Harvey Oswald képes lenne. Az utcai pisztolypárbaj sem illett hozzá, de az elnökgyilkosság kétségtelenül bonyolult megszervezése és lebonyolítása még kevésbé. Őszintén szólva alighanem úgy vélték, hogy mindehhez hiányzott Oswald szellemi kapacitása…

De az, hogy mit gondolt a családja vagy a barátai, természetesen semmit sem jelentett a bizonyítékokkal szemben.

Két nap alatt több mint 15 órán át hallgatták ki, mindenféle mintákat és lenyomatokat vettek tőle. Oswald az ügyvédek segítségét visszautasította. Valószínűleg abból a feltevésből indult ki, hogy ártatlanságát „bizonyíthatja” azzal is, hogy kijelenti, nincs szüksége ügyvédekre. Előbb Tippit rendőr, majd John F. Kennedy elnök meggyilkolásával is megvádolták, másnap bemutatták a sajtónak, és nyilvánosan is közölték: a rendőrség és a bizonyítékok szerint ő a gyilkos.

Mindent tagadott, ahogyan az lenni szokott az efféle tettesek esetében. Még a puskával történt „szembesítés” esetén is kijelentette, hogy sohasem látta, nem az övé. Amikor megmutatták neki a még otthon készült fotókat, ahol éppen e fegyvert tartotta a kezében, kijelentette, hogy a puskát a rendőrök kopírozták a képekre. A merényletről nem tudott semmit, ő az ebédszünetben éppen falatozott, amikor a menet elhaladt a tankönyvraktár előtt. Utána felment egy emelettel feljebb, hogy az ital-automatából egy Coca-Colát hozzon magának, lefelé jövet találkozott a berohanó rendőrökkel. Majd azt hallotta, hogy aznap már úgysem kell dolgozni, hát hazafelé indult. Nem állította őt meg semmilyen rendőr, és persze nem keveredett lövöldözésbe.

Az egyetlen nyugtalanító pont a revolver volt, amellyel lelőtte a rendőrt az utcán. Honnan volt ez nála, és miért nem látta előzőleg senki?

De a hatóságok most fontosabb dolgokkal foglalkoztak. Mondani sem kell talán, hogy a média is. Oswald előélete ismeretében a sajtó a legvadabb pletykákat bocsátotta útjára, és hihetetlen meséket szőtt. Bizonyos szempontból az 1960-as évek elején – alig két évvel a berlini fal megépítése és egy évvel a kubai válság után – ideális merénylő volt ez a férfi. Aki hosszabb ideig élt a Szovjetunióban, és még tévévitákban is Castro nagy barátjának nevezte magát. Az amerikai polgárokat feldúlták ezek az események, és sokan úgy érezték, Kennedy most visszafizetett Castrónak az előző „disznóságaiért” (lásd a disznó- öbölbeli kudarcot), megakadályozta, hogy a szovjetek és a kubaiak nukleáris rakétákkal vehessék célba az Egyesült Államokat. Kézenfekvőnek tetszett tehát, hogy Castro a nagy vereségért akart bosszút állni az amerikai elnökön. A háttérben pedig felsejlett a KGB, azaz a Kreml árnya, hiszen a kubai titkosszolgálat és kormány, de még maga a Moszkva iránt mindig oly szolgalelkű Castro sem mert volna ilyesmire vetemedni a szovjet vezetés tudta nélkül, pláne nem akarata ellenére.

Aligha kell bizonyíték ahhoz, hogy Oswald lőtte le Tippit rendőrt. De igen kevés a kétség a másik gyilkosság ügyében is. Oswald mindenképpen részt vett az ügy előkészítésében: megtalálták a fegyverküldő cégnél a kézírásos rendelését, és az írásszakértők egybehangzóan igazolták, hogy azt ő írta. A fegyver árát csekken egyenlítette ki, azon az ő aláírása volt, és az ő bankszámlájáról vonták le az összeget. Ő bérelte a postafiókot olyan álnéven, amelyet már máskor is használt (például amikor Castro-párti röplapokat nyomatott). Amikor elfogták, A. Hidell álnévre szóló igazolásokat, sőt igazolványokat is találtak nála, az egyikben éppen az ő arcképével. A gyilkos fegyvert, amit a tankönyvraktárban találtak, igen alapos fegyverszakértői és laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá. Oswald tenyérlenyomatát találták rajta és a paraffin-próba (lőpornyomok a lövész kezén, vagy sem) is igazolta, hogy ő sütötte el a fegyvert nem sokkal korábban.

