Skip to content

Nemere István – Árulók a magyar történelemben (PDF átirat)

  • by

Találatok: 0

201

Egy fejedelem: a köznapi áruló

Erdélyi fejedelem volt, aki olyan sok árulást követett el életében, hogy talán már ő maga is felfigyelt erre. Bár a legtöbbet észre sem vette. Oly gyakran árult el valakit vagy valamit, hogy lassan ezek a kis és nagyobb árulások lánccá fonódtak össze, és egész életét jellemezték. Képes volt egyik nap így beszélni, másnap meg amúgy, és még ő csodálkozott azon, hogy mások nem tartanak vele lépést.

Báthory Zsigmondnak hívták, Erdély fejedelme volt az 1500-as évek végén.

Báthory Istvánnak, az erdélyi fejedelemnek és későbbi lengyel királynak az unokaöccse volt ő. Amikor trónra ültették, az erdélyi urak arra játszottak, hogy lám, ez is egy Báthory, majd csak jó „király”, azaz fejedelem lesz belőle. Némileg rontotta ezt a hitet egy apróság: Zsigmondunk ekkor mindösszesen… kilenc éves volt! De hát az urak mindenáron be akartak vágódni a „nagy Báthorynál”, ezért emelték maguk fölé ezt a kisgyereket. Nem is sejtették, hogy ezzel majd mennyi gondot vesznek a nyakukba. Mivel még kiskorú volt, hát gyámok és tanácsosok vették körül. Akik között nem hiányoztak a Róma utasításait követő jezsuiták és más papi népség, akik aztán tökéletesen elferdítették szegény kisfiú lelkét. Vallási fanatikust neveltek belőle, beteges képzelőerőt fejlesztettek ki benne, és végső soron egy roppant hiú emberré tették őt.

Zsigmond felcseperedve valóságos rémálommá lett. Egyfelől nem vette figyelembe Erdély, e török vazallus ország politikai helyzetét, szerepét és súlyát. Folyton azon járt az esze, hogyan lehetne megszabadulni a török fennhatóságtól – hogy azt rögtön át is engedje Bécsnek, mert hiszen az egy igazi keresztény hatalom. Tizenhat évesen nagykorúsíttatta magát, és attól kezdve elszabadult a pokol. Az erdélyiek egy ördögfiókát vettek a nyakukba, aki véres zsarnokká lett.

Olyan árulóvá, aki szinte nap mint nap elítélt valakit. Az egyik nap még a legjobb barátjának tartotta X. vagy Y. nemesurat, hogy aztán másnap reggel az illető arra ébredjen: poroszlók jöttek érte, a várbörtönbe hurcolják, és rövid úton vérpadra jut…

Erdély pedig ekkor kezdte élni nevezetes „aranykorát”, itt biztonságban élhettek az emberek, évtizedek óta nem jártak erre fosztogató idegen hadak, kevés volt az adó és tisztes a jövedelem, mindenki elégedett lehetett. Ezt az állapotot kezdte fenyegetni ez a hányaveti, amúgy is rossz külsejű, izgága fiatalember, aki semmihez sem értett, elsősorban éppen nem a politikához, amibe folyton belekontárkodott.

Az egyik nap ezt ígérte, másnap önnön szavait elárulva, már annak ellenkezőjét mondta. Nála mindig annak volt igaza, akivel utoljára beszélt. Mindenkinek megígért bármit, hogy aztán annak ellenkezőjét tegye. Soha senki nem tudhatta, hányadán áll vele. És neki meg ez láthatóan igen tetszett. Ez az ember mellesleg egyetlen dologhoz értett csak igazán: a zenéhez. Maga is játszott, zenét szerzett, értője volt ennek a művészeti ágnak. Több nyelven beszélt, de ez akkoriban, főnemesi körökben inkább mindennapos dolognak, elengedhetetlen feltételnek számított, mint érdekességnek.

Báthory Zsigmond, a többszörös áruló először is felesküdött arra, hogy fejedelemként a török szultán hűbérese lesz. Aztán az első adandó alkalommal titokban kapcsolatokat keresett és talált Béccsel. Bár Erdély lakói ezt semmiképpen sem szerették volna, úgy döntött, hogy a fejedelemséget átjátssza az osztrák császárnak. A nagyra nőtt, külsőleg igen ellenszenves és sunyi kamasz azt hitte, ő már egyenrangú az igazi királyokkal, és nagy terveket szövögetett. Mivel úgy nevelték, hogy a pogánynak, azaz a törököknek adott szó nem kötelez, ő maga semmiképpen sem érezte árulásnak, hogy titokban felmondta az együttműködést Sztambullal. Hogy ez milyen rettenetes hatást gyakorolhat az ország lakóinak életére, eszébe sem jutott. Vagy ha mégis – hát nem érdekelte.

