Idegen eszme szolgálatában

Úgy is lehet árulóvá valaki, hogy azt hiszi, hazája javára cselekszik, csak éppen egy annyira idegen eszmét szolgál, hogy az semmiképpen sem válhat hazája, a társadalom javára – de ő meg van győződve az eszme helyességéről, olyannyira, hogy ezt tűzzel-vassal-vérrel és minden áldozat árán be akarja vezetni. Nem tudva arról, hogy ami erőszakból születik, nem hozhat semmi jót.

Kun Béla nagyon sok bajt hozott sok százezer emberre. Mielőtt leírjuk, mivel vádoljuk az árulót – ugye észrevették, hogy ennél a szónál itt hiányzik az idézőjel. Ami azt jelzi, hogy ezúttal biztosak vagyunk a dolgunkban, nyoma sincs habozásnak, ítéletünk megalapozott és szilárd – lássuk, ki is volt ő valójában?

Meglehetősen zavaros a múltja. Még azt sem lehet biztosan tudni, hogy hol született – sokféle adat van forgalomban. Annyi bizonyos, hogy mielőtt „Kun” lett a nevük, egyszerűen Kohn-nak hívták őket. Valahol a keleti Szilágy megyében, egy faluban látta meg a napvilágot Kohn Béla 1886. február 20-án. Ő azt állította, hogy apja jegyző volt, de hát a keresők nem találtak rá a jegyzők hivatalos jegyzékében egyetlen megyében sem… Bélát tizennyolc éves koráig, azaz 1904-ig Kohn-nak hívták, ezen a néven járta iskoláit is. Így szerepelt a középiskola évkönyvében is. Az említett évben a család Kunra magyarosította a nevét és attól kezdve azt használta.

Abba a gimnáziumba járt, amelybe a jóval idősebb Ady Endre is… Amikor a kis Béla bukdácsolt a tananyagban, a szülei felbéreltek egy idősebb diákot, hogy korrepetálja Bélát. A korrepetáló diák… Ady Endre volt! És ami legalább annyira érdekes: a gyerek nem lehetett könnyen kezelhető és tanulni sem szerethetett, mert a jegyző úr ezzel adta át fiát a diáktársnak: minden óra előtt verje el pálcával!…

Szerencsére nem csak ebből állott az okítás, és a módszer különben sem lett volna ínyére Adynak. Így aztán a kis Kohn-Kun megúszta a rendszeres veréseket. Kapcsolatuk állítólag később sem szakadt meg, időről időre felújult, ha valahol összefutottak, de barátságról persze szó sem lehetett.

Állítólag jó tanuló volt az ott töltött évek alatt, ami ezek szerint Adyt is dicséri. Legalábbis eleinte, mert később aztán egyre rosszabbul tanult. Tornából még meg is bukott…! Aztán a harmadik év végén kimaradt a gimnáziumból. Később azt állította, hogy egy másik erdélyi város gimnáziumában befejezte tanulmányait – de egyetlen város gimnáziumában sem találták ennek írásos nyomát. Könnyen lehet, hogy hazudott. A későbbi életpálya ismeretében ezen már egy csöppet sem csodálkozunk…

A gimnáziumban a gyereket főleg a magyar irodalom érdekelte, lehet, ez is Ady befolyása volt? Erről vannak nyomok, Béla szerepelt önképzőkörökben és nyilván költői és/vagy írói ambíciói is lehettek. Mindenképpen szeretett volna kitűnni a tömegből, feljutni valahová és akkoriban ez látszott a magasba vezető útnak.

Bizony még a kommunista életrajzírók is kénytelenek voltak beismerni, hogy rengeteg adat bizonytalan nála. „A Kun-irodalomban számtalan téves állítással és legendával találkozunk”, így az egyik. Tegyük hozzá, hogy ebben a nagy zavarosban jelentős szerepe volt magának Kun Bélának, aki a jelek szerint egynémely családi és egyéb titkot szeretett volna elzárni az utána kutakodók elöl – nyilván nem ok nélkül…

Azt is állította később, hogy 1902-ben lépett be a pártba – természetesen akkor Kommunista Pártot még nem lehetett alapítani, legfeljebb illegálisan. Itt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártról van most szó. (Ismeretes, hogy a kommunisták később innen szipkázták el elvtársaik jelentős részét, ilyen vagy olyan módszerekkel). De ez sem igaz, erre csak 1904-ben került sor, amikor Béla tizennyolc éves lett. Akkor Béla már egyetemre járt Kolozsvárott és egyik első lépése az volt, hogy a hozzá forduló elvtársaknak árulkodott az egyetemen működő hazafias, azaz nem szociáldemokrata diákok csoportjáról… Béla később mindenütt azt írta magáról, hogy tizenhat évesen lett párttag.

