Kik, mikor, miért és hogyan váltak árulóvá?

Mi volt az indítékuk a gyalázatos tettre – vagy lehet, nem is árultak el senkit és semmit? A könyv egy-egy fejezete többek között foglalkozik Hunyadi Lászlóval és királyával, a Mátyást elárulókkal, és Werbőczy Istvánnal, aki élete végén a megszálló törökök szolgálatába állt.

De találkozunk olyan árulóval is aki tettének gyümölcseként magyar királlyá lehetett, és volt efféle fejedelem is. Vajon Zrínyi Miklóst tényleg egy vadkan ölte meg, vagy ő is árulás áldozata lett? Minden idők legnagyobb magyar politikai szélhámosa, Martinovics Ignác is terítékre kerül, aki pedig nagy hazafiként él a köztudatban máig, holott csak egy rendőrspicli volt… No és Görgey tábornok valóban árulást követett el Világosnál, vagy éppen ellenkezőleg, megmentette a hazát? Talán meglepő, de Jókai Mór, az egykori márciusi ifjú és forradalmár vajon miért lett oly nagy barátja a Habsburg-családnak és alázatos szolgája a véreskezű Ferenc Józsefnek, aki pár évtizeddel korábban még halálra akarta őt ítéltetni? Kun Béla, az 1919-es Tanácsköztársaság rémtetteinek egyik szerzője milyen utat járt be, míg a magyar kommunista állam élére került? És végül Kádár János árulásokban bővelkedő életútjáról tudhat meg újakat.

Nemere István

• Árulók a magyar történelemben
• Fergetegesen rövid előszó
• Koronarablók
• László és László, a két hitszegő
• Akik elárulták Mátyást
• Az álnok törvényhozó
• Árulóból király
• Egy fejedelem: a köznapi áruló
• Nyomozás egy állat után?
• Egy provokátor munkához lát
• Áruló volt-e a tábornok?
• A nagy író tévelygése
• Idegen eszme szolgálatában
• Az utolsó áruló

Árulók a magyar történelemben

Nemere István

Árulók a magyar történelemben

Borító: Frigya Design

ISBN 978 963 375 496 2

Anno Kiadó, MMVII

Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője

Copyright © Nemere István

Készült a Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János

Fergetegesen rövid előszó

A magyar történelmet sokan és sokféleképpen feldolgozták – e sorok- írója is ízekre szedte már többször, többféle szempont szerint. Viszont nagyon kevesen foglalkoztak eddig a negatív dolgokkal. Ami valahol érthető, mert minden nép meg van győződve arról, hogy az ő fiai és leányai, főleg a múltban, tisztességesek, hősiesek, önfeláldozóak, kitartóak, egyszóval „rendes” emberek voltak.

Ez nem minden esetben volt így – és akkor még finoman fogalmaztunk – és ebben egyetlen nemzet lányai-fiai sem különböznek. Mindenütt szép számmal akadtak-akadnak gazemberek, függetlenül attól a biológiai véletlentől, hogy hová születtek annak idején. Így van ez az árulókkal is. Akik egy megállapodott, konszolidált politikai együttest, rendszert, országot, társadalmat vagy csak egy uralkodót, netán egy eszmét árulnak el. Mert ők másképpen látják, vagy mert ők abból a pálfordulásból remélnek hasznot.

Ne legyenek kétségeink, árulók – ha egyre kevesebben is – de még sokáig lesznek. Van valami az emberekben, amely arra készteti őket, hogy szembemenjenek az áradattal. És ezek a legritkább esetben előharcosai egy jövőbeni jobb eszmének vagy társadalomnak – dehogy. Megvan a maguk kicsi, önös, rövidtávú érdekük, amiért árulókká válnak.

Hát róluk, a magyar történelem ismert vagy kevésbé ismert árulóiról lesz szó ezeken a lapokon.

Koronarablók

Bármilyen furcsán is hangzik, árulást el lehet követni egy tárgy ellen is. Főleg persze akkor, ha a tárgy messze túlmutat önnön fizikai valóságán és egyben korlátain. Ha az a tárgy jelképe egy egész nagy országnak, ha azt a tárgyat sokan követik, szentnek vélik, ragaszkodnak hozzá mint szimbólumhoz, sőt, mi több – mint történt ez éppen nálunk – annak személyiségi jogokat is adnak, sőt természetfeletti hatalommal ruháznak fel.