Titkos szerződést kötött az osztrák császárral, és arról ábrándozott, hogy kap egy magyar és európai hadsereget, amellyel majd mostani kenyéradó gazdája, a török szultán ellen vonulhat és felszabadítja a Balkánt, talán még Sztambult-Bizáncot is sikerül visszavennie! Örült tervek voltak ezek, a valósággal semmilyen ponton nem érintkeztek. De ez a beteges elme komolyan hitt bennük.

Zsigmond, amikor az erdélyi országgyűlés nem támogatta valamilyen nagyszabású tervét, bosszúból bejelentette, hogy lemond. És csakugyan ezt tette! Ünnepélyesen bejelentette, hogy többé nem tartja magát Erdély fejedelmének, aláírta – nyilvánosan! – az erről szóló okiratokat. Vagyis egyfajta esküvést tett, ígéretet, amelyet aztán később elárult.

Ilyen értelemben sokszoros áruló lett ez az ember.

Két hónap múlva – előző szándékát és ünnepélyes kinyilatkoztatását semmibe véve – egyszercsak váratlanul felbukkant Erdélyben, és kijelentette, hogy meggondolta magát és ismét ő a fejedelem!

Annyira áruló volt, hogy képes lett volna egy ilyen alkalommal eladni saját… országát! A németeknek, természetesen. Megüzente Bécsbe: ha egy Habsburg-hercegnőt kap feleségül, két sziléziai grófságot (meg is nevezte őket), valamint ha ötvenezer tallért adnak mellé, akkor örökre elhagyja Erdélyt.

Megint árulóvá lett, megszegte az erdélyieknek tett esküjét. Azzal bízták meg, és el is vállalta, hogy fejedelemként vezeti az országot – nem pedig, hogy eladja némi készpénzért, birtokért, és egy főhercegi feleségért!

Az üzlet létre is jött, mindezt megkapta, lemondott és elment. Az erdélyiek voltaképpen fellélegeztek, hogy Báthory Zsigmondot nem látják többé. Bár egyesek éltek a gyanúperrel, hogy bár Szilézia elég messze van, és Bécs sem örülne, ha ez az ingatag jellemű ember ismét visszatáncolna – és ezért nem voltak egészen nyugodtak. Aki ennyi esküjét szegte már meg, miért éppen most tartaná azt be?

A Habsburg-lánnyal kötött házasság felszínre hozott egy másik hiányosságot, ami ezúttal nem annyira Zsigmond úrfi jellemében, sokkal inkább a testében lapult. Kiderült ugyanis, hogy a fejedelem – vagy az adott pillanatban éppen ex-fejedelem)… – impotens. Soha és semmilyen körülmények között, semmilyen nővel nem volt képes megoldani ezt a problémát, ami persze kiszivárgott, és köznevetség tárgyává tette őt egész Erdélyben, sőt, most már – a felesége hazaírt levelei révén – Nyugaton is.

Erre megint csak ferde módokon reagált. „Dux Sigismundus”, azaz Zsigmond fejedelem ismét visszatért Erdélybe, újabb esküt szegve átvette a hatalmat. Míg távol volt, itthon az urak szerettek volna fejedelem nélküli köztársaságot csinálni. De ő megint visszajött, és lecsapott az urakra. Kémei mindig jelentették neki, mi történik Erdélyben, akár hivatalosan ő volt a fejedelem, akár nem. Lehetett ő éppen lemondás után, távol, vagy útban hazafelé – mindig tudta, kik szövetkeznek. És amikor hazajött, megint vérfürdőt rendezett.

Nem nagyon értjük így utólag az erdélyi urakat, miért tűrték? Ha egyszer (kétszer-háromszor…) elment Zsigmond, minek fogadták vissza? Senkinek sem volt annyi katonai ereje, hogy az orrára koppintson?

A jelek szerint nem volt, mert mindig akadálytalanul visszajött! Még az is megesett, hogy maga helyett egy közeli rokonát, magasállású egyházi személyt jelölt, de azt meg az itteniek elfogták és agyonverték… Hogy ezt miért nem inkább Báthory Zsigmonddal tették, aki erre túlontúl is elegendő okot szolgáltatott, nem tudható.