Az egyetem jogi karára mindössze egy évet járt, aztán azt is otthagyja – nem tudni, miért. Utána három évig újságíróként működött – lám, működtek a régi irodalmi vonzalmak. A probléma itt is az, ami eddig is: Kun későbbi életrajzi állításinak nem mindig találjuk nyomát a valóságban. Adva volt egy olyan ember, akinek nem voltak barátai, aki körül a legtöbb adat vagy zavaros, vagy eleve hiányzik. Nem tudni pontosan, honnan jött és hová akart eljutni? Nem tudni, ki volt ő valójában és mit akart tenni?

Mindenesetre Kun Béla már tizenkilenc-húsz évesen arról írt, hogy az erdélyi nemzetiségi ellentétek mögött valójában osztályharc húzódik meg… vagyis az ismert kommunista tételeket hangoztatta. Mindenesetre érdekes lehet, hogy Kun itt a románok mellett állt ki – akiket azonban „oláhoknak” nevez! – és olyan mondatot is olvashatunk a szóban forgó cikkben, hogy „a fejlődésre képesebb magyar fajnak nem kell félnie a harctól” (!), ami bizony csöppet sem szocialista-szociáldemokrata, hanem soviniszta megközelítése a dolognak.

1905-ben aztán, az ismert események nyomán már Kun Béla is forradalomról álmodozik egyik cikkében. A politikai küzdelmek akkor igen erősek voltak Magyarországon, a szociáldemokrácia befolyása nőttön nőtt, különösen persze a munkások és parasztok körében – a polgárság akkoriban még nem annyira volt vevő ezekre az eszmékre. Szaporodtak a sztrájkok, nőtt az elégedetlenség a kormány ellen – csupa olyan tényező, ami az efféle pártok ázsióját emelni szokta. Nőtt a népszerűsége, és így persze azoké is, akik benne ügyködtek már egy ideje. És Kun Béla éppen ezek közé tartozott, ha nem is régóta. Akkoriban bajuszt viselt, nyílt arca volt, sokak számára talán még rokonszenves is lehetett, hiszen tudott behízelgően viselkedni.

Értett a szocialista propagandához, az újságnál eltanulta a fogásokat, és egy kis demagógiáért sem kellett a szomszédba mennie.

Később Nagyváradra költözött, és egy ottani lapnál kezdett dolgozni, ahol is fél év alatt két jókora botrányba keveredett. Bizony nem hinnék el, de Kun Béla egy ismert kollégát, persze a konkurens lapnál dolgozó újságírót pofozott fel nyilvános helyen. Párbaj is lehetett volna a dologból, de nem lett, mert a felpofozott személy… nyomorék volt! Mozgássérült, ahogyan ma mondanánk. Talán nem kellett nagy bátorság ahhoz, hogy valaki pofon vágjon egy mozgássérültet…? A másik alkalommal, ismét közterületen, Kun Béla vasbottal támadt egy másik újságíróra (megint), aki azzal fenyegetőzött, hogy leleplező anyagokat közöl róla. Ezek szerint voltak ilyen anyagok. De a vasbottal megtámadott férfi előkapta a revolverét, és kishíján lelőtte Kun Bélát – önvédelemből. Képzelhetjük, egy kisvárosban – mert akkoriban minden erdélyi város kisváros volt ám! – ez (is) mekkora vihart kavart…

