Egy provokátor munkához lát

Az az ember bolond volt

Minden jel arra utal, hogy az igazi bolondokhoz hasonlóan néha nagyon meg tudta magát játszani. Olykor meg – éveken át, akár – teljesen tiszta elmével végezte a munkáját. Végső soron azonban nem volt normális, mert olyan dolgokat müveit sorozatban és sok éven keresztül, amelyek utóbb általános megütközést keltettek. Ráadásul majdnem száz évig titokban maradtak ezek az ügyek, és amikor egy magyar történész az 1870-es években – végre hozzáférve az osztrák levéltárak addig féltve őrzött aktacsomóihoz -leleplezte a „nemzeti hőst”, hát nagy botrány tört ki. Hisz addig mindenki másképpen ismerte a „bolondot” – sőt, éppen annak tartották őt a legkevésbé. Amikor Fraknói Vilmos, a kor neves történésze az új adatokat nyilvánosságra hozta, egy ország hördült fel kedvenc hőse mellett és érdekében. Olyannyira, hogy sokan el sem akarták hinni mindazt, amit a „magyar szabadságért életét adó” emberről ott összeírtak.

Mi több, az akkor már hosszú évtizedek óta emigrációban élő Kossuth Lajos nyílt levélben intette meg a – később könyv formában is megjelent – tanulmány szerzőjét, hogy legyen több elnézéssel a szegény hős iránt… Egy kis „caritas”-ért, azaz kegyességért, könyörületességért fohászkodott a szerzőhöz. Mindig így van ez, ha megjelenik az igazság egy olyan emberről, akit a honfitársak – sokszor már csak képzeletükben – de túl magas szobortalapzatra állítottak.

Ám a történész nem hajolt meg a nemzet nagy embere, Kossuth előtt sem, és könyvének előszavában, annak is a végén bizony odamondogatott a nagy ikonnak, a Kossuth-szentképnek is: „Ismerem a történetíró kötelességét: hamisat ne állítson, igazat mondani ne rettegjen – de nem ismerem el azon jogát, hogy a „caritas” sugallatára az igazságtól eltérjen”.

No, lett is erre nagy felhördülés! Már csak azért is, mert hiszen dolgozatában a tudós férfiú nemhogy lerántotta a magas talapzatról az oda felrakott és jelképesen szólva carrarai márványba faragott hőst, de alaposan meg is forgatta a s… sárban. Nem hagyott rajta egyetlen négyzetcentiméternyi tiszta, makulátlan helyet, mert hát az illető nem is volt makulátlan, olyannyira nem, hogy egyfelől közönséges gazembernek mutatkozott, másfelől a nemzet és egy eszme árulójának, harmadsorban pedig klinikai esetnek – ez utóbbi talán némi magyarázatot adhat ugyan az előző kettőre, de felmentést semmiképpen.

Martinovics Ignácról van szó. Akiről annakidején még az én nemzedékem is azt tanulta az iskolai történelemoktatás keretében, hogy nagy magyar szabadsághős volt, aki a jakobinus mozgalmat alapította és a francia forradalom mintájára itthon is azt akart kirobbantani, de végül is árulás folytán a hatóság lefogta, bebörtönözte, elítélte, és a Vérmezőn kivégezte.

Azt az apróságot elfelejtették velünk közölni – amit azért a tudósok, a történészek és nyomukban talán egynémely politikus is – jól tudott, hogy az „árulást” nem más, mint maga a mozgalom vezetője követte el! Aki nem volt egyéb lényegében, mint egy szánalmas spicli, egy provokáló ügynök, amely foglalkozást a francia eredeti után századokon keresztül Magyarországon is „agent provocateur” (ejtsd: azsan provokátor”, midnen „r” hangnál erősen raccsolva) volt.

Lássuk előbb az embert és életútját, majd később azt, milyen politika, és történelmi helyzetben kezdett működni az embereknek ez a roppant kártékony fajtája.

Martinovics Ignác ősei albánok voltak. Azon albán (kis)nemesek közül való volt az apja, akik Magyarország felszabadítása (az 1690-es évek) után menekültek fel a Balkánon még mindig, és még sokáig tomboló török hatalom elől-alól. Ezek az emberek az elnéptelenedett Délvidéken telepedtek le, ahol éppen a török háborúk miatt kevés volt az ember, és minden birtokos örömmel fogadta a szorgalmas földművelőket. Persze, az albán kisnemesek inkább a fegyvert részesítették előnyben, mintsem az eke szarvát vagy a kapát. De rájuk is szükség volt, éppen mert őrizni kellett azt a továbbra is nyugtalan határvidéket, ahol a törökök azért – mintha mi sem történt volna – olykor bebecsaptak egy kisebb sereggel, vagy inkább rablóbandával. Az albánok jó katonák voltak, és személyes tapasztalatból ismerték a törököket, nemegyszer a nyelvüket is bírták, hát ideális határőrzöknek bizonyultak.

Martinovics apja tehát letelepedett a magyar délen és sok ezer honfitársához hasonlóan idővel beleolvadt a magyarságba, ami elég könnyen ment egy olyan etnikailag kevert vidéken, ami ott és akkor kialakult. Mindenesetre a katonatiszt alig múlott negyven, úgy döntött, hogy elég a hadakozásból, és mint tiszt nyugdíjba vonult. Felköltözött Pestre és ott hamarosan nösülési szándékkal körülnézett a tisztes polgárlányok között. Nincs arról adatunk, idősb Martinovics tiszt úr milyen fokon ismerte a magyar nyelvet, vagy hogy egyáltalán ismerte-e? De tény, hogy végül is rátalált szíve választottjára, akivel összekapcsolta az életét. Sejthetően a polgárlány nem volt teljesen vagyontalan, bár ezt a tényt aztán elhomályosította egy másik: miután Martinovics úr hét (!) gyermeket nemzett asszonyának, hirtelen elhalálozott… Ez nagy csapás volt az asszonynak, hiszen ott maradt őt lánnyal és két fiúval, anyagi tartalékai hamar kimerültek. Ennek ellenére – meg kell hagyni – becsülettel nevelgette mind a hét gyermeket, de talán hogy terheit könnyítse, a két fiút papneveldébe adta, amilyen gyorsan csak lehetett.

A papneveldét a katolikus egyház tartotta fenn, így a szegény özvegyasszonynak sem a fiúk eltartásáért nem kellett fizetnie, sem tandíjról nem esett szó. Így jelentősen könnyebb lett az asszony terhe – viszonzásul tisztában kellett lennie azzal, hogy két fiát bizonyos értelemben örökre elveszíti. Mert mire felnőnek, a családi kötelékeik alaposan meglazulnak (ami talán célja is volt az iskolának…), és végül fiaiból papok lesznek, akik nem örvendeztetik meg őt unokákkal. Viszont cserébe csökkent a rá nehezedő teher, és abban is bizonyos lehetett, hogy ezzel egy sajátos „szakmát” adott fiai kezébe.

Ignác volt a legkisebb gyerek, 1755-ben született, és mielőtt a papokhoz került, bizony nemegyszer éhezett ő is, akárcsak a testvérei vagy az anyja.

