Nyomozás egy állat után?

Most nem egy árulóról lesz szó, sokkal inkább azokról, akik árulást követtek el vele szemben. És korántsem olyan bizonyos, hogy itt egy négylábú „árulót” kell majd kinyomoznunk. A dolgok – ahogyan az már számtalanszor bebizonyosodott és nem csupán a politikában – általában sokkal bonyolultabbak annál, amilyennek látszanak első, második és sokadik pillantásra.

Zrínyi Miklósról van szó. Nem a hadvezérről, aki Szigetvár várából kirohanva nagy pusztítást végzett a törökök között, és aki jóideig feltartotta az előző fejezetekben már többször említett mohácsi győzőt, Nagy Szülejmán szultánt. Hanem kései rokonáról és leszármazottjáról, a szintén Zrínyi Miklósnak nevezett dédunokáról, aki az 1600-as években egyfelől legalább olyan jó hadvezér volt, mint dicső rokona, másfelől pedig a magyar barokk irodalom egyik híressége, számos szépirodalmi és politikai mű szerzője.

Méghozzá neki sem csak az élete folyása lesz e fejezet tárgya, hanem – és inkább – a halála. Mert sokan gyanították már a kortársak között is, és a vita máig nem csitult el – vajon hogyan halt meg Zrínyi Miklós? Csakugyan egy vadkan végzett vele vadászat közben, ahogyan a hivatalos változat szólt már akkor is, és mindmáig – vagy egy politikai merényletnek esett áldozatul az ismert katonaember?

Ha eléggé célzatosan ismertetjük a „célszemély” életét, akkor óhatatlanul azt a benyomást keltjük, hogy a végén merénylő végzett vele. Nagyon sok jel utal arra, hogy így történt. Ugyanakkor persze nem lehet kizárni azt sem, hogy egy sebzett állat volt a végzete, és ennél több nem történt…

Lássuk az adatokat.

Gróf Zrínyi Miklós, mint a Zrínyik általában, Horvátországban született, ahol mindeddig Nikola Zrinski néven ismerik és emlegetik őt és híres dédapját. Miklós úr, mint magyar nemes szerezte meg a kellő műveltséget, ugyanakkor Pázmány Péter tanítványaként buzgó katolikus is volt. De sohasem lett belőle vallási fanatikus, ami feltehetően az utazásainak köszönhető. Ez a tendencia ma is megfigyelhető: akik sokat jártak a világban, akiknek sokkal nagyobb kitekintésük van a világra, azok általában nem fanatikusai egyetlen eszmének vagy hitnek, hisz mindenből sokat láttak. Megtapasztalták a világ hihetetlen sokrétűségét. Csak azok ragadnak le végzetesen egy-egy eszménél, nyelvnél, ideológiánál, akik sokat vagy mindig egyhelyben éltek, bezárkózva, a világról tudomást sem véve.

Zrínyi uram is bizonyára fanatikus katolikus lett volna, aki – a kor viszonyainak megfelelően – vagy éles vitákat folytat a protestánsokkal, vagy akár máglyára is veti őket. De mert sokfelé járt a világba és sokféle embert és vallást és szokást és életmódot ismert meg, nyitottá, türelmessé, liberálissá vált. Ez az igazi emberi magatartás.

1620-ban született, hadvezér, költő, író, politikus és még sorolhatnánk, mi mindennel foglalkozott ez a meglehetősen reneszánsz képességű, igen sokoldalú ember.

Nem árt mindjárt itt az elején megjegyezni, hogy Miklós testvére volt az a Zrínyi Péter, aki később a Wesselényi-féle összesküvésben vitt vezető, de fatálisan végződött szerepet. A bécsi császári hatalom kivégeztette a Miklósnál jóval szerényebb képességű Pétert, de ezt Miklós úr már nem érte meg.

Zrínyi Miklós első felesége négy évig élt vele, gyerekük nem volt és az asszony meghalt. A második feleségétől két fia született, de az egyik hamar meghalt. Alapvető hatást gyakorolt Miklós úr jellemére és fejlődésére az a tény, hogy szülei korán meghaltak, és Péter öccsét és őt Pázmány Péter, és mások nevelték, jobbára ausztriai jezsuita iskolákban. Mivel Pázmány is abszolút mértékben az osztrák udvar híve volt, a két Zrínyi-gyereket is ebben a szellemben neveltette. Német társalgás, latin misék, olasz olvasmányok, magyar beszéd – Miklós úr hamar elsajátított néhány nyelvet. És mire felnőtt, szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy Bécsben kedvelni fogják őt. Az elismerés nem is késett. A szép nagy birtokkal rendelkező Zrínyiket Bécs mindenáron a maga oldalára akarta állítani, azért már hamar tisztségeket osztogatott nekik. Egyszerű, de századokon át hatásos technika volt ez, így ragadtak aztán Bécsben és tartottak ki a mindenkori aktuális osztrák császár mellett hű szövetségesként a cseh, lengyel, magyar, szlovén, olasz, horvát, stb. urak.

