László és László, a két hitszegő

Akik az iskolai történelemoktatás áldozatai Magyarországon, azok sok mindenről nem tudnak. Ez nem okvetlenül a történelemtanárok, sőt, nem is mindig a tankönyvírók bűne. Hiszen túl sok már a tananyag, és túl kevés rá az idő. Egy-egy iskolai ciklus (tanév) nem is tíz, de a különféle szünetek miatt lényegében csupán kilenc hónapos időszakába kéne bezárniuk a magyar és világtörténelem igen hosszú korszakait. Ez az egyik oka annak, hogy sokan csak sztereotípiákat tanultak meg, hogy csupán bizonyos alakokra emlékeznek. Ráadásul úgy, hogy ez vagy az pozitív volt-e vagy negatív. Ami az egyik országban negatív, az a másikban pozitív, és ilyent sokat tudunk mutatni akár még Közép-Európában is. Vlad Tepes a magyaroknak Drakula, a románoknak erős nemzeti király. Báthory István nálunk eléggé jelentéktelen erdélyi fejedelem, a lengyeleknél pedig egyik legnagyobb királyuknak számít. Jellacic (és nem Jelasics) bán nekünk rosszindulatú, áruló, aljas támadó – tőlünk kicsit délebbre viszont Horvátország nemzeti hőse. Az efféle példákat minden tájegységről és minden kontinensről tucatjával lehetne sorolni.

Nos, aki valaha magyar iskolába járt és ott tanult történelmet, az a Hunyadiakról csak pozitívumokra emlékezik. Mindhárman a nemzet nagyjai voltak – így tudjuk. Az öreg Hunyadi, a János, a törökverő, a kormányzó – ezt mindenki tudja (vagy ez túl optimista vélekedés…?). Nagyobbik fia, Hunyadi László, nem kis mértékben köszönhetően a róla szóló operának, tragikus hős, akit egy gaz és idegen király ármányosan tőrbecsalt és kivégeztetett. Csak a legkisebb fiú győzött, mint a mesében, belőle lett aztán „Mátyás, az igazságos király”, számtalan anekdotikus történet már-már népi hőssé magasztosult főszereplője.

Ennek a fejezetnek a hőse a „középső” Hunyadi, János főparancsnok és kormányzó és nemzeti hős nagyobbik fia. Amikor vele történnek majd az események, a fiatalabb fiú, Mátyás még csak kiskamasz és az eseményekben csak közvetve vesz részt. (Mondhatjuk: majd issza a levét bátyja viselkedésének, de végül mégis ő kerekedik felül.)

Az idősebb Hunyadi pedig akkor, amikor történetünk kezdődik, már nincsen sehol, ugyanis 1456 nyarán meghalt. A hatalmasnak kikiáltott) nándorfehérvári (belgrádi) győzelem után pestisjárvány tizedelte meg a magyarokat és gondolom, a törököket is. A járványban rengetegen vesztek oda, köztük a nagy hadvezér is. Ami biztosan jó hír volt Sztambulban, a török fővárosban, de kevésbé örömteli Budán, a magyarok között. Többen ekkor kezdték sejteni, hogy lesz még török világ Magyarországon, ha még az ilyen erős bástyák, mint János úr is leomlanak.

Hunyadi Jánosnak komoly és erős pártja volt akkoriban Magyarországon. Sok kisebb, de akár nagyobb úr is az ő oldalán állt. Már olykor-olykor hallatszottak olyan hangok is, hogy talán valamelyik Hunyadit kéne királlyá választani, nem hol csecsemőkkel, hol uralkodásra képtelen, tehetségtelen idegenekkel kísérletezgetni (a célzás az előző fejezetben tárgyalt korszakra utal, amit ettől a mostanitól alig tizenhat-tizenhét év választ el).

Mások meg féltékenyen figyelték a Hunyadiakat, úgy érezték, ezek tényleg tehetséges emberek, pártjuk is van szép nagy, mi van, ha egyszer tényleg megragadják a hatalmat? Ezen urak legtöbbje persze V. László híve volt. Ő volt Albert és Erzsébet fia, az egykori „csecsemőkirály”, aki mostanra majdhogynem férfivá érett.

Aztán az események sebesen pergették egymást. A csecsemő, akit anyja 1440 tavaszán, alig három hónaposan megkoronáztatott, vad fiatalemberré nőtt fel. Indulatos, szertelen természetű ember lett belőle. Különböző pártállású urak néha igen sajátos egyezkedései révén már tizenhárom évesen trónra kerülhetett Magyarországon, végül is tizenöt évesen már meg is halt – igaz, nem Magyarországon, hanem másik királyságában, Prágában.

De még nem tartunk ott. V. László most tizenhat éves. A világban az Úrnak 1456-ik esztendejét írják. Ősz van, Hunyadi János meghalt, és a Cilleiek és társaik, akik eddig meghúzták magukat a fiatal király árnyékában, és legfeljebb együtt mulattak vele rogyásig, most előbújnak és kezdenek politizálni. Jó szövetségest találnak és tudnak Lászlóban. Mai szemmel nézve ők a konzervatívok, akiknek minden úgy jó, ahogy van, a világ tőlük meg is állhatna, és úgy maradhatna ezután mindig. A török veszély ugyan valós, ezt ők is belátják, hiszen miután Hunyadi meghalt, a törökök már a déli határon toporognak. Európában senki sem tudja, az itteni törökök sem, hogy a nagy hadjárat a magyarok ellen, majd fel Bécs és a többi nyugat-európai város és állam ellen azért nem kezdődik meg még most, és évtizeddel később sem, mert a nagy török Birodalomnak Ázsiában vannak nehézségei. Először ott kell győzni, hogy az ott felszabaduló katonai erőket átcsoportosíthassák a Balkánra.

Magyarország a trónviszályok országa ekkor. Ugyan az előző viszálynak vége, de bármikor kezdődhet egy újabb. A Hunyadi-párt, az öreg hadvezér és apa halála után minden reményét a fiatal Hunyadi Lászlóba helyezi, akit csakugyan uralkodásra képeztek ki otthon. Mindent megadtak neki, amire majd szüksége lehet a magyar királyi trónon.

És azok is mellette állnak, akik nem kifejezetten kedvelik ugyan a Hunyadiakat az addig összeharácsolt vagyonuk és túlságosan nagy hatalmuk miatt – de mivel utálják az osztrákokat, és főleg a Habsburg-uralmat, hát ha már magyar legyen a király, akkor az tőlük lehet éppenséggel Hunyadi László is.