Az életrajzírók egy része, különösen akik a volt „szocializmusban” írtak róla könyveket, általában elkerülik a fájdalmas, érzékeny, vagy éppen leleplező erejű pontokat Martinovics Ignác életében. Ez bizony minden korok életrajzíróinak sajátja Plutarchostól napjainkig. Így ezekben a cukrozott, mézes-mázas regényes feldolgozásokban nem találjuk nyomát sem annak, hogy a kis Ignáccal valami nem volt rendben már kezdettől. Igen, az agyára, a gondolatvilágára, a természetére gondolunk! A tanárok gyanították, hogy egy kicsit „hangyás”, valami baj van a fejével. A viselkedése, a megnyilvánulásai alapján következtettek erre, de a dolog nem volt nagyon feltűnő, és akkoriban amúgy is nagyon keveset tudtak még az elmebetegségekről.

Ha pedig valaki értett is ehhez, azt is tudnia kellett – szállóige volt ez már akkortájt is – hogy az elmebeteget csak egy hajszál választja el a zsenitől… És bizony lehet, hogy a kisfiú, majd később nagyobb kamasz tanulmányi eredményei csakugyan e kettő között ingadoztak. Ennek tudhatták be, hogy nem elég kiegyensúlyozott – és akkor persze még finoman fogalmaztak.

A bevezetőnkben említett Fraknói Vilmos finoman megjegyzi leleplező jellegű életrajzában, hogy a tizenéves Martinovics Ignác „lelkében a belső meghasonlás tünetei feltűnő módon jelentkeztek”. És elég korán, valljuk be. A papnevelőknek talán jobban oda kellett volna figyelniük. Vagy úgy vélték, a „gyárilag kishibás” emberből még jó pap vagy szerzetes lesz?

Magyarország nem lévén önálló ország, hanem csak Bécs egyik osztrák tartománya, hát az egyházi vetülete is ennek megfelelően alakult, követte a közigazgatási beosztást. A Szent Ferenc Rend, a ferencesek, avagy franciskánusok sem oszlottak külön magyarországi és osztrák szervezetekre, egy volt az egész, Bécsi központtal. Ignácot itt is okították egy évig, majd Pécsre került a ferences barátokhoz. Mikor érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ő legszívesebben szerzetes lenne? Amiben igencsak kitűnt, az a nyelvtanulás volt, hamar és sok nyelvet elsajátított, a legtöbb nyelven teljesen perfektül beszélt és írt. Tizenhét évesen be is léphetett egy ferences kolostorba „Domonkos testvér” néven. Már arra az útra lépett, amikor teljesen megszűnnek régi családi és egyéb kapcsolatai – igaz, „egyebek” nem is voltak, hiszen már gyermekkorától papnak készült.

Mire megint eltelt egy-két év, és Ignác-Domonkos tizennyolc éves lett, egyértelművé vált kibírhatatlan természete, krónikus összeférhetetlensége másokkal. Képzelhetjük, miket kellett művelnie egy olyan közegben, ahol a türelem, a szeretet, a megbocsátás a mindennapos értékek és azokat szinte mindenki magas fokon gyakorolja…! Kivéve persze „Domonkos testvért”, aki néha úgy viselkedett, mintha az „ellenkező helyről”: a pokolból érkezett sátánfi lenne…

Baján élt akkor a ferences rendházban, és már feletteseinek is feltűnt, milyen szívesen mószerol be másokat. Valóságos mániája volt – egy a több közül – hogy kihallgatta, miket beszélnek a társai egymás között, aztán rohant vele a kolostor vezetőjéhez, és élvezettel, szinte kéjesen ismételte el amazok szavait. Remélte, hogy emiatt majd példás büntetést kapnak… Ignácnak soha semmilyen előnye nem származott ezekből a denunciálásokból, mégis gyakorta megtette. Láthatóan nagyon élvezte, hogy másokat bemárthat, bajba keverhet… Ezek bizony nem egy alázatos szerzetes jellemvonásai!

Mindennek a teteje az volt, amikor a rend főnökeihez fordult és bemártotta a bajai kolostor vezetőjét is azzal, hogy őt annak idején erőszakkal hurcolták el a papneveldébe, dehogyis akart ő pap lenni! Ehhez képest éveken át ott volt, és élvezte, amit kapott, a nyitott ajtón soha ki nem lépett… Ez már teljesen abszurd vád volt, a rend budai főnökei személyesen zarándokoltak el Bajára, hogy jól megnézzék maguknak azt a különc fiatalembert, a rendtársukat, aki ilyesmit állít. Majd a lelkére beszéltek, mire megnyugodott, visszavonta állításait, és erőteljesen fogadkozott, hogy továbbra is szerzetes szeretne maradni. A főnökök napirendre tértek az eset fölött.

Ha valaki érdemben figyelte volna Domonkos testvért, talán már akkor rájön, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Ha őt idejében kiszűrik, akkor talán megszabadulnak tőle, az élete más pályára terelődik, a végén nem okozza annyi ember értelmetlen halálát – beleértve a sajátját is!

De senki sem figyelt fel rá, nem látták a természetében és viselkedésében felbukkanó nyugtalanító jeleket. Azt, hogy bármikor képes szemrebbenés nélkül hazudni, letagadni azt is, amit őt perccel azelőtt mondott vagy tett tanúk előtt. Sőt, inkább tetszett nekik, hogy ez a kis zseni könyvből, tanár nélkül is képes volt megtanulni több nyelvet. No és a matematika…! Az volt a kedvence, a vesszőparipája, a mindene (egy ideig…).

1775 és 1779 között ismét Budán volt, és elvégezte a hittudományi (=teológiai) egyetemet. Persze elég sok baj volt vele ott is, de azt mindenki kénytelen volt elismerni, hogy nem mindennapi emberről van szó. Ahogy néha megesik: a fényes, tudományos, analitikus, és sokoldalú elme párban járt a legsunyibb, legaljasabb jellemmel, amit a tanárai sokszor voltak kénytelenek megállapítani, nagy sajnálattal. Sok mániája volt, például üldözési is. Az egész világgal szemben abszolút bizalmatlan volt, mindenkire úgy nézett, mint az ellenségére. Ezek bizony már pszichés tünetek, bár az igazi bajok csak később kezdődtek. De ezek a figyelmeztető előjelek, amikre persze a tizennyolcadik század végén még senki sem figyelhetett fel úgy igazán.

Lassan átalakult a szemlélete, de csak a papi pálya és a matematika vonatkozásában. Szerette ezt a tárgyat tanítani, persze más fiatal papoknak, értett is hozzá – ezért egyre inkább nyűgnek érezte a papi pályát. Nem feledkezhetünk meg arról a meglepő tényről sem, hogy Martinovics Ignác, azaz „Domonkos atya” szexuálisan érintetlen, azaz szűz volt – de nemcsak pap korában, ami természetes (vagy annak kéne lennie a papi cölibátusra való tekintettel), de később is! Ez az ember olyan súlyosan terhelt volt, hogy alighanem iszonyodott a nőktől, és ezért soha nem is próbálkozott náluk. Ez és számos mániája, kényszerképzete éveken keresztül nyomasztotta a lelkét, és rombolóan hatott rá.

1780-ban, Mária Terézia császárnő negyven éves uralkodás után meghalt, és átadta helyét I. Józsefnek, akit a magyarok előszeretettel neveznek „kalapos királynak”, merthogy magyar királlyá nem koronáztatta magát, képletesen szólva tehát nem koronát, hanem csak kalapot viselt, mint egy polgári személy, egy kívülálló „civil”. Sokan ezért is tartották az ő tízéves uralmát – magyar viszonylatban legalábbis – törvénytelennek.