Megtalálták a raktárban – mégpedig az ominózus hatodik emeleten, ahonnan Kennedyre lőttek – azt a csomagolóanyagot is, papírt és zsinórokat, amelyben Oswald a fegyvert észrevétlenül behozta az épületbe. Ennek anyagán is ott voltak az ujjlenyomatai.

A tankönyvraktár alkalmazottjai közül a merényletet megelőző majdnem fél órában senki sem látta Oswald kollégát, akinek munkaköréből kifolyóan szabad bejárása volt mind a hat emelet raktáraiba. Abba is, amelynek ablakai éppen az utcára nyíltak, ahol a kritikus időpontban az elnöki konvoj elhaladt. Néhány – igaz, a merénylet pillanatában a raktártól távolabb álló – szemtanú is felismerni vélte őt, kiválasztották Oswaldot más eléjük állított személyek közül, mondván: ő lőtt a hatodik emeleti ablakból.

Mindezeket még sorolhatnánk hosszan. A lényege az, hogy szinte százszázalékos bizonyossággal sikerült megállapítani akkor, vagy már Oswald halála után, különösen egy-egy hosszú vizsgálati procedúra során – hogy Lee Harvey Oswald legalábbis egyike volt a merénylőknek. Ugyanis végig nem lehetett kizárni, hányan lőttek Kennedyre. Egynémely, az elnököt és Conally kormányzót ért lövedék röppályája olyan különös volt, hogy ez többféle magyarázatra adott lehetőséget. Nehéz volt később elhinni a Warren-bizottságnak (a merénylet kivizsgálására alakult szakbizottság neve), hogy egyazon lövedék az egyik testbe felülről, a másikba alulról hatolt be.

De hasonlóképpen sikerült rábizonyítani azt is, hogy ő volt a rendőr gyilkosa. Egyértelmű volt, hogy Tippit életét az Oswaldnál talált pisztolyból származó golyók oltották ki. Előkerült a buszvezető is, aki Oswaldnak eladta a jegyet azon a vonalon, amely a tankönyvraktártól a rendőrgyilkosság utcájához vezetett.

Két nappal az elnök meggyilkolása után Oswaldot át akarták adni a központi hatóságoknak. A rendőrség épületének egyik szintjén vezették ki éppen, rengeteg fotós, újságíró és televíziós kamera jelenlétében. Több tévéállomás élőben közvetítette. A sajtó éhsége nagyon is érthető, hiszen a nézők addig egyszer sem láthatták szemtől szembe a közkedvelt elnök gyilkosát. Az alagsor felé haladt a menet, Oswald őrök között, nagy hangzavar és kiabálások közepette zajlott mindez.

És ekkor egy kalapos férfi bukkant elő a tömegből – nem lett volna szabad ott lennie, hisz nem volt újságíró és nem volt rendőr, sem az igazságügy dolgozója – pisztolyt rántott, és a száz millió tévénéző szeme láttára többször belelőtt Oswaldba, aki ezeket a lövéseket nem élte túl.

Ily módon a vád elvesztette a vádlottat, de egyben azt az embert is, aki fényt deríthetett volna a gyilkosság további, még ismeretlen szálaira. Például arra, kik bízták meg Oswaldot, kik voltak a bűntársai, egyedül volt-e akkor a tankönyvraktárban és a helyszínen, voltak-e ott más (bér)gyilkosok is, kik állnak a háttérben?

Más kérdés, hogy Oswald gyilkosa talán választ adhatott volna ezekre a kérdésekre. Ám a Jack Rubynak nevezett dallasi bártulajdonos csak olyan általánosságokat mondott később, mint hogy ő Kennedy elnök iránt érzett sajnálata miatt végzett az átkozott gyilkossal. Később azt is mondta, hogy az özvegy – Jacqueline Kennedy – iránti szimpátiából és sajnálatból büntette meg Oswaldot, a gyilkost, mert nem bízott abban, hogy az igazságszolgáltatás is elítéli.