A magyar királyi koronáról van szó, amelynek regényes története immár több mint ezer évet ölel fel. A viharos évszázadok alatt – vajon volt-e a magyar történelemnek egyetlen nem viharos százada is? – túl sokan túl sokszor túl valótlan, sőt, nevetséges indokkal hivatkoztak is rá. Csak nálunk volt lehetséges, hogy a „korona jogait” elválasszák a király jogaitól, és attól kezdve a magyar jogi szemléletben a korona önálló életre kelt. A magyar urak mindig is nagy mesterei voltak a csűrés-csavarásnak, így vált lehetővé, hogy a korona fogalom kialakulhatott a mindig éppen uralkodó király személyétől függetlenül is. Sokan voltak – de ez még semmi: ma is vannak! – akik azt a nemesfémből készült tárgyat csak és kizárólag tárgyi értékén felül kívánják kezelni. Akik szerint a magyar „szent” korona valamilyen része a magyar jognak, a törvényeknek, önálló jogi személyiség. Nem csoda persze, hogy így gondolkoznak, mert már a régi korokban, sok száz évvel ezelőtt megesett nálunk, hogy egyes földterületeket, városokat és azok jövedelmeit a korabeli törvényi értelmezés nem a királynak vagy az államnak ítélte, hanem de facto a koronához tartozónak vélt. Ezáltal a korona nem egy élethelyzetben legalább annyi jogot kapott, mint a király.

Ez effajta tág értelmezés aztán számos manipulációra adott lehetőséget. Egy olyan országban, ahol a zűrzavaros viszonyok közepette nemegyszer csak a korona számított fix pontnak, sokan esküdtek rá, és megtartó erőt, kétségbevonhatatlan tekintélyt tulajdonítottak neki. Később elterjedt egy – alapjában véve kitaláción alapuló – legenda, mely szerint a magyar koronát a „szent király”, István, az égiek közbenjárására, tehát valamiféle isteni kegy jeleként, a Legfelsőbb beavatkozása nyomán kapta egy hasonlóan szent pápától, szinte csodálatos körülmények között – ezért attól kezdve a koronát is szinte babonás tisztelettel, mint valamiféle szentséget kezelték.

Még később a nagyurak kiterjesztették a korona politikai értelmét, magyarázatát és jelentőségét. A király „csak” király volt, de a politikai elit: a király és a nagyurak együtt jelentették a „koronát”. Még később a király mint olyan – legyen bárki is – kezdett a háttérbe szorulni és fentről nézve az ország lakóit (nem a sok millió, teljesen jogfosztott parasztot, hanem és elsősorban a túlduzzasztott létszámú nemességet) már „A Magyarország Szent Koronája alattvalóinak” tekintették. Korona tehát bizonyos időszakokban már a királyt és királyi hatalmat is helyettesítette, vagy legalábbis sokan úgy vélték. Sajnos a törvénykezés és az egész joggyakorlat követte az efféle irányzatokat. Az 1400-as évektől kezdve az ország ilyen-olyan jogállású része, vármegyéi, tartományai stb. a „Szent Korona országai” megjelölést viselték. Minden, amit egyik vagy másik király elfoglalt a szomszédos országoktól, azonnal és „végérvényesen” a Szent Korona tulajdonába ment át.

Amikor aztán – hosszú, évszázados harcok után – a kisnemesek, vagy ahogyan történetírásunk ma nevezi őket: a köznemesség, kezdett bekapcsolódni a politikába, némi erőhöz és a hatalom kisebb részeihez is hozzájutott, úgy bővült a Szent Korona-fogalom tartalma. Éppen abban az időben, amikor első fejezetünk története játszódik, tehát 1440-ben, az I. Ulászló magyar királlyá koronázása kapcsán kiadott oklevelükben a magyar rendek kijelentik, hogy – szó szerint idézem, mert érdemes – „a koronázás mindenkor az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonyságának az ereje mindig az ő jóváhagyásukon alapul”. Vagyis a „rendek” kibővültek: a király, a főpapok és a főurak mögé besorjáztak, és a Szent Korona részeivé lettek a köznemesek is. Ne feledjük, ők a lakosság igen nagy, tízegynéhány százalékát képviselték! (És persze azt is tegyük hozzá, hogy az ország valódi lakosságának több mint 80 százalékát kitevő parasztok és városi szegények, a nincstelenek és jogtalanok tömegeiről egy szó sem esik ezekben az okiratokban – a magyar urak ugyanis a jogfosztott tömegeket nem is tartották a nemzet részeinek! Bizony jusson eszünkbe: „nemes” ember az volt, akinek volt „neme” – és ennek a szónak, fogalomnak akkor semmi köze sem volt a szexualitáshoz, a biológiához. „Nemes” ember ellentéte volt a „nemtelen”. Nemes volt az, aki úr volt, akinek ismerték az őseit, aki nemes cselekedetet hajtott végre, aki valamelyik királytól kapja birtokait és nemesi címét. És ebből a szóból eredt a „nemzet” fogalma is! Így hát nem csoda, ha ezek az urak „magyar nemzetet” emlegetve értelemszerűen és a maguk számára teljesen logikusan csak és kizárólag a nemesekre gondoltak. Aki nem volt nemes, az nem tartozott a magyar nemzethez. És ez a szemlélet a legtöbb úrban bizony még 1848-ig élt, sőt, sokakban azután is.

