Áruló volt-e a tábornok?

Görgey Artúr immár másfél százada ellentmondásos alakja a magyar történelemnek. Kis túlzással ha nem is könyvtárnyi, de elég nagy irodalma van annak a kérdésnek: vajon áruló volt-e a hadvezér, vagy sem? Egész nemzedékek nőttek fel abban a hitben, hogy igenis, ő okozta az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc vesztét. A józanabbak ugyan kezdettől arra intettek, hogy amikor Görgey kezébe kerültek a döntések, a szabadságharc már elbukott, és egyáltalán nem az ő hibájából. Neki nem róható fel mindaz, ami egy kis országban történt, és főleg nem két akkori európai nagyhatalom hadseregével vívott, gyakorlatilag eleve reménytelen küzdelmében.

Megint mások sokszor fél életüket tették fel arra, hogy akárhány év is telt el azóta, kutassák át ismét és megint az irattárakat, beszéljenek azokkal, akik ismerték őt, vele voltak a harctereken. Furcsán hangzik ugyan, de ő maga volt a legnagyobb túlélő. Ugyanis majdnem száz évet élt – konkrétan életének 99. évében halt meg, amikor már javában zajlott az első világháború! Hihetetlen, de így volt.

Görgey Artúr (más formában, különösen 1848-49-ben, a nevét i-vel írta: Görgei – és nem véletlenül) 1818-ben a Szepes megyei Toporcon született. Nem éppen kisnemesi, de nem is arisztokrata, vagyis „középnemesi” származású. Három fiútestvére közül – érdekes módon – kettő szintén katonatiszt volt a szabadságharc alatt.

Azt kell mondani, hogy abban a körben szokatlanul érdekes nő lehetett a kis Artúr anyja. A hölgy nem csak fiai szellemi fejlődésére viselt gondot, hanem fizikai erőnlétükre is. Abban a korban, amikor kevesen tudták egyáltalán, mi az a torna, vagy testedzés, a hölgy minden nap szabályos edzésnek vetette alá fiait… Egy régebbi életrajz feljegyezte, hogy – idézem – „a czipőt harisnya nélkül hordták, télen-nyáron egyaránt könnyű, vékony kabátkában jártak, ruganyos matracz helyett kőkemény szalmazsákon aludtak. Meztelen nyakukat, mellüket, karjaikat megbarnítá a nap heve, pirosra marta a tél hidege”.

E költői mondatokkal arra célzott a szerző, hogy a gyerekeket keményen fogták, de meg is volt a haszna, mert lám, milyen jó katona lett belőlük…! Mindenesetre a kis Artúr így megedzve került aztán előbb a kézsmárki, majd a lőcsei iskolába (ma mindkét helység Szlovákiában található), ahol – ismét idézek – „gyors felfogású, éles eszével csakhamar kitűnt”. Ahogyan az akkortájt a nem túl gazdag nemesi családokban lenni szokott, a gyerekeket nem sokáig nevelték otthon meg az iskolában, hanem mihamarabb tiszti iskolába adták őket. Először kadétok lettek valamelyik fegyvernemi iskolában. Artúr egy utász-iskolába került – nem tudjuk, vajon ő választhatta ki, vagy szülei nyomására volt kénytelen odamenni. A régi életrajza szerint „hajlamát követve” ment katonának, de tudjuk, tizennégy-tizenöt éves gyerekek aligha álmodoznak arról, hogy utászok lesznek majd egész életükben. Ha mégis katonák, hát elsősorban huszárok szeretnének lenni…

Annyi viszont bizonyos, hogy szokatlanul gyors volt az „előmenetele”, ahogyan akkoriban mondták. Állítólag a tanárai is felfedezték benne a kiváló tehetséget, és kivételesen megengedték neki, hogy a hároméves tanfolyamot két év alatt végezze el.

Kevesen tudják, hogy mint utásznak, azért nem okvetlenül kellett a hadsereg útépítő, vagy vízi átkeléseket csónakkal, pallóhíddal gyakorlatozó osztagához kerülnie. Lehet persze, hogy egy kis protekció is közrejátszott ebben, de a mindig rövid frizurát hordó és kicsivel később máris korán kopaszodni kezdő fess tisztet a bécsi császári testőrséghez osztották be! Öt évet húzott le a Hofburgban – télen a bécsi belvárosi császári palotában töltötték az időt, nyáron a testőrök az udvarral együtt kiköltöztek Schönbrunnba.