Jack Ruby valójában Jacob Rubinsteinként született, Lengyelországból bevándorolt sokgyerekes zsidó családban. A tette elkövetésének időpontjában ötvenkét éves volt. Már gyermekként is folyton meggyűlt a baja a hatóságokkal, a rendőrséggel – mindössze tizenegy éves volt, amikor először került a fiatalkorúak bírósága elé. Erőszakos, korán szexuális élményeket szerzett kamasz volt, aki semmitől sem riadt vissza. Javítóintézetben nőtt fel, iskoláiban éveket ismételt, utcai gyerekbandákban vállalt szerepet. Jellemző, hogy a nyolcadik osztályt már majdnem 17 évesen fejezte be, és később már semmilyen iskolába nem járt. Később évtizedeken át sok munkahelyen keveset dolgozott, aztán némi pénzt szerzett, azon vett egy bárt Dallasban, később vásárolt hozzá még egyet. Üzletfeleivel, alkalmazottaival rosszul bánt, olykor verekedésekbe is bonyolódott, erőszakos és kötekedő alakként ismerték a város éjszakai életében. Senki sem szerette – túl sokat vert és verekedett. Négy év alatt a rendőrség nyolc alkalommal tartóztatta le különféle vádakkal, de mindig megúszta kisebb (pénz)büntetésekkel. Furcsa, de való: ez az ember ennek ellenére több tucat rendőrrel keveredett ismeretségbe, sőt barátságba. Maga a dallasi rendőrfőnök is elismerte később a vizsgálóbizottság előtt, hogy Jack Ruby legalább 50 embert ismert jól a testületnél. No persze, azok is őt.

Egyszóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Jack Ruby alvilági figura volt Dallasban, ráadásul olyan ember, aki aligha foglalkozott politikával. Márpedig Kennedy elnök meggyilkolása mögött mindenki politikai erőket és folyamatokat sejtett. Amikor rálőttek az elnökre, Ruby éppen egy újság kiadóhivatalában beszélte meg a báljai következő heti hirdetéseit. Nagyon megrázták az események – állították a tanúk. Ő azt állította, hogy megrendítette az esemény, mert kedvelte Kennedyt, és aznap este nem is akarta kinyitni mulatóit. Sőt, valami okból arra készült, hogy végleg bezárja őket és elhagyja a várost. Közben valamilyen üzenetre várt, erről kérdezgette munkatársait. De a várt üzenet csak nem érkezett meg. De már az Oswald meggyilkolását megelőző napon is ott nyüzsgött a rendőrségen, az újságírók között, és nagyon feldúltnak látszott.

A gyilkosság napján Ruby meglehetősen furcsán viselkedett, alig beszélt ismerőseivel, alkalmazottaival, majd iratait otthon hagyta, de egy revolvert és 2 ezer dollárt készpénzben magához vett, és elment a városba. A rádióból már tudhatta, hogy Oswaldot hamarosan elszállítják a dallasi rendőrség épületéből, hogy átadják a magasabb hatóságoknak. És az is tudható volt, hogy az újságírók, tévések ott lesznek ennél a mozzanatnál. Aztán simán bement a rendőrség épületébe – senki sem állította meg. Elvegyült az újságírók között, és amikor Oswaldot elővezették, ott termett és közvetlen közelből, egyetlen jól irányzott lövéssel leterítette. A fotó, amely ezt a jelenetet mutatja, bejárta a világot, és mind a mai napig nélkülözhetetlen tartozéka mindazoknak a könyveknek, amelyeket a Kennedy-gyilkosságról írtak.

Két nap leforgása alatt immár a harmadik halott terült el – és továbbra sem lehetett tudni, miről is volt szó valójában. Miért végeztek az elnökkel, és miért végeztek annak gyilkosával is? Kik álltak a hátterében és miért tették, amit tettek?

Lényegében elmondható, hogy máig nem változott semmi. Az egy héttel később Johnson elnök utasítására megalakult különleges vizsgálóbizottság élén a névadó Warren bíróval, a Legfelsőbb Bíróság elnökével – volt hivatva kinyomozni minden szálat. Nos, a huszadik század titka a jelek szerint még a huszonegyedik században is a titkok titka maradt. Ugyanis bár a bizottság igen szorgalmasan és látszólag szerteágazóan nyomozott – alig valamit derített fel. Lényegtelen szálakon indult el hosszas elemzésekkel, míg egészen fontos tanúvallomásokat figyelmen kívül hagyott.

Azonfelül – de ez már nem a Warren-bizottság hibája – a későbbi években, sőt évtizedekben is fel-felmerültek újabb adalékok, szálak, bizonyítékok, tanúvallomások, ezeket azonban lényegében már senki sem nyomozta. Így mindenképpen egy torzóval, egy befejezetlen müvei állunk szemben, amely csak hever súlyosan, maga alá temetve Kennedyt is.