A 1440-es évektől kezdve azután minden magasrangú hivatalnok – akik viszont csak nemes urak lehettek, természetesen – a koronára esküdött föl, nem a királyra. Aztán jött a „kiváló jogász”, bizonyos Werbőczy István (lesz róla szó az árulók között…), aki összekapcsolta a korona gondolatát és az állam fogalmát, „képét”. Ez olyannyira sikerült is neki, hogy attól kezdve majd’ fél évezreden keresztül meghonosodott és egyben megcsontosodott ez a látásmód a magyar országvezetö elit körében. Werbőczy kimondta, és a többiek utána szajkózták, hogy „a nemeseket a Szent Korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának nincsenek alávetve”. A megállapításból kitűnik a nemesek örök törekvése (amit Magyarországon szinte maradéktalanul meg is valósítottak sok száz éven keresztül), hogy a nemesek már csak származásuk, címük, rangjuk, birtokuk, stb. révén is fölötte állnak nemcsak a nem-nemeseknek, de a törvénynek is! Rájuk mindössze néhány paragrafus vonatkozott a sok száz vagy ezer közül.

Nos, ilyen helyzetben, ilyen szemlélet mellett a magyarok számára a királyi korona érthetően sokkal több volt, mint csak és kizárólag a királyság jelképe. A Korona maga is jogforrás és intézmény lett, birtokolt földeket és jogokat. Sehol másutt a világban nem fűztek ilyen szövevényes és kiterjedt és sokszor – valljuk be – nevetséges tulajdonságokat és jogokat egy holt tárgyhoz, mint nálunk oly sok századon keresztül.

Ezek után azt hiszem a kedves olvasó is belátja, mit jelenthetett egy ilyen országban, ha valaki arra a mérhetetlenül nagy árulásra vetemedett, hogy a koronát ellopja és azt külföldre vigye, idegen király kezébe adja. Az egész magyar nemesség felszisszent a hírre, mi több, sokan el sem tudták hinni, hogy ilyen árulásra bárki is képes lehet – legyen akár magyar, akár nem magyar. Aztán amikor kiderült, hogy nő volt az illető, aki megbízásból cselekedett, a felháborodás abban az erősen és szinte maradéktalanul férfiközpontú világban még inkább a magasba hágott.

Lássuk az alaphelyzetet. 1439-et írunk. Magyarországot akkor – Luxemburgi Zsigmond pontosan ötven éves (!) uralkodása után – annak veje, az első magyarországi Habsburg-király, Albert utalta. Még két évig sem uralkodhatott – roppant zavaros viszonyok között egyensúlyozott a német-osztrák-cseh-magyar négyszögben – háborúit sem vihette diadalra, mert egy hadjárat alatt vérhast kapott és elhunyt. Ő nevezte ki Hunyadi Jánost a déli végek kapitányává, vagyis a török elleni védekezés élére.

De közben lássuk, mi történt a koronával? Amit előtte századokon át Székesfehérvárott őriztek, már csak gyakorlati szempontokból is így volt biztonságos, hiszen a magyar királyokat is abban a városban, annak főtemplomában koronázták meg. Így egy-egy koronázási ünnepségre a koronát nem kellett sehonnan odaszállítani.

Ez a rendszer viszonylag jól működött, de valamikor az 1400-as évek elején az aktuális uralkodó és a főurak feszült viszonya következtében vitássá lett, hol és ki őrizze a koronát. Erről csak annyit tudunk, hogy végül is egy – mindkét csoport által – megbízhatónak tartott személyre: az esztergomi prímásra bízták. A keresztény egyház feje (akkor protestáns egyházak még nem léteztek, Lutherig még kerek egy évszázadot kellett várni) becsülettel őrizte is a koronát Esztergomban, feltehetően a várban, ami szintén az ő parancsnoksága alatt állt. „Az ország legfőbb kincsével jól sáfárkodott”, mint írta egy krónikás. Azért tegyük hozzá, más urak is említették akkoriban, és fennmaradt néhány krónikában, hogy egy-egy ismertebb úr bármikor bemehetett a prímáshoz megnézni a koronát, ha éppen arra járt és nem volt jobb dolga. Vagyis ebből arra következtethetünk, hogy a korona őrzésének még nem alakult ki valamilyen kötött szabályrendszere. Nyilván akinek a főpap engedélyezte a szemlélődést, azt a fegyveres örök odaengedték.

A mi huszonegyedik századi, tömérdek kommandós akciófilmet látott agyunk már modellezi is azt az ügyes kis akciót, amivel az 1400-as évek első felében minden nagyobb nehézség nélkül el lehetett volna rabolni a koronát Esztergomból. Elég lett volna ehhez vagy húsz lovas, köztük pár nemes úr, akik hamis néven jelentkeznek be a prímásnál, majd engedélyt kapnak a korona megtekintésére. Kíséretükkel felmennek a várba és pár perc alatt levágják a közvetlen őrséget, majd fegyveres szolgáikkal együtt előbb szép lassan elhagyják a várat, majd csak egy porfelhő marad utánuk. És bár nyilvánvaló, hogy negyedórán belül üldözésükre indulnak, ha előre mindenütt pihent lovakat helyeznek el, majd néhányszor a társaság látványosan és jól olvasható nyomokat hagyva kettéválik, akkor az üldözök hamar lemaradnak, elbizonytalanodnak, a koronát pedig megtarthatják a tolvajok. Hogy ezt égbekiáltó árulásnak tekintette volna a „nemzet”? Azaz a nemesség nagyobb része? Lehet.