Miklós úr még fel sem nőtt, máris főlovászmesterré nevezték ki – nyolc éves korában! Később lehetővé tették neki a nagy utazásokat, aztán tizenhét évesen, immár mint „felnőtt férfi”, átvette a családi birtok irányítását. Ami akkoriban, azokban a törökökkel terhes időkben azzal is járt, hogy a birtokokat nem csak igazgatni, hanem védelmezni is kellett. Ugyanis Horvátországban, de nem csak ott, elég közel volt a három részre osztott Magyarország határa. A középső, török által megszállt részből bármikor behatolhattak a támadók a magyar területekre, itt is, a „Német Magyarországon”, ahol Zrínyiék éltek (a harmadik rész az önállóságát rég elvesztett, szintén a törökök által szemmel tartott Erdély volt).

Akinek tehát birtokai voltak, kénytelen volt fegyveres embereket, gyalogosokat és lovasokat is fenntartani, hogy a földjét, a falvak, a parasztjait védelmezzék. Miklós úrnak ez nemegyszer sikerült is, de azért elég sok veszteséget volt kénytelen elkönyvelni hol a törökök, hol a nyugati országrészben kóborló, császári zsoldban lévő idegen zsoldosok miatt.

Mire felnőtt, még javában tartott a harmincéves háború, így Miklós úr, mivelhogy katonának nevelték, majdnem három évig harcolt a svédek ellen Morvaországban és Sziléziában, azaz a mai Csehország, Szlovákia, Németország és Lengyelország területén. De itthon is fegyvert ragadott, az osztrák érdekek védelmében például ott volt I. Rákóczi György erdélyi fejedelem elleni felvidéki harcokban. (Itt is, mint oly sokszor, magyarok vívtak egymással idegen érdekek szolgálatában.)

Amikor az 1640-es években eléggé megromlott a viszonya az első feleségével, komolyan fontolgatta, hogy itthagyja Magyarországot, és Velence szolgálatába áll, mint zsoldosvezér. Úgy érezte, nem tartja őt itthon semmi, pedig akkor már javában verselgetett magyar nyelven (is).

Közben egyszerre ment felfelé a civil és katonai ranglétrán. Zalka megye örökös főispánja lett, katonai vonalon pedig generálissá (tábornokká) nevezték ki. Majd ő lett a horvát bán, azaz a magyarokkal társult viszonyban élő horvátok legfőbb vezetője, de természetesen a bécsi udvar képviselőjeként. Ehhez esküt kellett tennie Bécsben, a császár előtt, amit habozás nélkül meg is tett 1648 tavaszán.

Mindezeket nem véletlenül sorolom – az eddigi adatokból az derül ki, hogy bár Zrínyi Miklós egyszerre volt horvát és magyar polgár, minden fenntartás nélkül az osztrák császárt ismerte el uralkodójának és Bécset szolgálta szívvel-lélekkel. Vagyis nem volt ő egyáltalán – akkor még…? – olyan kuruckodó, nemzeti érzelmeket hangoztató, nagy magyar múltat visszasíró és azon könnyeit hullató „magyar úr”, ahogyan sokan talán képzelték eddig. Nagyon is racionális elme volt költő létére, megbékélt a valós helyzettel. Nem szőtt álmokat, megvalósíthatatlan utópiákat sem kergetett arról, hogyan győzhetné le a kis Magyarország az összes ellenségét egyszerre és lehetne-lenne ismét szabad, független, önálló és hatalmas…

Ugyanakkor egyre nagyobb politikai tevékenységet fejtett ki, mindenfelé hallottak róla és ő is elment mindenhová, ahol kíváncsiak voltak a véleményére. Megírta már élete nagy művét, a Szigeti Veszedelmet, és számos katonai, politikai könyvét. Egyre inkább arra a belátásra jutott, hogy a magyaroknak valamelyik nagyhatalom és veszélyes ellenség mellé kell állni, hogy annak segítségével legyőzzék a másikat. Amiről ritkábban beszéltek: ha ez sikerül és kellően megerősödnek, akkor majd az eddigi szövetséges torkára teszik a kést, és ha azt is legyőzik, hát tényleg visszatérhet a régi szép magyar függetlenség…

Ha felülemelkedünk a nemzeti érzelmeken, elmondhatjuk: igazán aljas terv volt (mert azt akartuk hátba támadni, aki addig a szövetségesünk volt a másik ellen…), de a siker lehetőségével kecsegtetett – valamennyire. Egynémely erdélyi fejedelmek ezt kicsiben már próbálták alkalmazni. Ám ki bízhatott abban, hogy akár az egyiket, akár a másikat sikerülhet legyőzni – végleg? Sem az Oszmán Birodalom, sem az Osztrák császárság nem volt olyan gyönge, hogy apró darabokra hulljon a magyarok, németek, vagy törökök fegyverétől.

Ismétlem: bár voltak ilyen gondolatai Zrínyinek is, sőt, később tett is ezért egyet és mást – ő még mindig szilárdan állt az osztrák császárság mellett. A császárság katonája volt, a császárnak tett esküt, az ő érdekeiért is harcolt, ahányszor a törökök ellen indult. Zrínyi Miklóssal – Bécs szemszögéből nézve – akkor kezdődtek a „bajok”, amikor rájött, hogy Ausztria nem is akarja Magyarország elfoglalt részeit felszabadítani a török uralom alól. Ez nagy sokk lehetett neki, ahogyan másoknak is. Bécs ugyanis vagy száz éve csak homokba dugta a fejét, vagy verbálisan, propaganda-szinten hirdette állítólagos célját: a török kiverését Magyarországról, sőt, a Balkánról. De igazából keveset tett ezért.