Huszonöt éves volt ekkor a fiatal pap, aki ekkor fellázadt, bement feletteseihez és egyszerűen kijelentette: ennyi volt, elég volt, ő már nem akar pap lenni, nem bír együtt élni ezzel az életformával. Lehet, hogy néhány főnöke megkönnyebbült, mert már nagyon elege volt ebből az izgága alakból, aki ráadásul az utóbbi években roppant nagyképü is lett. A maga tudása birtokában és a saját személyiségétől, vélt vagy valós értékeitől eltelve „Domonkos testvér” mindenkit lenézett, semmibe vett, és ezt lépten-nyomon érzékeltette is velük. Egyelőre köztes megoldást találtak ki számára: mint pap-tanár keressen állást valamelyik vidéki polgári iskolában. Ekkor végre elhagyhatta a kolostort, tanári állásokat pályázott meg sorban. Amire olyan büszke volt addig: a tudására – arról kiderült, hogy mások is tudnak legalább annyit, és akadtak, akik nála is többet. Ettől Martinovics valósággal megrémült. Ha eltanácsolták és nem kapta meg az állást – bizony akkoriban a tanároknak is felvételei vizsgát kellett tenniük egy-egy új állás érdekében! – akkor visszament a kolostorba és ott főtt a saját levében. Ismét megerősítést nyert régi tézise, miszerint az egész világ összeesküdött ellene, és minden másik ember csak azért létezik ezen a világon, hogy az ő életét megkeserítse, sőt, hogy vele leszámoljon…!

Később elnyert egy állást valahol az isten háta mögött, egy kisvárosban – akkor megint azt kezdte fontolgatni, hogy nyilván ez is része az ellene szőtt összeesküvésnek, elásták őt itt a távolban, hogy ne szerezhessen ismereteket a világ eseményeiről…

Talán senkit sem lep meg, ha közöljük: Ignácunk depressziós is volt. Negatívan szemlélte az őt körülvevő embereket és eseményeket, semmiben sem talált örömöt. Úgy látta, őt csupa gonosz ármánykodás veszi körül. Elkezdett leveleket küldözgetni főnökeinek, és ezekben ismét csak beárult mindenkit, akivel akárcsak őt szót is váltott. Ez az ember nagyon fontos személyiségnek képzelte magát. Az önértékelési zavarok aztán egész hátralévő életére is áthúzódtak, a spicli-attitűd, azaz az árulkodás mint alapvető viselkedésforma, szinte napi létszükségként tartozott az életéhez.

És mindezen közben csak úgy ontotta magából a tehetséget! Mert el kell ismerni, hogy fiatalon jelentős tudásra tett szert, sőt, nem habozom kijelenteni azt sem, hogy tudós emberré vált. Amellett, hogy számtalan természettudományban nagyon is jártas lett, a zenéhez is értett, a templomi orgonákon művészi szinten játszott. Tudományos szakfolyóiratokban – amelyekből akkor kevés volt, és a közös jellemzőjük: mind Bécsben vagy német földön jelent meg, nagyobbrészt latinul, de egyre több németül is – közölte cikkeit. Kezdték ismerni a nevét több tudományágban, elsősorban persze a matematika nem túl számos művelője.

Ez az ember tényleg nem sokáig bírta már a „gyűrődést”, különösen lelkileg. Egyszer éppen ismét a kolostorban lakott, amikor fogta magét, megszökött, és csak annyit üzent vissza, hogy őt ott többé nem látják. Mivel azért nem volt mindennapos dolog, hogy egy szerzetes így intsen búcsút, próbáltak rá hatni, de akkor minden hiábavaló volt.

Ignác előbb rokonaihoz menekült. A nötestvérei férjhez mentek, némelyik egészen tehetős emberhez, hát senki sem lepődött meg azon, ha a fivérüket vendégül látták egy-két hétig, aztán a „szerzetes” tovább vándorolt a másik sógorhoz.

Persze ezt sem lehetett a végletekig csinálni. A rokonok protekcióval elintézték, hogy a különc papot nevezzék ki a hadsereghez – tábori lelkésznek! Akkortájt nagy hadserege volt az osztrák birodalomnak, sok pap élt így. Ignácunk elment hát egy távoli garnizonba, de ott meg a csillogás, a pompa hiányzott neki. És az, hogy őt csodálják! A tudását, a briliáns elméjét, az eredményeit… Sokszor maga kreálta eredményeit… Például olyan tudományos és egyéb címeket és rangokat talált ki önmagának, amikkel őt soha sehol fel nem ruházták. De mit számított ez? Szüksége volt a permanens csodálatra, a szűnni nem akaró ajnározásra, a fényre… Nem volt nála hiúbb ember.

Ezért történhetett meg, hogy a papi munkából elcsábíthatta őt egy lengyel mágnás, Ignacy Potocki, aki nagyon gazdag ember volt, és bár eleinte idegenkedve figyelte az izgága papot, rájött, milyen nagytudású ember, és milyen sok nyelvet ismer. Hát egyszerűen felfogadta őt félig idegenvezetőnek, tolmácsnak, útitársnak, társalkodónak.

Hát az biztos, hogy a lengyel arisztokrata attól kezdve nem unatkozott. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem volt hiány az eseményekben. Egy őrült pappal bejárni Európát – nem mindenkinek juthatott osztályrészül. Tény, hogy Ignác útikönyvekből, történelmi olvasmányokból, szakmunkákból nagyon felkészült az útra, és a legkisebb olasz vagy francia vagy angol vidéki templomról és kastélyról is hosszan tudott mesélni a mágnásnak. Ráadásul minden szava igaz volt. Lassan nélkülözhetetlenné vált. Több mint egy évig kóborolt a két férfi és cselédségük szerte a kontinensen.

Nem is lett volna semmi baj, ha nem támad Ignác agyában egy újabb érdeklődési kör, amely aztán később a végzetét okozta. Ezt úgy hívták: politika. Ha nem kezd ezzel foglalkozni, hanem megmarad annak, ami volt: egy különc természetű, nehezen elviselhető embernek, talán a tudomány területére sodródik, és maximum egy szűk szakmai körben ismert izgága alakról maradnak fenn emlékek -vagy fenn sem maradnak.

De hát Ignác és lengyel „gazdája” kénytelenek voltak szembesülni azzal, amivel sok kelet-európai honfitársuk: a fejlett Nyugattal. A nyugat akkor persze igazából nem volt még olyan nagyon fejlett – hiszen csak az 1700-as évek második felében járunk! – viszont az oroszországi, az osztrák birodalmi, a balkáni török, stb. viszonyokhoz képest óriási volt a különbség. Nyugaton akkor már erős volt a polgárság, minden társadalmi osztályok legfontosabbika, szinte gerince – és az oda tartozó emberek már számos jogot kiharcoltak maguknak még a monarchiákban, azaz királyságokban is.

Különösen azért hagyott mély nyomokat a két férfi, a magyar és a lengyel lelkében ez az utazás, mert a „nyugati kör” táján tettek egy keleti kört is: Oroszországban. Így a két világ közti ellentét még élesebben vésődött beléjük. Nem tudtak nem gondolni arra, hogy valamit tenni kellene e kontraszt enyhítéséért. Valamit, amivel ezeket a szerencsétlen lengyel, magyar, osztrák, cseh, stb. embereket is fel lehetne emelni a nyugati szintre, vagy legalább valamelyest enyhíteni a sorsukon!