De a korona elrablása, a nagy „árulás” nem így zajlott le. 1439 nyarán meghalt az esztergomi érsek, vagyis a magyar egyház feje. Nem tudjuk pontosan, mi játszódott le akkoriban, de annyi bizonyos, hogy Albert király parancsot adott: a koronát Esztergomból vigyék Visegrádra. Az átszállítás megfelelően nagy biztonsági intézkedésekkel, azaz több száz fegyveres ember kíséretében meg is történt. Hogy mi volt az oka a korona áthelyezésének, azt csak sejthetjük. Mivel meghalt az egyházfő, akiben mindenki megbízott, volt viszont egy király, aki magát félig-meddig magyarnak tekintette (ezért elég sokat „pedálozott” is a magyar uraknál, és bár övé volt Ausztria és Csehország is, mégis, a székhelyét Magyarországra tette át, hogy magyarnak tartsák őt az urak. Prágában vagy Bécsben a jelek szerint nem voltak ilyen ambíciói) egy, a király fennhatósága alá tartozó várat választott új őrzőhelynek. Visegrád nem egyházi székhely, hanem a mindenkori magyar király birtoka volt, aminek élére szintén a már Budán székelő király nevezte ki a várkapitányt.

A visegrádi várban egy jól őrzött, bolthajtásos helyiségben, valahol az alagsorban őrizhették a szentnek tartott tárgyat. Ismerünk leírásokat akkortájt az úgynevezett „ellenőrzésekről”. A koronát a vár legbiztonságosabbnak tartott részén, afféle pincében, ládába zárva őrizték a többi koronázási jelvénnyel együtt. A ládát minden felnyitás után ismét lepecsételték, úgyhogy ha közben bárki kinyitotta volna, nem tehette észrevétlenül. Mi több, a helyiség ajtaját is lepecsételték. Ha efféle ellenőrzésre került a sor, vagy maga az uralkodó, vagy az általa megbízott fontos személyiség jött el népes kíséretével, a várkapitány pedig lement velük abba a bizonyos helyiségbe, a pecséteket megszemlélték, majd feltörték, aztán ugyanazt végigcsinálták a kincseket rejtő ládával is. Miután mindenki megtekintette a koronát, visszafelé ismételték a folyamatot a láda, majd az őrzőhelyiség lepecsételésével. Ilyenkor a világi és egyházi méltóságok, akik jelen voltak a korona visszazárásánál, egy-egy saját pecsétet tettek a ládára és a helyiség ajtajára. Hatalmas, tenyérnyi viaszpecsétek voltak ezek, vörösek, barnák, sárgák, kinél milyen viasz adódott. A zárakon erős zsinórokat fűztek át, majd két végükre csöpögtették a színes viaszt, míg jókora „bunkó” lett a folyékony anyagból, aztán abba nyomták bele szintén nem kicsi, körte-méretű pecsétnyomóikat az urak.

Most ismét egy közbevetés a fentiek értelmében: a sok, különböző hivatalokat és méltóságokat és azok gazdáit jelképező pecsét azt is jelentette, hogy a magyar korona nem a király tulajdona! Mert még ő sem nyúlhat hozzá, amikor úgy tartja úri kedve. Csak akkor lehetett a pecséteket feltörni, ha mindazok jelen voltak – akár megbízottaik útján is -, akik az előző alkalommal odatették a pecsétjeiket. Ezzel is jelezte a nemesség, hogy része van, és része kell legyen a döntéshozatalban, hogy a király és ők együtt uralkodnak Magyarországon!

Mondanom sem kell, hogy a falak több öl vastagok voltak, amiket megbontani – pláne zajtalanul – nem lehetett, és a gyakorta váltott őrség éjjel-nappal a helyén volt.

Mondhatjuk úgy is, hogy bár a várkapitány és az őrség folyamatosan résen voltak, őszintén szólva alighanem álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy valaki ilyen körülmények között megkíséreli elrabolni a koronát… hogy ilyen áruló lehet közöttük! Az meg aztán soha, de soha meg nem fordult volna a fejükben, hogy mindezt egy magányos nő is megteheti!

Albert király, mint említettük, 1439 őszén vérhasban meghalt. Felesége, az úrhatnám Erzsébet – Luxemburgi Zsigmond lánya – aki már férje idejében is mindenbe bele akart szólni – az ország igazgatására önmagát szerfölött alkalmasnak tartva – természetesen férje halála után azon mesterkedett, hogy vagy ő maga kerülhessen trónra, vagy valahogyan beleszólása legyen a hatalmi játszmákba. Méghozzá döntő beleszólásra törekedett.

