Árulóból király

Nem újság és nyilván nem csak a magyar történelemben esett meg, hogy-egy államférfi a kivárásra játszott. Mások tettek valamit azért, hogy megmentsék a hazát, vagy tettek valamit a haza ellen – szándékosan, fegyveresen, diplomáciai módszerekkel – bárhogyan.

De az már jóval ritkább eset, hogy valaki azzal szerezzen meg egy országot, egy királyságot, hogy annak bukására játszik. Esetleg megmenthetné azt a végzetes csapástól – de nem teszi meg, mert úgy véli, neki csak e bukás után lehet és lesz esélye a hatalom megszerzésére.

Nos, Szapolyai János volt ez az ember, ez az eset.

Nem akárki volt ő, hiszen egy igazi sziléziai hercegnő, és a Magyarországon előzőleg már jól ismert és gazdag nagyúr, Szapolyai István nádor fia. A Szapolyaiak – vagy ahogyan sok forrásban máig nevezik őket: a Zápolyák – a Felvidékről származtak és már egy ideje erőteljesen „nyomultak”, részt vettek számos háborúban, és az ország igazgatásában, miközben követve a korabeli szokásokat és erkölcsöket, minden eszközzel növelték vagyonukat, birtokaikat.

Valamikor 1487 körül születhetett János, bár erről nincs biztos adatunk. Csak annyi bizonyos, hogy kezdettől királynak nevelték – és ezen sem csodálkozott senki. Ismerték a Szapolyiak nagy étvágyát és az a hercegnő-anyuka igen jól jött ahhoz, hogy ilyen terveket dédelgessenek. Arról nem is szólva, hogy Szapolyai egyik nővérét a lengyel király vette feleségül… Az idősebb Szapolyai, aki még Hunyadi Mátyás királytól kapta az örökös grófi címet, elhatározta: ha törik, ha szakad, de az ő fiából magyar király lesz!

Történt mindez akkor, amikor Ulászló uralkodott nálunk, ha ugyan uralkodásnak lehet nevezni azt a förtelmes káoszt, ami az ő idejében tapasztalható volt magyar földön. A fiatal János a lehető legjobb nevelést kapta, tudott viselkedni, beszélt idegen nyelveken, előkelő körökben mozoghatott, megtanulta nemcsak a korabeli katonai szokásokat és fegyverforgatást, de a hadvezetést is. Ha elfogadjuk, hogy 1487-ben született, akkor bizony már tizenhéttizennyolc évesen magas polcra került – királyjelölt lett! Igen, az apja és a befolyásos, gazdag családja mindenfelé hangoztatta, hogy János lesz a következő magyar király. Mindenki tudta hát akkoriban, hogy nem egy puccsot terveznek – hisz János még elég fiatal – hanem kivárják a sorukat, és ha a már nem is fiatal Ulászlót elszólítja az Úr, akkorra a Szapolyaiak bejelentik igényüket Szent István , koronájára…

A „Zápolyák” – merthogy Jánosnak volt egy öccse is – jó érzékkel választottak szövetségeseket. Nem a gazdag mágnásokkal akartak együtt menetelni, hanem a köznemességgel. Láttuk már az előző fejezetben is, hogy ezek a sokszor részegen handabandázó, a világ dolgaihoz nem sokat értő, eltunyult és dologtalan urak voltak hangadók az országgyűléseken. És mivel ők voltak többen, sőt, ők voltak nagyon sokan, volt esély arra, hogy a nagyurak zsoldjában álló, őket kiszolgáló kisnemesi tömegekkel szemben is győzelmet arathatnak.

Szapolyai Jánost tehát elsősorban a köznemesség kezdte futtatni 1505 után, amikor már majdnem felnőttként megjelent a színen. Ez a taktika végső soron helyesnek bizonyult, főleg amikor olyan tehetséges emberek is mellé álltak, mint a hangadó Werbőczy.

Abban az évben már nagy eredménnyel büszkélkedhetett a Szapolyai-párt: sikerült keresztül vinniük az országgyűlésen, hogy kimondják: a következő király „magyar leend”. Vagyis hogy Ulászló után igazi magyart választanak a trónra. Persze, akkor még nem tudhatta senki, hogy Ulászlónak hamarosan – konkrétan 1506 nyarán – fia születik, és érthetően az fogja őt követni a trónon. Ez egy kellemetlen közjáték volt, de Szapolyai János akkor még nagyon fiatal volt és tudta: csak türelmesen kell várni, míg a gyümölcs az ölébe hull. És ő tudott várni.

