Az álnok törvényhozó

Ebben a fejezetben egy olyan férfiról lesz szó, akinek a nevét évszázadokon át csak tisztelettel ejtették ki, pedig az illető erre aztán egyáltalán nem szolgált rá. Mégis, mint a magyar törvényesség egyik legfőbb őrét és az évszázadok során felgyülemlett törvények megörökítőjét tartották számon. Mára a legtöbb emberben – akinek a neve egyáltalán mond valamit – úgy csapódott le, hogy ő egy nagyon pozitív egyéniség volt, aki a maga idejében fontos közhivatalokat töltött be. Erre szokták mondani, hogy „igen, de…”

Egyfelől igaz, amit róla mondanak, de azt már sokkal kevesebben tudják, hogy élete során rettenetes dolgokat, művelt, sokakat elárult, és élete végén egy más, nagyobb árulással tetézte mindet… Ám most lássuk előbb a „hivatalos” életrajzát, aztán majd hozzátesszük a magunk értesüléseit és véleményét.

Werbőczy István – mert róla van szó – feltehetően 1458-ban vagy akkoriban születhetett, a pontos dátum ismeretlen. Csak a tájékoztatás kedvéért teszem hozzá, hogy abban az évben koronázták Mátyást Magyarország királyává. A kis Werbőczy erről nyilván semmit sem tudott. Meglehetősen szegény kisnemesi családban nőtt fel. Jegyezzük meg ezt a szegénységet, mert ez majd pszichésen és részben megmagyarázhatja a későbbi eseményeket.

Például azt, hogy ez az ember mennyire vágyott a vagyonra, a jólétre, az anyagi biztonságra, hogy ezek eléréséért nagy bűnöket is képes volt elkövetni.

Már a gyermekkora sem múlott el nyom nélkül, legalábbis ami a lelki sérüléseket illeti. Mindenki azt suttogta, hogy ő nem is az apja gyermeke, hanem egy másik férfié, szóval „törvénytelen”. A születési helyén, Verböc községben ez a pletyka alighanem alaposan megkeserítette a kisfiú életét. Az anyját Deák Apollóniának, annak férjét pedig Kcrepeczi Osvátnak hívták – már e névből is tudhatjuk, hogy ilyen nevű család sem azelőtt, sem azután nem vitte semmire, a magyar történelemben ez a név nem jelez senkit, semmit.

Talán ezért is változtatott nevet a fiatalember? A pletykák szerint az igazi apja Szobi Mihály kincstárnok – vagy ahogyan akkoriban mondták és írták magyarul: kincstartó – volt. Aki korábban bizony meg-megfordult Deák Apollónia körül… Hogy Kerepeczi uram hogyan viselte el a dolgot, nem tudható. De annyi bizonyos, hogy Istvánnak három fiútestvére volt, ami azokban az időkben – a „hétszilvafás”, vagy pláne, a még ezeknél is szegényebb „bocskoros” nemesek (akiknek csizmára sem telt és paraszti lábbelit, azaz bocskort hordtak) korában nem számított ritkaságnak. A házaspároknak négy-öt-hat gyerekük volt, de nem voltak ritkák az olyan családok, ahol az anya másfél évtized alatt tíz-tizenkét gyereket is a világra hozott (ha megúszta élve az akkoriban az anyák számára igen veszélyesnek számító szüléseket).

A Kerepcczi-család tehát nem volt ismert és nem is vitte semmire. De a kis Istvánban nyilván folyamatosan dolgozott az ambíció. Ő igenis meg akarta mutatni, hogy többre is lehet jutni, és ha a nyámnyila apja (apja…?) nem is tett soha semmit azért, hogy a kisnemesi léten javítson, majd ő, a fiú megteszi helyette.

Hogy lehetett valami ebben a Szobi-ügyben, és hogy a két család szoros kapcsolatot tarthatott a történtek ellenére, vagy éppen azért, bizonyítja a következő apróság: amikor a fiatal jogászember felnőtt és eljött az idő a nősülésre, bizony meg sem állt Hont vármegyéig és ott benősült a… Szobi famíliába! Az első feleségnek csak a vezetéknevét ismerjük. De nem ő volt az egyetlen. A feleségek vagy nem bírták sokáig Werbőczy úr mellett, vagy belehaltak a szülésekbe. Mindenesetre Werbőczy uramnak három feleségtől hat gyermeke: négy fia és két lánya született.

De megint előre rohantunk. Az első feljegyzés, amelyben a fiatal férfi már új nevén szerepel, 1481-ből való, amikoris huszonkét éves lehetett. A köznemesi családból való ifjút egész idő alatt a pénz hiánya jellemezte, családja nem nagyon tudott neki segíteni. Mégis, gyanítjuk, hogy nem csak Budán tanult, hanem sikerült kijutnia itáliai egyetemekre – a legvalószínűbb, hogy Bolognában vagy Padovában is tanulhatott egy vagy két évig. Mivel nincsenek erről adatok, egyesek azt is feltételezik, hogy talán Bécsben is járhatott egyetemre. Annyi bizonyos, hogy az akkor egy magyar nemes úr számára nélkülözhetetlen latin és német nyelvet kitünően elsajátította. Később állítólag törökül is megtanult, amiben nagy szerepet játszhatott a kortársai számára érthetetlen török-barátsága, ami élete végső szakaszában már-már a fanatizmussal volt határos.

Annyit tudunk, hogy akkoriban a hozzá hasonló emberek, a jövő jogászai, messze nem csak (római) jogot tanultak, bárhol Európában is jártak volt egyetemre, hanem teológiát, ékesszólást (szónoklattant), amely tárgyaknak aztán – mint látni fogják – Werbőczyi István később igen nagy hasznát vette, még nemzetközi porondon is. Abban az évben, amelyben Kolumbusz elindult Amerikába – mondhatjuk, hogy „felfedezte” a földrészt, bár elsőségét sokan vitatják – Werbőczy is útnak indult… Krakkóba. Fél évig az ottani egyetemre járt. Ne csodálkozzon ezen senki, akkoriban nem úgy volt, hogy valaki tizennyolc évesen beiratkozott valahová, négy évet kijárt, aztán letette vizsgáit, megkapta tudományos címét és isten veled Alma Mater, többé nem látjuk egymást…! Ha csak nem ott lett később professzor az egykori diákból.