Nem sok szerencséje volt e téren, mert bár a férje halála idején terhes volt, és gyermekét meg is szülte, a magyar urak erre fittyet hánytak. Nekik nem egy csecsemőre volt szükségük, vagy ha mégis, hát semmiképpen sem Habsburg Albert gyerekét szerették volna a trónon látni. Sem mint gyermeket, sem mint felnőttet. Tudták jól, hogy kritikus időket élnek, és ha nem választhatnak magyar királyt – erre alkalmas embert nem láttak sehol – akkor külföldről kell hozni valakit. Lehetőleg felnőttet, aki mind származásában megfelelő, mind pedig felnőttként azonnal az ország élére állhat, viheti az ügyeket, és talán a növekvő török veszedelemmel szemben is képes lesz valamit tenni. Mert mint említettük: Albert maga nem bírt el a törökkel…

Erzsébet arra játszott, hogy a hatalmat névleg megszerzi a fiának, aztán ő és néhány bizalmasa uralkodnak majd mint afféle „gyámok” vagy „királyi tanács”. Erre már azelőtt is számos példa volt európai királyi házaknál, sőt Magyarországon is.

A magyar urak végül is a lengyel László, azaz Wladyslaw, nálunk meghonosodott névvel Ulászló mellett döntöttek, öt akarták királynak. Lássuk a korabeli krónikás, Heltai Gáspár – a maga sajátos nyelvezetével és stílusában – miként ír erről:

„Az Ersébet királyné asszon igen nehezen vevé eszt a magyar uraktól, hogy tudván az fiának születését, mégis behoszták volna az lengyel Lászlót, és aszt bebocsáták volna Budában, és a királyi székbe ültötték volna. Ebből az okáért nagy hasonlás lőn a magyar urak közett. Sokan hajlának az új király, László király mellé. Többen kedvelők a gyermeket, az Ersébet királyné asszonnak fiát…”

Bizony, az Erzsébet-pártiak egy csöppet sem vesztegették az idejüket, azt kell mondanunk. Az esztergomi érsek, a kardinális („gardinál”, ahogyan Heltai uram nevezi) és mások egyszerűen összebeszéltek, és a lengyel királyra ügyet sem vetve, Erzsébettel és a kisfiúval hirtelen Székesfehérváron termettek. A gyerek kicsi volt („még nem vala négy holnapi”, azaz nem volt négy hónapos sem), de ez nem akadályozta meg az urakat szándékuk megvalósításában. Heltai fel is sorolja azon főpapokat és főurakat – nem akárkik „valának” ők az akkori Magyarországon! – akik a csecsemőkirály mellett tették le a garast. Sőt, meg is koronázták őt.

Az Ulászló-pártiak többségben voltak, és a legtöbb nemes is – mert beleszólásuk csak nekik volt – hajlott arra, hogy erőskezű felnőtt király kell ilyen veszedelmes időkben.

Nem csoda, hogy Erzsébet mellett állt a kor két meghatározó főura – az osztrák eredetű Cillei és a magyar Garai – ugyanis mindketten Erzsébet unokatestvérei voltak. Ahhoz, hogy Erzsébet terve teljesüljön, és Ulászlót megelőzve az ő fia fejére kerüljön a korona (négyhónapos csecsemő esetében ez persze csak jelképes aktus lehet, de hát a magyar nemesek semmit sem kedveltek jobban, mint a jelképeket!) Erzsébetnek szüksége volt a koronára. Tudta, hol őrzik, mert férje halála után, 1439 késő őszén személyesen járt Visegrádon és maga győződött meg róla, hogy a fontos ékszert-eszközt gondosan őrzik. Akkor már többek között vele volt kedvenc udvarhölgye, Kottaner Jánosné, Ilona is.

Ő lett végül is az áruló. Aki persze a saját fogalmai szerint dehogy is követett el bármiféle árulást! Mi több, ő szeretett úrnője, az özvegy királyné parancsára cselekedett. De ki volt ez az asszony?

A külsejéről semmit sem tudunk, születési éve ismeretlen. Csak annyit sejthetünk róla, hogy a történet idején, tehát 1439-40 táján minimum húszas évei végén, maximum harmincas évei elején járhatott. 1431-ig vagy 32-ig egy neves soproni polgármester, Székeles Péter felesége volt. Leánykori neve, Wolfram Ilona, valamint perfekt német nyelvtudása (a korona elrablásáról szóló emlékiratai is németül maradtak fenn, bár azokat nem ő írta, hanem tollba mondta egy német anyanyelvű deáknak, írnoknak – lehet: Ilona asszony írni sem tudott?) arra enged következtetni, hogy magyarországi, de német nemzetiségű hölgy lehetett. Már mint özvegyasszony került a szintén német anyanyelvű királyné udvartartásába. Pontosabban szólva, annak szintén Erzsébet nevű kicsi lánya mellé.