Már csak azért is, mert anyagi gondjai aligha lehettek a családnak, és így neki sem. Egykori adatok szerint Magyarország összes jobbágy-portáinak (házainak, átvitt értelemben családjainak) majdnem 8 százaléka valamelyik Szapolyai-birtokon tengette életét! Ez körülbelül azt is jelentette, hogy az ország mezőgazdaságilag müveit és nem müveit területeinek megközelítőleg ugyanilyen százaléka is a családhoz tartozott.

A Szapolyaik igen ravaszul nyomultak – ez itt a leginkább megfelelő modern kifejezés arra, amit müveitek. Soha sehol nem léptek hirtelen, nem törtek át gátakat, nem szegültek szembe semmilyen nagy, tömeges akarattal. Ők a kis lépések politikáját követték. Így lett aztán János úrból már nagyon korán, húszévesen erdélyi vajda – a király és az országgyűlés nevezte ki őt erre a posztra. Jó, ha tudjuk, hogy a király után ugyan a nádoré volt a legnagyobb tisztség az országban, de a második legnagyobb hatalmat az erdélyi vajda címe és méltósága jelentette. Ismeretes, hogy Erdély kezdettől külön volt az országtól akkor is, ha annak határai közé tartozott. De egyfajta autonómia, egyfajta különállás végig jellemezte azt a területet. Nos, aki akkortájt erdélyi vajda lehetett, annak igen nagy befolyása volt az ország keleti és részben déli területein is. Mivel pedig a Szapolyaiak legnagyobb birtokai északon voltak – hát azt lehet mondani, hogy a „nyomulós család” szinte mindenfelől egységesen kapott támogatást. Híveik voltak talán az összes vármegyében, itt több, ott kevesebb. De a legfőbb politikai támogatást mégis mindig a köznemességtől kapták, amelynek kimondatlanul is Szapolyai János volt a vezére már fiatalon. Az országgyűléseken – és volt ezekből bőven akkoriban, szinte minden évre jutott egy – nemegyszer sikerült legyőzniük a főnemesi pártot, a „bárókat”, akik – bár sok támogatójuk volt a tőlük függő, az ő birtokaikon élő kisnemesek között – azért sokszor nem bizonyult elégségesnek ez a támogatás. Ilyenkor a köznemesi párt diadalmaskodott, és ez megint egy lépcsőfokkal feljebb lökte János urat az annyira várt királyi cím irányába.

Azután jött a Dózsa-féle kereszteshadjárat, vagyis voltaképpen parasztfelkelés. Itt egy ideig nem dőlt még el, ki fogja vezetni a parasztok ellen küldendő sereget, de aztán Szapolyai többek között azzal nyert, hogy a saját költségén állította ki ennek a seregnek a „kemény magját”. A főúr bedobta anyagi lehetőségeit, amelyek mellett a többiek szinte eltörpültek. Így aztán a király ezt a fiatalembert bízta meg. Ne feledjük, akkor ugyan még Ulászló volt a király, éppen eleget betegeskedett, de már nem sok hiányzott a halálához, egyetlen fiúgyermeke, Lajos pedig még igen kicsi volt.

Nem csoda hát, hogy akkortól kezdve János úr alaposan „ráhajtott” a hatalomra. Már-már a közelében volt, de még szükség volt sokak támogatására.

Nos, ezeket a főurakat és kisnemeseket kevés kivétellel mind megnyerte magának, amikor fényes győzelmet aratott a „parasztok hordáin”. Győzelme valóban megmentette a magyar nemesi államot, és talán még a király is sokat köszönhetett neki. Ráadásul suttogták, hogy a győzelemhez vezető úton János úr különféle fortélyokat is használt. Ma azt mondanánk, hogy aljas trükköket dobott be, de hát a háborúban minden meg volt engedve már akkor is.