Egyszóval forr az ország. A szerencsétlen, apa nélkül felnőtt túlkoros kamasz, V. László pedig fél druszájától, ahogyan mindenki másbab is ellenséget sejt. Kicsit paranoiás, vagy nem is kicsit…? Ne csodálkozzunk, úgy nőtt fel, hogy soha nem tudhatta, ki a barát, ki az ellenség – és aki most barát, meddig lesz a jövőben az? Barátból ellenség és ellenségből barát lehet bármikor. Apja már nem élt, mire ő megszületett, fél éves sem volt még, amikor anyját megmérgezték, nem is emlékszik rá. Idegenek nevelték. Egyszerre Habsburg és egyszerre fél-magyar. Uralkodnia kéne németek és csehek fölött is, de azokkal együttesen sincsen annyi baja, mint ezekkel a magyarokkal itt. Akiknek beszéli ugyan a nyelvét, de mit ér, ha csupa ellenség veszi körül…?

V. László sohasem házasodott meg, gyerekei nem születtek. Igaz, túl fiatal is volt még mindehhez, bár abban a korban, különösen uralkodói körökben a „gyerekházasságok” napirenden voltak, tizenöt-tizenhat éves fiatalemberek vettek el tizenkét-tizennégy éves lányokat, és ezekből a kapcsolatokból mihamarabb utódok is világot láttak. Egy királynak sietnie kellett, soha nem tudhatta, mikor hagyja ott a fogát egy csatában, válik merénylet áldozatává, vagy viszi el egy járvány, vagy bármilyen köznapi nyavalya.

László király nem sietett. Nem is tehetett volna sokat, mert a rendek Hunyadi Jánost választották kormányzónak, az ország irányítójának, míg ő felnő. 1452-ig tartott a szigorú hadúr gyámkodása fölötte is. Aztán 1453-tól a tizennegyedik évében járó fiú így is átvette a hatalmat, Hunyadi pedig csak a törökökkel törődött. No és… a fiaival. Lászlónak folyton jelentették a hívei, hogy a Hunyadiak így, a Hunyadiak úgy… készülnek a hatalom átvételére. Egyre több vár tornyán leng a csőrében gyűrűt tartó fekete hollós családi zászló.

És ne higgyük, hogy ez az acsarkodás a Hunyadiak ellen csak verbális veszedelmet rejtett. A Czilleyek (Cilleik), Garaik és társaik a tettek mezején is jeleskedtek. Több merényletet szerveztek már az öreg Hunyadi ellen is, akinek azonban ördögi szerencsével mindig sikerült elkerülnie a csapdákat. És miután kiderült, hogy a Hunyadi-család céljai még magasabbra, egyenesen a koronáig és trónig törnek, hát ez az ellenségeskedés egyre csak erősödött. Az ellenérzések egyik kiváltó oka volt az is, hogy nevezett régi nagyurak csak a feltörekvő, érdemtelen újgazdagokat látták a Hunyadiakban. Amiben volt is igazság, mert valljuk be, a Hunyadi család nagyon új volt, és ha Jánosunk anyja – az akkoriban közkeletű, mindenfelé forgó pletyka (?) szerint nem fekszik le az erdélyi hegyek között vadászgató fiatal Luxemburgi Zsigmonddal, soha nem jön a világra Hunyadi János… Akit aztán a király nagyon is látványosan felkarolt és felsegített a magas polcra. Amellett, gondolom, a konzervatív, tehát egyben sajátosan magyar „fajvédő” uraknak az is fájt, hogy a Hunyadiak román származásúak voltak.

Szóval itt tartottak, amikor az öreg Hunyadi, akitől azért mégis tartottak egy kicsit, meghalt. 1456 őszét írták tehát, mint föntebb már említettük. V. László hazatért Magyarországra és uralkodni kezdett. A tanácsadói éppen a Cilleiek, Garaiak és hasonszőrű urak közül kerültek ki. Gyorsan elkezdték visszavenni a várakat azoktól, akik az előző ciklusok alatt kaptak ilyen juttatásokat, birtokokat. Annyiban igazuk volt, hogy ezek eredendően királyi várak voltak, amiket itt-ott kézen-közön egyesek „privatizáltak”, és úgy használtak, mint a sajátjukat.

V. László király hamarosan oda lyukadt ki, hogy: „Nándorfehérvár is királyi vár, és mi jogon tartják azt megszállva a Hunyadiak?” – kérdezte nagy hangon.

Mi meg, itt és most már sokkal kisebb hangon, kénytelenek vagyunk igazat adni neki. Ugyanis azzal, hogy a várat Hunyadi János megvédte a töröktől, amely véres fejjel futott meg falai alól 1456 nyarán – még egyáltalán nem szerezte meg a varat a saját tulajdonának! Az bizony az egyik magyar végvár volt, és nem több, amely fölött hivatalból a király uralkodik. (Akkor persze még senki sem sejthette, hogy egykor egy Magyarországgal szomszédos állam fővárosa lesz Belgrád néven, bár a szerbek már akkor is így hívták).

Hunyadi László, aki pár hónapja, apja halála óta volt a nagy család feje, meg sem akarta hallani a kérdést. Ehhez tudnunk kell, hogy akkoriban bizony nagyon sok „magyar” ember számára nem a haza volt az első, az igazán fontos, hanem a szűkebb hazája. A vármegyéje, az országrésze. Például Erdély vagy a Felvidék. A török ellen bizony nem az egész Magyarország küldött hadakat, hanem Hunyadi erdélyi és délvidéki birtokairól szedte össze a saját katonáit és parasztjait, a saját kisnemeseit, akik neki esküdtek fel, nem a magyar királyságnak. Nem lehet véletlen, hogy azokban az évtizedekben a török ellen elsősorban a délvidéki urak és birtokosok harcoltak – naná, hiszen a saját birtokaikat féltették elsősorban ők is, nem a hazát!

A hadseregek nem egyenruhás, azaz egyforma öltözetű katonákból álltak. Minden megye küldött egy „bandériumot”, pár száz embert, akik szedett-vedett hadi felszereléssel érkeztek, természetesen a saját tulajdonuk volt a lovuk, a fegyverük, a csizmájuk, a sátruk (ha volt). Egy-egy kisebb úr köré szerveződtek az egy környékről valók, az illető nemes úr pedig „familiárisa” volt egy nagyobb úrnak, főleg nagybirtokosnak. Ahogyan a régi rómaiaknál a patríciusoknak, a nagyuraknak voltak „klienseik”, azaz híveik, akik belőlük éltek és ezért cserébe az illető úrral tartottak jóban-rosszban – nos, a középkori Európában sokfelé így működött az élet. Mindenkinek szüksége volt egy magasabb támaszra, hogy talpon maradhasson.