Innen aztán egyenes út vezetett a politikához. Eleinte csak a két férfi vitázott és tervezgetett órákon keresztül, aztán – mikor hazajöttek – már mindkét Ignác el volt jegyezve a társadalmi mozgalmakkal, a politikával. Ignacy Potocki később részt vett a lengyel harcokban, a napóleoni időkben egyik vezére volt a megmozdulásoknak, amelyekkel a lengyelek az idegen igákat akarták lerázni magukról.

Martinovics Ignácot is magába szippantotta ez az elégedetlenség. A katolikus szerzetesből előbb szabadkőműves lett – be is lépett abba a sokat vitatott szervezetbe győzött benne a materialista világnézet, ami, valljuk be, nem gyakori és főleg nem ilyen gyorsan lezajló folyamat egy… pap esetében!

Ugyanakkor hagyjuk meg neki azt a pozitívumot, hogy Martinovicsot erre az útra a segítés vágya lökte. Nyilván ő maga is szeretett volna sokkal inkább egy szabad társadalomban élni, semmint egy olyanban, amilyen jutott neki az osztrák birodalomban. Itt nem sok esélye volt az előbbre jutásra, pedig elméletileg kisnemesi származása meg kellett volna adja neki a felfelé vezető lépcsőket. De nem így történt, és ez örökké bántotta ezt a férfit.

Egyáltalán, tele volt elégedetlenséggel, feszültségekkel, elfojtással, tenniakarással – és mindehhez egy zűrzavaros eszmerendszer társult, amelyet maga sem tudott volna kifejteni másoknak.

Ahhoz, hogy előbbre jusson, sajátos módot választott. Végre el kellett hagynia az egyházat, és a polgári pályákon haladni tovább. Ekkor már Lembergben volt főiskolai tanár, egyre előkelőbb emberek köreiben forgott, tudományos könyveket írt németül és ki is adatta azokat a saját pénzén. De a reverendát le kellett vetnie, hisz már nem volt istenhívő, és még kevésbé értett egyet a katolikus egyház tanításaival. Mások egyenes utat választottak volna – de Martinovics nem volt „mások”, ő Martinovics volt, nyakas ember, aki inkább a fúrást, az intrikát, a rosszindulatot, a zavarosban halászást választotta módszeréül. Névtelen és neves feljelentésekkel próbálta kisiklatni közvetlen egyházi felettesei életét, olyan viharokat kavart Lembergben és Budán, hogy amikor aztán bejelentette: el kell hagynia az Egyházat – a felettesek mindenütt fellélegeztek.

Örültek, hogy végleg megszabadulnak ettől a kellemetlen alaktól, aki mindig csak bajt csinál és botrányokat okoz.

A politika mágnesként vonzotta: francia és latin nyelven olyan „filozófiai” műveket tett közzé, persze álnéven, amelyek a bécsi kormány működését kritizálták, és egy eljövendő, sokkal jobb társadalmat vizionáltak. Természetesen a nyugaton látott társadalmi formációkat állította be mintaként az olvasók számára.

Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy miközben ez az izgága ember egyfelől az egyházat bosszantotta, másfelől a szabadkőművesek között egy felvilágosult társaságban tevékenykedett – a tudományt sem hanyagolta el. Bár vegyes érzelmekkel, de ki kell jelentenünk, hogy a magyar történelem soron következő árulója bizony… zseni volt. A tudomány területén mindenképpen. Új fizikai módszereket fedezett fel, ezeket müveiben le is írta, némelyik máig az ő nevéhez fűződik. Sajátkezűleg készített addig nem létező műszereket, ezek egy részét máig használják, persze már nem tudják, hogy az első példányokat éppen Martinovics Ignác gyártotta.

A zseni, mint oly sokszor a zsenik, a magánéletben kiállhatatlan és ellenszenves alak volt, akit szinte mindenki utált, és bizony okkal. Martinovics minden lépéséhez, minden állásváltoztatásához, felemelkedéséhez magas bécsi protektorokat keresett (és talált), kollégáit megfúrta, lassanként az egész város (az osztrák időkben a várost németül Lembergnek, a lengyel időkben Lwów-nak, az orosz időkben Lvov-nak, ma Ukrajna részeként Lviv-nak hívják) megutálta és alig várták, hogy végre elköltözzön onnan, akárhová!

De máshol sem volt belőle haszon. Egy másik város másik egyetemén pár hét alatt összeugrasztotta a tanár kollégákat, botrányt botrányra halmozott, konfliktusokat gyártott. Majd névtelen levelekben mindenkit feljelentett, akivel csak összekülönbözött. Olyan bőszen rágalmazott sokszor általa alig ismert embereket, mintha az lenne életének értelme. És lehet, hogy ez volt, hiszen tudjuk, a szó valamelyik értelmében bolond is volt, azaz kiegyensúlyozatlan, zavaros elméjű ember. A tudományos témákban nagyon otthon volt, de például senkivel sem volt képes normálisan beszélgetni, mert Martinovics Ignáccal csak egyetlen témáról lehetett beszélni: Martinovics Ignácról. Igen, önmagáról beszélt, és csak magáról. Az egoizmus olyan fokára jutott el már akkor, harmincegynéhány éves korában, ami minden bizonnyal beteges és csak elmekórtani esetek leírásaiban szerepelhetett.

Neki nem volt elég mindaz, amit csakugyan ő talált fel. A valós tudományos érdemei mellett afféle szélhámos módjára sok egyebet is tulajdonított magának. Érdemeket, találmányokat, tudományos eszméket. Sok pályázaton vett részt itthon és külföldön, de a végén akármelyik jeligés résztvevő nyerte azt meg, Martinovics azonnal azt kezdte terjeszteni, hogy az is ő volt. A legtöbbször kiadta magát olyan külföldi tudományos társaságok tagjának is, amelyek még csak az ő létezéséről sem tudtak. Mi több, azt terjesztette magáról ez a férfi, hogy számos külföldi tudományos akadémia is tagjai közé választotta! Ráadásul nem létező címeit nemegyszer cikkei, tudományos könyvei címlapjára is rányomatta, amiből persze bonyodalmak keletkeztek. Néha olyan gyerekesen viselkedett – tudnia kellett volna, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint… de Martinovics Ignác értehetetlen okokból nemegyszer magára vállalta a közmondásos „sánta kutya” szerepét is, csakhogy „villoghasson”. Ez volt egyik lételeme.

Szélhámos és notórius hazudozó volt, aki valódi tudományos könyveinek évről évre megújított jegyzékébe olyan könyveket is felvett, amelyeket… soha meg sem írt, így azok nem is jelenhettek meg, nem is léteztek! Miért nem volt neki elég a valós eredmények listája, a csakugyan elnyert dicséretek, címek sora? Miért kellett mindent meghamisítania, elrontania? Romboló ösztön volt ez benne, vagy annyira elvakultan akarta önnön személyét feljebb, és még feljebb emelni? Talán ez utóbbi dominált nála.

A magyar történelem egyik legnagyobb árulójának életét azért írjuk le ennyire részletesen (miközben igazából még sok kisebb jelentőségű, bár rá igencsak jellemző dolgot elhallgatunk most a szükséges hely hiánya miatt…), mert nagyon jellemző volt rá. Egész lényében benne bujkált az árulás, a másik ember denunciálása, beárulása, ily módon akadályozása az előrejutásban. És így képzelte önmagát felemelni, előbbre juttatni. Ez az ember, bármilyen tehetséges is volt, nemtelen módszerekkel küzdött azért, hogy mások fölé emelkedhessen. Ez is lehet indító ok valaki számára. Neki mindenképpen ez volt az egyik fő mozgató ereje.