El kellett jönnie a pillanatnak, amikor a magyarok végre felfogták, hogy Bécs nem akarja kiverni a törököt! A Habsburgoknak nagyon is megfelelt ez az állapot, amiben az ország akkor már több mint száz éve volt. Így ki lehetett zsákmányolni a magyarokat, folyton sakkban tartva őket a török veszedelemmel. Ha nincsenek itt a törökök, Bécsnek sokkal, de sokkal nehezebb dolga lett volna az amúgy is folyton lázadásra hajlamos magyarokkal. Ám így a török jelenlét, a kettős iga eléggé fékezte a lendületüket. Sokan ezt már régebb óta látták, és ez arra késztette őket, hogy a fenti elméleti fejtegetésben az első „célpont” helyére Ausztriát tegyék. Vagyis azt szerették volna, ha némi török „hátszéllel” sikerülne jól elagyabugyálni az osztrákokat, felszabadítani Nyugat-Magyarországot, aztán Erdély szinte automatikusan állna át, térne vissza a Magyar Királysághoz, és akkor már csak a törököt kéne innen kiverni.

Szép terv volt. Szép álom volt.

nézni a híres katonára és sorra keresztülhúzták elképzeléseit. Ekkor Miklós úr fogta magát, elutazott Velencébe és Firenzébe, az erős itáliai államokkal akart kapcsolatokat kiépíteni. Még mindig az volt az álma, hogy ha Bécs nem eléggé segít, akkor más szövetségesek után kell nézni, és először a törökkel leszámolni – aztán következhetnek majd a németek…!

Akkoriban kezdtek nála tapogatózni azok az összeesküvők, akik között az öccse is vezető szerepet vitt. Az urak remélték, hogy Miklós úr is melléjük áll, vagyis az „előbb verjük el a németet a török segítségével, aztán majd meg-látjuk”-párthoz csatlakozik. Ez persze egy titkos szervezkedés volt, amely aztán később csúfos véget ért. Már Zrínyi Miklós igazán sokáig állt Bécs mellett, és nem habozott, ha az életét kellett kockára tennie Ausztria érdekében, amit a sziléziai hadakozásai is bizonyítanak, ahol a (protestáns) svédek ellen harcolt éveken át. Még azt is megtette, hogy éveken át különféle beadványokkal bombázta az osztrák hadvezetést ezügyben. Az 1660-as év elég meghatározó volt az ő számára is. Ekkor már senkinek sem lehettek kétségei, mit is akar – illetve, mit nem akar – a bécsi udvar. Zrínyi szerette volna elnyerni a magyar nádori tisztséget, hogy így jelentős hatalom összpontosuljon a kezében. De Bécsben akkor már kezdtek más szemmel Miklós úr halála után ezek a nagyon is kezdő és ügyetlen összeesküvők lebuktak, sőt, ami még rosszabb és szánalmasabb: önmagukat és egymást adták föl, szégyenszemre. A végeredmény így is több neves férfiú kivégzése lett.

De maradjunk Miklós úrnál, aki állítólag bíztatta az összeesküvőket, szerencsét kívánt nekik, már csak azért is, mert hisz a saját öccse is közöttük volt. Ő a konkrétabb feladatok és célok emberének tartotta magát. Gyanús csak az volt, amikor egy új várat kezdett építeni birtokai határán a török oldalon, hogy az védje majd a magyar királyi földeket…

Bécs ezt kereken megtiltotta neki!

Nagyot csodálkozott Miklós úr, és kezdte érteni: Bécs és Sztambul összejátszik! Hisz máskülönben mi okból tiltanák meg neki egy olyan vár építését a saját földjén, amely értelemszerűen csak a török ellen védheti meg a vidék lakosságát és javait? Bécs csak nem attól fél, hogy abban a várban császárellenes katonák gyülekeznek majd? Sok (vég)vár volt Magyarországon akkor is, korábban is, és a bennük szolgáló katonák éppen eleget szidták a császárt és a bécsi hadvezetést, többek között a rendre késve kifizetett, sőt, elmaradt zsoldért.

Ám most már megmakacsolta magát Miklós úr, és azért is folytatta a vár építését. A Muraköz védelmét szolgáló építményt jól, mondjuk: hálásan fogadták a helybeliek, Bécs viszont a nyílt lázadás jeleit vélte felfedezni az egyre magasodó falakban. Miklós úr talán elsőnek érezte meg Magyarországon a nyomtatott szó erejét a politikában -egyszerűen az akkoriban külföldön már ismert vitairatot vezette be nálunk is. Egyes osztrák hadvezéreket, főleg a „pénz, pénz, pénz” mondásáról elhíresült osztrák-olasz Montecuccolit gúnyolta ki, támadta meg az egyik ilyenben, amit német nyelven terjesztettek a birodalomban. Mert nem árt tudnunk, hogy Zrínyi uram kétségtelen irodalmi képességeit egyéni sérelmeinek megbosszulására is felhasználta, de még mennyire…!