Amikor László király elkezdte visszavenni a várakat, ne higgyük, hogy ezt csak és kizárólag a Hunyadiak iránti ösztönös ellenszenv miatt tette. Tudjuk, hogy más uraktól is elvette azokat a birtokokat, amelyekre nem volt indok, fedezet egy adományozó okirat képében. Bizony azokban a századokban (is) sok úr a zavarosban halászott, és amit lehetett, azt lecsípte magának a királyi birtokból, az ország tulajdonából. Hadd tegyem hozzá: ez általános gyakorlat volt akkoriban, már századok óta tartott, és messze nem csak Magyarországon volt szokás (nem mintha ez felmentést adna az uraknak, akik így viselkedtek).

Innentől kezdve érdekes kettősség figyelhető meg a régebbi magyar történetírók müveiben. És nem csak a régebbieknél. Mivel a legtöbbjük – a későbbi események ismeretében, gondolok itt elsősorban a Hunyadi-család későbbi fényes diadalára, Mátyás királyságára – a Hunyadiaknak akar kedvezni, hát egy kicsit csür-csavar a tényeken: „Nehogy már annak az V. Lászlónak legyen igaza!” – felkiáltással, indokkal. Mi több, még a huszadik század végén kiadott, a magyar uralkodókról és életükről szóló nagyszabású képes albumban is, ahol ugyan csak kevés tér jut egy-egy uralkodóra – V. Lászlót kivétel nélkül negatívan ábrázolják és nincs a szerencsétlen fiatalembernek egyetlen lépése sem, amit ne tartanának rossznak, magyar-ellenesnek ezek a szerzők. És bizony úgy a száz-százhúsz évvel ezelőttiek, mint a mai történészek olykor még a finom csúsztatások (mondjuk, ki: a hamisítások) felé is elmennek, nehogy be kelljen vallani azt az egyszerű tényt, hogy Hunyadi László volt a hitszegö. Először ő szegte meg adott szavát, ő volt az áruló, és a király csak erre reagálva ütött vissza – tragikusan.

Pedig először, nyár végén még minden olyan szépen nézett ki! Az öreg Hunyadi ugyan meghalt, de a Hunyadicsalád félelmetesen erősnek tűnt. V. László és nagybátyja, Cillei Ulrik meg az egész siserehad, a nándorfehérvári győzelem után tért vissza Bécsből Magyarországra. Hoztak magukkal haderőt is – no, persze, addig rengeteg magyar kisnemes csatlakozott hozzájuk, főleg miután megtudták, hogy a török eltakarodott a déli határ mellől, tehát életveszélyre már nem kell számítani. Hunyadi László, mint e birtokok ura, az elsőszülött fiú, majdnem tíz évvel idősebb a nagykamasznál (1431-ben született, nem tudjuk, hol) egyezkedni kívánt a királlyal. És olyan félelmetes volt ám akkor a Hunyadi név a királynak és kíséretének, hogy mindenki meghunyászkodott, beleértve a „bűnökben megőszült” Cillei Ulrikot is, aki azokban az időkben az öreg Hunyadi egyik fő ellenfelének számított, bár ha érdeke úgy kívánta, képes volt vele is szövetséget kötni. Most mindenki szövetkezett mindenkivel, a király Hunyadi Lászlóval, sőt, nagybátyja, Cillei is. Nem volt kétséges senki számára, hogy bizonyos tekintetben Hunyadi László most erősebb ebben az országban, mint maga a király! Több a földje, több a pénze, több a katonája. És ami szintén nem megvetendő: mindazok, akik nem szívlelik az idegeneket, pláne ha a magyar trónon ülnek, habozás nélkül a Hunyadiak mellé állnának egy esetleges fegyveres konfliktusban. Arról nem is szólva, hogy ha Magyarországon belül kitör egy polgárháború, azon csak a török nyerhet.

Mindezek tudatában 1456 nyár végén még mindenki azt mímelte, hogy puszipajtása az összes többinek, „dehogy is vannak itt kérem, holmi ellentétek! Mi itt mindnyájan a legnagyobb és legszentebb békességben élünk…”

Ez volt a felszín. Közben, mint egy vízipóló-meccsen, a nyugodt felszín alatt félelmetes rúgások, csapások és ütések zajlottak. Ne feledjük, a királynak is voltak hadai. Amikor jött a török, V. László félelmében meg sem állt messzi napnyugatig, addig szaladt – de amikor a törököt legyőzték, és egy időre elkergették, rögtön visszajött és a mosoly-offenzíva idején megkezdte a királyi várak visszavételét, elsősorban a Hunyadiaktól. Találkozóra is hívta Lászlót, mint a Hunyadi-ház fejét, ahol majd megtárgyalnák az ország dolgait.

A helyzet minden diplomáciai kedvesség ellenére is feszült volt. Hunyadi László semmiképpen sem szerette volna magát a király kegyeire bízni. Tudta jól, hogy ez a kölyök az öreg rókák, Cillei, Garai, Újlaky és a többiek befolyása alatt van. Nevezett urakat pedig a legjobb akarattal sem lehetett volna az utóbbi évtized eseményei alapján a Hunyadiak barátainak nevezni.

Az említett kettősség abban nyilvánul meg történész urak és hölgyek részéről, hogy egyszerűen „elkenik” a valós eseményeket és azok sorrendjét. Nem is írják ki, hogy igazából mi történt. Az említett huszadik századvégi szakkönyvben (amelyben sok évszám is hibásan szerepel, ez pedig történelmi műben bizony alapvető bűn!) például az áll, idézem szó szerint: „(a király) sorra vette ki kezükből a királyi várakat, amikor azonban Nándorfehérvárra került sor, Hunyadi László hevesen összeszólalkozott a király kíséretében személyesen odaérkezett Cilleivel, és ennek folyományaként Hunyadi hívei megölték Cilleit.”