Azokban a századokban, akárcsak Werbőczyvel, megesett az is, hogy itt tanult valameddig, aztán meg amott, sehol sem a papírokat kérték, hanem a tudást. A budai, esetleg bécsi és olasz egyetemek után, már harmincnégy évesen is nekivágott emberünk, hogy ezúttal Krakkóban végezzen el egy fél évet, megtanulja, amit lehet, aztán hazajöjjön.

Werbőczynek volt számos pozitív tulajdonsága is. Például, előszeretettel támogatta főleg tudományos müvek kiadatását nyomtatásban – ne feledjük, éppen az ő életére esett a könyvnyomtatás feltalálása, Johann Gutenberg zseniális találmánya éppen akkoriban terjedt el Európában – jó lassan, mégis forradalmasította a könyvkiadást. Werbőczy uram elsősorban a hitviták anyagait adatta ki, és ilyenekben maga is szívesen vett részt. Akkor nyilván nem volt vele tisztában, milyen történelmi jelentőségű dologba keveredett, amikor 1521-ben mint diplomata eljutott a németországi Wormsba, ahol a német-római császárság fő emberei, uralkodók, királyok, hercegek, választófejedelmek gyűltek egybe, és többek között megjelent ott Luther Márton is, aki hitvitát provokált. Mindenki meglepetésére vele szemben szólásra emelkedett egy ismertetlen, szakállas, bajuszos, szerény öltözetű ember, egy külföldi (!) aki aztán latinul kavarta föl a jelenlévők kedélyeit és próbálta meg földbe döngölni Luther nézeteit (nem sikerült neki).

De kövessük az életadatok sorrendjét. Werbőczy István – ma már neve elé tennénk a „dr.”-t is, ami akkoriban nem volt szokás – végig a köznemességhez húzott. Amikor Mátyás utóda, a lengyel Ulászló („Dobzse László”) alatt egyre többet szerepelt nyilvánosan, választania kellett neki is a bárók, vagyis a főnemesség kicsi, de annál erősebb pártja és a köznemesek között. Mivel maga is köznemes volt és szívből utálta a főurakat, hát a választás kimenetele egy pillanatig sem volt kétséges.

Történt bármi a magyar és európai politikai helyzetben, Werbőczy makacsul küzdött a főnemesek, a bárók ellen. Minden alkalmat megragadott azért, hogy a köznemesség nevében és annak hasznára bármilyen, akár a legkisebb sebet is ejtse az általa olyannyira gyűlölt urakon.

Az ő malmára hajtotta a vizet, hogy éppen a 15. század végén erősödött meg e két nemesi réteg küzdelme, amely már-már véres párharccá fajult. Ahányszor csak egy-egy országgyűlésen vagy bármilyen más alkalomból pár száz vagy pláne pár ezer nemes úr összejött, Werbőczy természetesen ott volt, és máris, mint afféle hordószónok, mondta a magáét és sorolta a mágnások bűneit. Akik persze egyre ingerültebbek lettek és ők sem maradtak adósok.

Mátyás idején már szinte évente volt országgyűlés, és később sem sokkal ritkábban. Így hát bőven volt alkalom a szereplésre – eleinte önjelölt módon, de nem sokáig. Mert a köznemességnek nagyon tetszett ez a nagyszájú (bár ők inkább úgy mondták: „aranyszájú”) szónok, aki rendre legyőzte a vitában a vele szembenállókat. Ezért aztán hamarosan a köznemesség közfelkiáltással saját képviselőjének, vezetőjének választotta meg Werbőczy Istvánt.

A „köznemesi pártban” azonban csak az egyik vezér lehetett, akadtak ott mások is, akik szintén egy kis hatalomra, befolyásra, hírnévre vágyakoztak. Werbőczy időközben a budai királyi kancellária tisztviselője lett. Mint ilyennek, majdhogynem szabad bejárása volt a királyi udvarba. Amikor a megyék jelöltek nemeseik közül követeket, akik a megye nevében szavazhattak is az országos gyűléseken, Werböczyt Ugocsa vármegye delegálta. Érdekes, hogy bár Szapolyai Jánost senki sem nevezhette kis köznemesnek, hiszen az ország akkoriban egyik leggazdagabb földesura volt, vagyis főnemes, mágnás, vagyis lényegében „báró” -Werbőczy hirtelen melléállt. No, nem azért, mintha későbbi árulónk máris elkezdte volna ilyen pályafutását, dehogy. Szapolyai, saját céljait elérendő, legalábbis lelkileg kisnemesnek mutatta-álcázta magát. Mellettük állt, hogy felhasználhassa szavazataikat az országgyűlésben (ismerősen hangzik ez a huszonegyedik század magyar fülének is…).

Nem kétséges, hogy Werbőczy karrierista volt, és a majdnem-nyomorból jött szegény, de tehetséges fiatalember, majd később már nem is annyira fiatal, meg akarta mutatni a világnak, hogy ki is ő valójában és mennyit ér. Fel kellett kapaszkodnia a közjogi méltóságok sorába, a „valakik” közé, és persze anyagilag is hatalmas étvágya volt.

Még nem jött el a század vége, 1498-at írtak, Werbőczy negyven éves volt akkoriban, ez már a férfikor derekán is túl lévő időnek számított. A férfi vezető szerepet játszott abban az évben a törvényalkotásban. Már ő fogalmazta meg a törvények (latin nyelvű) szövegét, hatalmas szócsatákat vívott azért, hogy a kisnemesek érdekei érvényesüljenek az oligarchia, a bárók, a nagy földbirtokosok sokszor azoktól egészen eltérő igényeivel szemben. Nem nagyon volt már nemes ember ebben az országban, aki ne ismerte volna a Werbőczy nevet, még akkor is, ha sohasem járt egyik országgyűlésen sem. A többi köznemes mindenfelé elvitte a hírét.

Csak három törvényt említünk 1498-ból, és mindjárt látjuk, milyen ösvényen haladt Werbőczy – el kell ismerni, hogy igen következetesen. Három törvény azok közül, amelyek megszövegezése, majd a gyűlésen való megszavaztatása – „átverése” minden körülmények között – az ő ügyességét dicséri.

Az első a szabad királyválasztás joga. Vagyis, hogy a magyar nemesek választhatnak magyar királyt. Ez ugyan régtől megvolt, de most másképpen fogalmazták meg, és törvénybe iktatták, vagyis már nem csupán holmi szokásjogról volt szó, hanem rendes, igazi törvényről, amit a jövőben majd – remélték aláírói – nem lehet megkerülni semmiképpen.