Az Oswald lelövését megelőző éjszakán a helybeli FBI-t egy névtelen telefonáló értesítette: „Egy bizottság úgy döntött, hogy végeznek azzal az emberrel, aki megölte az elnököt”. A figyelmeztetést továbbították, de a rendőrök azután is csak annyira vigyáztak Oswaldra, mint más hasonlóan „nagy” gyanúsítottra. Páncélozott autót rendeltek, hogy azon szállítsák át Oswaldot a megyei börtönbe. Az összes szolgálatos rendőrt készenlétbe helyezték – de persze arra senki sem gyanakodott, hogy a sajtóigazolvánnyal rendelkező újságírók, tévések vagy fotósok között lesz majd az újabb merénylő, aki az első merénylőt akarja a maga sajátos módján „kivégezni”.

Méghozzá úgy, hogy ezenközben körülbelül 70 rendőr és detektív volt jelen, vagy az épületben, de aránylag közel hozzá. A lövésben senki sem akadályozta meg őt – no nem azért, mert egy ilyen összeesküvés történt, hanem mert olyan sebesen játszódott le minden. Ugyanakkor nem magyarázható és nem védhető az a tény (magatartás, viselkedés, szakmai hiba?), hogy a Jack Ruby mellett álló detektívek és rendőrök sem vettek észre semmit. Végül is megtörtént, ami megtörtént – és a nyomozók előtt ott maradt a feladat, amely egy nagy rejtély is volt egyben: hogyan tovább, ki miért végzett az elnökkel, és a másik miért végzett a merénylővel?

Az igazság az, hogy Oswald esetében nem sikerült bármilyen bizonyítékot is találni arra, hogy szovjet vagy kubai vagy szovjet-kubai megbízásból cselekedett volna. Való igaz, voltak erre utaló nyomok, de ezeknek igazából semmi közük sem volt magához a tetthez. Az, hogy valaki egy ideig a Szovjetunióban lakott amerikai létére, ugyan különös volt és mindkét érintett nagy országban feltűnést keltett – de ettől még nem lesz valaki szovjet ügynök. Aminthogy attól sem, ha orosz nőt vesz feleségül, akivel ráadásul nem is él jól. Az, hogy Oswald nemegyszer kimutatta Kuba és az ottani rezsim iránti szimpátiáját, egy átlagos, demokráciához szokott amerikainak legfeljebb különös, sőt netán perverz politikai érzelmekről tanúskodott, nem többről. Lehetünk rokonszenvezők egy másik országgal, egy politikai világnézettel anélkül is, hogy eme rokonszenv vagy ama rendszer nevében és érte híres politikusokat gyilkolnánk.

A szovjetek is mindent megtettek, hogy ezt a gyanút lemossák magukról. Amire sem azelőtt, sem azután nem volt példa – Moszkva önként, kérés nélkül átadta az USA- nak az összes (?) dokumentumot, amely Oswalddal és szovjetunióbeli utazásával, tartózkodásával kapcsolatban keletkezett. Az amerikaiak csak akkor tudták meg, hogy Oswald még öngyilkosságra is hajlandó volt, hogy zsarolja az oroszokat, és hogy ennyire nagyon ott akart élni. Aminthogy az is kiderült, hamar kiábrándult a szovjet rendszer „emberbaráti voltából és felsőbbrendűségéből”, mert mégis a visszatérés mellett döntött.

De egyesek az ellenkezőjét is feszegették. Vagyis azt, hogy Oswald talán amerikai kém volt, akit ilyen ravasz módon akartak áttelepíteni a Szovjetunióba…? Emellett csak az szól, hogy amikor Oswald két és fél év után kérelmezte a moszkvai amerikai nagykövetségen, hogy hazatérhessen az Államokba, akkor először elutasították kérelmét, ám nem sokkal később a Külügyminisztérium – a Bevándorlási Hivatal felettese – megváltoztatta döntését. Ekkor egy olyan irat keletkezett, amely szerint „Az Egyesült Államoknak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy Mr. Oswald minél előbb elhagyja a Szovjetuniót”. Később ebbe a mondatba kapaszkodtak bele egyes szerzők, akik azt sugallták, hogy talán Oswaldból az amerikaiak akartak kémet csinálni. Ám sajnos ki kell ábrándítanunk azokat, akik ilyen fordulatra vágynak – a CIA vagy bármelyik másik amerikai kémszervezet nem olyan ostoba, hogy ilyesmit csináljon. Tudható volt, hogy az 1960-as évek Szovjetuniójában egy odatelepült amerikait élete végéig, még nyugdíjas korában is folyamatosan megfigyelt volna a KGB, mint roppant gyanús személyt. Márpedig igazi kém csak abból lehet, aki ilyen gyanút soha nem keltene, aki szürke, mint az egér és totálisan beleolvad a környezetébe. Az „egy amerikai Minszkben” című szappanopera, amit Oswald, leendő neje Marina és a KGB előadott a fehérorosz fővárosban, nem szolgálta egy kém nyugalmas és biztonságos tevékenységét. Arról nem is szólva, hogy – mondjuk ki kereken – Oswald nem az a koponya volt, aki kémkedhetne. Egy pszichiátriailag nem egészen rendben lévő alak, akinek nincs kellő műveltsége, még katonai téren is csak a radarokhoz ért, nem sokat tudhatna meg egy minszki esztergapad mellől…