A legnagyobb „dobása” az volt, hogy miközben a keresztes hadsereg, vagyis a fellázadt parasztok ellen készülődött, titokban kapcsolatot tartott fenn magával… Székely-Dózsa Györggyel is! Ezt később ugyan igyekezett tagadni, de azért bizonyítottnak vehetjük, hogy Jánosunk a felkelés alatt nem egy levélben és bizalmi küldöttek által élőszóban is kitartásra buzdította Dózsát. Mi több, talán éppen ő sugallta neki azt a lépést – ami aztán végzetes hatást gyakorolt a felkelésre – hogy a sereg álljon le Temesvárnál és vegye ostrom alá a várat.

Temesvárt akkoriban az egyetlen olyan ember védte, akitől Szapolyai tarthatott. Aki a királyi címért folytatott versenyben, abban a mezőnyben az ellenfele, a vetélytársa lehetett volna. Báthory István, a szeszkazán, az alkoholista, akinél állítólag egész Európában nem volt naponta több alkoholt elfogyasztó ember. Ennek ellenére a régi vetély-társtól tartani kellett. János úr tehát sokak véleménye szerint a távolból maga is irányítgatta Dózsát és seregét. Ő szabadította rá a parasztokat Temesvárra, azaz Bárthoryra. A számítása bevált – akárhogyan is végződik az ostrom, Báthory abból jól nem jöhet ki. Ha a lázadó és dühöngő parasztoknak sikerül bevenniük a várat, akkor felkoncolják Báthoryt, méghozzá nagy élvezettel teszik azt meg, hiszen a lázadók előzőleg már püspököt is öltek, nem is szólva több száz nemes úr tragikus végéről.

Ha viszont Szapolyai „felszabadító” hadai még előbb odaérnek, és felmentik az ostromlott várat – ugyan ki akarná később Báthoryt magyar királynak megválasztatni? Hiszen arról lesz híres, hogy kaszás-kapás parasztok szorították be a várába, és ahonnan hetekig ki sem merte dugni az orrát. Kinek kéne ilyen gyáva király – ha ott van helyette a sokkal fiatalabb és vitézebb másik magyar úr, aki viszont leverte a felkelőket, és kiszabadította szorongatott helyzetéből a „részeges Báthoryt”?

Arról nem is szólva, hogy a távolból dróton rángatott Dózsával sikerült elhitetnie: ő, Szapolyai, voltaképpen a lázadók mellett áll!

Ez volt a legzseniálisabb az egészben. Mit számított akkoriban János úrnak ekkorát hazudni? Hiszen királynak, azaz államfőnek készült, márpedig egy uralkodónak néha igen nagyokat kell mondania, aminek semmi alapja sincsen. Úgyis vehetjük hát azokat az emlékezetes, de véres nyári hónapokat, hogy János úr akkoriban már „élesben gyakorolta” a majdani uralkodást…

A megtévesztett Dózsa tehát elhitte, hogy Szapolyai vele, velük van, csak egyelőre még nem akarja magát leleplezni az urak előtt… És amikor a kémek jelentették, hogy János úr hadserege megindult Temesvár felé, Dózsa nyugodtan várakozott. Hiszen a barátja közeledik… Mire feleszméltek a keresztesek, hogy miért is érkezett ez az erős had, már késő volt. Dózsa később szörnyű árat fizetett tévedéséért, de ugyanígy ráfizettek alvezérei, régi társai, saját fivére, és sok, nagyon sok paraszt-katona is. Akik elhitték először azt, hogy törököt verni mennek, aztán azt, hogy legyőzhetik az urakat, csak össze kell fogniuk.

Mondani sem kell, hogy milyen sokat lökött Szapolyai János népszerűségén egyfelől a győzelem a parasztok főlött, másfelől az, ahogyan példát statuált a lázadókon. Amikor aztán a barátjával, Werbőczyvel összeállították az új, parasztokat igencsak sújtó törvényeket, köztük az elhíresült 14-es törvénycikkel, amely örök időkre röghöz közötte a jobbágyokat – a nemesség a lelkesedéstől szinte félőrülten ünnepelte a temesvári győzőt.

Aki persze nem mulasztotta el politikailag is kiaknázni a győzelmét – még inkább növelte a befolyását és lassan már-már minden nemesúr elhitte Magyarországon, hogy a következő király nem is lehet más, csak a mi „megmentünk”, ez a csodálatosan bátor és önzetlen ember, Szapolyai János.

Nem tudták még, milyen kígyót melengetnek a keblükön.

