Az utolsó áruló

Nemcsak a történelmi sorrendben utolsó, hanem a magyar nyelvben ezt a szót olykor melléknévként is használják, („te utolsó gazember!” és „utolsó ribanc!” a leggyakoribb változatok, ha nem is mindig ilyen finoman).

Csermanek Jánosról van szó, aki a huszadik század közepén az illegális kommunista mozgalomban a „Kádár” nevet vette fel, amely aztán annyira rajta ragadt, hogy eleve az lett a neve, és sokan máig hiszik, hogy eleve így hívták. Életrajza eléggé ismert, ezért azon csak nagyon röviden szaladunk át, hogy aztán koncentrálhassunk árulására.

Csermanek János 1912-ben Fiuméban, azaz Rijekában született. Anyja, egy közeli laktanyában szolgáló magyar bakától megesett kis cselédlány ott szolgált egy panzióban, mint szobalány. Mire a fiatalember meglehetős szegénységben felnőtt – anyja egy másik férfitól is szült egy fiút, de férjhez nem ment – protekcióval sikerült írógépműszerésszé képeznie magát, ami akkoriban, legalábbis a munkások sorain belül, afféle „elitnek” számított.

Kezdettől benne volt ő is a szociáldemokrata pártban, de kommunista befolyás alatt állt. Mivel 1919 rémségei miatt Horthy alatt – 1920 és 1944 vége között – kommunista pártot Magyarországon alapítani és működtetni nem lehetett, hát az a kevés megrögzött vörös, aki mégis kitermelődött a társadalomban, akár munkások, akár értelmiségiek voltak, ebben a legális pártban tevékenykedtek. Közben persze illegálisan is szervezkedtek, amihez nemegyszer kihasználták a szocdemek nyújtotta védelmet és infrastruktúrát. Végül is volt egy illegális párt. A kommunistáknak, éppen Kun Béláék 1919-es vérengzései miatt semmilyen tömeges támogatottságuk nem volt, igy azok az állítólagos akciók, amiket a harmincas években szerveztek, igazából legendának bizonyultak. Ők már nem tudtak tömegeket kivinni az utcára. A háború alatt – nem kis mértékben köszönhető ez a politikai rendőrségnek is – sikerült a kommunisták számát alaposan visszaszorítani. Maga Kádár vallotta be élete végefelé egy interjúban, hogy a Vörös Újságnak a háborús években, írd és mond 80 – nyolcvan -előfizetője, olvasója volt! Ennyien voltak a 8 millió lakosú országban, akik hajlandók voltak vállalni a titkos újság olvasásával járó kockázatokat.

Az első árulása, amely meglehetősen homályos ügy volt és az is maradt – amikor egyszer letartóztatta a Horthy-féle államrendőrség, és ott bizony Csermanek elvtárs beköpött mindenkit… Az illegális MKP, azaz a földalatti Magyar Kommunista Párt számos tagja került börtönbe. Olyannyira komolyan vették és sérelmezték ezt a tettét, hogy az MKP az eset után kizárta soraiból a leendő politikust!

Amikor a háború után elvtársai elővették ezt az ügyet. Kádár persze élénken tagadott, és mentőtanúkat nevezett meg. Ám kiderült, csupa olyan elvtársat hívatott volna bírái elé, akik a háború alatt életüket veszítették… Aztán rábizonyították, hogy csakugyan elárulta elvtársait.

Persze a szociáldemokrata aktivistát később visszahúzták régi barátai a kommunista pártba – persze, hiszen szükségük volt még az árulóra is, olyan kevesen voltak. Elgondolkoztató, hogy amikor a rendőrség megelégelte a kis kommunista csoportok tobzódását, lecsapott, és több száz embert elítéltek – volt, akit halálra de Csermanek elvtárshoz nem nyúltak. Nyilván azért, mert már a hatalom emberének tartották, de nyilvántartották és néha figyelték is. A háborúba lépő ország hadseregébe sem hívták be, vagyis kivételezett személy lett belőle. Hamis papírokat szerzett és bujkált, hogy kivárhassa a háború végét. Nagyon bízott benne, hogy szovjet elvtársai eljönnek majd keletről, és attól kezdve kommunista világ lesz itt is. Reményei beváltak.