A fiatalemberben nagy volt a tudásszomj, ezért elérte, hogy az unalmas – és valljuk be – teljesen fölösleges – testőrszolgálat mellett beiratkozhasson a bécsi egyetemre „állatgyógyászatot hallgatni”. Hogy miért akart volna állatorvos (is) lenni, nem tudható. Amint véget ért ez az őtéves időszak – már az 1840-es évek elején történt – megint csak nem lett utász, hanem mint testőr-főhadnagyot beosztották az egyik ismert magyar huszárezredbe. Itt azonban jött az első gikszer. Vajon az volt a baj, hogy Görgey uram nem mindig találta meg a közös hangot a följebbvalókkal? Réges-régi biográfusa vagy szintén nem tudta, miről volt szó, vagy csak az olvasóit akarta megkímélni a botrány részleteitől – mindenesetre ezzel a mondattal intézte el a dolgot: „ (…) nem maradt itt sokáig. Ezredesével valami viszálya támadt, mely nem az ő óhajtása szerint intéztetett el”. Igen, volt ott valami csúnya ügy, mert bizony nem valami apróság lehetett, ha emiatt Görgey úr igen nagy elhatározásra jutott: „Emiatt aztán azzal az eltökélt szándékkal, hogy a polgári életben tör magának pályát, 1845-ben kilépett a hadseregből.”

Furcsa nemesúr lehetett ez a Görgey, mert ő bizony megint tanulni akart. Nem henyélt a kisebb vagy nagyobb birtokán, mint sok százezer más magyar nemes, akikre bizony alaposan illett Petőfi rímes leírása a magyar nemesről („Ej, ráérünk arra még”). Alighogy letette a sújtásos-zsinóros egyenruhát, meg sem állt Prágáig, és ott is beiratkozott az egyetemre – ezúttal a vegyészetre. Félelmetes tehetsége itt is megmutatkozott, mert még diákként felfedezte a lauril-savat. Most is óriás-léptekkel haladt előre, két évet egy év alatt végzett el és „sikerült megszereznie a vegytanári oklevelet”. Egyszerűbben fogalmazva: az utász- és huszártiszt már állatorvos és kémiatanár is volt, mire harmincéves lett. Prágában elvett egy elzászi (német-francia) nőt, és új feleségével hazaköltözött Toporcra, ahol gazdálkodni kezdett.

1848 nyarán minden megváltozott. Amikor kitört a háborúskodás a magyar forradalmárok és az osztrákok, meg azok különféle nemzetiségű bérencei között, ezt látva Görgey felajánlotta szolgálatait a magyar forradalmi kormánynak. Akkoriban sokezer, egykori osztrák katonatiszt tett így. Őt is örömmel fogadták, és mindjárt századosi rangban bízták rá az 5. zászlóalj parancsnokságát. Ám még nem mehetett harcolni, amire nyilván vágyott, mint minden dicsőségre áhítozó katonatiszt, hanem Győrbe küldték, ahol is újonc csapatokat kellett kiképeznie. Ez a feladat bizonyosan nem elégítette ki őt. Volt közben egy rá jellemző kis intermezzo: nyilván vegyészi képzettségét és utászi minőségét is figyelembe véve, a magyar kormány titkos beszerzőútra küldte: Wiener Neustadtba, sőt Prágába is elmerészkedett, hogy nagyobb szállítmány gyutacsot szerezzen a magyar hadseregnek. A tökéletes tiszt és ember hírében álló Görgey ezt olyan sikeresen teljesítette, hogy visszatérése után azonnal őrnaggyá nevezték ki, sőt, az ország egyik táján az összes nemzetőr-alakulat parancsnokságát is rábízták. Amikor aztán nyár végén jött Jellacic „beütése”, vagyis támadása a magyar kormány ellen, az őrnagy úr védhette Csepel szigetét.

Bár kicsi volt az esély arra, hogy az idegen intervenciós hadsereg átkel a Duna egyik ágán csak azért, hogy Csepelt elfoglalja, mégis résen kellett lenni. Jellemző különben, hogy a magyar közvélemény tekintélyes része már ekkor be…ijedt és általános megadást javasolt, míg mások csomagoltak, hogy elmenekülnek a hazából. Megint mások gyors békekötést ajánlottak, „mielőtt nagyobb baj lesz”.