A gyanú eloszlatásában sokat segített a szovjetek meglepően őszinte – vagy annak tetsző – magatartása. Látszott, mindenképpen le akarják mosni magukról még a gyanú árnyékát is. Az akkori világpolitikai helyzetben ugyan Kennedy kemény elnök volt, de vele szót lehetett érteni. Moszkvának aligha volt érdeke, hogy eltávolítsák Kennedyt, hacsak nem Hruscsov, az előző évi összecsapás vesztese sértett hiúsága nem játszott szerepet az ügyben. És azt is tudniok kellett, hogy ha Kennedyt megölik, a helyébe az alelnök, Johnson lép, aki viszont Vietnam ügyében is sokkal radikálisabb volt Kennedynél (mint aztán ez hamar ki is derült).

Jack Ruby és Oswald között sem találtak semmilyen kapcsolatot. Ez a Ruby voltaképpen egy „sötét ló” az egész játszmában. És mivel a börtönben nemsokára meg is halt állítólag gyógyíthatatlan rákbetegségben, hát a titkoknak ez a része is titok maradt.

Maradtak kérdések is, méghozzá bőven.

A máig megmagyarázatlan események egy jelentős része természetesen a Kennedy elnök elleni merényletre vonatkozik. Az elnök gépkocsijára a tankönyvraktár hatodik emeleti ablakából – tehát felülről – akkor lőttek, amikor a jármű már elfordult a sarkon és távolodott ettől (a könyvraktár saroképület). Elvileg rendben is lenne a dolog, hiszen a boncolásnál talált sérülések is arra utalnak, hogy a lövések hátulról és felülről érték az elnököt. John F. Kennedyt az első lövés a nyakán érte (a tettes nyilván a fejére célzott), és a nyak első alsó részén át távozott a lövedék, amely a nyaki puha izmokon könnyedén szaladt át. Ez a sérülés nem okvetlenül volt halálos, vagy legalábbis ha nem éri több lövés az elnököt és valaki csillapítja a vérzést, míg a kórházba érnek, Kennedy talán ma is él.

Tizenegy hónappal később a Warren-bizottság már ki is adta jelentését. Való igaz, a bizottság sok száz szemtanút meghallgatott és sok bizonyítékot mérlegelt, végső soron a tanult szakemberek, bírák a jelek szerint maguk is elhitték azt, amit később a nevükben a vezetőjük, Warren főbíró közreadott. A jelentés tehát kimondta, hogy 1) Kennedy elnököt Lee Harvey Oswald gyilkolta meg, és 2) Oswaldot pedig Jack Ruby gyilkolta meg.

Ezen túlmenően a bizottság semmilyen összefüggést sem talált a két eset vagy annak szereplői között. Még ideológiait sem, nemhogy gyakorlati dolgot. Bizton állították a bizottság tagjai, hogy sem Oswald körül nem bukkantak fel más összeesküvők, nem látszott összeesküvésre utaló nyom, aminthogy Ruby sem tartozott semmiféle csoporthoz, pláne nem politikaihoz, és nincs bizonyíték arra, hogy mindketten egyazon összeesküvés részesei, netán abban kicsiny láncszemek lettek volna.

Az, hogy Oswald lőtte le Tippit rendőrt az utcán, a járőrkocsi mellett, szintén bebizonyosodott. Kilenc szem- és/vagy fültanúja volt az esetnek, ezek egymástól függetlenül több személy közül választották ki Oswaldot, amikor az még élt a dallasi rendőrkapitányság épületében. De ki gondolt akkor a szerencsétlen rendőrre, amikor mindenki egy sokkal, de sokkal nagyobb rejtélyt sejtett? Nemcsak Amerikában, hanem világszerte nagy feltűnést keltett az eset és nem is csoda, hogy sokakat foglalkoztatott a dolog. Egyesek úgy vélték, ha ezek az emberek – a tettesek – egymástól függetlenek voltak, akkor kicsit túl sok a véletlen egybeesés ebben a történetben. Úgy gondolkoztak, hogy ami a nyomozás első napjaiban, valamint a Warren- bizottság jelentéséből tíz hónap múlva kiderült, az így együtt is csak a jéghegy csúcsa. A többi, a súlyos igazságok még a felszín alatt rejtőznek.