Egy másik szerző több mint száz évvel ezelőtt arról írt -iskolás diákoknak is jó szívvel ajánlott müvében! – hogy a gaz Cillei eleve azért ment Nándorfehérvárra a király kíséretében, hogy elfoglalja a várat csellel és Hunyadi Lászlóval végezzen, de szándékát leleplezték és így az ármányos úriember végül saját csapdájába esett. Mindenki arról ír, hogy Hunyadi László tiszta volt, mint a hó. De a régi krónikák és krónikások, no meg akik ott voltak, azért nem ilyen egyöntetű és egyszerű képet festenek az eseményekről. A vagy nyolcvan évvel ezelőtt, a két világháború között napvilágot látott Görög-féle „A magyar nemzet története” c. könyvben még inkább egyszerűsödött a történet, ahol már csak egy félmondatnyi felvezetés szól arról, hogy Cillei eldöntötte: mindkét Hunyadi-fiút megöleti, „hogy ezzel teljesen megsemmisítsék a Hunyadiak hatalmát. Cillei meg is indította aknamunkáját a Hunyadi-fiúk ellen és Nándorfehérvárban kardjával támadt rá a nagyobbik fiúra, Lászlóra, akit meg is sebesített, de vesztére, mert a Hunyadiak jelenlévő barátai reárontottak az álnok emberre és teljesen összekaszabolták”.

Nos, ez is messze van az igazságtól, aminek része, hogy az előző években, amikor már nem volt kormányzó (1452-töl halálig) maga az öreg Hunyadi sem mert a királyhoz menni Bécsbe, nehogy börtönbe vessék és/vagy kivégezzék. Miután apja meghalt, az ifjabb Hunyadit is tárgyalásra hívatta a király, de László csak akkor ment volna el, ha kap királyi menlevelet, ami megvédi a letartóztatástól.

Nos, ilyen menlevelet V. László nem küldött Hunyadinak. Az is világos volt viszont, hogy mindkét oldal egy kanál vízben fojtaná meg a másikat. V. László igyekezett úgy érezni és azt mutatni kifelé, mintha ő maga fölötte állna ennek az urak közti viszálynak. Persze nagyon jól tudta – hisz nagybátyja, Cillei is folyton ezt csöpögtette belé -, hogy a Hunyadiaktól mindenáron meg kell szabadulni. Mindkét oldal folyton kelepcéket készített a másiknak.

Mert nehogy azt higgye valaki is, hogy Hunyadi László és az ő pártján álló urak bármiben is különböztek, jobbak voltak a király híveinél! Csak a későbbi nemzeti opera-alkotás sugallt ilyesmit. Mint az operákban szokás – hisz nincs idő alaposabb magyarázatokra, és a közönség ezt nem is igényli – leegyszerűsítették a képletet. Az operában, de az iskolai történelem-oktatásban is Hunyadi László lett a nemzeti hős, aki szembeszáll az idegen, rosszindulatú királlyal, és annak még rosszindulatúbb talpnyalóival és bérgyilkosaival, de a nemes lélek elbukik az ármányok miatt, és a végén életét veszíti, a vérpadon tragikus hőssé magasztosul fel… és a legtöbben a mai napig így hiszik, így „tudják”.

Most lássuk ezzel szemben a valóságot. Az urak 1456-ben és 1457-ben jól ismerték a helyzetet, ezért nem hittek egymásnak. V. László tudta, hogy hívei Hunyadi Lászlóból királyt akarnak csinálni, akinek minden adottsága és esélye meg is volt ehhez. A nemzet, azaz a nagy tömegben, de viszonylag szegénységben élő kisnemesek tömege támogatta, és bizony a nagyon nagy urak között is akadt számos híve. A másik oldalnak nem volt ilyen tömegtámogatottsága, volt azonban királyi hatalma. Ez utóbbi főleg a Csehországból hozott páncélos lovasokat jelentette. V. László és Cillei is mindenhová a katonák kíséretében járt.

Hunyadi tudta, hogy amazok az életére törnek. Valamit ki kellett találnia, hogyan előzhetné meg a bajt. Egyszerűen jutott el a hitszegés gondolatáig: ünnepélyesen ígéretet tesz, ha kell, írásba is adja, hogy ha a király a nagybátyját, Cillei Ulrikot küldi hozzá tárgyalni, akkor Cilleinek egy hajszála sem görbül, tiszteletben tartja majd a királyi tárgyaló jogait és az a tárgyalás végén szabadon távozhat Nándorfehérvár várából.

Ugyanis ez volt éppen a legfájóbb pont akkor a két szembeálló fél – mondjuk így – két szembenálló magyar hatalom – között. A király vissza akarta venni a várat, amely jogilag az övé volt – ezt mindnyájan tudjuk. Hunyadi László viszont nem akarta odaadni, és erre több oka volt. Az első: azért sem! Vagyis mert olyan nagyon akarja a király és Cillei, tehát itt egy lehetséges pont, ahol meg lehet nekik mutatni, ki az erősebb. Másodszor azért nem, mert a várat az apja, Hunyadi János tartotta meg véres csatában, az addigi világ legnagyobb haderői ütköztek itt meg a keresztény és a „pogány” oldalon – hát ezért is meg akarta tartani. Harmadszor pedig azért, mert már a király így is éppen elég várat vett el tőlük, nem hagyják magukat méginkább megrövidíteni!

Az igazi célja ennek a huzakodásnak persze a hatalom volt. A Hunyadiak lehetséges jövőbeni királysága, vagy annak megakadályozása. V. László király mindenesetre sok ezer cseh vitézzel közlekedett – a legtöbb forrás a páncélos lovasok számát minimum 5 ezerre teszi, ami az akkori viszonyok között nemcsak látványos, de jelentős erőt is képviselt – és más hadak is kísérték az uralkodót. Vele volt természetesen Cillei Ulrik, mert mindig és mindenhol vele volt, így őrizte a fiatalemberre gyakorolt befolyását.

V. Lászlót fiatalon elrontották, mégpedig szándékosan. Megkedveltették vele az alkoholt, a mulatozásokat, majd később a nőket, a szexet, végül a felelőtlenséget. Nem sokat kellett gondolkoznia, hiszen arra ott voltak a tanácsadók, egyben tivornyázó cimborák. Az életének utolsó éveiben egymást érték a „bulik”, és akik ezt szervezték, azok mindinkább uralkodtak az akaratgyenge fiatalember fölött is.