Akkor jött a „Zichy-ügy”. Mondhatnánk persze azt is, hogy „Görgey-ügy” történt. Csepel szigetén – nincs helyünk, sajnos, részletezni az esetet – Görgey katonái elfogtak egy grófot, Zichy Jenőt, aki az ellenségnek kémkedett. Görgey haditörvényszék elé állíttatta az árulót, és felakasztatta. Óriási dolog volt ez akkoriban! Egy grófot felkötöttek, mint egy gonosztevőt…? Mellesleg az is volt, és az őrnagy úr azt tette, amit tennie kellett. Mégis, az ügy egyfelől, különösen arisztokrata körökben nagy felzúdulást váltott ki, nem is szólva a Zichy-családról és azok kiterjedt rokonságáról. Bizonyos főúri körökben az a benyomás jelent meg, mintha a pesti márciusi forradalom most kezdene eltolódni a francia forradalom mágnásgyilkoló gépezete felé. Sokan bizony az arisztokraták kiirtásának első és ijesztő jelét látták a csepeli akasztásban.

Ugyanakkor az eset híre a magasba emelte Görgey nevét és ismertségét is. Sokaknak meg éppen ő adott bátorságot, és éppen ezzel a tettével. Lám, ha a hazáról van szó, akkor nem kímélhetünk senkit.

Ne feledjük el, 1848-49-ben, de már vagy tíz évvel előtte is, és később is, két áramlat körözött a magyar politikai közgondolkozásban, amelyek ugyanazt a dilemmát próbálták megoldani, kétféle módon. Az alapkérdés a következő volt: „Ausztriával, vagy nélküle?” Mindkét táborban voltak olyanok, akik az ellenkező oldalon kezdtek, és később átsodródtak a másikba, mert megváltoztak a nézeteik. De mire eljött 1848, és nem csak március, hanem azon év nyara és ősze, addigra az álláspontok nemcsak érzelmi és értelmi síkon kristályosodtak ki és távolodtak el egymástól olyannyira, hogy valamiféle konvergenciáról, összeolvadásról már szó sem lehetett – hanem maga az ország is elment az egyik irányba.

Vagyis, mi történt? Az egyik oldal, amit már az 1830-as évek végétől kezdve Széchenyi neve fémjelzett, azt mondta: Ausztriával együtt, közösen kitörhetünk az elmaradottságból, elég egy kisebb demokratizálás, Béccsel jó viszonyt kell ápolni, kitaposni tőlük minél több jogot, és elsősorban az iparra, kereskedelemre, polgárosodásra kell „ráhajtani”. Így békés úton, ugyan kicsit lassan, de Magyarország csatlakozhat a fejlettebb Nyugathoz.

A másik oldalon inkább a radikálisok, a magyarkodók, a forrófejüek domináltak, kiknek élén Kossuth állt. Ők hamarabb kenyértörésre vitték a dolgot, de forradalom talán még miattuk sem lett volna, ha aztán az európai események el nem ragadják őket is, követőiket is. 1848 márciusa a radikálisoknak, a forradalmi és erőszakos változásokat akaróknak kedvezett – bár ne felejtsük el: Kossuth és társai az első önálló magyar kormányt még az akkori osztrák császár beleegyezésével hozták létre, tehát még ők sem akartak olyan keményen szakítani. Ez az oldal viszont attól kezdve nem állt meg, és minél keményebb lett Bécs, annál nagyobb tömegeknél talált megértésre a radikálisok jelszava: függetlenséget! Elszakadást Ausztriától, önálló Magyarországot!

Széchenyi és sokan mások a fejüket fogták, mert tudták, hogy ez sok százezer ember halálát jelenti majd, a harc úgyis elbukik, és ez az általános bukás majd évtizedekre maga alá temeti a Nyugathoz való csatlakozás ábrándját. Végül is valljuk be mind, akik március 15-én ma is ünnepelni szoktunk – nem Kossuthéknak lett igazuk!

Nem bizony, hanem Széchenyinek. Így 1867-ig, a kiegyezésig kellett várni, míg úgy-ahogy begyógyultak a sebek, csitult a gyász a több százezer halottat követelő szabadságharc, tehát a háború után, és csak akkor kezdett Magyarország a Nyugat után kapaszkodni, amivel végzetesen elkésett, olyannyira, hogy még a huszadik század első felében is végig alaposan le volt maradva Nyugat-Európától. Ha nem tör ki a forradalom, és nem lesz háború, a két ország továbbra is közösen megy ugyanazon az úton és talán akkor is sikerül egy kettős államot összehozni („Osztrák-Magyar Monarchia”), és hamarabb beindul a fejlődésünk, ráadásul vérveszteség nélkül.