Persze felmerült a rendőrség felelőssége is. Hiszen ha sikerül megakadályozniok Rubyt tettének elkövetésében, Oswaldtól talán értékes információk sokaságát lehetett volna megtudni vagy már a nyomozás alatt, az ügyészi szakban, vagy a tárgyaláson. Azzal, hogy a dallasi rendőrség olyan ügyetlenül szervezte meg Oswald átszállítását és ezzel lehetőséget teremtett nemcsak a médiának, hogy találkozzon a gyanúsítottal, de bizonyos személyeknek vagy erőknek arra is, hogy meggyilkolják a letartóztatottat – gyanúba keverték önmagukat is. Nem lehet véletlen, hogy a Texasról már amúgy is kialakult „vadnyugati’’, törvénytelenségeket idéző kép tovább romlott. Nehéz volt akkortájt lemosni a dallasi rendőrségről azt a gyanút, hogy maga segítette Rubyt a gyanúsított megölésében. Hogy igazából mi is történt rendőrségi berkekben és miért volt Jack Ruby olyan kedvelt és ismert személy abban az épületben – alvilági alak létére! az nem is derült ki.

Diktatórikus államokban persze ilyen merényletre aligha kerülhetne sor. Már csak azért sem, mert a diktátorok nem utaznak át saját városaikon nyitott kocsikon. Még ha kivezényelt tömegek vannak is az utcán, soha nem lehetnek biztosak abban, valaki nem emel-e rájuk fegyvert. Olykor saját testőrségük vagy megbízhatónak hitt katonáik (gondoljunk csak Indira Gandhi indiai, avagy Anvar Szadat egyiptomi államfő halálának körülményeire…) végeznek velük. Másrészt pedig egy nem-demokratikus államban, ha mégis erre vagy arra utazik az államfő, akkor ugyan senki sem állhat a tankönyvraktár hatodik emeleti ablakában. Minden ablakot bezárnak, minden dolgozót kirendelnek az utcára integetni, a tetőkön mindenfelé mesterlövészek figyelik az ablakokat, és ha csak egy függönyt mozdít meg a huzat, máris odalőnek és nem számít, kit találnak el, kit ölnek meg.

De hát 1963 novemberében az Egyesült Államok területép a demokratikusan megválasztott elnök nem tartott merénylettől. Vagy ha a lelke mélyén félt is ettől, vállalta, mert vállalnia kellett a kockázatot.

A legfőbb kérdés persze nem magával a merénylettel, a lövedékek útvonalával függ össze, sőt még azzal sem, hogy Lee Harvey Oswald vajon csakugyan magányos merénylő volt-e vagy sem. Hanem azzal, hogy ha már idáig fajultak a dolgok, akkor kik állhatták a dolog mögött. Több „esélyes jelöltünk” is van, de előre kell bocsátanom: soha egyikre sem sikerült rábizonyítani semmit. így csak hipotéziseket sorolhatok.

Az egyik lehetséges felbujtó és csendes tettestárs a háttérben talán… Fidel Castro kubai elnök (nem választották demokratikus úton, hanem katonai puccsal szerezte meg a hatalmat, tehát diktátor). Ő egy évvel korábban nagyon „leégett”, amikor Kennedy az ő feje fölött kötött alkut Hruscsovval, aki ezen alku miatt cserbenhagyta kubai barátját és elvtársát, és bár Castro könyörgött neki, hogy vessen be atomrakétákat az Egyesült Államok ellen, a szovjet pártfőtitkár inkább Kennedynek engedett. Minderről a külföldi rádióadásokból tudott a kubai nép is, hiába igyekeztek őt akkor már szovjet mintára, elszigetelni a külvilágtól. Castro tekintélye és hiúsága óriási csorbát szenvedett. Joggal hihette hát a világ, hogy titkosszolgálatának (amely már akkor is a legerősebb volt Latin-Amerikában) emberei végre találtak valakit, aki végez az öt megszégyenítő riválissal. Az Egyesült Államokban kétféle ember között válogathattak az ügynökök. Vagy olyant találnak, aki megrögzött, sőt elvakult baloldali, netán éppen kommunista és Kuba-párti, aki már csak ideológiai hajlamból is elvégzi a piszkos munkát – vagy feltűnésre vágyó, diadalt és hírnevet kereső kicsit labilis alak, aki jól tud célba lőni és vállalja az ügyet. A jelek szerint Oswald a második csoportba tartozott. Már persze akkor, ha valóban valaki felbérelte őt a merényletre, és azért cserébe különféle előnyöket helyezett kilátásba. Ne feledjük, Castro a hetvenes évekbén egymillió dollárt (!) adott egy kiugrott CIA- ügynöknek azért, hogy írjon leleplező könyvet a szervezet működéséről, és abban hangsúlyozta azt is, hogy a CIA meg akarta őt gyilkoltatni. Aki erre képes, az képes lehet másra, többre is.