Persze mit várhattak volna tőle? Pontosan olyan volt, mint mindenki más akkoriban. Katona, politikus és nagyúr – vagyis olyan ember, aki minden eszközzel tört a célja felé, és ha valaki az útjában állt, akkor azt eltaposta, kiirtotta még a föld színéről is. Akkortájt ez volt a módi, és még csak nem is kellett valamiféle demokratikus látszatra adniuk az efféléknek, mert látszatok és korlátok sem léteztek.

Ne részletezzük most, miket műveit a következő majdnem tizenkét évben Szapolyai János. Tény, hogy Ulászló halála után fogcsikorgatva eltűrte, amikor az urak annak fiát, a gyermek Lajost emelték trónra. Tudta János, hogy eljön majd az ő ideje. 1526-ban, amikor már mindenki tudta, hogy tavasztól a török szultán félelmetes sereggel útban van Magyarország felé – ő már harminchat éves volt. Még nem nősült meg. Teljesen tudatosan tartogatta magát egy majdani előkelő, királyi házból való feleségnek.

Ami nem jelenti azt, hogy a szexuális élettől is tartózkodott volna – dehogy! De míg nem lett király, nem is nősülhetett meg. Egyszerű volt a képlet. Míg ő nem király, nem is jön hozzá feleségül egy uralkodóház sarja. Ha meg most elvesz bárki mást, akárkit, aki nem királyi házból való – az a nő „rajtaragad” és amikor végre király lesz belőle, sem tud már megszabadulni tőle, hisz a válást az egyház nem ismerte. És akkor a gyermekei sem lesznek törvényes királyok…! Mert ez volt a második ilyen érzékeny pont. Ha dinasztiát akar alapítani, ahhoz előbb trón kell, és csak utána előkelő feleség, és még később születendő gyermekek, lehetőleg egy fiú is. Ha most megnősül, a felesége szülhet neki akár tizenkét fiút is – egyik sem lehet majdan a törvényes utódja és trónjának örököse, mert nem akkor született, amikor az apja már király volt.

Ilyen dilemmákkal küzdöttek akkoriban a trónokra aspiráló jelöltek. Szapolyai tehát már a negyvenhez közeledett, de emiatt nem nősülhetett meg. Ez volt persze a kisebbik baj. Sokkal jobban érdekelte, hogyan kerülhetne trónra?

Az árulás megadta neki ezt az esélyt. A lehetőséget a történelem hozta, és ahogyan mondani szokták, tálcán kínálta fel Szapolyianak. Jött a török egy hatalmas sereggel, vele szemben álltak a széthúzó magyarok, igen kicsi erőkkel. A végeredmény nem lehetett kétséges az olyan nagy kitekintésű, gyakorlott politikus, és egyben hadvezér – tehát katonai ügyekben szakértő – ember számára, amilyen Szapolyai János volt.

Amikor 1526 augusztus közepén eljutott hozzá két információ, tudta már, mit kell tennie: semmit. Igen, ez a semmittevés segíthette őt a trónra! Az egyik hír az volt, hogy az addig totálisan félrenevelt és meglehetősen üresfejű húsz éves Lajos király is ott lesz a csatában. A másik hír: az uraknak sok könyörgéssel és fenyegetőzéssel is csupán húsz-huszonöt ezer embert sikerült összeszedniük, és azok állnak majd ki a szultán ellen… akinek a legszerényebb (utólagos) számítások szerint is minimum háromszor akkora hadereje közeledett, de még ma is akadnak hadtörténészek, akik szerint a szultán mindenképpen jóval több mint százezer katonát hozott a mohácsi síkra.

Egy dolgot tudnunk kell, persze, de ez nem menti fel Szapolyait az árulás vádja alól: ha időben odaér csapataival Mohácsra, számottevően aligha befolyásolhatta volna a csata kimenetelét – a magyarok így is, úgy is elbuktak volna.

A leendő király azonban nem sietett. Nyilvánvalóan nem is akart odaérni. Úgy kalkulált: ha a magyarok mégis győznének valami isteni csoda folytán, akkor senki sem fogja őt hibáztatni, majd „objektív” okokra hivatkozik, amiért elkésett. Ha a magyarok veszítenek és tönkreverik őket – ez látszott a legvalószínűbbnek és mint tudjuk, ez a „papírforma” jött be – akkor nem lesz senki, aki neki, Szapolyai Jánosnak kényelmetlen kérdéseket tehetne fel. Merthogy a törökök a vezéreket vagy megölik, vagy foglyul ejtik és Sztambulba hurcolják, mint tették ezt például pár évtizeddel korábban Mátyás hadvezérével, Szilágyi Mihállyal, és nem csak vele.