Olyan erő hajtotta, hogy képes volt elutazni Bécsbe és kieszközölni magának egy meghallgatást magánál a császárnál (!) csak azért, hogy valakit félrelökhessen az útjából, és előbbre jusson a ranglétrán. Mindig magas protektorokra hivatkozott és így szerzett állásokat, így jutott előnyökhöz, miközben nemegyszer utólag derült ki, hogy a magas protektorok nem is hallottak Martinovics Ignácról.

Persze nemegyszer utolérték a különféle büntetések is. Egyszer éppen a császár látott át a szitán és már mint közismert rágalmazót és szélhámost megfosztotta addigi eredményeitől, és címeitől is. Amit persze Martinovics úgy értékelt, hogy lám, ismét összefogott ellene az egész világ, a felsőbbség, a hivatalok, mert mindenkinek csak egyetlen célja van ezen a világon: bántani őt, Martinovics Ignácot…! Egója akkora volt, mint egy hegy, önkritikája viszont gombostűnyi… sem.

Ez az ember akkor múlott el harmincöt éves (az 1790-es évekbe fordultak a naptárak), de sokkal idősebbnek látszott a koránál. Már korábban kopaszodott, alacsony volt, izgága mozgású és csöppet sem volt benne semmi szimpatikus. Szúrós sötét szeme, gyors beszéde és a belőle szinte sugárzó rosszindulat nem tette népszerűvé. És most fordítsunk egy kicsit a dolgokon – próbáljuk meg a világot belülről látni. Martinovics Ignác belsejéből, agyából…! Bizony tényleg nem volt minek örülnie. De hát ezt önmagának köszönhette, viszont ezt a tudata nem fogadta be. Ő csak azt látta, hitte, „tudta” és meggyőződéssel vallotta, hogy ő maga jó, csodálatos ember, aki soha senkinek nem ártott, viszont az egész világ és a környezete – bárhol lakott és bárhol dolgozott is – mindig ellene szerveződött, az ő megbuktatására törekedett. Egy-egy ilyen eset után, amikor végül is ő húzta a rövidebbet, csak a világot és az embereket átkozta.

A császáron, aki így elbánt vele, sajátos módon állt bosszút. Azt kezdte híresztelni, hogy ő, Martinovics, a császár „legbizalmasabb belső titkos tanácsosa lett”. Amivel azt is sugallta, hogy a felséges úr csak a látszat kedvéért , számolt le vele és fosztotta meg címeitől, hogy megtévessze az ellenségeit, de a valóságban ezután is Martinovics úr tanácsaira támaszkodik majd… Ez viszont már nemcsak beteges, de veszélyes állítás is volt. Ám felmerül a kérdés: mikor és meddig volt képes Martinovics belátni, mi a beteges és mi a normális? Ő maga vajon meg tudta-e különböztetni ezt a kettőt? Erős a gyanúnk, hogy nem.

Egy pszichiáter alighanem itt találná meg az ős-okot, amiért Martinovics ekkor eldöntötte, hogy olyan politikai mozgalmat szervez, amellyel megbuktathatja a… császárt és az egész bécsi vezetést! Mert bizony erről volt szó: bosszút akart állni. Nála csak másodlagos volt, hogy Potocki gróffal tett utazásai alatt megláthatta a mintát, és tudhatta már, hogyan kéne átalakítani az osztrák birodalmat is ahhoz, hogy egy élvezhető, lakható ország legyen.

Ott volt a nemrégen kitört francia forradalom is, amely persze a bécsi császári-királyi udvart is rémülettel töltötte el és növelte a titkosrendőrség szerepét. Bécs érthetően attól rettegett – más európai udvarokhoz és uralkodóhoz hasonlóan – hogy a „francia métely” terjedni kezd és akkor itt is kitörhet valami forradalom-féle. Nem volt akkor rettegettebb szó a magasállásúak, az arisztokraták köreiben, mint a „revolution”.

Természetesen a francia forradalom is olaj lehetett Martinovicsnál a tűzre, de még egyszer hangsúlyozzuk: ő nem azért akart Magyarországon felkelést kirobbantani, nem azért szervezett titkos mozgalmakat, hogy valóra váltsa számos nemzedék régi vágyát és modernizálja a társadalmat, dehogy – ő bosszút akart állni mindazokon, akik szerinte akadályozzák az ő előmenetelét!

Ellentétben persze azzal, ahogyan a magyar népszerű politikai irodalomban lefestették Martinovicsot, aki e müvekben igen pozitív szerepet kapott, sőt, például a „szocializmus” korának korai szakaszában egy történelmi filmet is gyártottak a magyar jakobinusok mozgalmáról, emlékeim szerint Martinovics Ignác itt is igen pozitív szereplő, valóságos szabadsághősként jelenik meg a filmvásznon…

A valóságban mindenkinek tökéletesen elege volt belőle. Amerre csak megfordult, mindenütt viszályokat szított és képletesen romok maradtak mögötte, amikor végre sikerült megszabadulni tőle. Rossz szájízzel gondoltak rá mindazok, akik csak ismerték vagy ismerni vélték őt.

Ahhoz, hogy politikai fordulatot készíthessen elő, társakra volt szüksége. Annyira ismerte már önmagát és fel tudta mérni esélyeit, hogy tisztában legyen vele: az eddigi környezeteiben jobb, ha nem is mutatkozik, mert ott bizony nem lesz esélye. Vele már senki sem áll szóba (természetesen azért, mert „azok mind összeesküdtek az ő elveszejtésére”).

Budára ment hát, ahol korábban csak egyházi körökben mozgott, ott ismerték meg. És mivel ha valami őt nagyon érdekelte, hihetetlenül nagy energiákat és fáradságot volt képes az ügybe fektetni – most az összesküvések, a titkos társaságok, a konspiráció szabályaival ismerkedett meg, mielőtt nekifogott, hogy titkos társaságot vagy társaságokat (!) hozzon létre, amelyek élén aztán majd megdönti a kormányt! Lázas álmaiban már látta magát egy forradalom élén, imádott vezérként…! Igen, ez az, mindig erről ábrándozott!

És ahogyan mindig, most is addig nyüzsgött, addig tevékenykedett, olyan kitartóan és energikusan dolgozott az ügyön, hogy hamarosan sikerült megismerkednie a megfelelő emberekkel. Egyre több jó társaságba hívták meg, ahová szorgalmasan eljárt, figyelt, ismerkedett, háttérinformációkat szerzett be az esteleges jelöltekről. Amikor úgy érezte, hogy ez vagy az a magyar úr megfelelő „anyag” lenne egy összeesküvéshez, az illetőt a múltja és nézetei is arra predesztinálják, hogy összefogjon vele a kormány ellen – akkor a kiugrott pap, tudós, tanár és sok egyéb, négyszemközt környékezte meg azt az embert. Feltárta előtte, hogy beléphetne közéjük… Ezt mondta már a legelsőnek is. Miért is kellett volna tudnia a jelöltnek, hogy ő az első, hogy rajta és Martinovicson kívül nincs még senki a tagok között? Hogy a mozgalom még csak gyerekcipőben jár, sőt, még abban sem…?