Nem részletezzük itt a háborús évek kalandjait, az illegalitást, a lebukást, az elítéltetést két év börtönre, majd a szökést a Németország felé indított transzportból. A lényeg az, hogy annyi történelmi vihar után Kádár megérte a szovjet elvtársak bejövetelét, és persze rögtön magas polcra került. Más kérdés, hogy Rákosi, a szovjetek által alaposan kipróbált elvtárs lett a vezér, az államfő. Egy kis koalíciós, ál-demokratikus közjáték után aztán a kommunisták a szokott módszerekkel: tömeges választási csalások, hamis propaganda, a konkurens pártok lehetetlenné tétele, megfélemlítések a belügy által, stb. megszerezték immár a teljes hatalmat. Ezután, ahogyan szokták, egymásnak estek, és a főelvtársak különféle ürügyekkel egymást zárogatták börtönbe, kínoztatták meg az állambiztonsági pribékekkel, majd aki túlélte, az ismét „jó elvtárs” lett, sőt, esetleg némi belharcok után még ismét a hatalomba kapaszkodhatott vissza. Ezt az utat járta be Kádár (akkor már nem Csermanek) János is. Azért ne felejtsük el, hogy amikor a legfőbb kommunisták egymást öldösték, például Rajk Lászlóval is végeztek, akkor éppen Kádár volt a belügyminiszter, és az efféle koncepciós perek, lényegében gyilkosságok levezénylője. Később rá is sor került és kishíján ő is ott maradt holtan.

De miután megenyhültek a viszonyok, és Kádár kiszabadult, megint az egyetlen és uralkodó párt vezérkarában találta magát. Aztán elmúlott az „elvtárs elvtársnak farkasa”-korszak, ehelyett beállt az olvadás. Sztálin meghalt, a magyar diktátor Rákosinak nagyon kifelé állt már a rúdja, és jött 1956. A forradalom elején Kádár, csakúgy, mint más kommunista vezetők, igyekezett lecsillapítani a kedélyeket. De mert éppen az ő kedves elvtársai rontottak el mindent a ridegségükkel, a zsarnokság fenntartásával, a nép elleni repressziókkal – hát most „megszívták” alaposan. Többeknek menniük kellett, lényegében örökre. Vissza, ahonnan jöttek, vagyis a Szovjetunióba.

De akik itt maradtak, azoknak nem volt könnyű dolguk. Kádár némi habozás után ismét áruló lett. Most a kommunistákat árulta el – ő persze nyilván hitte és mondta később, hogy ez csak egy taktikai fordulat volt. Vagy nem látta át a helyzet teljes tragikumát és komoly voltát? Mindenesetre csatlakozott a másik kommunistához. Nagy Imréhez, aki valamivel – de nem sokkal! – enyhébb árnyalatot képviselt. Még akkor mindenki azt hitte, sajnos a forradalmárok többsége is – hogy csak a szocializmus kozmetikázásáról van-lesz szó, és alapjaiban nem változik a rendszer. De a forradalmárok napról napra következetesebbek és radikálisabbak lettek. Kádár, aki először úgy tett, mintha a forradalommal egyetértene (árulás!) már másnap úgy döntött, hogy ő inkább a szovjet elvtársakkal fog tartani.

A következő árulást akkor követte el, amikor mint a Nagy Imre-kormány egyik minisztere, cserbenhagyta a kormányt, Nagy Imrét, a magyarokat, még a kommunistákat is, és a legnagyobb titokban egy budapesti szovjet katonai légitámaszpontról elrepült Moszkvába. Ott hosszan tárgyalt a szovjet vezetővel, Hruscsovval, ezzel az aljas kis sztálinista féreggel, aki mestere halála után úgymond „leleplezte” annak mesterkedéseit – csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ő, Hruscsov volt a diktátor egyik legfőbb és leghűségesebb segédje minden ott elkövetett szörnyűségben, évtizedeken keresztül. Kádár nem a „moszkvaiak” közül való volt, ott senki sem ismerte, ezért bizalmatlanul fogadták. De aztán a közös érdek összehozta őket. Az az érdek pedig nem más volt, mint a forradalmat kegyetlenül leverni, vérbefojtani, valahogy félreállítani Nagy Imrét is, aztán szovjet hadsereggel visszavenni a hatalmat, megöletni mindenkit, aki tett valami fontosat a forradalom érdekében, és akinek nem sikerült időben nyugatra menekülnie – aztán ismét visszaállítani azt, ami volt.

Ez egy hazaáruló programja volt, aki viszont meg volt győződve arról, hogy a magyar nép igenis igényli a „szocializmust”, hogy sok kommunista élete veszélyben forog, és hogy leginkább a kommunisták hatalma forog veszélyben! Erről volt szó úgy igazán.

Az már csak hab lett volna a tortán, hogy ha a magyaroknak sikerül kiszabadulni a kommunista polip fogságából és önállóak, függetlenek lehetnek, akkor több dolog történik, ami Moszkva számára igen rossz lett volna. Az egyik: „lyuk” támad a szocialista országok rendszerén, különösen katonai és ideológiai tekintetben. Vagyis, ha Magyarország „megszökik”, akkor ez kedvet csinál a többi rab népnek is, és talán nem csak Kelet-Európában. És akkor várható lett volna egy-két éven belül ugyanilyen forradalom és lázadás a cseheknél, szlovákoknál, lengyeleknél, keletnémeteknél, románoknál, bolgároknál, de esetleg másutt is.