A kettes számú változat: az oroszok. Minden őszinteség és előzékenység ellenére azért még nem zárható ki, hogy mégis a Kremlben döntöttek Kennedy életéről. Az ok lehetett Hruscsov büszkesége, amit a kubai válság és az atomrakéták ügyében az amerikai elnök a sárba tiport. De lehetett egyszerű politikai számítás is. Kennedy kemény volt, de népszerű, amit várható utódjáról, Johnsonról nem lehetett elmondani így együtt. Kennedy magával ragadta az ifjúságot – nem csak az amerikait –, és tömegeket vonzott. Amit mondott az embereknek otthon vagy külföldön – vagy mondjuk Nyugat-Berlinben –, az magával ragadó volt. Kennedy önmagában jobb reklám volt a Nyugatnak és a nyugati szabad életformának, mint az összes többi akkori nyugati politikus együttvéve.

Azonfelül a Szovjetunió – ha az állt a dolog mögött – arra is számíthatott, hogy egy ilyen merénylet összezavarja az amerikaiakat és az országban talán zavargások törnek ki. Moszkvában mindig azt hitték, hogy az „elnyomott fekete tömegek”, vagyis a színes bőrű amerikaiak készek akár forradalomra is. Márpedig a Kreml specialitása volt a zavarosban való halászat, a pánik kihasználása. De ismétlem, ez nem igazolódott be, aminthogy a „kubai szálat” sem lehetett felvenni és tovább gombolyítani.

A harmadik lehetséges változat az amerikai maffia lett volna. Ez a bűnszövetkezet azonban ritkán működik együtt – bár lehet, a családfők az elnök eltávolítása érdekében köthettek éppenséggel egy nagyon titkos és ezáltal hatékony szövetséget. Nem zárható ki ebben az esetben, hogy valakik akikre a rendőrség vagy a Warren- bizottság sohasem bukkant – a háttérből manipulálták Oswaldot és könnyen lehet, hogy Rubyt is. Egyiküknek sem kellett okvetlenül tudniok, hogy kinek dolgoznak és milyen érdekek mentén tevékenykednek azok, akik őket gyilkos tettükre rávették. A maffiának sok baja volt az elnökkel, még inkább annak igazságügy-miniszter öccsével, Robert Kennedyvel. Ez utóbbit, mint ismeretes, nem sokkal később szintén megölte egy közel-keleti bevándorló. Ha egyesítjük az ügyeket, akkor talán valószínűbbnek tűnik ez a verzió. A Kennedy-fivérek le akartak számolni a szervezett bűnözéssel, már amennyire az egyáltalán lehetséges egy olyan társadalomban, amelybe az a szervezet ennyire sikeresen és mondhatni szervesen beépült, szinte része lett a társadalom, az ország finom szövetének.

A negyedik változat a CIA. A kémszervezetnek sok összetűzése volt az elnöki hivatallal, de ez szerintünk messze nem indokolta volna, hogy ilyen éles reakció érkezzen a titkosszolgálat részéről. A CIA-nek szintén még a kubai ügyből (az elsőből, amikor az általa szervezett kisebb hadsereg partra szállt Kubában, hogy megdöntse Castro rendszerét) volt elszámolnivalója az elnökkel. Akkor ugyanis a CIA minden erejét ebbe az ügybe fektette, és meg is lehetett volna menteni az ott partra szállított csapatokat és eszközöket, ha az elnök beleegyezik az amerikai légierő bevetésébe. Ezzel a támogatással a Castro- ellenes emigráns erők győztek volna, és ma már senki sem emlékezne a puccsista ügyvéd nevére, Kuba népe pedig boldogan és fejlődve, nem pedig a „szocializmus” nyomorában töltötte volna az elmúlt negyven évet.

Az ötödik lehetséges szervezet – szintén a fenti okok miatt – a kubai emigráns szervezetek. Többségükben ezek az emberek úgy vélték 1963 táján, hogy ha Kennedy keményebb és határozottabb lett volna a disznó-öbölbeli partraszállás alatt és az utolsó pillanatban nem hátrál meg, akkor sikerült volna Castrót elűzni és Kuba szabad lenne. Ez mindenképpen elégséges indoknak látszott arra, hogy rááldozzanak pár százezer vagy millió dollárt és beszervezzenek egy-két hozzáértő balekot, akik „elintézik” Kennedyt.