A századelőn tehát Kun Béla az erdélyi munkásmozgalomban és persze az összmagyar munkásmozgalomban tevékenykedett. Később Budapestre jött, de egy régi lázító cikke miatt visszahívták Erdélybe, ahol hathónapos börtönbüntetését kellett leülnie egy bírósági ítélet nyomán. Később olyan budapesti lapoknál is dolgozott, ahol munkatársai között néhány ismerősen csengő név is felbukkant. Ady, Kosztolányi, Csáth, Szini Gyula, Molnár Ferenc… Hosszan írhatnék itt arról, hogy 1908 után mi minden történt Kun Bélával, de ennek végső soron csak egy jelentősége van: a férfi saját akaratából egyre inkább és egyre mélyebben sodródott bele a pártharcokba, a munkások, a szociáldemokraták közé, maga is eggyé válva ezekkel az irányzatokkal, hamarosan a vidéki viszonylatban vezető tisztségviselő lett. Pénzt gyűjtött a pártnak, ágált, szónokolt, legfőképpen a párt sajtójában (Népszava) jrt mind többet. Huszonöt éves korára kivívott magának egyfajta ismertséget, de sok volt az irigye és mindenki tudott róla legalább egy dehonesztáló történetet, ami mellesleg igaz is volt. Megnősült. 1912-ben, amikor Pesten nagy sztrájkok és utcai harcok dúltak, Kolozsvárott az ottani események élén persze megint ő állt – azokat „forradalomnak” nevez-• te. Mire kitört a háború, a szociáldemokrata párt középfunkcionáriusa volt Kun Béla, sokan ismerték, kevesen szerették, még többen utálták.

Aztán jött a háború és 1914 őszén Kun Bélát éppen úgy behívták katonának, mint sok százezer más magyar állampolgárt szerte az országban, a Monarchiában. Kun Béla a fronton olyan sebesülést szerzett, amelynek utóhatásai meglehetősen különösek voltak – valljuk be, hasonló esetről nem hallottunk. Sérülése nyomán évekkel, évtizedekkel később, ha izgalmi állapotba került, akkor hányingerrel kombinált sírógörcs lépett fel nála. Képzelhetjük, ez nagyon kínos tudott lenni, ha éppen egy szónoki emelvényen kapta el őt…!

Hazajött, végre meglátta időközben született kislányát, majd felépülése után ismét a frontra küldték. 1915 őszén nemegyszer közelharcba bonyolódott az orosz katonákkal, elég mélyen bent orosz területen. 1916-ra Kun Béla zászlósra már egy aknavető-csoportot is bíztak. Ő közben a frontról cikkeket küldött haza a Népszavának. 1916 tavaszán aztán – mint sok tízezer más magyar katona – ő is orosz fogságba esett. Ne feledjük, ez még a cári Oroszország volt, ahol betartották a nemzetközi egyezményeket: a magyar hadifoglyok is napi zsoldot kaptak, rendesen élelmezték őket. Kényszermunkáról szó sem volt, levelezhettek a frontokon keresztül a családjukkal a Vöröskereszt révén, otthonról pénzt, sőt, csomagokat is kaphattak a táborokban. Igen, ez még nem a „gulág”, vagyis a szovjet koncentrációs táborok ideje volt.

Kun Béla a szibériai Tomszk melletti nagy fogolytáborba került, ahol természetesen a hasonszőrűek rögtön egymásra találtak. A fogoly szociáldemokraták nemsokára már kisebb marxista irányzatú csoporttá alakultak át, sokat beszélgettek politikáról, jövőről, baloldali eszmékről (és tegyem hozzá: azok vadhajtásáról, a kommunizmusról) is. Aztán kezdték az eszmét terjeszteni a bakák között is, elsősorban a parasztkatonákra utaztak, azokat győzték meg, állították át a maguk oldalára. Aztán amikor 1917 februárjában Oroszországban polgári forradalom vette el a hatalmat a cári családtól, és megindult a demokrációs folyamat (amit bő fél évvel később a puccsista kommunisták torpedóztak meg, elragadva a hatalmat a polgári demokratikus erőktől), akkor szárnyakat kaptak ezek a marxista propagátorok, leendő kommunista agitátorok is. Kun Béla rohammunkában tanulta az orosz nyelvet, felvette a kapcsolatot az orosz elvtársakkal és 1917 áprilisában már – ugyan németből fordított – cikke jelent meg a helyi szociáldemokraták lapjában.