Most is együtt érkeztek hát Nándorfehérvárra, ahol sejthető volt, hogy valaminek történnie kell már. Mert az indulatokkal terhes előzményeket a kortársak tisztán látták, hisz tőlük vette át Heltai is, imigyen: „(Cillei) aszt reménli vala, hogy immár ő szabadon elbírhatná az egész Magyarországot, miérthogy az ő ellensége meghótt volna” – ez célzás az öreg Hunyadira. Nem is sejtjük, hogy a mi történelemtankönyveink által olyannyira magasztalt öreg törökverő hadvezért és ex-kormányzót milyen kevesen szerették akkoriban, és milyen sokan örültek a halálának! Többek között minden királypárti, élükön persze az álnok gróffal, akit Heltai nem is a nevén nevez, hanem csak „a ciliai groff”-ként emleget: „De nemcsak (…) az Hunyadi Jánost gyűlöli vala a bolond ciliai groff, hanem a fiait is. És arra ügyekezik vala, hogy azzoknak mindenbe eleit venné (…) és igen bánja vala, hogy egész Magyarországba becsületbe valának az ő jámbor attyokért és hogy ollyan jeles erősségeket és jószágokat bírják vala az Magyarországba.”

Mai nyelvre lefordítva a fenti szöveget: Cillei minden alkalmat megragadott, hogy megrövidítse valahol – bárhol, bármilyen téren – a Hunyadiakat, nem bírta elviselni, hogy az apjuk után olyan hírnévnek örvendenek, de legfőképpen azt nehezményezte, hogy jelentős birtokaik, köztük erős várak is vannak ebben az országban.

Sokáig töprenghettek a terven, de végül kisütötték. Ha Nándorfehérvárt, a legerősebb Hunyadi-várat ez a László nem adná vissza a királynak, akkor meglesz a régtől várt ürügy, hogy rövid úton végezzenek vele. Ha meg odaadja, hát annyival gyöngébb lesz a Hunyadi-birodalom, tehát az is tiszta haszon. Ehhez azonban kellett némi kockázatot is vállalni, például, hogy a király és kísérete besétál az ellenséges várba. Mert azt találták ki, hogy „falból” afféle turisztikai sétát tesznek majd Nándorfehérvár sokat látott falai alatt, sőt, belül a várban is.

V. László megüzente hát Hunyadi Lászlónak, hogy népes kísérettel megtekintené a várat, ahol a nevezetes csata nemrégen lezajlott. Heltai színesebben és részletesebben fogalmaz:

„…hogy meglássa, hol és miképpen megszállották volt a törökek Fejérvárat, hol és miképpen vitatták” (vívták – a szerző magyarázata). Egyszóval Cilleiék azt sütötték ki, hogy egy jókora sereggel elmennek úgymond „megtekinteni” a várat, aztán amikor beérnek, majd szépen elfoglalják azt, Hunyadi Lászlót meg valami ürüggyel elintézik.

Ilyen szempontból tehát két árulóról szólhat ez a fejezet. Nem csak Hunyadi László szegte meg adott szavát, hanem a király is – az uralkodó többször is egymás után. Most ugyanis, a kor szokásai szerint, Hunyadi László ünnepélyesen megesküdött, hogy amikor a király és kísérete a várban lesz, egyiküknek sem eshet semmi baja.

De hát az élet nem ilyen egyszerű. Heltai stílusában folytatva a valós eseménysort: meg kell emlékeznünk a… kémekről. A spiclikről, a besúgókról. Hunyadi László bizony fizetett ilyen embereket a királyi udvarban. Így aztán amint napvilágra került a legmagasabb személy nándorfehérvári látogatásának terve, máris jöttek „ súgások” a királyi udvarból. Hogy bizony „ügyeljen magára”, merthogy volt egy tikosnak szánt tanácskozás a király bizalmasai között, „tanácskozása a ciliai groffnak a királlyal” azon okból, „hogy minden hatalmot és minden méltóságos tiszteket el akarna töllek venni”. Vagyis a király Cillei sugalmazására megfosztaná Hunyadi Lászlót minden tisztétől, elszedné birtokait és előbb csak egy senkivé degradálná, majd végezne vele. De lehet – sugallhatták a kémek – hogy már ott a várban, a királyi látogatás alatt végeznek Hunyadi Lászlóval.

Nos, lehet, hogy Hunyadi László és az ő tanácsadói nem akarták elveszejteni az álnok Cilleit, de hogy valamire készültek, az bizonyos. Mert amikor megérkezett a vár alá a királyi menet, a kíséret és a sereg, László állítólag még a város jelképes kulcsait is átadta a királynak. Aztán megkezdődött a bevonulás. Ott volt Szilágyi Mihály úr, az öreg Hunyadi sógora, az özvegy bátyja, Hunyadi László és Mátyás nagybátyja – ő vezette a védősereget, míg unokaöccse „reprezentált”, a királlyal múlatta az időt. Hogy valami nincs rendben, már az első percekben kiderült, amikoris V. Lászlóval és Hunyadi Lászlóval az élen a királyi sereg kezdett bevonulni a várba a nagy vizesárok fölött leeresztett felvonóhídon. Csak addig működött e jeles szerkezet rendeltetésszerűen, azaz hídként, míg az előkelő vendégek és azok szoros kísérete, valamint Hunyadi László kísérői bevonultak. És abban a pillanatban, amikor a cseh páncélos lovagok és más királyi haderő következett volna, Szilágyi utasítására a hatalmas felvonóhíd megmozdult és emelkedni kezdett, elvágva az utat a közeledő többi csapat előtt.

Kosztümös történelmi kalandfilmbe illő jelenet volt, az biztos!

Képzeljük el a zűrzavart, ami keletkezett! A király és főúri társai már a vár udvarán jártak, amikor ez történt. Éktelen zaj támadt odakünn – a csalódott sereg és a kintrekedt vezetés csapta a lármát, hogy felhívja valahogy a király figyelmét. A bejutott menet végéről néhány királyi katona és/vagy szolga is igyekezett előre, hogy figyelmeztesse a királyt: baj van, a sereg nincs mögöttük! Nem volt könnyű dolguk, mert a beavatott várbeliek nyilván akadályozták előrejutásukat. Eközben a Hunyadiak leginkább megbízható katonái felsorakoztak a várfalakon, farkasszemet nézve az „ellenséggel” – vagyis a királypárti magyar és cseh sereggel.