Ha pedig odaveszik minden vetélytárs, elsősorban a fiatal király – akkor aztán ki lehet a magyar király, ha nem Szapolyai…? Olyan egyszerű és világos volt ez a számítás, hogy még-már a kortársak is átláttak a szitán és 1526 után gyakran vádolták meg Szapolyait éppen ezzel. Ő viszont fel sem vette a vádakat, nem törődött velük. Igazi politikus volt: az erkölcs számára ismeretlen fogalom, csak a hatékonyság érdekelte. A cél szentesítette az eszközt, sok tízezer más politikushoz hasonlóan ő sem vette észre, hogy a mondásnak igazából a fordítottja igaz: az aljas eszközök bemocskolják a célt…

Szapolyai első nagy árulását azzal követte el, hogy nem ment el a mohácsi csatába. Magam írtam ugyan föntebb, hogy ha elmegy, ő és emberei is nagy valószínűséggel odavesznek. Tehát bizonyos értelemben nem volt ő áruló, hanem éppen ellenkezőleg, vagy húszezer férfiembert megmentett a hazáénak… Ez a cinikus, „realista” változat arra, amit tett.

De mi jól tudjuk, hogy nem a magyarság biológiai anyagának megmentéséért ódzkodott elmenni a csatába – ennél neki sokkal prózaibb és önzőbb okai voltak. Számítása különben bevált: II. Lajos, a fiatal király odaveszett, az akkori magyar nagyurak és főpapok színe-java ott maradt holtan a mohácsi síkon, a megmaradt haderő szertefutott, a török győzött. Más kérdés, hogy Szülejmán szultán nem használta ki a győzelmet, és bár végigpusztította az ország középső részét, hamarosan megfordult és elment haza. Magyarország meg itt maradt, de már úgy, hogy rávetült a félhold árnyéka…

Az áruló Szapolyai ekkor egyszerűen kihasználta a lehetőséget, ami adatott neki. Ez volt a lélegzetvételnyi idő, amire a török birodalomnak volt szüksége, hogy leszámoljon ázsiai ellenfeleivel és Európában is más, hozzá közelebb eső és stratégiai okokból fontosabb célpontok ellen vegye fel a küzdelmet. Egy kis időre – tíz-tizenöt évre -Magyarország hirtelen elsodródott Sztambul szeme elöl. És bár a törökök itteni hódítása már eldöntött kérdés volt, az igazi megszállásra még várni kellett egy kicsit. De jó, ha tudjuk azt is: a törökök igazi célja sohasem pusztán maga Magyarország volt. Mert bár ez is szép nagy ország volt, gazdag földdel – Szülejmán nem a magyarok kedvéért jött ide hosszú és diadalmas élete folyamán tizenkét alkalommal (!), és a végén magyar földön vesztette életét is – hanem mert Ausztria és Nyugat-Európa volt a fő cél. A törökök akkor még tengeren nem voltak elég erősek ahhoz, hogy Dél-Európa és a Földközi-tengeri partok mentén támadjanak. A szárazföldön akartak északnyugat felé előretörni, és a magyaroknál sokkal-sokkal gazdagabb osztrákokat, németeket, franciákat akarták elfoglalni, szétverni és kifosztani, majd gyarmatosítani. Lehet, hogy ez kicsit hihetetlenül hangzik, de a korabeli török iratok erre utalnak.

Ám az volt a nagy hódítási korszak kezdete, és a török seregek ilyen messze az anyaországtól még nem voltak képesek időben és térben összefüggő, sok évig tartó hadjáratokra. Még mindig tavasszal indultak és ősszel haza kellett témiük.

És ebbe az idő-résbe férkőzött be Szapolyai. Persze tudjuk, nem ment ez olyan egyszerűen, 1526 második felében és a következő évben Ferdinánd osztrák császár csapatai szállták meg az országot, és olyan erősek voltak, hogy a magát magyar királynak nevező (és a címet állítólag Szülejmán egyetértésével felvevő) Szapolyait nemcsak elűzték jó messzire, északkeletre, de bizony kénytelen volt hadai maradékával átlépni a határt, és Lengyelországba, az ottani rokonokhoz menekülni.