A szervezési módszerek ilymódon már árulkodtak Martinovicsról, de ezt a jelentkezők nem tudták. Döbbenet ugyanakkor, hogy milyen értékes és jobb sorsra érdemes embereket sikerült beszerveznie. Előállt az a különös és a világtörténelemben nagyon ritka helyzet, amikor egy forradalmár csapatban még a legutolsó, szinte névtelen résztvevő is jóval értékesebb ember volt, mint a vezérük…! (Persze, hozzátehetnénk gúnyosan, hogy Martinovicsot nem volt nehéz felülmúlni erkölcs és egyéb emberi értékek tekintetében…)

Ott volt hát Hajnóczy József, a tudós, aki mindig igyekezett középen állni és kerülte a szélsőségeket. De mert nem bírta már nézni, mit müvei a bécsi kormányzat Magyarországon is, hát csatlakozott ehhez a mozgalomhoz. Kimondatlanul is arról volt szó, hogy le kéne utánozni a francia forradalmat, vagy legalábbis annak egyes vetületeit, és ezek a merész emberek meg voltak győződve arról, hogy ők most tulajdonképpen a magyar jakobinusok lesznek. A francia „eredetiben” a jakobinusok eleinte mérsékelt irányzatnak számítottak, de aztán a forradalom előrehaladtával egyre radikalizálódtak, a forradalmat a harmadik évtől már lényegében ők irányították, még diktatúrát is bevezettek, aztán más forradalmárok megbuktatták őket, vezetőiket – köztük Robespierre-t – kivégezték. Manapság, a modernebb időkben a »jakobinus” melléknév vagy főnév inkább egy-egy központosított demokrácia köztársaságpárti hívére vonatkoztatható.

Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor felbukkant ez az ember és az értelmiségi társaságokban suttogva terjeszteni kezdte szervezete hírét, éppen azok jelentkeztek elsőnek, azok voltak rávehetők a csatlakozásra, akik a franciákhoz hasonlóan változtatni szerettek volna a magyarországi viszonyokon. A társadalmi változások mellett legalább olyan kívánatosnak tartották a nemzeti függetlenség gondolatát is.

Nem tudták, hogy „bekapták a horgot” és hogy majd a halálba vagy börtönbe vezeti őket ez az alak. Mi meg így utólag abban nem lehetünk bizonyosak, hogy vajon Martinovics Ignác eleve így tervezte-e a dolgot, vagy csak később váltott véleményt? Vajon már a szervezkedés első napjától kezdve tudta, hogy feladja majd ezeket a „barátait” a hatóságoknak…?

Hajnóczyn kívül társa lett Laczkovics János egykori huszárkapitány, vagy éppenséggel Szentmarjay Ferenc is, aki nem akárhol dolgozott. A királyi kancellárián, vagyis irodában volt titkár, és mint ilyen, hozzáfért mindenféle irathoz, ami ott keresztülment. Főleg a titkos iratok lemásolásában játszhatott szerepet, és tömérdek érdekes információt hozhatott nekik a királyi udvar szándékairól.

Aztán ott volt Szentjóby Szabó László, akit akkoriban már aránylag sokan ismertek, mint költőt (ne feledjük el, a könyvnyomtatás még elég gyenge volt az akkori osztrák birodalomhoz tartozó Magyarországon, ha egy verseskötetből eladtak háromszáz példányt, az már nagy sikernek számított – egészen úgy, mint manapság…). Velük volt gróf Sigray Jakab táblabíró, elég tekintélyes ember a maga köreiben.

Ezek az összeesküvők magukat jakobinusoknak tartották, de messze nem voltak olyan szélsőségesek. Az bizonyos, hogy Bécs 1790 után, Ferenc császár alatt (ő volt az az uralkodó, aki aztán a következő másfél évtizedben kénytelen volt elviselni Napóleon szemtelenkedéseit Ausztriával szemben, sőt végül egyik lányát. Mária Lujzát feleségül adni a Korzikaihoz) szorosabban fogta a birodalom gyeplőit. Nemcsak a magyarokat szorongatta meg, hanem az összes népet és országrészt elárasztották a spiclik, a titkosrendőrök és a legkisebb függetlenségi próbálkozást is vérbe fojtották. A legtöbbször lecsaptak a szervezkedőkre és elhurcolták őket, a börtöncellák megteltek, az osztrák bíróságok keményen dolgoztak.

És éppen ekkor, ebben a helyzetben és hangulatban kezdte szervezni Martinovics a „magyar jakobinusokat”! El kell ismernünk, nem kevés bátorságra volt szükség akkoriban ahhoz, hogy megállapodott, előkelő emberek, akik már előzőleg is vitték valamire, ilyen összeesküvésre adják a fejüket. A mozgatóerő kettős volt. Egyfelől a francia forradalom megmutatta, hogy ha elég sokan összefognak, ha mozgósítani lehet a népet, akkor a forradalom győzedelmeskedhet. Másfelől meg olyan nagy volt az elnyomás, hogy ez is szembefordulásra késztette az embereket.

Ugyanakkor ne legyenek illúzióink: ezek a lázadók nem jelentettek volna igazi veszélyt Bécs számára. Még ha nem is buknak meg, mint összeesküvők, mint titkos társaság, akkor is erősen kétséges, hogy valaha is képesek lettek volna forradalmat kirobbantani Magyarországon. Nem voltak közismertek, nem volt befolyásuk, és mivel majdnem mindnyájan grófok és egyáltalán, előkelő emberek voltak, kicsi rá az esély, hogy a nép meghallgatta volna, sőt követte volna őket – akár a halálba is!

Ha így nézzük, akkor a Martinovics-féle összeesküvés lényegében ártalmatlan urak játszadozása volt, vagy ilyen benyomást is kelthetett.

Martinovics Ignác annakelőtte éveken át a bécsi udvarhoz törleszkedett, mindig ott keresett befolyásos támogatókat (olykor talált is) – de amikor látta, hogy ott nem értékelik őt kellően, ráadásul a császárral is „összekülönbözött”, egyszeriben szembefordult velük, és úgy döntött, most majd olyasmit tesz, ami miatt a császári udvar megkeserüli, hogy összetűzött vele…! Ha így vesszük a dolgot, akkor bizony Martinovics Ignác nem volt magyar forradalmár és nincs is semmi érdeme, mint „magyar jakobinusnak”, és mint látni fogják, tényleg nem is szolgált rá semmiféle dicséretre, az utókor akár körömpiszoknyi megbecsülésére.

De lássuk tovább a kalandos életút következő állomásait. Martinovics tehát megszervezett egy összeesküvő társaságot, majd – annyira ravasz volt, hogy másikat is szervezett, tehát – két titkos társaságot hozott létre. A mérsékeltebb urakat a Reformerek Társaságába vette be, a radikálisabbakat pedig egy másikba. A világtörténelemben egyedülálló módon – ez az ember ismét nem hazudtolta meg önmagát – egyazon helyen és időben két összeesküvést szervezett egyszerre. Ezek a szervezetek párhuzamosan működtek, de egymásról nem tudtak! Az egyetlen összekötő kapcsot maga az alapító-vezér, Martinovics Ignác, volt szerzetes, és volt tudós, és volt tanár, és sok egyéb ex-valaki jelentette.