Mondani sem kell, hogy Montecuccolit nem örvendeztette meg ez a támadás, de nem válaszolt ugyanazzal a módszerrel. Mint királyi főtisztviselőnek, ráadásul magas rangú katonának, hallgatnia kellett, de nem felejtette el a fejéhez vagdosott sértéseket. Így aztán, amikor egy évvel később a törökök megtámadták Magyarországnak azt a táját, éppen Zrínyi birtokait és főleg az új várat, a „segítségére küldött” olasz tábornok biztos távolból, pihenj állásban tartott katonáival nyugodtan végignézte, hogyan rombolják le és égetik fel a törökök Miklós úr – Bécs szerint „szabályellenesen” emelt – várát…

Nem csoda, ha ilyen körülmények között Zrínyi Miklós alaposan „berágott” Bécsre, holott egész addigi életét a Habsburgok iránti hűség jellemezte. 1863 szeptembere fordulópont Miklós úr életében: ekkor egyezett meg a legnagyobb titokban a Wesselényi-összeesküvés vezetőivel, hogy mellettük áll. Most már ő sem értett egyet azzal, hogy az osztrák császárt kéne támogatni, mert az némi európai segítséggel majd csak kiveri magyar földről a törököket (bár bő harminc évvel később ez következett be, mint tudjuk). Most már Miklós úr is azon a véleményen volt, hogy előbb a németekkel kell végezni!

Hogy hogyan „végezzenek” velük, arra persze többféle recept volt, és az összeesküvő urak éveket töltöttek olyan haszontalanságokkal, mint például azzal: mi lesz, ha már kiverték a németeket? Hajbakaptak a majdani tisztségeken, miközben még az alapokat sem építették fel. Nevetségesek voltak ám ezek a bősz magyarok, nagy sörényükkel, latinos műveltségükkel, káromkodó alapállásukkal, amint egymás között magyarul is úgy beszéltek, hogy folyton latint, németet és franciát kevertek bele – és a lényeg: a „hogyan?” helyett azt taglalták, melyikük miért lenne majd alkalmasabb nádornak a másiknál, vagy országbírónak a harmadiknál… Így vesztegették az időt. Az egész összeesküvés inkább annak paródiája volt, különösen a későbbi szakaszban, amikor Wesselényi nádor váratlanul meghalt és a felesége a titkos iratai között megtalálta az összeesküvők névsorát és tárgyalásaik emlékeztetőit. Az iratokkal rögtön Bécsbe futott, és egyenesen a császár kezébe adta azokat…

Nagyon jól jellemzi Zrínyi emberi nagyságát, hogy azzal a Wesselényivel szövetkezett, aki nem sokkal korábban elütötte őt a nádori tisztségtől (1655 tavaszán a pozsonyi országgyűlésen éppen Zrínyi-Wesselényi „párbaj” folyt a nádorságért, és az utóbbi győzött).

Ezt mind csak azért írom le, hogy az olvasó lássa: Zrínyinek egyre több volt a rovásán – Bécsben. A császári udvar, vagy a sokat emlegetett „kamarilla”, amely egy szűkkörű felsőbb vezetést jelentett, élén a mindenkori császárral, a belügy- és külügyminiszterrel, a hadsereg néhány vezetőjével egyetemben – mindig nagyon is alaposan a körmére nézett a nemzeti vezetőknek, vagy akit az illető nemzetben annak tartottak. A csehek, lengyelek, magyarok, horvátok, olaszok, románok, stb., mindig is gyanúsak voltak, mint ahogyan Bécs számára gyanús volt mindenki, aki nem osztrák. És ez utóbbi sem jelentett felmentést. Egyszóval az udvar figyeltette azokat a személyeket -egyidőben több százat a Birodalom teljes területén! – akiknek nézeteiben nem volt biztos, vagy éppen biztos volt, de negatív előjellel. Vagyis akik várhatóan, vagy már ténylegesen is a császári ház ellen lázadtak gondolatban, szóban, és végül tettekkel. Bécs általában nem akarta megvárni, míg a tettekre kerül a sor. Ő lépett előbb.

Ezért vesszük most górcső alá Zrínyi Miklós rejtélyes halálát. Lehet, nem is egy ostoba állatot keresünk? Lehet, nem az volt a nagy ember gyilkosa?

Miklós úr különösen megrövidítve érezhette magát. Hiszen ő és családja egész életükben hithű katolikusok voltak – Bécs szemében ez már fél győzelem, vagy jele a hűségnek – sőt, osztrák iskolákban, jezsuitáknál tanult Miklós úr, élt évekig Bécsben, ott is fenntartott egy házat, bejáratos volt a magas udvari körökbe, mint a császár fizetett zsoldosvezére hadakozott évekig Európa különféle tájain Ausztria ellenségeivel, itthon pedig mint főkapitány a császári seregek egyik vezéreként szállt szembe a törökkel. Ráadásul saját vagyonából fedezte kiadásait, nemegyszer több ezer katonát vitt harcba szintén a saját pénzén, mert az osztrákoktól hiába várta a költségek kifizetését.

És akkor minden téren azt kellett tapasztalnia, hogy falakba ütközik. Valakik megvétózták, megakadályozták még az 50-es években (1650-esekben, persze), hogy nádorrá legyen, mert akkor tényleges hatalommal a kezében többet tehetett volna a törökök ellen. Látnia kellett aztán, hogy Bécs elárulta őt is, meg a többi magyart is, nem száll szembe a törökkel, sőt, szaporodnak a jelek, hogy titokban a két nagyhatalom szövetséget kötött egymással. Ilyen körülmények között ki nem lázadt volna fel…?