Az első törvényben tehát a kisnemeseknek kedvezett Werbőczy, hisz ők voltak többen, ők voltak sokan, és mivel minden magyar nemes szava egy szavazatot jelentett, hát szinte örök időre eldőlt, a jövőben kinek a szavazataival fognak nálunk királyokat választani.

A második és a harmadik törvény ellenkező előjelű volt. Bevezették a főurak bandérium-állítási köztelezettségét. Ami annyit jelent, hogy ami addig csak elvárt dolog volt a király részéről, azt akkortól kezdve a főurak kötelességévé tették. Nem bújhattak ki alóla. Vagyis háború esetén, a király egyetlen üzenetére minden birtokos nagyúr – földbirtokainak és az általa birtokolt jobbágycsaládok számának arányában – köteles volt egy bizonyos mennyiségű lovas és gyalogos harcost teljes fegyverzetben és felszerelve kiállítani, és azokat záros határidőn belül az ilyen esetekre kijelölt gyülekezőhelyekre küldeni. De helyesebb a kifejezés, hogy „odavezetni”. Azt is törvénybe foglalták ugyanis, hogy a főnemesek nem küldhetnek maguk helyett senkit: személyesen kell vezetniük az ílymódon felállított, párszáz vagy párezer katonából álló „bandériumot”. Ha az úr és katonái nem voltak ott határidőre, vagy egyáltalán el sem jöttek, a királynak joga volt ezért kemény büntetést kiszabni – annak ellenére, hogy a magyar nemes lényegében érinthetetlen állatfaj volt, abszolút védett része a természetnek, senki nem illethette egy ujjal sem, és mint tudjuk, az adózás nevű betegségben sem szenvedett soha…

A harmadik törvény is a bárók ellen irányult, az ő jogaikat korlátozta. Tegyük hozzá gyorsan: Werbőczy és mások is a „bárók” gyűjtőszó alá sorolták a magyar egyház főpapjait is, vagyis az esztergomi érsekkel az élen az összes püspököt. És joggal, merthogy akkoriban azért más volt az egyház, mint manapság – a püspökök is hadba vonultak katonáikkal, sokszor személyesen vívtak nagy párharcokat és kaszabolták az ellenséget, az sem volt baj, ha az ellenség is csupa-csupa keresztényből állott… Mivel az egyház nagyjai kivétel nélkül egyben jókora földbirtokokkal is rendelkeztek, rájuk is vonatkozott a kettesszámú szabály.

De a harmadiknak sem örültek bizonyára. Ebben ugyanis korlátozták a főpapok dézsma-kivetési jogát. Addig ugyanis az egyházi birtokokon a papok annyi adót szedtek saját hasznukra – nem az államnak – amennyit nem szégyelltek. A végletekig kizsigerelt parasztság már nagyon lázadozott (közeledünk 1514-hez, amikor aztán a népharag ki is tört!), de a király és az ország kincstára szempontjából még legalább olyan fontos szempont volt az is, hogy a túl sok egyházi adó súlya alatt görnyedő parasztok már nem tudták fizetni a világi adókat – egyszerűen nem volt nekik miből. No, ez állította a királyt is a köznemesek mellé, akik kéjes örömmel, szinte egyhangúlag szavazták meg ezt is – hadd csikorgassák a fogukat a bárók!

Nem csoda hát, ha Werbőczy uram ettől kezdve bizonyos körök kedvence lett és elkezdett emelkedni a ranglétrán. Amiről annyit ábrándozott gyermekkorában: hogy mások fölé juthat és azoknak parancsolhat, az most megvalósulni látszott. Ha kicsit későn is, de negyvennégy évesen kinevezték országbírónak, ami persze nem azt jelentette, hogy az országot járva afféle vándorbíróként ítélkezett csip-csup ügyekben. Hanem éppen az ország jogi helyzetére, a törvények betartására, új törvények hozatalára stb. felügyelt. De nem tévedünk túl sokat, ha hozzátesszük, hogy az országbíró akkoriban egyben afféle „legfelsőbb ügyész” is volt, persze a maga korlátai között. A karrier tovább ívelt, amikor már a kővetkező évben erdélyi ítélőmesternek is kinevezték és 1515-ig ez volt a dolga.

És most lássuk, miket müveit ez az ember, amiért talán nem véletlenül került be ebbe a fejezetbe. A nemesség árulója is volt ő, nemcsak a magyarságé. Ez utóbbira már csak élete végén került sor – de a korábbi árulásait, aljas viselkedéseit már időben jóval előbb, éppen országbírói működésének idején kezdte el.

Ne felejtsük el, hogy eközben délen és délkeleten egyre közelebb volt a török. Már elfoglalta a Balkánt, törökké tette az albánokat és bosnyákokat és nyomult tovább fel, északra. A magyar urak meg eközben a mindig éppen aktuális királyukkal azon vitáztak, kell-e hadiadót szedni, és ha igen, persze azt is parasztoktól szedték be, nem a nemességtől, amely még azzal sem értett egyet, hogy az országnak erős hadseregre – egyáltalán: állandó hadseregre! -lenne szüksége ezekben a veszélyes időkben. Ahogyan a neves történész írta százvalahány évvel ezelőtt:

„Azok a papok és urak, kik mindig a vallást emlegették, inkább mohamedánná engedtek lenni egy derék, vitéz népet, semhogy bármit is feláldoztak volna pénzükből és kényelmükből… Hogy mennyire ment a züllés, bizonyítja: ott, a török torkában, az urak a király ellen lázadtak fel… Igaz, hogy elégedetlenségre volt ok elegendő.”

A köznemességnek mindenki ellensége volt: maga a király, aztán Szapolyai – ez a másik áruló, ki akkor még nem állott a köznemesek élére és a Bakácsnak is nevezett Bakócz Tamás érsek, az egyházfő, és persze szinte az összes főúr. Az új század elejétől kezdve aztán a köznemesek még inkább magukra találtak és már diktáltak is. Elintézték, hogy minden évben találkozzanak („Szent György napján”), hogy a királyi törvényszékben csökkentsék a főnemesi ülnökök számát, és helyettük azon székekre is köznemesek ülhessenek. Már nem a király nevezte ki a bírákat, hanem azokat immár együtt választották: a nemesség és a király. Igazából az akkori sajátos „kormányba” is benyomultak a kisnemesek: a királyi tanácsba beválasztottak nyolc kisnemest, „az kiknek kötelességök az ország javát és a közhasznot szem előtt tartani”.