Amikor a történet zajlik, az özvegy királyné, Luxemburgi Erzsébet, egy Habsburg király özvegye harmincharmincegy éves (1409-ben született). Férje októberben meghalt, de ő már azon év májusától terhes volt. Orvosai váltig állították, hogy biztosan fia fog születni (vajon honnan tudták…?). Immár férje halála után készült a szülésre, miközben élénken figyelte az előbb röviden ismertetett eseményeket.

A kisnemesi család sarja, Wolfram Ilona, miután Sopronban megözvegyült, Bécsbe ment, és ott egy Johann Kottaner – a magyar forrásokban csak Kottanner Jánosként emlegetett előkelő polgár – felesége lett.

Erzsébet királyné tudta, hogy 1440 február végén fog szülni. Addigra valahogyan – mindenképpen! – biztosítani akarta, hogy fiát majd megkoronázzák. Hívei között tudta az esztergomi „gardinált”, vagyis érseket, néhány vidéki főpapot, két említett nagyhatalmú unokatestvérét és még számos magyar urat. Elkezdődött tehát a versenyfutás az idővel. Mivel az országnak nem volt királya, az Ulászló-párti urak mégis összeszedtek egy követséget, amely Krakkóba indult, Ulászlóval tárgyalni: milyen feltételekkel lenne hajlandó elfoglalni a magyar trónt. Néhány úr, akik semmiképpen sem szerették volna, ha ebből az ügyből véres torzsalkodás, netán polgárháború robbanna ki, köztes megoldást, mai szóval kompromisszumot ajánlott: Ulászló vegye feleségül Erzsébetet, így az asszonynak – vélték -„kihúzzák a méregfogát”. De hát Ulászló ekkor mindössze tizenhat éves volt, a leendő feleség pedig majdnem kétszer annyi, akkoriban simán az anyja lehetett volna. Erzsébet, hogy időt nyerjen, látszólag mégis belement ebbe a változatba is. Tudta, az efféle tárgyalások hetekig, hónapokig eltartanak, és ha neki február végén tényleg fia születik, akkor majd szépen hátat fordít az Ulászló-párti uraknak, és hamarjában megkoronáztatja a fiát…

De a koronázáshoz koronára is szükség van. Ha nem is az összes koronázási jelvényre – országalma, jogar, palást – de magára a koronára mindenképpen. Tanácskozott hát nem túl jóindulatú nagybátyjaival, és arra a belátásra jutottak, hogy el kell azt lopni.

Heltai uram itt alaposan elrugaszkodik az igazságtól (megesett ez vele máskor is) – mentségére legyen mondva, valamelyik pletykás, de nem túl hiteles forrásból dolgozott. Ő úgy tudta, hogy Erzsébet maga lopta el a koronát: egy ügyes trükkel elfordította magáról a jelenlévők figyelmét, ruhája alá rejtve a koronát, mielőtt maga csukta volna be azt a szekrénybe. Mivel amúgy is terhes volt, hát eléggé terjedelmes ruhákat hordott – így Heltai – és miután lepecsételtek mindent, senki sem tudhatta, hogy az őrzött helyiségben már nincs ott a korona.

Mi azonban már tudjuk, hogy Erzsébet nemhogy nem járt akkor Visegrádon, amikor a koronát ellopták, de ismerjük az eset pontos leírását is – mert azt éppen nem más, mint maga az „áruló” bocsátotta rendelkezésünkre! Kottaner Ilona szépen tollba mondta, mi és hogyan történt.

Várható volt, hogy őt senki sem fogja gyanúsítani, ezért csak némi férfi kíséretre volt szüksége. Február volt, kemény tél, nagy hó és fagy. Találtak egy nemes urat és annak szolgáját, akik vállalkoztak arra, hogy a veszélyes küldetésében elkísérik az asszonyt. E két ember neve sohasem derült ki. Az emlékiratokban mindenütt következetesen üresen hagyják a helyet ott, ahol a neveknek kéne állniuk.

Kottannerné Ilona a kis Erzsébet hercegkisasszony nevelőnőjeként élt a királyné mellett Visegrádon is. Ott a nőknek volt alkalmuk kitapasztalni a korona őrzésének körülményeit és szabályait. Rájöttek arra is, hol van a rendszer gyenge pontja. Amikor csak alkalom nyílott rá – kezdve még Albert király életében, és később is – jelen voltak mindig, amikor a koronát meg lehetett tekinteni, hozzá lehetett férni. „Hozták a szent koronát s bevitték egy bolthajtásos helyiségbe, amely ötszögletű volt, és én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, karomon tartottam a hercegkisasszonyt, és jól láttam, hogyan, hová teszik a szent koronát. Aztán bezárták a bolthajtásos helyiséget, az odavezető ajtót pedig sok pecséttel jól lepecsételték.” Megjegyzem, Ilona asszony mindig „szent koronát” emleget, ami megint csak magyar szemléletet tükröz, minden más országban egyszerűen „koronát” mondtak és írtak volna.