Érdemes megjegyezni, hogy Zsigmond fejedelem minden jel szerint egy különös rekordot állított fel az uralkodóházak, a királyok körében. Rajta kívül ugyanis nem tudunk olyan uralkodóról, aki hét év alatt négyszer mondott volna le a trónról, majd mind a négyszer visszatért volna azzal, hogy meggondolta magát!

Zsigmond úr bizony nemegyszer romlást hozott hazájára. Nem fizette ki az éves adót a töröknek, mire fosztogató, martalóc csapatok bukkantak fel a határon. Behívta a németeket, ami ugyanazt eredményezte – a németek helyett ugyanis fél Európából szedett-vedett zsoldosok jelentek meg, akik óvakodtak szembekerülni a törökökkel, inkább az erdélyi falvakat és kisebb városokat fosztogatták és sarcolták. Egy normális uralkodó alatt ilyesmikre sohasem kerülhetett volna sor.

Egyik esküjét a másik után szegte meg, tette azt bárkinek. Miután becsapta a törököket, becsapta az erdélyieket (sokszor), majd becsapta Bécset is, amikor olybá vette, hogy rossz üzletet kötött azzal a sziléziai birtokkal, az ötvenezer arannyal, meg a feleséggel – hát negyedszer is hazajött Erdélybe. Persze most már kezdte felfogni, hogy néhány karrieristán kívül senkire sem számíthat a történtek után. Ezért előtte Lengyelországba ment, ott a pénzén egy kisebb sereget toborzott magának, és azokkal a katonákkal tört be ismét. Ez volt már a sokadik árulása – hogy hányadik, senki sem számolta már régóta – hiszen a saját hazája ellen vezetett egy idegen hadsereget…

Valamilyen értelemben „többszörös apagyilkos” is volt, ha nem is a szó szoros értelmében. Ugyanis az egyik alkalommal összeesküvés vádjával elfogatta, elítéltette és kivégeztette azokat a férfiakat is, akik gyerekkorában mint gyámjai és tanácsadói, tehát apja helyett apái álltak mellette.

Ez azért már az amúgy béketűrő erdélyieknek is sok volt. Kezdték unni, hogy ez az elfuserált fejedelem hol uralkodik, hol nem, az is rossz, ha itthon van és vérengzik, de az is, ha elmegy, mert bizonytalanságot és káoszt hagy maga után. Talán a dátumok az olvasóval is érzékeltetik majd, mennyire elviselhetetlen helyzeteket teremtett. Elképzelhető lett volna mondjuk Franciaországban vagy Angliában, vagy bárhol másutt, hogy egy uralkodó egyszer van, másszor meg nincs, hol uralkodik, hol külföldön él, hol visszajön és úgy ül le ismét a trónra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, sőt, mintha el sem ment volna…?

Nos, az ominózus dátumok: Báthory Zsigmond Erdély fejedelme volt 1588. december 8-tól, 1597 december 23-ig. Lemondott, visszajött 1598. augusztus 22-én, és uralkodott 1599. március 21-ig, aztán lemondott. Visszajött 1601. április 3-án és uralkodott 1602. június 29-ig. Lemondott (de igazából még tovább uralkodott vagy két hónappal). Utolsó lemondásának dátuma 1602 augusztusa, ez már tényleg az utolsó volt. Utóéletéről csak annyit: Prágában élt, ahol addigi mentora, a bolond Rudolf császár is. Később kiderült róla, hogy az erdélyieknek igazuk volt vele kapcsolatban: összeférhetetlen, izgága és notórius esküszegő volt ez az áruló – ugyanis amikor már mint afféle „nyugdíjas fejedelem” élt osztrák pénzen, akkor is összetűzése támadt a hatóságokkal, börtönbe is zárták, de aztán kiszabadult.

Árulója volt ő mindennek és mindenkinek, akivel és amivel csak kapcsolatba került élete folyamán. A sok állami csalás és árulás után említsük meg azt is: egyik legjobb és legbizalmasabb barátját is beárulta az osztrák hatóságoknak azzal, hogy az illető nem szívleli Bécset és a császárt, sőt, ezek ellen dolgozik. Ez volt Zsigmond úr sajátos „búcsúajándéka”, amikor immár végleg eltávozott Erdélyből. Azt a barátját pár nappal elutazása után az osztrák hatóságok elfogták és kivégezték.

Hát ilyen semmi-ember volt Báthory Zsigmond, az egyszervolt-holnemvolt fejedelem.

 

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!