Werbőczy István tehát az országos politika alakítója, majd vezető részese lett. Akkor juthatott be a királyi udvarba, akár Őfelsége, Ulászló színe elé is, amikor akart. Bár ellenfelek voltak, de egy asztalnál ülhetett és nem diplomatikus tárgyalásokon, de tivornyákon, nagy mulatozások alkalmával is – az ellenségének tartott nagyurakkal. Mindez növelte kevélységét és minden bizonnyal olyan képzetet teremtett benne, hogy ő immár országformáló tényező lett.

A török veszedelemmel ő sem törődött, annál inkább a saját kasszájával! Ugyanis ekkor kezdődött árulásainak egyik szembetűnő része, ami miatt aztán később elveszítette népszerűsége maradékát is. Üldözni kezdte sorstársait, a nemeseket!

Mint országbíró, mondhatnánk ügyész, hivatalból is üldöznie kellett a bűnt. Nos, volt akkoriban olyan törvény, hogy aki bűnözőket juttatott a törvény kezére, különösen ha felségsértési perekben el is ítélték azokat, akiket ő jelentett fel, az illetők elkobzott vagyonának egy tekintélyes részét a feljelentő kapta.

Tudjuk már a régi Róma történetéből, hogy amikor – általában a zsarnokságok idején – efféle törvényeket hoznak, akkor az emberek egy része igen szívesen feljelenti a másik részét. Rossz szomszédot, haragost, vagy akit csak távolról utál, de nem ismer. Ha a hatóság arra vár, hogy megtudja, kik állnak szemben az uralkodóval, az államrenddel – akkor azonnal kaphat ilyen névsorokat. Csak az a baj, hogy ilyenkor a személyes bosszú diadalmaskodik, és nem az igazság. A legritkább esetben jelentik fel éppen azokat, akik valóban elárulnák az országot, az uralkodót, tágabb értelemben: a hazát.

Nos, ilyenkor elszabadulnak az indulatok. Ám van egy, még ennél is rosszabb változat: ha olyan ember ül az erre a célra létrehozott hivatal székében, aki maga is bosszúra és vagyonra szomjas! Az bizony nem vár a névtelen vagy neves feljelentőkre, hanem maga intézkedik, és ő maga jelenti fel az általa gyanúsnak vélt állampolgárokat!

Itt csak az lenne furcsa egy külső szemlélőnek, hogy sohasem az egyszetü, vagyontalan parasztok vagy kézművesek követnek el felségsértést és más főbenjáró bűnöket, hanem mindig a tehetősek – hát persze. Akiktől a vád értelmében majd lesz mit elkobozni és azon a királyi kincstárral a feljelentőnek szépen megosztoznia…

Nos, ne kerteljünk tovább: ezekben az estekben a feljelentő mindig maga Werbőczy István volt. Ez a csúszómászó lélek 1502-től, tehát miután országbíró lett, több száz ártatlan embert jelentett fel és juttatott teljes kifosztásra, vagy akár bitófára, vérpadra is! Családok százai mentek tönkre miatta. Özvegyek és árvák váltak földönfutókká, amikor ez az ember – nemrég még csak egy majdnem ismeretlen kisnemes, aki egy rakéta sebességével emelkedett fel az ország egyik első méltóságába – mostantól kezdve hihetetlenül meggazdagodott. Nem jelképes beszéd ám, ha azt mondjuk: mások vére árán szerezte a vagyonát.

1502 és 1510 között, tehát alig nyolc év alatt Werbőczy Istvánból, aki anyagilag egy senki volt az első évszám előtt, a második évszám eljövetelekor már nagyon gazdag ember volt. A feljegyzések és királyi regiszterek szerint több mint 200 falu volt a nevén!

És jó, ha tudjuk pontosabban, mit is jelentett ez. A „falu” az akkori értelmezés szerint magában foglalta a községhez tartozó termőföldeket, erdőket, tavakat, stb., egyszóval mindent. De volt itt még valami, ami ezeknél is fontosabb: a jobbágyokat! Ahány telkes jobbágy élt egy-egy faluban, vagyis jobbágycsalád, annyi után adóztak a szerencsétlen rabszolgák (mert ne legyenek illúzióink, a jobbágyok már 1514 előtt is lényegében rabszolgák voltak, az említett évszám után pedig – mint látni fogjuk, nagyobbrészt éppen Werbőczynek is köszönhetően – végleg azzá lettek). Fizettek füstadót, kapuadót, házadót, és tucatnyi mást a nemes úrnak, a királynak, és az egyháznak. Fizettek terményben és pénzben. A legtöbb kisnemesnek fél vagy egy faluja volt és akkor már nem is számított olyan szegénynek. A jobbágyok dolgoztak neki, és amit termeltek, annak nagyobb része az övé lett, merthogy földet csak nemes ember birtokolhatott, hát a földből származó minden haszon nagyobb része is az övé volt. Akinek több faluja volt, már nem is volt afféle kisnemes… És akinek 200 faluja volt?

Azt hívták Werbőczy Istvánnak. És ő volt saját nemesi osztályának is árulója. Hiszen éppen nemes urakat jelentgetett fel, a legtöbbször hamis váddal illette őket, csak azért, hogy miután az illetőt elítélték, rátegye kezét javaik egy részére – mert a feljelentőnek ez jogosan járt.

Persze voltak olyanok is, akik megneszelve, hogy az országbíró úr rájuk vetette a szemét és hamarosan várható a feljelentés, a törvény általi meghurcoltatás, a végén talán a kivégzés és teljes jószágvesztés, ami hátramaradt családjukat is megfosztotta mindenüktől – egyezséget ajánlottak a mohó országbírónak. Inkább birtokuk egy részét ráíratták „ajándék” formájában, és akkor az a fenevad békén hagyta őket, más áldozatok után nézett. Werbőczy uram igen jó hírszolgálattal rendelkezett. Bár erre nincs semmi bizonyítékunk – különösen így utólag – mégis kijelenthetjük, feltételezhetjük, hogy mivel szerte az országban ügyködött, mindenhol pedig ő maga sem járt, hát nyilván voltak helyi emberei. Ezek hozzá hasonló lelkületűek lévén szorgalmasan jelentgették neki, hol és kik azok, akikre rá lehet húzni egy ilyen feljelentést, és akiktől aztán ennek fejében tekintélyes birtokrészeket lehet „leakasztani”.