A radikálisabb szervezet neve „Szabadság és Egyenlőség Társaság” volt. Ma már ezek a szavak eléggé közömbösen csengenek számunkra, de ne feledjük el, hogy az 1790-es években ezek hívószavak voltak. Hiszen a francia forradalom híre eljutott Európa minden tájára, és ahol elnyomott emberek éltek, ott mindenki csillogó szemmel hallgatta annak jelszavait: „Liberté – Égalité – Fratemité”, azaz „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

És gondoljunk arra is, hogy ezek akkor nagyon merész kívánalmak, követelések voltak, merthogy az emberek ezen a földrészen nem (sme) voltak szabadok, nem voltak egyenlők, és a testvériségről, az összefogásról, a háborúmentes világról csak ábrándozhattak legfeljebb.

Martinovics a negyvenedik évéhez közeledve egyre sértődöttebb és pszichésen egyre sérültebb ember lett – ez a legenyhébb kifejezés, amellyel jellemezhetjük őt és az akkori helyzetét. Vissza akart vágni a császárnak és rezsimjének, hát komolyan azt hitte, hogy a két mozgalommal kirobbanthat egy olyan népi felkelést, amely elsöpri az osztrák uralkodóházat, a magyarok pedig őt, Martinovics Ignácot fogják imádni és még talán az is megeshet, hogy ő lesz a magyar… király? Vagy ha köztársaságot csinálnak, akkor annak első embere…? Nagyon, nagyon szép és merész álmok voltak ezek – és legalább ugyanennyire irreálisak.

Tisztában volt-e vele, hogy olyan, mint egy bábjátékos? Két csoportot irányított, senki sem tudott erről, és arról sem, hogy mi a cél. Ő meg el-eljátszogatott velük, és úgy sejtem, roppant módon élvezte a helyzetet, a lehetőséget!

Nem tudni pontosan, hogy Martinovics mikor lett a császári rendőrség ügynöke. Méghozzá annak is a legveszélyesebb fajtája, az úgynevezett provokáló ügynök. Aki nem csak a már elkövetett tettek után szaglászik, hanem maga kreál ügyeket. Addig provokálja az embereket, míg azok vagy elmondják neki, mit gondolnak a rendszerről, vagy – ami rosszabb – összeállnak a provokáló vezérletével, összeesküvő csoportot alkotnak, magukhoz vonzzák a hasonlóan gondolkodókat – így a hatalomnak már könnyű dolga van: egyetlen óra leforgása alatt lefoghatja, begyűjtheti mindazokat, akik egy nagyobb városban, tartományban, netán egy országban hajlamosak lennének a hatalom ellen lázadást is szervezni.

A történészek között, akik eléggé mélyen ismerik a Martinovics-ügyet, elterjedt vélekedés, hogy Martinovics meghunyászkodott a hatalom előtt, és amikor a császár minden addigi eredményétől és munkájától is megfosztotta, titokban máris a hatalom szolgálatába szegődött. A bécsi titkosítás alól majdnem száz évvel később feloldott iratokból ez egyértelműen nem derül ki. De az igen, hogy Martinovics már előbb is tett különféle szolgálatokat a császárnak, és ezekért gazdagon megjutalmazták. Egy késői krónikás szerint volt pénze és ideje, ezért szinte „unalmában” szervezett egy összeesküvést, ami persze nevetséges feltételezés, de száz évvel ezelőtt ezt is tanították az akkori diákoknak. Lehet, mégis igazat állított Martinovics, amikor másoknak azt hirdette, hogy ő II. József, majd Lipót császár bizalmas belső embere, titkos tanácsosa? Lehet, ez a tanácsadás kiterjedt arra is, hogy ha úgy látták jónak, provokáló ügynököt csináltak belőle és így emelték ki – mint egy horoggal – a magyar társadalomból azokat, akik hajlamosak lennének befogadni a jakobinus eszméket, majd azokat terjesztve végül is forradalmat csinálni Magyarországon? Igaz az a tizenkilencedik századi feltételezés, hogy az a sok ügyvéd, tanár, arisztokrata, stb., aki csatlakozott a két társasághoz, csupa széplelkű ember volt, akiknek egyetlen vágyuk a magyarság felemelése, egy szebb jövő előkészítése lett volna, semmi egyéb? Hogy ezeknek eszükbe sem jutott volna a császár ellen lázadni? Mindenesetre vagy százötven évig úgy tanították a magyar történelmet az értők, hogy a Martinovics-féle összeesküvők tervének híre, sőt, egyáltalán a létezésük híre is „a császári titkosrendőrség tudomására jutott” és azért buktak le. De vajon az a személytelen kifejezés kit, mit takar? Nyilván nem véletlenül „jutott tudomására” a titkosrendőrségnek, hogy az urak itt már hónapok óta gyűléseznek, egyre újabb tagokat vesznek fel, sőt, hogy két társaság is van…

Mindenesetre jól tesszük, ha a legrosszabbat feltételezzük, éppen azért, mert már megismertük Martinovicsot. Tőle a szó szoros értelmében minden kitellett, és így egyáltalán nem nehéz elhinni, hogy a császári titkosrendőrség megbízásából szervezte társaságait, majd amikor úgy érzete, hogy már elegen jelentkeztek, mindkét társaságot feladta a titkosrendőrségen, a teljes tagnévsorokkal együtt… A rendőrségnek így aztán igazán nem volt nehéz dolga. Elindultak az őrjáratok, és elfogtak mindenkit.

Lefogták a fő szervezőt, az alapítót is – éppen őt hagyták volna szabadlábon? Könnyen lehet, ez is része volt a tervnek, amiben a rendőrség vezetői éppen Martinoviccsal közösen állapodtak meg. Hiszen gyanús lett volna, ha őt hagyják szabadlábon, és mindenki mást lefognak. Így elterelték róla a gyanút.

Miután az egyenruhások bevitték, Martinovics azonnal „őszinte és teljes, feltáró jellegű vallomást tett”, ahogyan azt manapság olvashatjuk hasonló esetekben. Mindent elmondott, ami azt is jelenti: mindenkit feladott és kiadott. Elmondta azt is, hogy a két csoport közül az egyiknek kellett volna elvégeznie a piszkos munkát, elragadni a hatalmat az osztrákoktól, és amikor ez készen van, jött volna a másik, a kisebb, radikálisabb csoport, amely meg ezektől vette volna el a hatalmat, és Martinovics csak ekkor került volna a nyilvánosság elé.

A később zár alól feloldott iratokból kiderült az is, hogy míg Martinovics a csoportjait csak 1794 májusában kezdte szervezni, a titkosrendőrségnek már júniusban pontos információi voltak az egész dupla szervezkedésről… No, vajon kitől tudhatták meg ilyen rövid idő alatt, ha nem a saját emberüktől? Nehéz elképzelni, hogy Szentmarjay, vagy Kazinczy Ferenc, vagy Szentjóby lett volna a besúgó.

Az ex-szerzetes a több mint fél évig tartó nyomozás során meglehetősen furcsán viselkedett. Nem hozakodott elő azzal, hogy ő ügynök volt, ezt valószínűleg már előzőleg, vagy a kihallgatások alatt “jegyzőkönyvön kívül” megbeszélte az illetékesekkel. Természetéhez híven pár hetente előállt egy újabb, fantasztikus mesével, valami olyan vad és hihetetlen történettel, amit senki sem hitt el…! Még ő maga sem. Mert aztán legközelebb megint valami egészen mást mondott, a régebbit visszavonta, letagadta. Annyit összehazudott a nyomozás során, hogy vaskos iratkötegek teltek meg „vallomásaival”, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. Néha azt hihetné az ember, e régi, megsárgult lapokat forgatva, hogy Martinovics már valóságos sportot űzött abból, mivel lepheti meg a nyomozókat, mekkora hazugsággal álljon elő? A beteges agyára is ráismerhetni e történetekben. Egyszerűbben fogalmazva hetet-havat összehordott. És volt még egy húzása, ami igen aljas volt, és rávallott – no meg az osztrák titkosrendőrségre is igencsak jellemző volt.