De hát nem így történt, úgy hogy kövessük a valós események sodrását. Görgey Artúr őrnagy tehát csepeli tettével híres lett anélkül, hogy még egyetlen csatát is nyert volna. Az áruló megbüntetése a valóságosnál sokkal magasabbra értékelődött, sőt, egy korabeli forrás szerint ez indította el a senki által sem ismert ember karrierjét (egy akasztás!…): „A közönséget meglepte, majd felbátorította az a vaserély, a honárulásnak ez a merész és könyörtelen megtorlása. Az igénytelen őrnagy neve egyszerre ismeretes lett. A kormány figyelme is feléje irányult. Kossuth pártfogásába vette.”

Hát tényleg, ez volt a kitörési pont, ahogyan ma mondanánk. Az „igénytelen őrnagy” (?) karrierje innentől kezdve egy üstökös sebességével ívelt fölfelé. Már csak pár hét kellett, és a schwechati csata után tábornokká nevezték ki, egy hadtestet kapott a keze alá. A szabadságharc történetét összefoglaló, sokkötetes és nevezetes mű szerzője szinte magától értetődően jegyzi meg Görgeyről: „Roppant akaratereje minden téren érvényesülni kezd és döntőleg hat a hadviselés további menetére”. Igaz, a következő mondat már nem ennyire pozitív, ahogyan – szerinte – Görgey életműve folytatódik: „csakhamar a hadak élére áll, majd diktátor lesz, mígnem Világosnál minden feltétel nélkül leteszi az orosz előtt a fegyvert”.

Nos, általában ennyit tud róla egy átlagos huszonegyedik századi magyar, aki kellő számú évig koptatta egy középiskola padjait. De mi most azért írjuk és olvassuk ezt a fejezetet, hogy ennél azért jóval többet tudjunk meg. Hogy beláthassunk a kulisszák mögé.

Görgey Artúr tábornokot sokan ismerték később, hiszen hadakat vezetett, majd egy nagyon rövid ideig végső soron „Magyarország diktátora” volt (másfél napig…?). Mire eljött 1849 végzetes augusztusa, ő már majdnem egy éve a figyelem előterében állt. 1848 októberétől volt ismert. A katonái nem szerették, sőt, voltaképpen féltek tőle. Az túlzás, hogy félistennek tartották – de azt mindenki elismerte, hogy félelmetesen tehetséges hadvezető. „Mint Napóleon, szerette ő is magát saját teremtményeivel körülvenni” – írta róla egy ismerője. Vagyis maga nevezte ki közeli munkatársait, emelte fel őket jó alacsonyról jó magasra, ezekben bízhatott, hisz ők mindent neki köszönhettek. Hiú ember volt, és ami ezzel együtt jár: könnyen megsértődött. Néhányan később azt állították, hogy „sértett hiúsága ösztönzé őt önfeladási machinációkra”, amivel persze Világost próbálták magyarázni.

A kevésbé elfogult külföldi megfigyelők, akiknek szintén volt alkalmuk megismerni őt, „hivatásos katonának és semmi többnek” nevezték, ami tőlük dicséretnek számított. Ismét mások később azzal vádolták, hogy Kossuth és Görgey között valamiféle késhegyre menő versengés folyt volna, ami persze talán nem volt ilyen éles.

Lehet, hogy hiú volt, de egyszerűen élt. Kopott őrnagyi egyenruhában járt, és a külső megjelenésre nem sokat adott. Gondoljuk csak el: akkoriban alighanem ő volt az egyetlen szemüveges katonatiszt az egész magyar hadseregben! A férfiak egy része, különösen akkortájt, ezt még afféle férfiatlan dolognak, mankónak tartotta, a rövidlátás nem illett egy katonához. Görgeyt, a „vegyészt”, a tudóst ez egyáltalán nem izgatta. Szóval szemüveget viselt, de csákót soha. Fedetlen fejjel jelent meg mindenhol. Kiváló lovas volt, és jó paripákat tartott. Az éjszaka bármelyik pillanatában készen állott a riadóra, a táborokban éjjelente többször személyesen ment ellenőrizni az őrszemeket. Ha valaki nagyot hibázott, legyen az tiszt vagy közlegény, halállal büntette – és a szeme sem rebbent, amikor ily módon megszüntetett egy emberi életet. Ugyanakkor a jutalmakat is rangkülönbségre tekintet nélkül osztogatta.

Végül is 1849 augusztusa – Világos – után az általános magyar vélemény az volt róla: „a kardjával szerzett dicső hírnevét mint ember bemocskolta”. Hogy tényleg így volt-e, azt most egy gyors nyomozás keretében próbáljuk kideríteni.