A király is tisztában lehetett azzal, hogy Werbőczy miket művel. De ne feledjük, éppen ez az Ulászló volt az, aki teljesen eladósodott, mert túl nagy lábon élt, túl sokat költött itt is, és cseh királyságában is. Nemegyszer ott tartott a királyi udvar az 1510-es években, hogy már a napi konyhai kiadásokra sem futotta, a király elzálogosította szinte minden értéktárgyát; és minden udvari nagyúrnak tartozott már. Ilyen körülmények között Ulászló még kedvelhette is az országbírót, aki lám, majd’ minden héten szállított egy-egy jó zsíros felségsértési pert, ahol a delikvenstől – miután fejét vette a hóhér – jókora birtokokat kobozhattak el, ezzel is növelve a király anyagi túlélését az udvarban és az országban. Mert néha ezekből a sajátságos bevételekből csurrant-csöppent valami az állami kincstárba is.

Ulászló persze szívesen adta ki a feljelentőnek járó részt is, tudván, hogy 1) az országbíró nélkül nem jött volna meg ez a bevétel, és 2) mert így számíthatott rá, hogy ezután is csörgedezik majd ebből a különös forrásból némi pénz, föld, vár, kastély, udvarház, erdő stb.

Vagyis a 200 falu, a sok ezer jobbágy, meg a föld egy része „királyi adományként” származott át Werbőczy uram birtokába, más része pedig a megzsaroltak és félelemtől reszkető urak „ajándékaként” lett az övé. De mert az úr egyben jogász is volt, nemegyszer bizony a maga szemtelen módján elperelte mások birtokát vagy annak egy szebb részét. No, és megesett, hogy egy-egy vitás ügyben birtokrészeket vagy egész birtokokat lefoglaltatott zálogként – aztán húzta az ügyintézést jó sokáig, míg például a már amúgy is igen öreg tulajdonos meghalt. Ha nem volt örökös, senki sem firtatta, mi van azzal a tulajdonjoggal. Ha elég idő eltelt, akkor az országbíró mint „gazdátlan tulajdont” egyszerűen birtokba vette a javakat. Kívülálló esetleg azt is hihette, hogy az állam tulajdonába ment át és pláne nem firtatta a dolgot. Az állam pedig ezen a téren maga… Werbőczy István volt.

Mindamellett nem feledkezett meg arról sem, hogy egynémely rokonát magával húzza a magasba. Az első házasságából való apósa, Szobi uram például szorosan követve őt emelkedett a ranglétrán, benne volt Werbőczy ügyeiben és később kishíján őt is felelősségre vonták mindezért.

Aztán jött 1514, a római pápaválasztáson csúfosan megbukott Bakócz Tamás utolsó kísérlete arra, hogy valamivel kitüntesse magát a keresztény világban. Mint ismeretes, a helyette megválasztott pápa engedelmével és bíztatására Bakócz azzal tért haza Rómából, hogy keresztes hadjáratot hirdethet. Magyar parasztok tízezreivel támad a török ellen, és persze az urak és katonáik is elkísérhetik őket, sőt, számít rájuk. Sok kisnemes éppen olyan komolyan vette a felhívást, mint számos paraszt – de a legtöbb nemes, különösen akiknek jelentős földbirtokuk volt, nem szívelhette, hogy a parasztok a föld művelése helyett éppen tavasszal elmennek a háborúba. Ki fogja akkor elvetni, majd learatni a termést? Így aztán a nemesség ahol lehetett, az egyházi parancs ellenére is akadályozta a parasztok hadba vonulását. Amin végül is a parasztok feldühödtek, és mielőtt elindították volna őket a Balkán és a törökök irányába, fellázadtak itthoni uraik ellen. Egy erdélyi kisnemest, bizonyos Székely Györgyöt bíztak meg vezetésükkel, ami már önmagában is sértette a főnemeseket. Erről a később Dózsának is nevezett Székely Györgyről meg kiderült, hogy otthon Erdélyben rablásért körözik.

A többit tudjuk. 1514 emlékezetes és véres nyarán egy másik áruló, Szapolyai János – nem mellékesen Werbőczy jó barátja és harcostársa, az egyetlen főúr, aki a kisnemesekkel tartott, de persze ő is csak számításból – végül leverte a lázadókat.

Tegyük hozzá, az igazság kedvéért: Werbőczy nem csak szavakban állt az általa amúgy minden alkalommal kifosztott nemesség mellett – hanem fegyverrel a kézben is! Ott volt Szapolyai mellett és maga is részt vett egynéhány ütközetben, amelyek révén aztán a nemesség leverte a lázadó parasztok hadát.

Jól is jött az uraknak, hogy Werbőczy uram ott volt mindjárt kéznél. Alig győzték le ugyanis a parasztokat, máris nagy szükség lett az országbíró jogi tudására (amiben sem akkor, sem azóta nem kételkedett senki. A legveszedelmesebbek az intelligens gazemberek, ez aligha kétséges)! Mégpedig ahhoz kellett nekik őkelme, hogy bosszút álljanak a parasztokon.

Nem az első és közvetlen reakcióról van szó. Nem arról, hogy Dózsát és társait olyan kegyetlen módon végezték ki, ahogyan aztán arról Európa-szerte rémülten suttogtak az emberek. Hanem a bosszúállás sokkal fájdalmasabb, sokkal hosszantartóbb módjának kondifikálásáról, vagyis törvénybe iktatásáról.

Abban minden győztes nemes egyetértett, hogy a parasztoknak lakolniuk kell azért, amiért fegyvert és kezet emeltek uraikra, amiért megrohamozták a nemesi udvarházakat, leölték a nemeseket, megerőszakolták feleségeiket és lányaikat, kifosztották az uradalmakat, felégették a kastélyokat. Azt akarták, hogy örökre elmenjen a kedvük az ilyesmiktől – de azt is, hogy ne is legyen többé lehetőségük ilyen szörnyűségeket művelni. Ehhez kellett egy okos jogász, aki kitalálja, miképpen lehet a parasztságot a jövőre nézve gúzsba kötni.