Martinovics maga ajánlotta fel, hogy a főbb embereinek ír egy-egy rövid levelet, és meg is tette. E levélben leírta, hogy ő már mindent bevallott, tegyék hát ezt azok is, mert a tagadásnak nincs értelme… Így aztán csakugyan elérte a hatóság, hogy Martinovics társai is vallomást tettek. Immár senki előtt nem volt kétséges, hogy az urak a császári hatalom ellen esküdtek össze.

A börtönben Martinovics több száz oldalon leírta az összeesküvés történetét – saját keze írásával áll ott az is: azért teszi, hogy ezáltal jobban szolgálhassa Őfelségét. Igen, a provokáló ügynöknek egyetlen gondja volt akkoriban: mit szól mindehhez Őfelsége, a császár, akit ő tiszta szívvel szolgálni szeretne… Az aljasságnak nála nem volt mértéke, még kevésbé határa. Nem volt olyan szint, ami alá ne ment volna le Martinovics Ignác.

Mert bizony még arra is hajlandó volt, hogy ártatlan embereket is bevádoljon, ha Őfelsége azt kívánná tőle! Csak tegyék eléje az illetők névsorát, és ő azonnal „bevallja” – teszi ezt persze írásban is hogy ez vagy az az illető is (akit sosem látott) tagja volt az összeesküvésnek.

A császári hatalom az összeesküvőket az utolsó szálig letartóztatta. Még olyanokat is elhurcoltak, akiknek meglehetősen laza volt a kapcsolatuk Martinovicsékkal, és életük más síneken haladt. Így került aztán évekre börtönbe Kazinczy Ferenc, és a költő Verseghy – ez utóbbi kilenc évet töltött Kufstein várbörtönében, nehéz vasakban.

Martinovics kezdte látni, hogy a hatalom őt is becsapta. Mert nem akarták ám elengedni őt, sehogyan sem! Pedig valószínűleg ezt ígérték neki, előzőleg. Ha mindenkit begyűjtenek, ő „megszökhet”, szabad lesz, és pénzt is kap, oda megy, ahová akar. De hát erről szó sem volt. Múltak a hónapok, és még mindig a rácsok mögött ült. A legkülönfélébb, sokszor kétségbeesett kísérleteket tette azért, hogy mégis elengedjék. Bárkit bemárt, ígérte, sőt, ha kiengedik, egész Magyarországon összeszedi mindazokat, akik Őfelsége ellen vannak és feladja őket a hatóságnak…

1795 tavaszán aztán megszületett a vádirat és elindult a per. Martinovics nem kért ügyvédet, mert többek között jogi téren is zseninek képzelte magát. Majd megvédi ő magát, keményen és remekül! – hitte. Persze semmire sem ment az osztrák „igazságügyi” gépezettel szemben, amelynek ítéletei nyilván előre elkészültek, még a tárgyalások előtt.

Az ítélet tehát hamar kimondatott. A bíróság alighanem felkészült már Martinovics védekezési stílusára és a szemük sem rebbent, amikor ez a furcsa kis kopaszodó emberke nagy fekete szakállával ismét előadta valamelyik rémisztően zavaros történetét arról, hogy miért is szervezett összeesküvést, és hogyan akarta ezáltal is megvédeni a drága, hőn szeretett Őfelségét, a császárt, a lázadóktól…

Aztán nagyon, de nagyon elcsodálkozott, amikor kiderült, hogy halálos ítéletet kapott ő is, és még jó néhányan. Vajon ő, a „nagy jogász” komolyan gondolt, hogy majd éppen ő ússza meg? A világ előtt ő volt a két csoport vezetője, tehát ha akár csak egyetlen ember is kötelet kap, az bizony ő lesz, és nem más. Ha viszont abban reménykedett, hogy mint provokáló rendőrségi ügynököt mentik fel, abban is tévednie kellett. Túl későn, már a tárgyalás végén fogta fel, hogy „ezek” példát akarnak statuálni, és túl sokan tudnak már az ügyről. Túl sokan tudják azt is, hogy Martinovics Ignác volt a császári hatalmat megdönteni szándékozó összeesküvők feje. A hatalom nem vallhatja be, hogy ez az ember az ő ügynöke volt – el kell hát hallgattatni, örökre…!

Ez a felismerés villámcsapásként hatott rá, de ekkor sem tagadta meg magát. Amint elhangzott az ítélet, azonnal leült cellájában és kegyelmi kérvényt írt. Ebben felemlegette szolgálatait, és kegyelemért könyörgött, szinte a porban fetrengve… Bizony, akik azt hiszik még ma is, hogy Martinovics Ignác egy igazi forradalmár volt, hogy a róla és társairól elnevezett budai tér okkal emlékeztet rá is, az bizony rossz úton jár. A „magyar jakobinusok” a többiek voltak, a másod-harmad-negyed-stb.-rendű vádlott, de nem éppen a főnökük, az elsőrendű vádlott. Ő csak egy szerencsétlen bolond, a mindenkori hatalomnak elkötelezett ügynök volt.

1795. május 20-án a budai Vártól nyugatra, a Vérmezőn történt meg a kivégzés. Akkor őt embert, a fejezetben már megnevezett főbb összeesküvőket, két héttel később pedig még két másikat végeztek ott ki. Persze, Martinovics nem tagadta meg önmagát, és miután felfogta, hogy bizony itt már nincs esélye; a kegyelmi kérvényét elutasították, és másnap hajnalban felkötik – megint kibújt belőle a bolond. Azon a hajnalon például nem volt hajlandó cipőt húzni, mert eltökélte, hogy ő bizony csak egy… harisnyában fog felmenni a vérpadra! No és bojtos hálósipkában, mert arra van úri kedve.

Végig kellett néznie négy társa kivégzését, mielőtt rá is sor került. Akkoriban az ilyesmit külön kikötötték a bírák, gondolván, hogy ezzel növelik a vezér lelkifurdalását, ami persze „arra a kis időre” már úgysem számított. Így volt ez most is: előbb Laczkovics, Sigray, Hajnóczy és Szentmarjay léptek a hóhér elé, mindegyik a „saját” akasztófáján szenvedett ki. Martinovics már az első halál láttán elájult, később ugyan magához térítették, de közben a kivégzések folytak. Aztán ő következett.

Martinovics Ignác nem csak a tizennyolcadik század, de talán az egész magyar történelem egyik leginkább ellentmondásos személyisége volt, aki igen különös életutat futott be. Nincs kétség afelől, hogy áruló volt – sőt, igazi, vérbeli spicli, aki egész pályafutása alatt mindenütt mindenkit beárult, igyekezett elfűrészelni, megfúrni, kirúgatni, megszégyeníteni. Márpedig ha így, reálisan látjuk az életét, akkor sajnos azt kell mondanunk: negyven évesen is rászolgált már a dicstelen befejezésre.