Lépjünk túl a két emlékezetes év telének csatáin, a hadiszerencse forgandó voltán, sőt, 1849 tavaszán is. Májustól két nagyhatalom seregével kellett megküzdenie a fiatal magyar forradalmi haderőnek, ami természetesen nem kecsegtetett sikerrel. Júniusban már szinte mindenki látta, hogy mekkora a baj, kivéve talán Kossuthot.

Görgey mögött egy szép év volt már 1849 nyarán. Az elmúlt időben megütközött és győzött Roth tábornok ellen, és amikor hátrált, azt is terv alapján és magasabb célok érdekében, vagy parancsra tette. Nagy szerepe volt az ozorai győzelemben, télen a Felvidéken harcolt, 1949 márciusában a „feldunai” hadsereg parancsnoka volt, és ezzel a sereggel egymás után őt csatában (Vác, Tápióbicske, Isaszeg, Hatvan, Nagysalló) sorozatban aratta a győzelmeket. Azután felmentette az ostromlott Komáromot, sőt – bevette Budát! 1949 májusától hadügyminiszter is volt, utána több csatát elveszített, és az egyikben súlyosnak mondott fejsebet is kapott. A magyarok utolsó nagy veresége után 1849. augusztus 10-én Kossuthék belátták, hogy mindennek vége, külföldre menekültek, a hatalmat átadták Görgeynek, akit ekkor kineveztek „diktátorrá”. A szó persze megtévesztő, mert az igazi diktátorokat senki sem szokta kinevezni, azok maguk szerzik meg a hatalmat, és aztán véres kegyetlenséggel uralkodnak. Kossuth és társai inkább a régi Rómában nagy baj esetére és meghatározott, rövid időre, kellő jogosítványok közé szorított „diktátorra” gondolhattak. Persze mindegy volt, hogyan gondolkodtak ők, a valós helyzetben Görgeynek már nem sok teendője és még kevesebb pozitív lehetősége maradt. Három nappal sajátos kinevezése után megadta magát az Arad melletti Világosnál – de nem az osztrákoknak, ahogyan Bécs szerette volna, hanem az oroszoknak. Nagy pofon volt ez a fiatal, tizenkilenc éves Ferenc Józsefnek. A világ így arról értesült, hogy a Bécs segítségére sietett másik, Európa-szerte gyűlölt hatalom verte le a magyarok lázadását, vagyis eszerint az osztrákok erre nem voltak képesek… Bécsben a sokat emlegetett és gyűlölt kamarilla csak a fogát csikorgathatta.

És akkor most lássuk: árulást követett-e el Görgey azzal, hogy megadta magát Világosnál?

Azt is tudnunk kell, hogy Görgey és Kossuth között kezdettől volt egyfajta ellentét, amelynek oka nem csupán a két jellem különbözőségében keresendő. Görgey tárgyilagos volt, számító, sokszor hideg-rideg, csak a cél érdekelte – de ezzel nem azt mondjuk, hogy embertelen és könyörtelen, pragmatikus lett volna. Tény az is, hogy kezdetben nem volt semmi bajuk egymással. De később, amikor a helyzet romlani kezdett, Görgey már arra számított, hogy átveheti a főparancsnokságot, s bár egy ideig hadügyminiszter is volt, ez nem elégítette ki hiúságát és becsvágyát. Ő a csatákat szerette volna vezényelni, mint miniszternek inkább íróasztal járt, ezt utálta. Mindezek után, 1849 nyarán meg a kormány sorra lengyeleket nevezett ki az élre (Dembinski, Bem) és őt mindig hátrébb lökdösték. Ezt akkoriban mindenki tudta, látta.

Sok dolgot lehet Görgey szemére vetni. Az egyik: még július végén, vagy már augusztus elején titokban egyezkedett az oroszokkal. Erre augusztus 10-én, azon az emlékezetes utolsó tanácskozáson fény derült, egyesek már korábban tudtak róla. Ez súlyosan terhelné Görgeyt, ha ugyanakkor nem tudnánk azt is, hogy egy kormánybiztosnak jelentést tett róla, de lám, a kormány előtt elhallgatta. Valami tehát mindenképpen történt a „fű alatt”, aminek emlegetése nem tetszett Görgeynek.