De ne higgyük, hogy a későbbi „áruló” már akkor azért figyelte a körülményeket, hogy majd ügyesen ellophassa a koronát – hisz akkor még élt Albert, és ő rendelkezett a koronaékszerek felől. Ám hamarosan megváltozott a helyzet, és akkor a két nő már azt terezte, hogyan tehetnék rá a kezüket a fontos ékszerre.

A tettesek többször nekifutottak a koronalopásnak, de hol ezért, hol azért nem sikerült megvalósítani. Közben az idő sürgetett, Krakkóban a magyar urak már erőteljesen belelendültek az Ulászlóval folytatott tárgyalásokba, a szülésig sem maradt sok idő. Végül is elváltak útjaik: Erzsébet királyné elindult Pozsonyba népes kísérettel, bábákkal, orvosokkal, hogy ott szülje meg a gyermekét. Úgy hitte, legalább egy hete van még addig. De Komáromban járt még csak, amikor megindult a szülés.

Kottannerné erről mit sem tudott, mert néhány megbízható emberrel ott maradt Visegrádon. Köröskörül a téli hegyek és havas erdők, behavazott utak, és a Nagy Feladat: el kell lopnia a koronát… Ez alighanem megviselte a lelkét, persze, az évekkel később lediktált emlékiratokban már nyoma sincs az akkori kétségeknek vagy izgalomnak. Az egész egy nagyon tárgyilagos beszámoló, afféle hűvös értékelés. Érződik, hogy utólag és szenvedélyektől mentesen készült.

Ilona nem ment volna semmire, ha nincs a névtelen magyar úr, aki sok mindenhez értett, alighanem afféle kisnemesi ezermester lehetett a maga idejében. Erzsébet hátrahagyta Ilonánál a kisebbik pecsétnyomót, meg persze viaszt. A segítő a ruhája alá rejtette szerszámait. A külső ajtóhoz szereztek kulcsokat is, mégpedig úgy, hogy ott olyan lakat volt, amit már jó előre megfontolva Erzsébet tetetett rá. Éppen azért, hogy más oda ne tehesse saját lakatját… Ravasz, ugye? És ehhez volt kulcsa a betörő párosnak.

Először elhíresztelték, hogy hamarosan a többi hölgy is útra kel és követi a királynét Pozsonyba, tehát ruhásládákat kellett csináltatni. Ezzel elérték, hogy ha a hölgyek épületéből még késő este is kopácsolás hallatszik, ne tűnjön fel senkinek. Márpedig ebből a házból nyílott az egyik ajtó abba a bizonyos bolthajtásos helyiségbe…

1440. február 20-a volt, szombat. A nő és társa sikeresen belopóztak, ahová kellett, éjszaka volt, az udvarhölgyek aludtak, az őrség meg aligha lehetett a helyzet magaslatán. Az őrök a másik ajtónál várakoztak, miközben odabent a magyar férfi a beavatott szolgájával együtt sorban kinyitották a lakatokat. Ilona asszony falazott nekik, ő volt az őr, képzelhetjük, milyen lelkiállapotban. Ha lebuknak, végük van. Az életük is rámehet a dologra, hisz a magyarok nagyon komolyan vették a korona őrzését. Hát még milyen komolyan vették volna az ellopását, ha rajtakapják a tolvajokat! És Erzsébetnek sem lett volna mindegy, ha azzal vádolják, hogy a szobalánya-gyermekfelügyelője ilyesmire vetemedett.

„Aggodalommal őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira… inkább hagyjon előbb itt meghalnom.”

De baj nélkül megúszták. A két férfi, úr és szolgája hozzáfértek a ládához, kiszedték belőle a koronát, lakatokat és – gondolom – álpecséteket is feltettek, vagy úgy vágták el a zsinórokat, hogy semmi se látszódjon, bár erről nincs szó az emlékiratokban. Aztán a lakatokat visszarakták az ajtókra, mindent lezártak, és a királynő pecsétjével le is pecsételtek.

A koronát bevarrták egy vörös bársony vánkosba, az nem tűnhetett fel egy olyan járművön, ahol hölgyek utaztak. A vánkost a szolga vitte ki a szánhoz, a többi udvarhölgy kocsin indult el a nagy hóban. Nem igaz tehát az a hír, hogy Kottannerné és bizalmas emberei hármasban egy szánon éjszaka mentek át a Dunán, és lóhalálában vágtattak Komárom felé. Szó sincs róla, nem volt okuk a menekülésre – a korona örzőhelyiségébe senki sem lépett be, az ajtókon érintetlenek voltak a pecsétek, a lakatok. Így hát Kottannerné a többi udvarhölggyel együtt elindult, és a nagy hó ellenére másnap este már Komáromban voltak. Ilona átadta a „vánkost” a királynénak, aki éppen megszülte a fiát. Erzsébet rögtön futárokat indított mindenfelé a hírrel, elsősorban éppen Krakkóba, és arra kérte – utasította? – a magyar tárgyaló köldöttséget, hogy haladéktalanul hagyjanak fel mindenféle alkudozással, és térjenek haza! Merthogy a helyzet megváltozott, nem kell már lengyel vagy bármilyen más király, mert ímhol megszületett „Ötödik László”, Magyarország tényleges ura!