A helyzet világos volt és – beszélték – amikor V. László megtudta, mi történt, elsápadt a félelemtől. Világos volt, hogy Hunyadi László esküt szegett és foglyul ejtette a saját várában az egész állami vezetést! Konkrétan a királyt, és éppen azokat az urakat, akikkel a Hunyadiak oly szívesen leszámoltak volna már régen…

Lehet, hogy Hunyadi valamiféle magyarázatot adott a királynak. Talán azt mondta, hogy nem kell félnie, nem esik bántódása, meg hogy a cseh sereg katonáit nyilván nem érdeklik annyira a részletek, hogy ötezren jöjjenek be megtekinteni a vár egyébként eléggé romos zugait… Vagy nem mondott semmit. Egy biztos: a király vendég volt a várban a kíséretével együtt napokon keresztül, vagy tovább is. De még V. László parancsára sem nyílott meg a várkapu. A királynak tehát volt is serege, meg nem is. A katonái ott voltak a közelben, akár át is kurjanthatott nekik a várárok fölött, le az egyik bástyáról – de azok nem tudtak volna segíteni, ha valami baj támad.

Hogy Hunyadi ezt nem ok nélkül rendezte így, nyilvánvaló. Csapda volt, amelybe Hunyadi László esküszegés árán is be akarta csalni a királyt. De félreismerte V. Lászlót: azt hitte, nem ő a fő ellenfél. Neki egyetlen igazi ellensége van a királyi udvarban – vélte – és az nem más, mint a „ciliai groff’, azaz Cillei, a király nagybátyja.

Hogy csak egy leckét akart neki adni Hunyadi – nem tudható. Minden forrás arról számol be, hogy múltak a napok ebben a sajátos patthelyzetben. Az úr most Hunyadi László volt. A király addig onnan ki nem megy, míg ő arra engedélyt nem ad. Ez felségsértés már önmagában is, tudjuk. Valakit a szabad mozgásában gátolni – emberrablás, csak éppen súlyosbítva azzal, hogy éppen az uralkodót ejtette foglyul. Mert V. László bizony fogoly volt ebben a várban akkor is, ha látszólag szabadon járhatott-kelhetett, lakomát rendezhetett. Most nem is volt olyan nagy szája, mint máskor. V. László lábujjhegyen közlekedett a várban, meghúzta magát, és reszketve várta a fejleményeket.

Hunyadi pedig készült a Cillei elleni bosszúra. Aki szintén nem tétlenkedtet, a várban töltött idő alatt egyre-másra azzal traktálta a királyt, milyen gazember ez a Hunyadi, lám, már korábban végezni kellett volna vele, de erre még most sem késő…

Közben kint a terepen Hunyadi emberei elfogtak egy levelet, amit Cillei írt apósának, a szerb királynak, a Hunyadiak régi ellenségének. Ebben egyszerűen odaígérte a kedves apósnak a két Hunyadi-fivér… fejét! Mondván: „e golyóbisokkal nemsokára eljátszadozhatsz”.

No, ettől aztán végleg elszakadt a cérna Hunyadi Lászlóban. Ha eddig talán még fékezte is magát – pedig a hívei őt is tüzelték, hogy végezzen már a „gróffal” – most odament hozzá és felelősségre vonta. Szó szót követett – mondták és írták sokan – végül az urak fegyvert rántottak, egymásnak estek. Cillei megsebesítette Hunyadit, mire a szomszéd helyiségekből berohantak a házigazda hívei és halálra szurkálták a király nagybátyját, oly sok rossz okozóját, a kor Magyarországának egyik rossz szellemét. Cillei Ulrik testét véres masszává kaszabolta a túlerő.

Heltai a kornak megfelelően, de tárgyilagosan írja le az összecsapást: „Támada reá Hunyadi László mind az ő szolgái, és levágák a ciliai groffot, és sok helyen általüték őtet” – vagyis karddal és egyéb vágó- és szúró harci eszközzel keresztüldöfték, éppenséggel a padlóhoz is szögezhették „őtet”.

A nagy zajjal történt merénylet híre eljutott a királyhoz is, aki egy másik épületben lakott. Hamarosan lihegő szolgák estek be hozzá azzal, hogy a nagybátyjának vége, ami maradt belőle, azt is nehéz felismerni… V. László rettenetesen félt, hogy őt is megölik. Különösen, amikor megjelent előtte Hunyadi László még véres karral és homlokkal, hordozva a védekező Cillei rajta hagyott jegyeit – no meg az elfogott levéllel. Jöttek vele a handabandázó urak is – persze, hogy a király nem is gondolhatott másra, mint hogy most ő következik.

Ehelyett Hunyadi László elébe tárta a levelet, és elmondta: felelősségre vonta a királyi rokont ezen aljasság miatt, szó szót követett és végzett Ulrik gróffal. A király akkor kezdte elhinni, hogy nem ő lesz a következő, akit miszlikbe aprítanak ezek a vadmagyarok, és némileg megkönnyebbült.

Most egy pillanatra menjünk vissza oda, ahol az emlékezetes jelenet lejátszódott. Minden korabeli forrás egyértelművé teszi, hogy nem véletlenül kezdődött a vita fegyveres változata. És azt is, hogy minden előre el volt rendezve: a szoba mellett, ahol Hunyadi fogadta Ulrik grófot, voltak egyéb tágas helyiségek, ott már vártak a fegyveresek, katonák és szolgák, készen arra, hogy adott jelre berohanjanak és végezzenek Cilleivel. Úgy is mondhatnánk, hogy az elfajult vita, ami párbajnak indult két nemes úr és két kard között – az voltaképpen egy jó előre megszervezett orgyilkosság volt.

Bizony. Ezért álságos Hunyadi Lászlót nagy nemzeti hősnek tekinteni, aki lám, elbukott a rossz, idegen királlyal vívott harcban, és azért került a vérpadra. Sok egyéb ok mellett inkább azért lett rossz vége, mert a hatalomra tört, amit nem is nagyon titkolt, és mert árulóként viselkedett.

Azt is tegyük hozzá, hogy mindez pszichésen nagyon megviselte a másik Lászlót, a királyt. Hiszen egyfelől neki aztán nem kellett bizonygatni, mekkora gazember volt a nagybátyja – bár mégiscsak a rokona és nevelője volt. Akkor is, ha rosszra nevelte – de ezt az akkor alig tizenhat éves „férfi” még nem láthatta át. De azt tudta, hogy miképpen kell és lehet kimenekülnie a csapdából. A helyzet megoldását különben maga Hunyadi sugallta neki: ismerje el nyilvánosan, hogy Cillei az örökös ármánykodásával maga okozta halálát, és hatalmi szóval ott helyben és azonnal mentse fel gyilkosait.