A megbízók hatodik lehetséges csoportját az olajüzletág emberei alkothatják. Némelyiküknek volt is valami halvány kapcsolata Jack Rubyval, de a Warren-bizottság ezen a nyomon sem indult el egyáltalán. Sokan vélik úgy, hogy a Kennedyk és a texasi olajmilliomosok klánja között üzleti és egyéb ellentétek voltak. A déli államokban – legalábbis 1963-ban – még erősen éltek azok a hagyományok, amelyek nem kedvelték az északi jenkiket, ha pedig egy jenki ráadásul katolikus is volt és nem protestáns, akkor aztán abszolút kiesett a kegyeikből. Mindez így együtt talán nem lett volna elég ahhoz, hogy merényletet tervezzenek, hogy összeesküdjenek Kennedy élete ellen – de ha belegondolunk, hogy a Kennedy-fivérek nyíltan harcot hirdettek a fajvédő déli politikusok és azoknak az amerikai alkotmánnyal össze nem egyeztethető tevékenysége ellen, akkor már valószerűbbé válik ez a változat is.

Aminthogy hasonló okok mozgathatták a hetedik csoportot, a déli fajvédőket. Már persze ha ezt a változatot fogadjuk el, vagy csak vesszük szemügyre. A fajvédők a fogukat csikorgatták, amikor Kennedy elnöksége idején az alkotmányra hivatkozva – amely minden amerikai állampolgárnak egyenlő jogokat biztosít, addig persze csak papíron – a nemzeti gárda és minden állami hatóság védelme alatt vonulhattak be az első fekete bőrű diákok az addig előlük elzárt egyetemekre a déli államokban is. Vagy hogy ugyanott a városi közlekedésben attól kezdve nem lehetett megkülönböztető feliratokat elhelyezni azzal, hogy ide „Csak feketék” amoda pedig csak fehérek ülhetnek le, szállhatnak fel. Minden közintézményben meg kellett engedni, hogy a feketék is bejussanak, még a szórakozóhelyekről sem volt szabad attól kezdve kitiltani a fekete bőrű amerikaiakat. Érthető volt tehát a fajvédő szervezetek, köztük a John Birch Társaság tagjainak éktelen felháborodása. Ők voltak azok, akik Dallasban az elnök érkezése előtt az ellene folyó uszító kampányt rendezték a sajtóban, valamint röpcédulákkal és „körözési plakátokkal”.

Szándékosan hagytam a végére a nyolcadik, legkevésbé valós változatot. Csak azért került ide, mert egyes amerikai körök még ezt is megpendítették később. Az ő véleményük szerint talán maga… Johnson alelnök állhatott a háttérben, aki azért gyilkoltatta volna meg Kennedyt, hogy ő kerüljön a helyére…? Ez annyira valószínűtlen, hogy igazából senki sem foglalkozott vele. Ezért mi sem tesszük.

Befejezésül elmondható, hogy túl sokan voltak azok – személyek és főleg szervezetek, titkosak vagy legálisak, sőt országok is – akik és amelyek indokkal szegülhettek szembe az elnökkel. Akiknek érdekük lett volna, hogy Kennedy eltűnjön a színről, és helyette valaki más kerüljön a washingtoni Fehér Házba. Persze még így is roppant gyanús, hogy azok a nagyhatalmú szervezetek, intézmények vagy személyek csoportja ilyen merénylőkhöz folyamodott. Ugyanakkor nem tagadható, hogy végül is jól választottak, mert lám, sikerrel jártak! Akár egyedül volt Lee Harvey Oswald, amikor lelőtte Kennedyt, akár többen is lapultak ott a környéken, sőt netán mások is lőttek az elnökre – a merénylet sikerült. Akár egyedül volt Jack Ruby, amikor végzett Oswalddal, akár mások, például talán rendőrök is segítették ebben – tény, hogy ő is sikerrel elvégezte feladatát. Hiszen Oswaldot többé már nem tudták kikérdezni, és ha később netán megtört volna, vallott volna az előzményekről, a szervezőkről – már nem tehette meg.

Így hát bárkik is álltak a háttérben és bármi is volt a céljuk, bármi volt az, amiért bosszút akartak állni az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökén – ezt sikerrel megtették. De mindez nem ad választ száz kérdésünkre. Köztük a legfőbb kettőre: kik és miért ítélték halálra John F. Kennedyt…?