De aztán visszatért és kezébe vette az országot.

E fejezetnek nem célja ismertetni Szapolyai életét (a szerző ezt megtette már egy másik könyvében, lásd a kötet végén az irodalomjegyzéket – a kiadó megjegyzése.). Mi most az utolsó magyar király életének azokat a részeit ragadjuk ki szemléltető példaként, amelyekben kétségtelenül árulást követett el.

Az, hogy nem ment el Mohácsra, kivárt, amíg honfitársait tönkreverik, legyilkolják, fogságba hurcolják – és utána megragadta a hatalmat, csak az egyik árulása volt. Később volt egy másik, ami szintén sokakat felháborított: mivel az osztrák Ferdinánd Mohács után hamarjában magyar királynak kiáltatta ki magát, megelőzve Szapolyait, és elég sokan mellé is álltak, mert a Mohács utáni hangulatban úgy vélték, egy erős idegen ország segít megvédelmezni hazánkat a töröktől – hát kemény ellenfélnek bizonyult a császár Szapolyai számára. Ezért ekkor János úr a török szultánhoz fordult segítségért – Ferdinánd ellen! No, erre már a hívők is felhördültek. Micsoda dolog az, hogy egy keresztény uralkodó egy másik keresztény uralkodóval szemben a pogányhoz folyamodik segítségért? Ráadásul ahhoz a törökhöz, amelyik éppen most pusztította el a magyarság színe-virágát?

És volt egy ugyancsak jelképesnek nevezhető, mégis hátborzongató és abszolút felháborító tette. Persze az urak szemében már az is botrányos árulásnak számított, hogy Szapolyai – hisz reálpolitikus volt – felmérve az esélyeket előbb diplomatái útján „elintézte” Sztambulban, hogy ott egyetértsenek az ő királyságával, és amikor megérkezett a beleegyezés, Szapolyai megkoronáztatta magát. Vagyis nem önerőből lett az ország vezetője, hanem egy idegen hatalom kegyelméből. Nem csoda persze, ha Szülejmán ezek után eleve a még igazán le sem rohant, meg sem hódított Magyarország urának képzelhette magát… De térjünk rá a jelképes árulásra, ami persze egy politikusnak, aki igazi király akar lenni, nyilván semmiség volt. Aligha hihető, hogy János úrnak nagyobb lelki zavarokat okozott volna az a bizonyos sajátos „randevú” a szultánnal – Mohácson.

Igen – a mohácsi csatamezőn!

Csak éppen három évvel később, 1529 nyarán jött ismét a szultán – most már világosan kimondva, hogy nem Magyarország elfoglalása az elsődleges célja (megelégedett azzal, egyelőre, ha egy vele szövetséges, neki alárendelt király uralkodott azon a területen), hanem az osztrák birodalom ellen meneteltek. Szülejmánnak is volt, lehetett érzéke a szociotechnikai trükkökhöz. Ugyanis elvárta, hogy Szapolyai János – aki önálló magyar királynak hitte magát – a mohácsi síkon kézcsókkal alázkodjon meg Szülejmán előtt!

A legtöbb magyar nem tette volna meg, az biztos. Alig három évvel a tragédia után? Kezet csókolni annak, aki Mohácsnál lemészároltatta a magyarokat és sok ezer embert rabszolgaságra hurcolt Ázsiába? Ilyen ötlet még Batu kánnak sem jutott volna eszébe, pedig ő is ázsiai volt.

De Szapolyainak, az árulónak semmi sem volt drága. Az az ember, aki állítólag 40 ezer katonával állt Szegeden, amikor Mohácsnál tönkreverték a magyarokat, és később sem tett meg még annyit sem, hogy a mohácsi rabokkal dél felé vonuló török csapatokat megtámadja, és a rabokat kiszabadítsa – most a törökkel, a megszállóval paktált le. Ország és világ szeme láttára – és sok ezer magyar is volt közöttük – kezet csókolt a szultánnak! A mohácsi síkon! Ami az Ázsiából jött emberek szemében a bizonyíték volt arra, hogy Szapolyai nem egy önálló király, aki a maga erejéből és az alattvalók kegyelméből, netán akaratából mint választott uralkodó van hatalmon, hanem a török birodalom helyi megbízottja, a szultán helytartója és nem több annál. Ezt mellesleg még a magyarok is így értelmezték, nemcsak a törökök.