Bécsben viszont minderről tudhattak. Kémeik ott voltak Zrínyi mellett is, ahogyan az összes veszélyes nagyurat figyelték Magyarországon. Tudták hát, merre járnak szándékai, és eljött az idő, az a határ, amelyen túl Bécs már nem engedhetett szabad folyást a dolgoknak. Nem engedhette, hogy Zrínyi úr maga köré gyűjtse a vele megegyezően gondolkodókat és azok irányítójává váljon!

Tudták jól, tud bánni az emberekkel, mégpedig félelmetesen jól. Hiszen amikor horvát bán volt, egy parasztlázadást nem fojtott vérbe, hanem elbeszélgetett a lázadókkal és lecsillapította őket – senkinek sem görbült a haja szála sem és a lázadásnak vége lett… Egy krónikás így látta a dolgot: „Nagyravágyása miatt nem bízott benne az udvar”. Ez csak részben igaz – nem csak a nagyravágyással volt baj, hanem azzal, hogy Zrínyi, ha kipattan középre és fegyverbe hívja barátait, a katonáit, meg minden magyart, még a parasztokat is felfegyverzi – akkor alighanem „betette volna a kaput” Bécsnek, a császárnak.

Ezért volt ő nagyon kényelmetlen a kamarillának. És aki a kamarillának útjában volt, akitől tartottak, az már nem vihette sokra, sőt, ha nagyon „ugrált”, akkor már nem is élt túl sokáig… Ahogyan Zrínyi Miklós sem.

Aki mellesleg a sajátjait sem kímélte ám! Ha most jelenne meg egy olyan könyv a magyarokról (is), mint amit ő írt „A török áfium ellen való orvosság” címen („Áfium” = ópium, átvitt értelemben áltatás), alighanem fellázadna a magyar média. Képzeljék csak el: Zrínyi uram itt nem kevesebbet állít, mint hogy Magyarországnak a saját erejével kellene felszabadulnia a török uralom alól, de erre önerőből nem képes. Merthogy a mai magyarok nem értenek a hadakozáshoz. A régi hadvezérek iskolája kiveszetett, külső segítséget pedig ne is várjanak, mert amely hatalom kiverné innen a törököt, az országot aztán magának tartaná meg (prófétai szavak, lásd a következő évszázadok Habsburg-uralmát…). „Eddig sem volt köszönet az idegen segítségben”, szögezte le Miklós úr. Akkor hát mi kell Magyarország felszabadításához? „Fegyver, fegyver és fegyver kívántatik, és jó vitézi bátorság”! Vannak abban a könyvecskében sokkal veszélyesebb, ma azt mondhatnánk, „meredekebb” megállapítások is, amitől a kortársak alighanem alaposan felháborodtak. Zrínyi szerint azért nehéz a felszabadító háború ügye, mert „a magyar sem parancsolni, sem engedelmeskedni nem tud”. Vagy: „a magyar büszke nemességére, de mit sem tesz annak bizonyítására”. Megrója a magyarokat, hogy vagy otthon ülnek a feleségük, anyjuk mellett, vagy elszegődnek egy gazdagabb magyar úr házába, ahol csak mint többet isznak, és mi mást tanulhatnak? „Pompáskodni, lovat futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni, semmi jót nem követelni.” Vagy: „A magyarban megvolt mindig a fellobbanó lelkesedés, de csak ritkán a szívós kitartás”. Rengeteg, főleg persze katonai tanácsot ad a könyvében a magyaroknak. És mit látott Bécs? Hát e könyv alapján is azt, hogy ez egy veszedelmes ember afféle gyújtogató típus, aki könnyen lángra lobbanthatja a lázadásra amúgy is mindig hajlamos magyarokat. Ráadásul egyfelől azt látták, hogy a magyarok is egyre jobban felnéznek Zrínyire, akiből tehát egy lázadás vagy összeesküvés, de legfőképpen egy Bécs ellen indított háborúban a magyarok fővezére lehet bizonyosan. Másfelől meg látniuk kellett, hogy a Napkirály, a francia XIV. Lajos és Velence is titokban tárgyalóképesnek tartja ezt az embert, sőt tettek is neki ajánlatokat, figyelemmel kísérték pályafutását és azt sem zárták ki – tudták meg ottani kémeik révén – hogy Párizsban, Velencében, és talán másutt is arra számítanak, hogy Zrínyi Miklós lesz Magyarország királya! Már, ha lesz független, török- és német-mentes Magyarország…

A bécsi udvar bizalmatlansága nőttön nőtt Miklós úr iránt, és 1663 végén le is váltották főkapitányi, azaz katonai parancsnoki tisztségéből. Megtiltották neki, hogy a török ellen hadakozzon, amit ő semmibe vett, és csapataival – afféle privát hadsereggel – átkelt az ideiglenes határon, megrohanta a török vidékeket, és nagy pusztítást végzett a meglepett megszálló erők között. Még Szigetvárt és Pécset is el-, illetve visszafoglalta. Képzelhetjük, mit érzett Szigetvár falai között, ahol dédapja hősi halált halt, és ahol a Szigeti veszedelem minden leírt sora véres valóság volt alig száz évvel korábban…