Egyszerűen arról volt szó, hogy Görgey, amikor olvasta a befutó jelentéseket arról hogy az orosz hadak valósággal özönleni kezdtek a Felvidéken és Erdélyen keresztül be az országba, már tudta, hogy minden elveszett. A kormány, elsősorban a lelkendező Kossuth és sokan mások, még mindig reménykedtek a csodákban. De Görgey Artúr nem az az ember volt, akinek az efféle misztikumok bármit is mondhatnak, jelenthetnek. Katona és reálpolitikus volt, akit csak a tények érdekeltek, ezért csak azokra Figyelt és azokból vont le következtetéseket.

Három nappal Világos előtt, az utolsó tanácskozáson Kossuth is reagált a szállongó hírekre: hogy Görgey tulajdonképpen a hatalomra tör, hogy a „főhatalmat” akarja, vagyis Kossuth Lajos kormányzó helyére lépne, mint diktátor. És ekkor Kossuth merész lépésre szánta el magát. Önmagától felajánlotta Görgeynek ezt a tisztet. Görgey viszont nem mondott erre sem igent, sem nemet. Lehet, attól tartott, ez csak egy csapda? Ha hajlandó belemenni a játékba, azzal bizonyítékot szolgáltat ellenfeleinek, és a főhatalom helyett rögtön vasra verik, és egy fogdába viteti őt a Kormányzó Úr…?

Ugyanakkor Kossuth részéről valóban álságos volt a dolog, csak nem úgy, ahogyan Görgey hitte. Kossuth úgy tett, mintha őt nem érintené a készülődő végveszély. Úgy beszélt, mint aki ezután is az országban maradna: ha Görgey átveszi a vezérletet, ő lesz a tábornok úr legnagyobb híve, aki majd tömegeket állít melléje.

És mindebben enyhén szólva kissé aljas dolog, hogy amikor ezeket mondta, Kossuth már tudta, hogy „perceken belül” el fogja hagyni az országot, hogy menekülni kényszerül kormánya több tagjával együtt a közeli török határon át. Tudta, hogy itt fog hagyni mindent és menti az életét. Netán csak azért volt szüksége Görgeyre, hogy ő „vigye el a balhét”, és majd rá szálljon a nép átka, míg Kossuth – ahogyan történt is – majd’ félévszázadon át valóságos távoli istenségként, napként ragyogjon az itáliai égboltról a magyarság felé…?

Lehet, igazságtalanok vagyunk Kossuth iránt. De nem akarunk igazságtalanok lenni Görgey iránt.

Akiről mellesleg akkoriban azt suttogta a fáma, hogy egy előző csatában szerzett fejsebe változtatta meg a gondolkodását, netán jellemét és viselkedését is. Egyet ne feledjünk: mindezek a magyarázatok utólag születtek, már Világos után. Amikor a jobb indulatú magyar vesztesek Görgey betegségével magyarázták a végső és feltétel nélküli megadást, az összeomlást – a rosszindulatúak pedig Görgey árulásával.

Arról is kevés szó esett 1849 után, hogy augusztus 11-én, amikor Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek, írásban küldte el neki ezt egy rövid levélben – személyesen aznap már nem találkoztak. És ebben a levélben van egy ilyen mondat: „(a kormány) Görgei Artúr tábornokot ezennel teljes hatalommal ruházza fel, hogy az orosz czár ő felsége vezéreivel megkezdett alkudozást folytathassa, bevégezhesse, s a békét Ferencz József ő felsége megismerésének alapján is megköthesse.” De van itt a végén még egy mondat arról, hogy a kormány ugyanakkor elvárja a tábornoktól „hogy ezen felhatalmazást minden tehetsége szerint a nemzet és a haza államéletének a megmentésére és biztosítására fordítandja”.

Ezek a mondatok nem zárják ki egymást kölcsönösen. Vagyis akkor miről beszélünk még itt…? Kossuth és kormánya, mielőtt elmenekült külföldre, itthagyott egy „balekot”, aki volt annyira hiú, hogy ha csak várhatóan pár napra is, de egy ország vezére, egy hadsereg parancsnoka lehet, akit feljogosítottak arra, hogy tárgyaljon az ellenséggel. A tárgyalás végkimenetele persze nem volt kétséges. De Görgey még remélhette – ha tényleg ebben reménykedett – hogy sikerül gyorsan összeszednie az utolsó napok csatáiban szétszórt csapatokat, és ha csak egyetlen osztrák vagy orosz hadsereget tud is elverni, az megváltoztathatja a helyzetet, és akár a béketárgyalásokban birtokolt pozícióját.

De augusztus 11-től augusztus 13-ig már csak két nap maradt, és a hadi helyzet nem változott, vagy a magyarok számára inkább romlott.