És ekkor jött el megint Werbőczy uram ideje. Mint egy fényes csillag, úgy emelkedett ő a bosszú egére, és amiket javasolt, azt úgy a főurak, mint a köznemesek kitörő lelkesedéssel fogadták el. Csak néhány törvénycikkelyt idézzünk fel Werbőczy müvéből:

Törvénybe iktatták, hogy mivel az összes parasztot nem lehet halállal büntetni, legalább minden tisztjüket, vezetőjüket igenis kivégeztetik. A többiek kártérítést fizetnek, azaz különadókkal sújtják őket és hazatérhetnek. De a leglényegesebb az a hírhedt 14-es törvénycikkely volt, amit a maga akkori magyar nyelvezetén is felidézünk, szó szerint: Hogy ez árulásuknak emléke és földi büntetése utódaikra is átháruljon, és hogy minden kor megismerje, milyen szörnyű bűn fellázadni az urak ellen, ezentúl az összes birodalomban lakó pórok ezen hűtlenség bűne miatt, elveszítvén azon szabadságukat, melynél fogva szabadon költözhettek, tiszta és örökös jobbágyságban legyenek földes-uraiknak alávetve és uraik engedelmén kívül nem változtathatják meg lakóhelyüket”.

Mai magyarra lefordítva: 1514 előtt egy jobbágy, ha nem érezte jól magát X. nemesúr birtokán, akkor elköltözött onnan és keresett magának egy másik nemesurat, akinél letelepedett a családjával. Földműves, kézműves, mondjuk egy kerékgyártó vagy cserepes vagy szíjgyártó ezt megtehette – addig. Persze az urak, ha kellett nekik az a munkás kéz, ezer ürüggyel akadályozhatták az elköltözését, de legalább létezett erre egy lehetőség. Most azonban, Werbőczyi uram és az urak kívánalmainak megfelelően, a Dózsa-féle felkelés miatt megbüntették több száz évre előre az összes magyar parasztot, aki majd csak megszületik a következő századokban. Egyszerűen röghöz kötötték a parasztot, vagyis a földet, amelyen született, és ahol urának robotolt éjjel-nappal, többé nem hagyhatta el. Teljesen ki volt szolgáltatva egyetlen ember szeszélyeinek. Ez tehát a klasszikus rabszolgaság lett. „Az ártatlanoknak és ivadékaiknak együtt kellett bűnhődniük a vétkesekkel”.

Nem feledkeztek meg a törvényalkotók azokról a nemes urakról sem, akik csatlakoztak a lázadókhoz. Született hát olyan törvénycikk is, amely kimondta: „Azok a nemesek, kik a parasztokhoz csatlakoztak, elvesztik birtokukat. De azt ne mágnások kapják, azoknak van úgyis elég, hanem köznemes, kinek testvérét vagy atyját megölték a parasztok.”

Ugye sejti a kedves olvasó, hogy ki lett egyike azon köznemeseknek, akiknek most kárpótlás járt, kinek volt több meggyilkolt fivére, mint egy bizonyos Werbőczy nevű köznemes úrnak…? Merthogy a kíméletlenül zsaroló országbírónak ezután ebből a jogcímből is ölébe hullottak másoktól elkobzott birtokok…

De kapott ő mást is. Miután összeállította a törvényes szokások gyűjteményét, a három részes jogkönyvet – amit éppen ezért Tripartitumnak neveztek, no, és a Dózsa-felkelés résztvevői ellen hozott törvényekért – igen nagy jutalmat kapott. A nemesség közfelkiáltással megszavazta neki azt, amire sem azelőtt, sem azután nem volt példa a magyar történelemben: érdemeiért Werbőczy Istvánnak megszavazták a közadó egy részét!

Ismétlem, ilyent nem kapott más. És sejthette még ez a hiú és mohó ember, hogy eme könyv révén a hírneve is fennmarad. Bár arról talán ő sem ábrándozott, hogy majdnem négyszáz évig nemcsak emlegetni, hanem használni is fogják ezt a könyvet: ez lesz az ,jogtest” (Corpus Iuris), amelyen az egész magyar jogrendszer alapul majd egészen a tizenkilencedik század végéig. Akkor is, és annak ellenére volt ez így, hogy a Tripartitumot soha nem iktatták törvénybe, vagyis nem hivatalos joggyüjtemény maradt, nem volt kötelező érvényű. Mégis, századokon át annak tartották, és úgy is bántak vele.

Miután Ulászló 1516-bnen meghalt, Werbőczy helyzete lényegesen nem változott. Csillaga még mindig felívelöben volt. A fiatal Lajos király mellett is felbukkan, és mint az ország egyik vezető embere, éli világát.

Ez volt az a korszak, amely mögött már felsejlett Mohács árnyéka, de amikor a magyar urak mindennel törődtek, csak nem az országot fenyegető veszéllyel. Az 1510-es évek végét és az 1520-as évek első felét a totális káosz, a személyes érdekek harca jellemzi. Csak egy apró példa: mivel az esztergomi érsek nem a veszprémi püspököt javasolta egy fontos egyházi posztra, a püspök hadat gyűjtött, hogy az érsek ellen vonuljon sajátos magyar-magyar és egyházi-egyházi háborúban… Alig tudták lebeszélni róla.

Szapolyai, mivel nem lehetett király – pedig az akart lenni, de nagyon – hát legalább akadályozta a dolgok normális menetét, így mutatva ki hatalmát. Werbőczy meg harcolt, harácsolt, és már sok száz falura és rengeteg szántóföldre, sokezer jobbágyra, és egyéb birtokra, és pénzre tett szert. De elérte azt a mértéket, amikor másoknak is kezdett elegük lenni a mohóságából. Rájöttek, hogy bár okos és hasznos embere volt a köznemességnek, legalább annyira életveszélyes is.

Miféle ország volt az, ahol senki sem törődött semmivel, és hagyta, hogy minden a pusztulásba rohanjon: ahol az ország legfőbb tisztviselőjének egy Európa-szerte közismert alkoholistát választottak meg (Báthory István, nem az a későbbi, hanem annak egy kevéssé dicső őse), majd azt az embert azzal az indokkal rúgják ki a nádori tisztségből, hogy elsikkasztotta az országos adót, a törökkel cimboráit és hamis pénzt veretett…? És ilyen „sztori” minden évben volt tucatjával. Hát csodálkozhatunk azon, hogy ebben a környezetben Werbőczy István lett légyen bármilyen fontos ember és magas beosztású tisztségviselő, nem viselkedett másképpen, mint körülötte a többi úri gazember?

Akit mellesleg majd tíz éven át királyi „személynökként” is tartott az udvar. És ő volt az, aki 1519 tavaszán előbb Velencében, majd azon év nyarán Rómában tárgyalt a magyar állam nevében arról, hogyan lehetne Ulászló fiát, II. Lajost német-római császárrá tenni.