A futár azonban – éppen a téli, hegyvidéki körülmények miatt – vagy három hétig volt úton, és elkésett. A magyar urak addigra már aláírták az egyezséget Ulászlóval, mondhatni közfelkiáltással meg is választották őt magyar királynak. Egyszerre tehát – jogi értelemben – két királya volt az országnak. Az egyik csecsemő, a másik tizenhat éves és idegen.

A következő hetekben parttalan vita bontakozott ki. Ulászló még nem indult el Buda felé, amikor itt már javában állt a bál. Május elejére eldőlt végre, hogy kik hol állnak. Az urak egyik fele szerint se nem csecsemő, se nem nő kell ide, mert jön a török. Mások szerint nem kell lengyel király, van itt egy magyar is. Már amennyire Luxemburgi Zsigmond után a Habsburg Albert fia tényleg magyarnak számított.

Erzsébet tudta: ha Ulászló Budára érkezik, kiderül a turpisság. Hisz el akarják majd hozni a koronát Visegrádról azért, hogy a lengyel fiatalembert megkoronázzák. Neki még azelőtt kell lépnie, hogy Visegrádon az urak kinyitják a koronaékszereket tartalmazó ládát…

Nos, nem várt tovább, május 15.-én a főpapok és a hozzá hű főurak jelenlétében megtörtént a csecsemő királlyá koronázása Székesfehérvárott. A szertartás mindenesetre teljesen szabályos és törvényes volt: „ügyeltek a részletekre”, ahogyan ma mondanánk. Nem lehetett belekötni semmibe, legfeljebb abba, hogy a kis király előtt nem vitték a jelvényeket. De az esztergomi érsek koronázta meg valódi koronával egy nemrégen meghalt törvényes magyar király fiát. Hol itt a gond? – kérdezhette Erzsébet látszólagos csodálkozással.

Persze amikor ennek elterjedt a híre, az urak felhördültek. Lopott koronával koronázni? Ez már eleve aljas szándékra, rosszakaratra utalt és voltaképpen – valljuk be – csakugyan az is volt. Mellesleg azzal, hogy Erzsébet ellopatta a koronát, szert tett még egy előnyre: mivel a korona nála volt, az urak nem tudták megkoronázni Ulászlót, bármennyire is szerették volna.

(Képzeljük csak el, mit érzett a Budára érkező fiatal lovag, aki mellett Hunyadi János bábáskodott. Miféle ország az, ahol egyszerre több király is van, a koronát pedig ellopja egy szobalány és most nincs mit az ő fejére tenni?)

Végül az urak ráleltek a megoldásra: nem a Szent Koronával, hanem egy erre az alkalomra készített másikkal koronázzák meg Ulászlót, aztán később, ha ismét a kezükben lesz az igazi, akkor azzal megismétlik az ünnepi aktust. De kimondták, és aláírásukkal is igazolták, hogy ezt a helyettesítő koronát is olybá veszik majd, mint az igazit.

Jellemző talán a viszonyokra, és az Egyház közmondásos és minden koron átívelő „hajlékonyságára”, hogy három héttel később Székesfehérvárott megkoronázták Ulászlót – a koronát ugyanaz az esztergomi prímás tette a lengyel ifjú fejére, aki huszonegy nappal korábban a csecsemő Lászlót koronázta…

Kottennerné valóságos belső királyi titkos tanácsos lett. Amikor Pozsonyba értek, és később is, Erzsébet királyné nemegyszer kért tőle tanácsot. Ha igaz, amit elmondott és leíratott, bizony erősen befolyásolta az ország ügyeit. Hogy később mi történt az asszonnyal, nem derült ki, ugyanis az emlékiratok befejezését nem találták meg.

Az viszont, hogy az országban és a politikában mi történt később, tudható a történelemkönyvekből. Erzsébet királynő váratlanul meghalt, nagyon valószínű (bár nem bizonyítható) hogy megmérgezték. László egy időre – míg úgy-ahogy fel nem nőtt – eltűnt a színtérről, a lengyel Ulászló pedig uralkodott – mindösszesen négy évig, hogy aztán az 1444-es várnai csatában érthetetlen módon nyoma vesszen és még a holtteste se kerüljön elő többé. Hunyadi János kormányzóként vezette az országot, a Garaiak, Czilleik, Újlakiak és más acsarkodó urak pedig megtettek mindent, hogy az ország mielőbb a török karmaiba hulljon.

De az oda vezető úton ismét akadtak még árulók, nem is egy. És azon az oldalon is, ahol nem vártuk volna felbukkanásukat.