Hunyadi, talán halkabban, talán négyszemközt, vagy nyílt beszédben ugyan, de a másik László számára kicsit kódoltan, sugallta: csak akkor szabadul a várból élve, ha ezt megteszi. És V. László király, nem lévén más választása, ünnepélyesen megtett mindent, amit Hunyadi „kért” tőle. Heltai szerint:

„A király elijedt vala e cselekedeten, de szabadon azért megvallá az urak előtt, hogy méltán hólt volna meg a ciliai groff’. Egy másik forrásunk, a maga idejében (a tizenkilencedik század második felében és a huszadik elején) nagy tekintélynek számító Marczali Henrik kiváló történész pedig így kommentálta az eseményt:

„Cilleit tanácskozás közben megölték. Valószínű, hogy Cillei vonta ki először kardját, az sem bizonyos, hogy előre föltett szándékkal ölték meg Cilleit, hogy az ő kétségtelenül gonosz szándékát megelőzzék. De ez mind nem változtatott azon a tényen, hogy gyilkosság történt. Politikailag súlyosan nyomott a latban, hogy a király nagybátyja, az ország főkapitánya volt az áldozat. Erkölcsi tekintetben pedig nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy egy nappal előbb szívesen fogadott vendéget öltek meg… De a király a Hunyadiak kezében volt, nem gondolhatott mindjárt megtorlásra”.

Az utolsó a kulcsmondat, azon belül is a mindjárt szó. Vagyis V. László túsz volt Hunyadi László kezében. Miután azonban nyilvánosan kijelentette, hogy Cillei maga főzte, amit megevett, vagyis ő volt a hibás, elvonulhatott. El is ment hamarosan, de már nem volt kétséges, hogy csak a bosszún jár az esze.

Hunyadi László vajon miért nem gondolt erre?

A király jól játszotta szerepét. Elment Temesvárra, akkor már nem volt fogoly, mégis úgy viselkedett. Ünnepélyesen testvéreivé fogadta a két Hunyadi-fiút, megígérte Szilágyi Erzsébetnek, a fiúk anyjának, hogy nem fog bosszút állni nagybátyja haláláért, mi több: templomban, az oltár előtt tett nyilvános esküt erre (jegyezzük meg az eskütétel dátumát: 1456. november 23.). De hogy méginkább elaltassa a Hunyadiak gyanúját: Cillei helyébe országos főkapitánynak (a királyi hadak vezérének) éppen Hunyadi Lászlót nevezte ki!

Mielőtt elment kíséretével Budára, meghívta oda a Hunyadi-fiúkat is. Lászlót immár hivatalból is, hiszen a királynak és hadvezérének nyilván tanácskoznia kell időről időre az ország katonai helyzetéről. És a Hunyadi-fiúk az anyjukkal, meg persze jelentős méretű kísérettel, amely nélkül sehová sem mozdultak, felmentek Budára. Annál is inkább biztosak voltak a dolgukban, mert egyfelől a király menlevelet adott nekik, másrészről esküt tett a templomban, harmadjára pedig Hunyadi László az ország főkapitánya volt – egyszóval: ki merne kezet emelni rá?

Hát druszája, a másik László. Aki vagy fél évig melengette-dédelgette magéban a bosszút és volt türelme kivárni az alkalmas időt. Még arra is tellett a ravaszságából és türelméből, hogy az első hetekben semmi jelét nem adta igazi érzelmeinek. Egyik mulatságot a másik után rendezték a fényes budai palotában, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a tizenhetedik évébe lépett király milyen pokoli szándékot forgat a fejében. Így aztán mindenki megnyugodott és átadta magát a fővárosi örömöknek.

Ez a szép időszak nem tartott sokáig. 1457 márciusában egyszercsak beütött a ménkő. A király volt most nyeregben, és ahogyan Hunyadi László előkészítette Cillei meggyilkolását, a másik hitszegő is ekkorra készítette el terveit. A kabátot begombolták, minden részlet a helyén volt, az emberek is készen álltak. A király valami ürüggyel magához hivatta Hunyadi Lászlót, majd gyorsan utasítást adott bizalmi embereinek, hogy tartóztassák le őt és társait. A társak alatt néhány feltétlenül Hunyadi-párti nagyurat és persze Hunyadi Mátyást értették, aki még szinte gyerek volt.

Mivel a király és tanácsadói joggal féltek attól, hogy a nép fellázad, ha megtudja, mi történt, már a letartóztatást is titokban tartották, de a halálos ítéletet sem hirdették ki előre. A budai vár egyik terén a hóhérok gyorsan felállították a vérpadot, és egy olyan ünnepnapon, amikor a budaiak java része – tavasz lévén – az első szőlőápolási munkákra ment ki a hegyekbe, gyorsan a vérpadra vitték Hunyadi Lászlót. A király úgy bújt ki esküje alól, hogy kihirdette az igazat: ő úgy Nándorfehérvárban, mint Temesvárott még túsz volt, valójában fogoly, akit kényszerítettek arra, hogy megesküdjön: nem bántja majd a Hunyadi-fivéreket. De mert a kikényszerített eskü nem érvényes, az egyház is tiltja, nem ismeri el (amit a magyar Egyház vezetői azonnal és igen szolgálatkészen írásba is adtak) – hát tulajdonképpen egy felségsértő, király-elrabló, főkapitány-gyilkos magyar urat állítottak bíróság elé, és ítélték halálra.

A régi nemesi jog szerint mindez iniuria volt, vagyis jogtalanság, mert nemes embert nem lehetett így elfogni és így elítélni, ráadásul a fellebbezés lehetősége nélkül, azonnal kivégezni!

Ahogyan mondani szokták, az már csak „hab a tortán”, hogy állítólag milyen különös módon zajlott le az egész kivégzés. Tény, hogy háromszor csapott le a hóhér, de vagy saját ügyetlensége okán, vagy mert az ellentábor lefizette, mindenesetre csak megsebesítette Hunyadi Lászlót. A jogszokás ugyan nem írta elő, de a néphagyomány úgy vélte, ilyenkor az elítéltnek meg kell kegyelmezni, mintegy automatikusan. Nos, ez itt nem történt meg, a király meredten nézte, mi zajlik a vérpadon, ahol éppen a két fogadott „testvére” közül az egyiket nyirbálta a hóhér – majd sürgetően intett, hogy fejezzék már be! És akkor a hóhér negyedszer is lecsapott, és ezzel – egy időre – elröppent az álom, amely szerint a Hunyadiak egykoron uralni fogják ezt az országot.