A későbbi kommunista forrás(?)munkákban oldalak tucatjait áldozzák annak leírására, hogyan vált egyre szorosabbá Kun Béla kapcsolata előbb az orosz szociáldemokratákkal, aztán a kommunistákkal. Mi ezt átugorjuk, hiszen a lényegre törekszünk. Amikor a szovjetek kezébe került a hatalom, és már 1918-at írtak, Lenin – a koncentrációs táborok feltalálója – és több más vezető is felfogta: az a kétmillió hadifogoly a szibériai táborokban kincset érhet nekik. Nekik, akik a világforradalomról ábrándoztak! Akik az egész világon meg akarták dönteni a kapitalizmust, és mindenütt proletárdiktatúrát szerettek volna létrehozni. Rájöttek, hogy a kétmillió fogoly között bizonyára akad legalább pár tízezer, akiken némi agymosást alkalmazva szinte Európa összes nemzetéből lesznek majd híveik, akik aztán hazajutva Moszkva ötödik hadoszlopát fogják képezni. Nem is tévedtek.

Elég az hozzá, hogy Kun Béla villámgyors szovjet karriert futott be. Hamarosa a magyar kommunista hadifoglyok képviselője lett Moszkvában, többször folytathatott megbeszéléseket magával a nagy Leninnel (!) és más szovjet vezetőkkel. Megfelelő igazolványok birtokában szinte szabadon mozoghatott a városban és környékén, ami nagy dolog volt még a huszadik század vége felé, a Szovjetunió utolsó korszakában is. Lenin is feljegyezte többször, hogy miről beszélgetett Kunnal – egyszóval már-már úgy tűnt, hogy két egyenrangú nagy vezető találkozgat. (Kun Béla természetesen nem tudhatta, hogy Vlagyimir Iljics Lenin voltaképpen a német császári titkosszolgálat ügynöke, aki egymillió márka fejében vállalta, hogy Szentpétervárott „forradalmat” csinál, és ennek következményeként Oroszországot kilépteti a háborúból. Ígéretét be is váltotta, Oroszország hamarosan felhagyott a németek elleni harccal, és Berlin is kifizette az egymillió márkát.)

A szovjet vezetés már létrehozta az „internacionalista csapatokat”, vagyis a maguk oldalára állítottak különféle nemzetiségű ex-hadifoglyokból kialakított ezredeket, amelyek mellettük harcoltak az intervenciós, külföldről támogatott „fehérekkel”, vagyis antikommunistákkal. Kiadtak újságokat az ellenük harcoló katonák, hadseregek nyelvein is. Mondani se kell, hogy a magyar hadifoglyoknak és a lövészárkokon a magyar katonáknak átdobált lapokba Kun Béla írta a legtöbb cikket…

Aztán amikor vége lett a háborúnak, a szovjetek elsőnek a már megdolgozott, agymosott, kommunistává alakított hadifoglyokat küldték haza. A magyarok között így kerültek haza hamarosan nem csak Kun Béla, de Nagy Imre és Rákosi Mátyás is (jellemző, hogy a Kun Béláról szóló, 1956 utáni magyar kiadványokban nem sok szó esik Rákosiról, mintha ő nem is lett volna mindig ugyanott, ahol Kun…), nem is titkolták a moszkvai tervet, sőt, ezek az emberek eleve azzal a megbízatással tértek haza, nemegyszer kerülő utakon, hamis papírokkal és sok pénzzel, hogy itthon felforgassák az államot, és szovjetköztársaságot csináljanak.

Ez Kun Béla első árulása.

Ne legyenek kétségei az olvasónak – mindez idegen akarat volt. Jellemző, hogy a magyar kommunisták első pártját is hol alakították meg? Moszkvában (1918. március 24.). Amikor aztán ezek az emberek hazaözönlöttek – több ezren voltak – rögtön elkezdték itthon a propagandát. Hogy ami Oroszországban történt, az valami fenséges, új dolog, az emberiség jövője épül ám ott, nekünk is követnünk kell, ne higgyük el, amit a nemzetközi és a magyar sajtó ír az ottani eseményekről, azok csak rágalmak, Lenin elvtárs jó elvtárs…

Maguk a szovjet források sem tagadták, hogy Kun elvtárs jó sok pénzzel indult útnak. A hivatalos indok, amire kapta: „a KMP létrehozásával kapcsolatos költségek”. A Kommunisták Magyarországi Pártját tehát szovjet pénzből hozták létre, és ez a következő hetven évre meghatározó volt.