Bécs számára persze mindez a nyílt engedetlenséggel volt egyenlő és nincs kizárva – bár a bécsi levéltárban fellelt iratok ezt nem támasztják alá, de ez a tény még semmit sem bizonyít, sem pro, sem kontra – hogy akkor születhetett egy elhatározás, sőt, akár egy döntés is arra nézve: a nagyúr kellemetlenkedéseinek véget vetnek. Élete utolsó évében, 1664-ben Zrínyi úr megint betört a török területre, és hónapokig ostromolt ott egy várat, küldözgetve közben segélykérő leveleit az osztrák hadvezetésnek – de a császár hadereje megint csak lábhoz tett fegyverrel várakozott, és nem segített a magyaroknak, így azok végül is véres fejjel voltak kénytelenek elkotródni a vár alól.

Lehet, ez adta meg a kegyelemdöfést Zrínyi Miklós császárbarátságának? De nem zárhatjuk ki, hogy Bécs is ekkor fogta fel: nincs már miért várni, Zrínyivel a jövőben is csak bajok lesznek, sőt, egyre több baj. Ha nem tesznek ellene semmit, akkor a magyarok között mind népszerűbb lesz annak ellenére, hogy említett könyvében miket vágott az arcukba. Ő egy katonai tehetség, ez kétségtelen, és ha tényleg sikerül fellázítania a magyarokat Bécs ellen, akkor ő lesz a vezérük, később talán királyuk is. Bécs és a kamarilla nem szerette volna hagyni, hogy az események idáig fajuljanak.

Amikor aztán augusztusban Bécs és a törökök megkötötték a kapitulációval is felérő vasvári békét, már senkinek sem lehettek kétségei aziránt, hogy Bécs nem a magyaroknak szurkol, hanem a törökök mellett áll, az ő érdekeiket képviseli. Az országos felháborodás persze lassan, hónapok alatt gyűrűzött szét. Ha Bécs akart tenni valamit Zrínyi Miklós kiiktatása, „megszüntetése” érdekében, akkor most kellett azt megtennie. Jött az ősz, ilyenkor nem indulnak meg a hadak, Zrínyinek időre lesz szüksége, hogy összeszedje embereit, erre jó a tél. Aztán majd tavasszal, ha felszáradnak az utak és a rétek, lesz elegendő takarmány a lovaknak, megjavul az időjárás, akkor kezdődhet a háború – Bécs ellen…

Nos, Bécs ezt nem várta meg. Bár Vasvár után és miatt a magyarság mélységesen fel volt háborodva, az udvar merészen kockáztatott. Mindez persze csak akkor igaz, ha Zrínyit a vadászaton nem egy vadkan sebesítette meg halálosan, hanem az egy jól megszervezett merénylet volt, profi bérgyilkosok munkája.

Lássuk a későbbi krónikásokat: „A jobbérzésű hazafiak nem tudtak belenyugodni ebbe a helyzetbe, amit a német tábornokok gőgös viselkedése és a német hadaknak a töröknél is veszedelmesebb garázdálkodása csak még jobban elmérgesített”, és valamiféle lázadást kezdtek volna szervezni, ami persze csak még inkább elrémisztette a kamarillát, egyúttal azt gyors cselekvésre ösztönözte. „A magyarok /…/ az uralkodó tűrhetetlen önkényeskedése ellen föl akartak lépni. Ezekben a tervekben nagy szerepe volt Zrínyi Miklósnak is, mielőtt azonban valamit is elvégezhetett volna, váratlanul meghalt, vadászaton egy megsebesített vadkan letiporta és halálra sebezte”.

A történészek sem mindig megbízhatóak. Találtam olyan történelemkönyvet, amelyet pár száz évvel az események után írtak, és ahol előbb tárgyalták Zrínyi halálát, és csak utána a vasvári békét, holott a két esemény fordítva volt, és éppenséggel ok-okozati összefüggésben is áll(hatot)t egymással. Ha merénylet volt, akkor éppen az augusztusi békekötés és a költő-hadvezér novemberi halála között vonhat egy oksági ívet, és nem fordítva. Zrínyi halálát elég jól dokumentálták. Éppen neves erdélyi vendégek jártak nála 1664. november 18-án és nekik rendezett vadászatot, ahol is az volt a cél, ki ejt el minél nagyobb vaddisznót. Erős a gyanúm, hogy az akkori végtelen magyar erdőkben ezek az állatok is – ideális létfeltételeket találva – a maiaknál jóval nagyobbra nőhettek. Nos, egy ilyen óriás vaddisznó került Zrínyi elé, előzőleg már megsebesítve, és rárontott a férfira, kinek nem maradt ideje az akkoriban még körülményes és lassú lőfegyvere kezelésére, karddal, majd puszta kézzel kezdett birkózni az állattal, amely agyarával végül is úgymond felszakította a nyaki ütőerét és a nagy ember percek alatt elvérzett.

Említettem a dokumentálást – egy erdélyi úr, Bethlen Miklós hamarosan papírra vetette ottani élményeit. De ebből sem derül ki semmi, merthogy szemtanúk nem voltak.