Werbőczy uram akkor még nem volt olyan nagy barátja a törököknek, sőt, egy törökellenes koalíció létrehozásán fáradozott – azt hiszem, ez volt a magyar állam egyetlen törökellenes tevékenysége akkoriban… 1521-ben, sőt, a következő évben is ezért utazott el – állami pénzen, persze – Németországba, hogy a birodalmi gyűlést rávegye egy törökellenes közös és nagyméretű katonai fellépésre. Nem járt sikerrel.

Ugyanakkor nem feledkezett meg régi ellenfeleiről. Szapolyai kivételével az összes magyar „báró”, azaz főnemes, mágnás, oligarcha ellen hasonló szenvedéllyel küzdött, mint évtizedekkel korábban – ne feledjük, ez a kimeríthetetlen energiájú férfiú ekkor már rég túl volt a hatvanon, ami azokban az időkben önmagában is ritkaság volt ott, ahol ragály, háborúk, betegségek pusztították a férfinépet kegyetlenül.

Egy évvel Mohács előtt Werbőczy a jelek szerint elérte , a csúcsot. Karrierje felfutott abba a magasságba, aminél magasabbra ő, a volt kisnemes (mára viszont igen gazdag úr) nem emelkedhetett. Mivel végig kitartott a köznemesek mellett, azok végül is megjutalmazták őt. Kiharcolták 1525 nyarán, hogy Werbőczyt válasszák meg nádorrá! A nádor a király helyettese volt, a második legnagyobb és legjelentősebb közjogi méltóság az akkori, és a későbbi Magyarországon.

A hatvani országgyűlés döntése tehát felvitte őt a legmagasabb polcra. Ennél többet csak akkor mondhatott volna a magáénak, ha ő lesz az ország királya… De erre ott volt a másik, még mindig duzzogó jelölt: Szapolyai. Több évtizedes barátságukra inkább az ismert mondás illene: „megtalálta zsák a foltját”.

Ha valaki azt hinné, hogy Werbőczy uram nádorként nem harácsolt tovább, nagyon téved. Házasságai, gyermekei nem kerülhettek neki annyiba, hogy ezzel indokolja mérhetetlen kapzsiságát – mire ő nádor lett, minden gyermeke felnőtt, és családot alapítottak, és mindnek volt mit a tejbe aprítania. A mások vagyonának megszerzése, elkobzása, kicsalása ilyen vagy olyan módszerekkel, már a vérében volt ennek az embernek.

Amire aztán – talán most először – rá is fizetett. Alig melegedett meg a nádori székben, pontosan 1526 áprilisában – augusztusban jött Mohács! – a besztercebányai bányászok fellázadtak. Ma kevés szó esik arról, hogy ez lényegében egy munkás-megmozdulás volt, talán az első Magyarországon. Persze a nádor azonnal katonákat küldött oda, és kegyetlenül leverette a felkelést, majd annak vezetőit mind egy szálig kivégeztette. Akiket mégsem tudott elkapni, mert elmenekültek – szokás szerint Lengyelországba szöktek ilyenkor a magyarok, aki lengyel meg otthon került bajba, az Magyarország felé vette az irányt -, azok vagyonát elkoboztatta. Sejthetjük, hogy a bányászok nem voltak éppen gazdag emberek, de a kincstár és a saját nevében Werbőczy uram itt is szerzett valamicskét. Az apósával, Szobi urammal együtt cselekedte ezt is, mint annyi mást.

Ám még ugyanabban a hónapban történt valami, amire a nagyjogász nem számított. A főúri párt kerekedett felül az országgyűlésben, így aztán a főnemesek által olyannyira gyűlölt Werbőczyt nemcsak, hogy megfosztották a nádori tisztségtől, magyarul kirúgták a legfőbb méltóságból – de hűtlenségi perbe is fogták!

A hóhért akasztják, mondhatnánk. Amivel ő másokat – sokszor ártatlanokat – üldözött immár több mint tizenöt éve, azzal a fegyverrel keltek fel ellene az urak. Werbőczy és volt apósa ellen elfogatóparancsot adtak ki, és ennek már fele sem volt tréfa. Hiszen a király tehetetlen volt – de a nagyurak pártja annál erősebb. Ha azok összefogtak, elegendő pénzük és katonájuk volt, hogy leszámoljanak a régi ellenséggel…

Werbőczy ezt megértette, és azonnal menekülőre fogta. A felvidékig meg sem állt. Mivel szerte az országban voltak birtokai – tudjuk, hogyan jutott hozzájuk – sokáig senki sem tudta, hol keresse? Hiszen bárhol lehetett, ő és apósa pedig nem verték nagydobra, hol lapulnak. Jó ideig tartott, míg kiderült, hogy az após és a vő, mindketten már ősz, öreg, szakállas bácsik – a Zólyom (ma Zvolen, Szlovákia) vármegyei Dobronya várában rejtőznek. Közben persze időhúzásra játszottak a köznemesek is. Volt ott éppen elég híve Werbőczynek, aminek eredményeképpen a kimondott ítéletet nem hajtották végre. Vagyis nem fogták el a delikvenst, nem végezték ki, és nem kobozták el a vagyonát. Ez utóbbinak a jogász legalább annyira örült, mint annak, hogy a feje a nyakán maradt.

Csak úgy közbevetőleg: az urak ilyen ostobaságokkal múlatták az időt, miközben ekkor már tudott volt, hogy a török szultán egy hatalmas sereg élén menetel keresztül a Balkánon, úticélja: Magyarország.

A nagy bujkálás, lapulás közben ütött be a krach, vagyis Mohács. A katasztrofális csatavesztés idején Werbőczy még bujkált, utána azonban előjött és természetesen Szapolyai Jánoshoz csatlakozott. Arról, hogy ő volt a nádor, de felségsértési-hűtlenségi pert indítottak ellene, amely halálos ítélettel is végződhetett, ő pedig megszökött és bujkált – már senki sem beszélt. Nem volt többé király, és igazából nem volt többé normálisan működő magyar állam sem. Ilyen körülmények között a régi ítéletek is hatályukat veszítették.