Ahogyan sokan reálisan látták, azt sugalljuk most mi is: Görgey nem volt áruló, hanem kénytelen volt szembenézni a helyzettel és mivel nem volt más kiútja, hát a logikus utat választotta: a további emberéletek és anyagi veszteségek elkerülése érdekében feltétel nélkül megadja magát. Mint említettük, az egyetlen fricska, amire még tellett neki, az volt, hogy az utolsó pár ezer magyar katonát az oroszok elé vitte, és azoknak adták át fegyvereiket, így Ferenc József hoppon és szégyenben maradt.

De ez igencsak sovány vigasz lehetett, ha vigasz volt egyáltalán.

Sokan vélik úgy, hogy Görgeynek ez is kevés volt. Akik egyértelműen Görgeyre akarják kenni szinte még a szabadságharc elbukását is, azok szerint „a dicsvágyó Görgeinek kevés a békéltető szerep, ő teljeshatalmú diktátor akar lenni”. Látszólag igazuk van, hiszen Görgey rögtön az imént említett levelet kézhez kapva, máris visszaírt Kossuthnak, és még nagyobb, még szélesebb felhatalmazást kért. Követelte, hogy a jelenlegi kormány mondjon le, csak ő egyedül maradjon a porondon, hogy – és idézek ebből a levélből – „azt, a mi a nemzet számára megmenthető, megmenthessem”. Kéri Kossuthot, őt nevezze ki a polgári és katonai teljhatalmú vezetőnek, és ezt tudassa a „közönséggel”, azaz a közvéleménnyel is, „hogy annak következtében minden késedelem nélkül megtehessem azon lépéseket, melyek egyedül képesek a nemzet jövőjét biztosítani és a végromlástól, míg nem késő, megmenteni”.

Nos, lehet, hogy Görgey úgy gondolta: a végromlástól az menti meg a nemzetet, ha gyorsan megadják magukat az ellenségnek? De (vissza)kérdem én: mi mást tehetett volna, hadsereg nélkül, tényleges hatalom nélkül? Persze, a romantikus kornak megfelelő kiutat is választhatta volna. Összeszedi minden elérhető katonáját, megrohanja az ellenséget (a „fejjel a falnak” tipikus esete) és ott esik el ő is a harcmezőn. Ha így tesz, jó sokáig emlegették volna a nevét, nagy tisztelettel, de ebből senkinek semmi haszna nem származott volna – legkevésbé éppen Magyarországnak. Itt teszem hozzá: az egykorú szem- és fültanúk szerint az utolsó napokban Kossuth mindenkinek azt mondta, az összeomlás esetén főbe fogja magát lőni – majd nekiiramodott és úgy elszaladt Törökországba, hogy porfelhő sem maradt utána…

A tizenkilencedik század legnagyobbnak elismert magyar történésze, Marczali Henrik így látta az események menetét:

„Az új diktátorban megvolt a szörnyű bátorság arra, hogy ne azt tegye, ami hősi hírét csak fokozhatta volna, hanem azt, mit a szükség parancsolt. Serege annyira bízott benne, hogy 33.000 emberével folytathatta a reménytelen harcot, vagy kivezetheti őket az országból. Igazi energiáját akkor mutatta, amikor a kapitulációt választotta. De nem az osztrák, hanem a muszka előtt. Utolsó tettével is azt akarta bizonyítani, hogy a magyart nem az osztrák győzte le…”

A világosi vár (majdnem négyszáz évvel korábban ide záratta be Mátyás király az ellene árulást elkövető és lázadó nagybátyját, Szilágyi Mihályt) melletti mezőn zajlott le a fegyverletétel augusztus 13-án. A magyarok nem sokat követelhettek már, hisz semmilyen adu nem volt a kezükben. Görgey az utolsó másfél napban folytatott tárgyalásai során csak egyetlen feltétele teljesítését kérte az oroszoktól: hogy osztrákok ne legyenek jelen, amikor ők leteszik a fegyvert! És az oroszok erre ráálltak. Gondolom, mert ők is megvetették az osztrákokat, akik nem voltak képesek elbánni egy kis ország kicsiny hadseregével, amikor az fellázadt a császáruk ellen.