De Szapolyaiban olyan erős volt az uralkodási vágy, a hatalom igézete, hogy semmi sem volt túl nagy ár, amit fizetnie kellett. Egy későbbi krónikás, akit a jelek szerint nem gyanúsíthatunk azzal, hogy erőteljesen szimpatizált volna János úrral, így jellemezte azt a helyzetet: „Vannak emberek, kik az ördöggel is készek szövetségre lépni, csakhogy céljukat elérjék, így tett a szegény Szapolyai is… Kész volt hazájának legnagyobb ellenségével szövetkezni és azt Magyarországba hívni”.

Egy másik kései krónikás, immár a huszadik század elején így írt erről: „Megindult a pártoskodás, amely később annyira elfajult, hogy a nemzet két részre szakadt: két királyt is választott. Még csak nem régen egy királya sem volt a nemzetnek, most Magyarországon egyszerre két király is uralkodott, akik mindent elkövettek, hogy ellenfelüket megtörjék – nem gondolva arra, hogy ezzel az ország erejét is esetleg végleg megtörik. De az önzés és a vélt igazság érzete legyőzte az igazi magyar érzést és józan belátást.”

És később: „…Végre sikerült Ferdinándnak János királyt levernie és kiszorítania Lengyelországba, ahonnan János király követséget küldött Szulejmán szultánhoz, akivel szövetséget kötött, mert kisebb bajnak gondolta a török támogatását, mint azt, hogy Magyarország német uralom alá kerüljön…”

Aztán amikor a török nagy sereggel érkezett, hogy Budát felszabadítsa, majd onnan egyenesen Bécs alá vonuljon, jött az emlékezetes találkozás Mohácson. „A szomorú emlékű mohácsi csatamezön fogadta a szultán János király hódolatát…” Hát igen, voltak krónikások és történetírók, akik tapintatosan elhallgatták azt a bizonyos megalázó kézcsókot. Volt persze olyan szakkönyv is – a Vörös-féle „A magyar nemzet története” 1903-as kiadására gondolok – amelyben viszont alapvetően hamisan állították be ezt az eseményt, idézem: „Szulejmán Mohácsnál várta be János király hadseregét, ki bejött a védtelenül hagyott országba és itt hamarjában elég tekintélyes hadsereget gyűjtött. A szultán pasáinak fényes gyülekezetében fogadta a magyar királyt, kit megölelt és megcsókolt”.

Hát ez egészen más képet rajzol arról az eseményről, amiért a kortársak egy része árulónak tartotta Szapolyait. Mert ugye más az, ha a szultán a kezét csókra nyújtja valakinek – ez utóbbi csak egy neki alárendelt személy, egy megbízott, mai szóval egy „alkalmazott” lehet, de semmiképpen sem egyenrangú partner. Míg az idézett történész azt sugallta mondatával, hogy egyenlő felek találkoztak volna, mi több, még a szultán volt az, aki megölelte és megcsókolta Szapolyait…! Ez teljesen nevetséges az arányok és a politikai, katonai helyzet ismeretében. Érdekes, maga a történész sem vette észre, hogy a szultán előbb jól tönkreveri a magyarokat, aztán három év múlva idejön és úgy bánik az ittmaradtak egyik vezetőjével, mintha az vele egyenrangú lenne…!

Hát nem volt az, és ezt mindenki tudta, legfőképpen maga Szapolyai.

János úr több árulást már nem követett el – ha csak nem tekintjük annak, hogy a pogány törökkel együtt vonult a másik keresztény uralkodó, az osztrák-német Ferdinánd ellen… De hát az ilyesmi akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan, akadt olyan európai nagyhatalom – Franciaország – amely szintén a szultánnal szövetkezett más európai hatalmak, például Ausztria ellen…

Szapolyai maga biztosan nem tartotta magát árulónak. Ő csak azt tette, saját meggyőződése szerint, amit bármelyik európai nagyhatalmú férfi cselekedett volna, amikor felmerül előtte a lehetőség, hogy megragadhat egy királyi trónt, hogy a fejére tehet egy királyi koronát. Ő hát megragadta, a fejére tette, aztán tehetségétől, de méginkább a körülményektől függően jól-rosszul uralkodott ebben az országban.