Amikor már itthon voltak, a szovjet pénzből nem csak papír vásárlására futotta, hanem egy egész nyomdát is vehettek maguknak! Elkezdték nyomni a propaganda-kiadványokat („Mit akarnak a kommunisták?” „Ki fizet a háborúért?”) ezek szerzője természetesen Kun Béla volt. Nem egészen három héttel azután, hogy Kun hazatért, már megalakult a kommunista párt, volt lapjuk, nyomdájuk, alapszervezeteik, és mertek végre szakítani a szociáldemokratákkal. Amíg annak álarcában léphettek fel, kíméletlenül ki is használták a lehetőséget, de amint volt pénzük, voltak embereik, hogy önállósuljanak, rögtön „árulót” kiáltottak a szocdemekre, és azt harsogták, hogy azok is burzsoá párt, ők is a barikád túlsó oldalán vannak…

Sok naivabb szociáldemokrata azt vette észre, hogy régi elvtársaik most egy másik oldalról tüzelnek rájuk is – már nem elvtársak többé, hanem ellenségek. A „Vörös Újság” és más ehhez hasonló kiadványok persze a tömegek előtt nem voltak népszerűek. Hiába az utólagos fényezés, amit különösen 1945 után követtek el gyakorta – bizony a kommunistáknak 1919, a véres 133 nap után nagyon rossz hírük volt, kevesen akartak közéjük tartozni.

De most még Kun második árulása előtt tartunk. Hamarosan lemásolták az orosz példát, és a Károlyi-féle őszirózsás forradalom gyenge kezeiből árulással, hitegetéssel, hamis esküvéssel és számtalan más aljas módszerrel kiragadták a hatalmat. Március 21-én kezdetét vette a huszadik századi magyar történelem egyik legvéresebb, több hónapig tartó akciója, amelynek során sok száz magyar állampolgárt öltek meg.

Ez volt a Magyar Tanácsköztársaság, vagyis a tanácsok uralma, proletárdiktatúra, ahol egy addig állítólag elnyomott társadalmi osztálynak egy kis része, az „élcsapat”, a kommunisták vonták ellenőrzésük alá az egész társadalmat, egy országot, annak hadseregét, intézményeit, iparát, gazdaságát – egyszóval mindent. Ezek a semmiből jött emberek, amint hatalomra kerültek, azonnal értesítették gazdájukat, Lenint, Moszkvában. Tanulságos átnézni, milyen üzeneteket váltottak a magyar kommunisták a szovjetekkel, ezen belül is elsősorban Lenin és Kun Béla (a szikratáviratok egész szövege hiánytalanul fellelhető a forrásokban, merthogy azokat vették más országok rádióállomásai is). Amint Lenin megtudta, hogy Kun elvtárs Budapesten – alig őt hónappal azután, hogy elhagyta Moszkvát – máris szovjetté tette Magyarországot, lelkesen üdvözölte kedves barátját, és persze a magyar proletárokat. Kijelentette, hogy a magyar proletárforradalom még a vakot is látóvá teszi, azaz lerántja a leplet a valós helyzetről. Kijelentette – összes müveiben ma is olvasható – hogy „a magyarországi forradalom végleges bizonyítékát szolgáltatta az európai szovjetmozgalom gyors növekedésének és közelgő győzelmének”. Ezzel rátette a (vöröscsillagos) pecsétet Kun Béla második árulására. Hiszen Kun egy idegen hatalom tőlünk idegen ideológiájának szolgálatában megkaparintotta ezt az országot, amelynek akkor amúgy is sok baja volt (vesztes háború, Trianon, új és ellenséges államok keletkezése az elvett határvidékeken, stb.) és valósággal tálcán adta át Leninnek. A szovjeteknek ez remek gyakorlótér lett, és ne legyenek kétségeink: ha győznek és megszilárdítják a hatalmat, akkor még tovább lépnek. Kun és társai nem is titkolták, ellenkezőleg, eufórikus örömmel tudatták a lakossággal, hogy hamarosan mi is beléphetünk a nagy Oroszország tagköztársaságai közé, és mi is szovjet állam leszünk, hurrá…!

Ezek után mondja valaki, hogy Kun Béla ne lett volna áruló…?