De mint tudjuk, csak egy rövid ideig nevethettek a Hunyadiak ellenségei. V. László a tömeghangulattól és az országos méretű felháborodástól (joggal) félve, előbb Bécsig szaladt értékes foglyával, a másik „testvérével”, Hunyadi Mátyással, aztán végül Prágában állapodott meg, ahol is a francia király lányát várta, hogy feleségül vehesse. Ez kétségtelenül igen nagy megtiszteltetés lett volna V. Lászlónak és nyilván valóban egy adott politikai helyzet, egy nemzetközi hatalmi pillanat leképezését jelentette. A nagyok akkoriban mind így házasodtak – szerelemről, előzetes ismertségről vagy egyáltalán, bármiféle érzelemről szó sem volt és nem is lehetett.

Mellesleg László királynak Prágában a csehekkel is sok baja volt, akárcsak itthon a magyarokkal. Heltai uram ezt elég részletesen tárgyalja, de nekünk erre itt most aligha van szükségünk. A lényeg az, hogy a király Prágában sem lelt nyugalmat. Ha volt is benne némi lelkifurdalás (volt…?), akkor nem is lehetett nyugodt.

Mindazonáltal ne higgye senki, hogy V. László sokat búslakodott volna Hunyadi László után, vagy hogy különösebb lelkifurdalást érzett volna azért, mert kivégeztette. Ő meg volt győződve arról, hogy helyesen cselekedett. Csak a dolgát tette, mint uralkodó, amikor megbüntetett egy lázadót. Mert hiszen nevezett „áldozat” először is mindig a hatalomra tört, az egész családja olyan volt, hogy az első adandó pillanatban kirántották volna a szőnyeget a király lába alól. Másodjára pedig az az ember túszul ejtette és tartotta fogva őt, a királyt! No, és meggyilkolta a nagybátyját, aki őt felnevelte. És a végén még hamis esküvésre is kényszerítette, az oltári szentség előtt!

Egyszóval azt hiszem, V. László királynak a saját vélekedése szerint nem is volt semmi oka, hogy megbánja a Hunyadi-fiú kivégzését, éppen ellenkezőleg, úgy érezhette: így telt be az igazság pohara.

Azon év februárjában múlt el tizenhét éves és nagy örömmel várta a jövőt. Hatalmas, több száz fős küldöttséget menesztett a francia király lányáért, és állítólag a leány már úton is volt Prága felé, ahol készültek a nagy és roppant ünnepélyes és pompázatos esküvőre.

Egyik este – november volt – a király hirtelen nagyon rosszul lett. Akkortájt, amikor az orvostudomány még gyermekcipőben sem járt, az ilyen esetekben nem (sem) tudtak segíteni az állítólagos szakemberek. Azonfelül, ha egy király hirtelen lett rosszul, mindenki automatikusan méregre, mérgezésre gondolt, és nem véletlenül. Gyakori halál volt ez a középkorban, számos fényes karrier, nemegyszer dinasztia szakadt félbe az ügyes kis vegyszerek miatt.

V. Lászlót a vég 1457. november 23-án érte el. Nincs olyan magyar forrás, sőt, a régebbi időkből még komoly történelmi szakmunka sem, amelyik ne kapaszkodna bele ebbe a stádiumba. Az igazán nagyok, mint Marczali, csak futólag megemlítik, de azért ők is aláhúzzák a jelentőségét. Mások erre hegyezik ki az egész „sztorit”. Lássuk őket sorban, a józanoktól az egészen bosszúszomjas kielégülést érző szerzők véleményéig:

„De már 1457. november 23-án, éppen temesvári esküje évfordulóján, elragadta a halál”.

Egy másik, aki így látta: „Megmérgezték őt. Ugyanazon napon halt meg, melyen egy évvel előbb Temesvárott megesküdött, hogy a Hunyadiakat bántani nem fogja. Isten igazságos büntetése öt is utolérte”.

Egy tizenkilencedik századi szerző szerint „…Azonban utolérte a végzet, mert éppen egy évre rá, ugyanazon nap évfordulóján, amely napon Temesváron megesküdött, hogy a Hunyadi-fiúkat nem fogja bántani, hirtelen meghalt. Mint mondják, a cseh urak mérgezték meg, hogy közülük legyen cseh király, a magyar nép azonban az igazságos Isten megérdemelt bosszúját látta az esküszegő fiatal, 17 éves király váratlan halálában!”

Heltai Gáspár persze sokkal, de sokkal bőbeszédűbb, egész haldoklási nagyjelenetet kerít, biztosan valahol német nyelvű forrásokban kutatott, és talált ilyeneket, lévén, hogy eredetileg az volt a derék szász anyanyelve. Leírtja, hogy a fiatal király már a menyegzőre készülődött, amikor eljött az a bizonyos nap, és László szinte percek alatt leesett a lábáról (ami ismét a mérgezésre utal inkább, mint egyes mai kutatók feltételezéseire, miszerint fehérvérűségre, vagy bubópestisre gyanakodnak így utólag…

„Éjjel 12 órakor László király sebes betegséggel hirtelen megbetegüle”, vagyis gyors lefolyású volt a támadó kór. „Egybehívák mindjárt az orvosdoktorokat, de minden tanácsok és cselekedetek a doktoroknak heába lön.” Majd később: „Annak utánna a király minden ő ékességét testamentomba hadja a prágai egyháznak. Annak utánna meggyónék a paphoz, és urat vőn. És a feszületre tekintvén Krisztus Urunknak imádságát kezdé, a Mű Attyánkat. És mikoron szinte az végefelé jutott volna annak imádkozásába, kiméne a lélek belőle nagy csendességgel.”

Hát így ért véget a két hitszegő László története. Mindketten meghaltak még ugyanazon évben. Persze nem érdemes azon töprengeni, „mi lett volna ha…?”. Ha az öreg Hunyadi nem viszi olyan sokra, a fiainak eszükbe sem jut a királyságra áhítozni. Ha V. László nem az apja halála után születik, ha anyja neveli fel és nem élveteg, politikai intrikus nagybátyja, talán nem lesz belőle olyan ember, amilyen lett. Mindketten sokkal tovább éltek volna – érdekes azért legalább eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha mindez másképpen történik. Akkor szinte bizonyos, hogy nem kettős tragédia lesz a vége.