Azt hiszem így utólag, hogy Görgey erre a különbségre “játszott rá”, az osztrákoknak akart befűteni, őket akarta megszégyeníteni, ami sikerült is. A többit tudjuk: miután megadta magát és erre levélben, mint főparancsnok felszólította az összes többi, itt-ott szétszórtan lézengő magyar csapatot és az általuk uralt várak legénységét is, igazából nagy szolgálatot tett. Legalább annyit elért, hogy viszonylag tisztességes körülmények között zajlott le a megadás. Sok főtisztnek sikerült elmenekülnie, még külföldre is, és nem minden magyar katonát soroztak be az osztrák seregbe erőszakkal – bár igen sokuknak ez volt a büntetése.

Ha ez árulásnak nevezhető, akkor Görgey áruló volt. A legtöbben halálig annak tartották, így tanították az iskolákban is. De ha utolsó tette inkább „kármentés” volt, akkor szó sem lehet árulásról. Mi hajiunk arra a véleményre, hogy Görgey Artúr semmiféle árulást nem követett el. Jogi értelemben nem is követhetett el ilyesmit, mivelhogy a menekülő kormány rábízta az országot, neki adta át a hatalmat. Ő tehát nem suttyomban, a törvényes kormány tudta nélkül vagy annak akarata ellenére, a háta mögött adta meg magát Világosnál, megtörve ezzel a magyar front egységét – merthogy ilyen front már nem létezett, magyarok közti „egységről” beszélni pedig Szent István óta nem lehetett. Görgeyé volt a hatalom, és a döntés joga, ő pedig így döntött.

Mi történt vele később? Már céloztunk rá a fejezet elején, hogy igen hosszú korral áldotta meg a sors. Ami persze lehetett jó is, rossz is. Tény, hogy Világos után rá is az a sors várt volna, ami az aradi tizenhármakra meg a többi kivégzett főtisztre és államférfira – hisz azok mind egytől egyig „lázadók” voltak. Ő is átállt az ellenséghez, szolgálta is teljes erejével, katonai tudásával, ráadásul Kossuth éppen őrá ruházta a hatalmat a végén. Tehát minden bizonynyal őt is felakasztották volna Aradon, legfeljebb akkor nem „aradi tizenháromról”, hanem „tizennégyről” beszélnénk és emlékeznénk máig.

De éppen mert olyan ügyesen és vértelenül levezényelte a fegyverletételt, és olyan józannak mutatkozott ebben az ügyben, nem ágált és hadonászott mint „hazafi”, hanem egyszerűen katonaként viselkedett, és ezt az orosz főtisztek jelentették a cárnak is – hát az orosz cár állt ki mellette Bécsben! Ami persze megint csak újabb adalék volt azoknak, akik Görgeyben árulót véltek látni. „Lám, oroszbérenc volt ő kezdettől fogva…!”

Mindenesetre az életét annak köszönhette, hogy az orosz cár feltételül szabta Ferenc Józsefnek: a többiekkel azt tehet, amit akar (azt is tett), de Görgeyt ne bántsa. Ferenc József fogcsikorgatva engedelmeskedett – most, amikor az oroszok helyette is leverték a magyar forradalmat, igazán nem szállhatott vitába a cárral. És ha egyszer a szavát adta, akkor azt kénytelen volt betartani.

Görgey Artúrt internálták. Természetesen egy osztrák városba, ahol a titkosrendőrség folyamatosan szemmel tarthatta. Tizennyolc éven keresztül nem hagyhatta el Grazot. A város addig is, de főleg azután a nyugalomba vonult osztrák katonatisztek kedvelt városa volt, az utcákon folyton katonás tartású idősebb férfiak, vagy roggyant öregurak sétáltak, az egymást ismerők szalutáltak, olykor beszélgettek. Köztük volt Görgey tábornok és kétnapos „diktátor” is, de vele nem nagyon beszélgetett senki.

A kiegyezés, azaz 1867 a két ország kapcsolatában nagy változásokat hozott. Görgey internálását is feloldották, hisz arról volt szó, hogy a magyarok elfelejtik Ferenc József és az osztrákok bűneit, Ausztria pedig ezentúl politikai és gazdasági és minden egyéb téren felemeli magához Magyarországot, ami aztán több évtized során meg is történt.

Görgey Artúr hazajött. Eleinte pár évig – állítólag – egy téglagyárat igazgatott, amit róla el is tudunk képzelni, ismerve habitusát. Megírta emlékiratait is, amelyek először németül jelentek meg, még a tizenkilencedik század második felében, aztán 1911-ben magyarul is. Politikával nem foglalkozott. Lehet, keserűen viselte, hogy folyton árulónak bélyegezték, és egészen 99 éves korában bekövetkezett haláláig csöndesen éldegélt Visegrádon…