Árulásnak tekinthető aztán az a 133 nap is, amely alatt véres terror dühöngött Magyarországon. Rengeteg embert elhurcoltak, megkínoztak, felakasztottak, agyonlőttek, vagy más módokon végeztek ki. Eközben végig azt a látszatot keltették, hogy ők azok, akik az antant betörő seregeitől megvédik az országot – holott ha ők nem ragadják magukhoz a hatalmat, akkor azok a seregek el sem indultak volna Magyarország ellen. Ők hangolták ellenünk a háborúban győztes nagyhatalmakat, és Trianonban többek közt azért is lett kisebb Magyarország, mert 1919 után mindenki, kis túlzással az egész világ úgy tekintett ránk, mint afféle gyanús bolsevistákra, akiket nem kell kímélni…

És azért is árulók voltak Kun Béla és társai, mert kimondták, hogy a proletároknak Magyarországon is egyetlen céljuk van: a polgárháború! Le kell győzni a burzsoá erőket, megsemmisíteni a polgárságot, elkobozni a földeket és a gyárakat (egyszóval mindannak előhírnökei voltak, amit aztán 1945-ben, sokszor ugyanazok az emberek, meg is valósítottak). Vagyis valóságos háborút indítottak a magyar nép, a magyar gazdaság, az állam és szinte összes polgára ellen.

Az áruló mindenben a lenini útmutatásokat követte, akinek összes müveiben találunk is ezt igazoló passzust („Szikratáviratot küldtem Budapestre Kun Bélának. Megkérdeztem, milyen reális biztosítékai vannak a kormány politikájára vonatkozóan. A válasz, amelyet Kun Béla elvtárs adott, teljesen kielégítő volt és eloszlatta minden kételyünket”.) Nem lehet hát kétséges, hogy Kun a Tanácsköztársaság politikájának minden lépését a lenini sugallatok és előre elkészített tervek alapján tette meg. Kun nem volt más, mint egy közönséges ügynök, akit egy idegen hatalom küldött az országba, hogy azt felforgassa. Vagyis pontosan azt tette szovjet megbízásból, amit a Lenin nevű német ügynök tett Berlin utasítására orosz földön.

Az árulók sorsa sehol sem irigylésre méltó. Miután a Tanácsköztársaságot a magyar és külföldi erők leverték, az osztrák szociáldemokrata kormány segítségével a kommunista vezetőknek sikerült egérutat nyerniük, és visszatértek oda, ahonnan jöttek: Szovjet-Oroszországba. Ott aztán sok száz másik magyarhoz hasonlóan eltengődtek valahogyan, az elején még részt vettek a fehérek elleni küzdelemben, aztán különféle bizottságokban dolgoztak. Lenin halála után a vérszomjas Sztálin kaparintotta meg a hatalmat, aki aztán előszeretettel számolt le nemcsak saját belső ellenzékével, de az ott tartózkodó sokezer külföldi kommunista vezetővel is. Sokminden történt még Kun Bélával is: a nemzetközi kommunista mozgalom Moszkvában alapított szervezeteiben viselt különféle vezető funkciókat, de Magyarországra – érthető módon – már nem akarták őt visz-szaküldeni (itthon azonnal bíróság elé állították volna, és az ítélet aligha volt kétséges). 1936-ban, sok pártos belharc és intrika után kinevezték őt egy szovjet könyvkiadó igazgatójának, de akkor már zajlottak az „árulók” perei, Sztálin éppen akkor állította félre utolsó számba jöhető régi pártbeli vetélytársait. Ezek mellett szinte észrevétlenül „hullottak a forgácsok”, ezer és ezer szovjet embert, nemcsak kommunistákat végeztek ki, vagy küldtek évtizedekre Szibéria kényszermunkatáboraiba. Mivel az elítéltek és kivégzettek között voltak Kun Béla régebbi barátai és főnökei, sejthette, mi vár rá. Sztálin közben többször felhívta és igen barátságosan beszélgetett vele – ez rossz jel volt, ilyesmi szokta megelőzni a letartóztatásokat. Erre is sor került 1937 júniusában, persze egy éjszaka. Hamarosan cikk jelent meg egy pártlapban, amelyben „szektás politikával” és „dezorganizáló tevékenységgel” vádolták őt, aki szabotálta a felsőbb határozatokat… Ez eléggé egyértelmű jel volt akkoriban Moszkvában. Igazából máig nem derült ki, hogy mikor, hol, és hogyan végeztek vele kedves elv-társai. A bűnöst, ha kerülő úton is, de utolérte a megérdemelt büntetése.