A halál körülményei: két erdélyi úr, Zichy és Bethlen, no meg Zrínyi vadászgattak szolgák és udvari vadászok és más cselédség társaságában. Érdemes megjegyezni, hogy Zrínyinek ott és akkor egyetlen magyar szolgája sem volt! Egy horvát, két olasz, még az inasa is olasz volt. Horvátországban történt mindez, a horvát szolgák jelenléte nyilvánvaló, az olaszok meg Zrínyi úr itáliai vonzódásainak eredményei, elég sok olaszt gyűjtött maga köré. Minden szolgájával annak anyanyelvén szokott beszélni. Így most a horvát vadász is horvátul jelentette neki, hogy ott valahol távolabb meglőttek egy nagy vadkant, de elment, ám a vére nyomán követhetik. Már tulajdonképpen vége volt a vadászatnak és az urak hazafelé, a Zrínyi-kastélyba indultak, amikor ez történt. Zrínyi néhány olasz és egyéb szolgája kíséretében elvágtatott, majd azok kis idő múlva hozták a hírt, hogy az úrral nagy baj történt.

Így tehát Bethlen messze nem tekinthető szemtanúnak. Zrínyi Miklós haláltusájának a jelek szerint nem volt szemtanúja. Még azt is el lehet képzelni, hogy egyik-másik szolgáját megvásárolta a kamarilla, jó pénzért, kisebb birtok ígéretéért azok az emberek megtántorodhattak Zrínyi iránti hűségükben. Bethlen maga azonnal indult a hintóval, merthogy azon akarták a sebesültet bevinni a kastélyba. „Gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, a bal kezében a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, nem szólott, csak meghala.”

„Csak meghala”! Hát ez az. Ha nem vadkan végzett vele, azt már el sem mondhatta, a vérveszteség és a kíséret késlekedése miatt esélye sem volt az életben maradásra. Nyilván akkor még hevert mellette egy vadkan is – vagy elmenekült? Lehet hogy nem is létezett? Lehet, hogy megvásárolt szolgái csalták őt az erdőnek abba a sűrű részébe, ahol már vártak rá az orgyilkosok? Merthogy a disznó egyszerűen elfutott, amikor feléje lőttek az urukat szorult helyzetéből kiszabadítani akaró szolgák és a vadász – legalábbis ők ezt vallották. De amikor Zrínyit félholtan találták, vaddisznónak nyoma sem volt. Ha csak nem magát a sérült, majd rögtön halott férfiút nem tekintjük nyomnak.

Bethlentől tudjuk viszont, hogy állítólag mielőtt ő és társa odaértek, az úr még magánál volt, csak a disznóról beszélt, aki „rútul elbánt vele”, és intézkedett, hogyan kössék be a sebét. Felmerül a kérdés: ilyen monológ egyáltalán elhangozott a valóságban is? És ha igen, milyen nyelven? Az olasz szolgák nem érthették a horvátot, a horvátok az olaszt, és ha Zrínyi uram abban az állapotában a másik anyanyelvén, azaz magyarul szólott, azt bizony senki sem értette… Akkor ki mesélte el az odaérkezőknek, hogy pár perce mit beszélt az úr?

Lássuk a sebek leírását, mert a gondos Bethlen Miklós azt is ránk hagyta: „csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelöl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje borit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás, de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fül, és alól a nyaka csigolyánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat ketté-szakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Ám van egy árulkodó (vagy úgy is értelmezhető) mondat is: „Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt”. Bethlen úr arra céloz, hogy a vaddisznó a mellső lába körmeivel felsértette a védekező Zrínyi kezeit, ami persze megtörténhetett, csakugyan. És a beszámoló végén, amikor már az urak hazavitték a holttestet, és a felesége is majd’ eszét vesztette a bánattól, egy apró kis megjegyzés megint gyanút kelt. Kiderül a fél mondatból, hogy a vitéz, fegyverforgató ember mégsem használta a fegyverét. „Sem lőtt, sem vágott a kanhoz”, pedig volt nála mindezen fegyverből…

Nos, ez megint egy gyanús momentum. Bethlen Miklós vallomása nem azt sugallja, mintha az úr a sorok között rejtette volna el az igazságot, hogy az értők majd kiolvassák belőle azt, amit nem akart leírni, vagy nem írhatott le egyenesen? Bethlen a jelek szerint azt írja, ami tényleg történt, illetve – és ez fontos helyesbítés, pontosítás: – azt írja le, ami az ő tudomására jutott. Attól bizony még megeshetett, hogy a vadkanvadászaton voltak sebzett vadak, no, meg voltak megvesztegetett szolgák, és voltak bérgyilkosok is. Elképzelhető, hogy vagy a cselédség közé keveredtek, és mindenki azt hitte, hogy az ott vadászó idegen, erdélyi urakhoz tartoznak, de az sem zárható ki, hogy a sűrűben rejtőztek, és csak az alkalomra vártak. A horvát vadász – Bethlen szerint „jáger” – tudhatta, hogy az erdő melyik részében várakozik egy vagy több bérgyilkos. És miután már lezajlott a vadászat, de valahogy úgy jött ki a lépés, hogy az orgyilkosok nem fértek hozzá Zrínyi úrhoz, mert az nem volt egyedül, pedig szokása volt vadkanra egyedül menni – hát a végén megparancsolták a lágernek”, valami ürüggyel hozza az urat abba az erdörészbe, ahol ők vártak rá. Novemberi délután volt, amikor már legkésőbb négy órakor sötétedik. Az erdők akkoriban hatalmasok és sűrűk voltak, különösen azok, amelyeket Zrínyi uram egyik kedvenc időtöltése, a vadászat számára fenntartott. Ne könnyen és messzire átlátható, aljnövényzet nélküli, tiszta erdőt képzeljünk el, pláne ne a manapság, különösen az Alföldön sokfelé látható ipari erdőket, a nyílegyes nyárfa-ültetvényeket – ilyenek akkoriban nem is voltak. Ez a mai Horvátország északi része volt, ahol az emberi tevékenység nem csökkentette, ritkította vagy zavarta az erdők és vadak életét. Egyszóval jó sűrű volt ez, ahol a vérnyomon elinduló vadász, amint lelépett az útról, az ösvényről, a nyiladéktól, a tisztástól pár méterrel távolabb már nem látott semmit sem maga mögött, sem előtte. Csak ment a nyomon, hallgatózott, és remélte, hogy a vadkan nem lapul a következő bokor alatt, és nem ront rá tettre készen, hanem már félig elvérzett az előző találatoktól, és sebektől, és neki könnyű dolga lesz.