A másik veszély: ha a magyarok ledobják kommunista láncaikat, olyan szédületes fejlődésnek indulnak, hogy öt-tíz éven belül alaposan lekörözik a többi, megmaradt „szocialista” országot! Hiszen a lemaradás akkor még nem volt olyan nagy, a háború óta mindössze tizenegy év telt el, és a Nyugat – már csak a példamutatás kedvéért is! – hatalmas kölcsönökkel és vissza nem fizetendő segélyekkel, összegekkel támogatta volna a szabd Magyarországot. Így annak fejlődése és „elhúzása” még látványosabb lett volna, ami ismét csak arra ösztönzi a többi csatlós országot, hogy szabaduljanak meg Moszkvától…

Egyszóval a Kádár-féle őskommunisták, akiknek minden agysejtjét átitatta már sajátos gondolkodásuk, ezt nem engedhették meg. És a szovjet elvtársak is felfogták, hogy bár az a „Vengrija” csak egy kicsi és igazából szinte jelentéktelen ország, de ha kivétellé válik, akkor nagyon is erős lesz, mágnesként vonzza majd maga után a többi rabot… Ez ellen tenniük kellett valamit, ha Moszkva nem akart veszíteni. És nem akart.

Ahogyan Kádár sem. Elrohant hát gazdáihoz, és ott könyörgött, hadd tegyen ő a vezér, majd megszolgálja a bizalmat, leveri a forradalmat és utána az ország hűséges csatlósa lesz a nagy és dicsőséges Szovjetuniónak.

Miután Kádár lett a nyerő, ő kapta a megbízatást, szovjet barátai hazahozták, és megindult a szovjet hadsereg beáramlása az országba. Kádár pedig november elején egy rádióadásban, később a nyomtatott sajtóban is bejelentette, hogy új kormány alakult, amely megvédi a „szocializmus vívmányait”. Azt is kijelentette – e sorok írója a saját fülével hallotta akkoriban, és olvashatta az újságban is – hogy senkinek semmi bántódása nem lesz azért, mert részt vett a forradalom eseményeiben”.

Nos, Kádár itt követte el a következő árulását.

Mert olyan nagyot hazudott, mint ember ritkán. És az ő hazugságának sok százan estek áldozatul. Egyfelől minden városra rátámadtak a szovjet haderők (messze nem csak Budapesten zajlottak harcok!) és ez a nagy erő felmorzsolta a fegyveres ellenállást. Kétszázezer ember elmenekült, ők jártak jobban. Az ittmaradtakra pedig rettenetes sors várt. Különösen azokra, akik részt vettek valamilyen eseményben, vagy akár csak egyszer is felszólaltak bárhol. Kiderült, hogy a kommunisták emberei, jól fizetett szolgái az egész forradalom alatt ott voltak mindenhol, fényképeket készítettek a tüntetéseken, feljegyzéseket a különféle forradalmi bizottságok tanácskozásain, füleltek és megjegyezték a neveket, a rázósabb mondatokat. Aztán amikor kiadós szovjet segítséggel „helyreállították a rendet”, elővettek mindenkit, akinek akár csak a legkisebb szerepe volt a forradalmi eseményekben. Munkástanácsok tagjait hurcolták el kényszermunkatáborokba, kínozták meg a börtönökben, végezték ki. Kádár utasítására az 1956-ot követő másfél-két évben több embert végeztek ki, mint az általa olyannyira utált és félt Horthy-rendszer egész 25 éve alatt!

Kádár tehát egy véreskezű gyilkos volt, amellett, hogy áruló, aki a szovjet hadsereg segítségével rángatta vissza a szögesdrót kerítés mögé a szabadulni igyekvő Magyarországot, és tartotta ott a következő harmincegynéhány éven át. Ez az ember azzal is árulóvá lett, hogy büntetlenséget ígért sokaknak – köztük Nagy Imrének -, akik ezt el is hitték, és így estek végzetes csapdába, amely végül is az életükbe került.

Kádár János a huszadik században a legnagyobb árulónk volt, és ezzel a címmel itt őt nem kitüntetni szeretnénk, éppen ellenkezőleg. Sokféle módon árultak el emberek sokakat a magyar történelemben (hát még a világtörténelemben), de a magyar árulók között nem volt egy sem, akinek egyszerre kilenc-tízmillió embert sikerült volna egyfelől félrevezetnie, másfelől évtizedeken keresztül rabságban tartania.

De mint tudjuk, minden árulásnak meg kell fizetni az árát. Ha nem ezen a világon, hát valahol másutt – elemi igazságérzetünk