De volt Szapolyai, aki közben simán átvette a hatalmat, hiszen minden vetélytársa vagy odaveszett Mohácsnál, vagy fogságba esett. Ő volt az egyetlen létező erő, és mire eljött a november, máris kancellárjává tette Werbőczy uramat. A már hetvenen túl lévő férfiú még mindig jó erőben volt, és abban a bizonyos „elfelejtett évtizedben”, vagyis 1526 után, amikor a török visszavonult és nem foglalta él az országot – még nem! – akkor Werbőczy is részese lett a hatalomnak, méghozzá nem is kicsiny mértékben. 1530-ban útnak eredt külföldre, hogy „I. János királyt”, azaz Szapolyait képviselje különféle tárgyalásokon. Így jutott el Poznanba, ahol Ferdinánd osztrák császár diplomatáival tárgyaltak arról, hogyan kellene megosztani Magyarországot a két uralkodó, Ferdinánd és János király (Szapolyai) között. Három évvel később Werbőczy része volt annak a bizottságnak, mellyel Isztambulba ment, hogy ott ellenőrizze, mit is müveit a Magyarország kormányzójának kinevezett, török földön élő olasz kereskedő és kalandor, Lodovico Gritti. Talán ott kedvelte meg annyira a törököket…? Mert az bizonyos, hogy attól kezdve Werbőczyt mint „törökpártit” emlegették a kortársai.

És úgy tűnt, Werbőczy csak nem akar meghalni. Már minden akkori férfinál idősebb volt szinte. Nyolcvanegy évesen (!) megint külföldre utazott, ezúttal Krakkóba, ifjúkora egyik színhelyére, ahol is Szapolyai számára megkérték Zsigmond lengyel király lányának kezét… de ez sem volt elég. Nyolcvankét évesen ismét elérte, hogy Isztambulba mehessen!

Gondoljunk csak bele, akkoriban egy ilyen utazás a huszonéveseket is megviselte. Hetekig ültek a férfiak a lovon, vagy az öregek egy-egy kocsin. Utak gyakorlatilag nem voltak, a kiöntött folyók, nagy esőzések, vagy ragályos betegségek miatt nemegyszer nagy kerülőket kellett tenniük. Rablók, betegségek, útakadályok, stb. emeltek mindenféle gátat az utasok elé.

Az ősz öregúr azonban fürgén végezte a dolgát. Megint barátkozhatott imádott törökjeivel, és ki tudja, miféle baráti szálak szövődtek Isztambulban, amelyek a későbbi árulást készítették elő? Bár a törökök optimizmusát is csodálni lehet, hogy fontos terveket szőttek egy ilyen öreg emberrel, aki bármelyik percben meghalhatott. De gyanítom, fogalmuk sem volt arról, valójában milyen idős is ez az ember.

Werbőczy akkor magával a szultánnal tárgyalt – igen, azzal a II. vagy Nagy Szülejmánnal (mert törökül nem u-val, hanem ü-vel ejtik ezt a nevet), aki a mohácsi síkon legyőzte a magyarokat – hogy Szapolyai fiát, a kis csecsemő János Zsigmondot is megkoronázzák, hogy az apa halála után a fiú akadálytalanul átvehesse az uralmat Magyarországon. Szülejmán persze úgy képzelte el, ahogyan Erdélyben is: a fejedelem vagy király teljesen a töröknek alárendelve működik, mint egy szultáni helytartó.

De ez nem volt akadály, sőt. Szapolyai, élete végén már betegeskedve, Werbőczyt jelölte ki fia egyik gyámjának, ha ő meghalna. És meg is halt. De Werbőczynek ekkor mér igazi politikai befolyása és hatalma nem volt.

Hogy aztán az áruló mennyit tudott Szülejmán terveiről – csak sejthetjük. Mindenesetre 1540 decemberében Werbőczy ismét Isztambulból tért haza, és ő hozta a hírt, hogy a szultán tavasszal megindul Bécs ellen. Ami azt jelentette, hogy Magyarország egyfelől háborús felvonulási tereppé változik, másrészt nyilván a „hűbéres” magyaroknak is sereggel kell támogatniuk a törököket az osztrák császárság elleni hadjáratukban.

Nyolcvanhárom éves volt Werbőczy, és élvezte birtokai jövedelmét, de még mindig nem tudott nyugton maradni. Állandóan ott kellett lennie a képzelt reflektorok fényében, szerepelnie az ország nagyjai között. Most, mint a csecsemő János Zsigmond egyik gyámja próbált villogni és befolyáshoz jutni.

Amikor aztán 1541. augusztus végén (talán szándékosan, talán véletlenül, de éppen a mohácsi csata évfordulóján, hónapra, napra, sőt órára pontosan…) a törökök csellel elfoglalták Buda várát, és lényegében akkor vették birtokba Magyarországot a kővetkező, körülbelül 150 évre – alighanem csak egy ember tapsolt nekik a remek fortélyért: Werbőczy István. Törökbarátsága, sőt, az új urak iránt jóideje mutatott szolgalelkűsége már-már közmondásos volt a kortársak között.

gy aztán nem is csodálkozott senki, amikor a kis köznemesből lett immár dúsgazdag urat a szultán kinevezte főbíróvá! Igen, senkinek se legyenek kétségei, a szultán nevezte ki, és ha Werbőczy igaz magyar hazafi lett volna, akkor ezt visszautasítja. A megszálló törököket szolgálni, méghozzá úgy, hogy a török uralom alá került honfitársainak legyen a bírája…? Mert ezt kérték tőle.

De lám, az öregúrnak nem volt semmiféle erkölcsi aggálya – ahogyan korábban sem ismert ilyeneket. Nyolcvanhárom évesen állást vállalt a megszállóknál, lepaktált a szultánnal és elfogadott tőle egy zsíros állást. Mi ez, ha nem az árulás tipikus esete, példája?

Az már csak pechnek nevezhető, hogy valami okból nem tetszett meg a szultán egyik magas rangú beosztottjának: a megszállt területeken döntő szóval bíró tisztségviselő, a budai pasa enyhén szólva nem volt Werbőczy barátja. Talán elég sokat tudott róla ahhoz, hogy ne bízzon benne, vagy az üregúr keresztezte valamivel a pasa érdekeit? Netán azt gyanította a török, hogy ez a talpnyaló magyar majd minden tettéről beszámol a szultánnak?

Csak annyiban lehetünk bizonyosak, hogy Werbőczy István 1541. október 13-án meghalt. Állítólag szörnyű kínok között pusztult el, merthogy méreg okozta a halálát. De a budai pasa megakadályozta, hogy ennek a magyarok utánajárjanak – ami csak növelte azt a gyanút, hogy maga a pasa mérgeztette meg a „magyarok főbíráját”.

Tény, hogy Werbőczy István török szolgálatba állt, a megszállóktól zsoldot fogadott el, vagyis árulást követett el. Ugyanakkor jogászi hírneve töretlenül fennmaradt, és voltaképpen mindmáig éppen azért ismerjük a nevét, mert ezen a területen tényleg nagyot alkotott.