Egyszóval: vadkan vagy orgyilkos?

A halál körülményei annyira furcsák, szokatlanok, és ezáltal nemcsak a magyarok számára, de Zrínyi külföldi barátainak és szövetségeseinek is gyanúsak voltak, hogy talán senki sem hitte el akkor és a következő években (évszázadokban…) a „vadkan-sztorit”. Mivel Zrínyi és Bécs között a viszony enyhén szólva is nagyon feszült volt, szinte felkínálta magát a hipotézis, hogy a hős hadvezért a bécsi udvar gyilkoltatta meg. Ugyanakkor ismerjük el: a történeti kutatás még most, a huszonegyedik században sem tudja megerősíteni ezt a feltevést, és mivel erre már a jövőben se nagyon lehet számítani (ha csak elő nem kerül egy orgyilkos, vagy beszervezője eddig lappangó emlékirata…), hát bele kell törődnünk az „állati verzióba”. Nyomozásunk eredménye tehát jelenleg, és kényszerűségből annyi: bár nagy a valószínűsége, hogy politikai gyilkosság, merénylet történt, de nem bizonyítható.

Nem volt bizonyítható már akkor sem, de ez a legcsekélyebb mértékben sem izgatta eleinket. Olvassunk ismét egy kései krónikást: „A szörnyű esemény híre hamar elterjedt az egész országban, mindenütt mélységes gyászt és fájdalmat okozva, hiszen a nemzet legnagyobb fia: a hős hadvezér, a nagy államférfiú, a költő és legjobb hazafi pusztult el benne. Jellemző az akkori politikai viszonyokra és a magyarságnak a bécsi udvarról táplált véleményére, hogy senki sem akarta elhinni azt, hogy Zrínyi Miklós így halt volna meg. Ellenkezőleg, mindenki (s ez a hit a mai napig is fönnmaradt) azt hirdette, hogy a bécsi udvar tétette el láb alól a nyakas és önérzetes magyar főurat.”

Bécsben aligha ültek jó politikusok. Lehet, meg tudták szervezni Miklós úr meggyilkolását, de legalább az örömüket kellett volna palástolniuk, ne adj isten: együttérzést mímelniük. De nem ezt tették, hanem még „rá is dobtak egy lapáttal” és az orgyilkosság-elmélet híveinek adtak ezzel újabb muníciót:

„Ezt a hitet még megerősítette az is: amíg Magyarország sírt, gyászolt nagy fia elhunyta alkalmából, s vele gyászolt az egész keresztyén világ – Bécsben nem titkolták nagy örömüket, hogy megszabadulhattak veszedelmesnek hitt ellenfelüktől.” (Mellesleg a törököknél is igen nagy ünnepségek zajlottak le ugyanakkor, amely ismét csak párhuzamot vonhat Sztambul és Bécs azonos érdekei között…)

Nem nyomozhattuk hát ki, hogy vajon ki volt az áruló? Valóban egy biológiai jellegű összecsapás, egy állat és egy ember között zajló halálos küzdelem történt mindössze – vagy egy politikai merénylet, amely aztán oly sokáig – mindmáig – homályban maradt? Mindenesetre a fejezetünk végszavának is beillene az az emelkedett hangulatú szöveg, amellyel a kései utód így foglalta össze az eseményeket: „Akkor halt meg, midőn a nemzetnek a legnagyobb szüksége lett volna nagy fiára, aki törhetetlen hazafisága, lángoló fajszeretete (? – a szerző értetlen megjegyzése: vajon milyen fajra gondolt a horvát, azaz szláv származású magyar nagyúr…? Arról nem is szólva, hogy e bolygón élő összes humanoid egyazon fajhoz tartozik, amit úgy hívnak: ember) mellett, mint költő, hadvezér, államférfiú, mint a magyar egységnek lelkes hirdetője örök időkre beírta nevét a magyar történelembe. Tündöklő példát mutatott a magyarnak, hogy soha ne veszítse hitét, reményét egy jobb jövő iránt, sőt, csak erre kell törekednie minden erejével…” Így igaz.