Rovarevő madarak

A hazai madárkedvelők elsősorban különböző masevő- két, díszpintyeket, ezenkívül papagájokat tartanak, egyéb fajok lakásban csak egészen elvétve fordulnak elő. Ennek részben történelmi, részben objektív okai vannak. A szá­zadforduló táján és az azt követő évtizedekben a madár­tartás szinte kizárólag a németajkú lakosság körében, a sváb falvakban, Budapest egyes kerületeiben (pl. Óbu­dán), ezenkívül a bányavárosok közelében volt szokásos. Akkoriban elsősorban hazai fajokat tartottak, mindenek­előtt erdei pintyet, amelynek külön kultusza volt, ezen­kívül főként egyéb magevő madarakat, csízt, tengelicet, kenderikét, süvöltőt stb. Rovarevő madarakkal, például fülemülével, barátkával, gézével kevesen foglalkoztak.

Ma a hazai fajok tartása tilos, és bár igény lenne rá, hiányoznak a szaküzletekből azok a fajok, amelyek a fülemüléket, barátkákat, sárgarigót stb. helyettesíthetnék a lakásban. Legfeljebb néha-néha, ritka kivételként buk­kan fel egy-egy kínai fülemüle (napmadár) vagy más olyan madárfaj, amelyet ebbe a tág csoportba, a rovarevők közé sorolhatnánk. Pedig számos faj szaporítása egyáltalán nem nehéz, csak megfelelő hely kell hozzá, és a szaporu­latból azok is hozzájuthatnának egy-egy példányhoz, akik eddig legfeljebb könyvekben olvastak róluk. Kezdeti lépé­sek már történtek, például egyik barátom kerti röpdéiben
már több alkalommal szaporodott két afrikai bozótrozs­dafarkú faj, és nagyon remélem, hogy előbb-utóbb fióká­kat nevelnek majd az ugyancsak párban tartott indiai sámarigók és amerikai gezerigók is.

Ma az egzotikus rigófélék, kínai fülemülék, pápasze­mes madarak, tangarák, levélmadarak és a többiek be­szerzésének egyetlen módja, ha külföldön vásároljuk meg őket. Az NSZK-ban vagy Hollandiában már nagyban tenyésztik az egyes rovar- és gyümölcsevő fajokat, ame­lyekből nem hogy behozatalra nem szorulnak, hanem adott esetben akár segíthetnének is tenyésztett példányok­kal újranépesíteni az ősi élőhelyeket, ahol elsősorban különböző környezeti okok miatt egyes fajok állománya szinte katasztrofálisan megfogyott. Bár nem énekesmadár, azért hadd említsem meg a Hawaii-szigeteken honos néné- lúd esetét. Ez a faj tulajdonképpeni hazájában teljesen kipusztult, csak azóta létezik és szaporodik ott újra, ami­óta a korábban Angliába szállított és ott sikerrel tenyész­tett példányok közül néhány tucatot visszatelepítettek a szigetre. Ha annak idején nem hoztak volna át belőlük néhányat Európába, nem lenne nénélúd többé.

A rovarevő madarakat a madárkedvelők részben ked­ves énekük, részben csodálatosan szép színezetük miatt tartják. A világ legjobb énekesei közé tartozik az indiai sámarigó, a kínai és az amerikai gezerigó, az afrikai bozótrozsdafarkú és még számos más madárfaj. Elsősor- ■ bán csodálatos színeik miatt kedvelik a főként gyümölcs­evő, Közép- és Dél-Amerikából származó tangarákat, amelyek közül például a bíborvörös tollú purpurtangara valóságos ékessége lehet egy növényekkel szépen beren­dezett szobavoliernek.

Jelenleg alig néhány egzotikus rovarevő madár (néhány sámarigó, amerikai gezerigó, bozótrozsdafarkú és kínai fülemüle) él az országban, és talán ezeknek van a legtöbb
esélyük arra, hogy az elkövetkező években mind jobban elterjedjenek a madárkedvelők népes táborában. Különö­sen a sámarigónak van jövője, mert ha sikerül egy jó tenyészpárt összehozni, viszonylag könnyen szaporodik és évente három költésével is számolhatunk. Az aláb­biakban a sáma tartását ismertetem, amely nagy vo­nalakban megegyezik a többi fentebb említett fajéval:

A sámarigónak elsősorban hosszú faroktollai és moz­gékony természete miatt nagyobb, legalább 80 cm hosszú kalitkára van szüksége. Jól beváltak az úgynevezett láda­kalitkák, amelyek körben zártak, csak elöl drótosak. Indiai hazájában a sámarigó a sűrű erdők és a bambusz- dzsungelek lakója, kedveli a félhomályt, ezért kalitkáját is ennek megfelelően helyezzük el a szobában. Néhány lecsüngő növény díszítheti a madársarkot, de a sáma is otthonosabban érzi magát az ilyen, zölddel körülvett ka­litkában. Ülőrúdként az egyenes, görcs nélküli friss bodza­ágakat ajánlom, ezeket időről időre tisztítani, illetve ha a kéreg már megkopott rajtuk, cserélni kell. Az ugrófák ne legyenek azonos vastagságúak!

A kalitka kihúzható fiókjába több rétegű újságpapír kerül, amelyből a felsőt naponta cseréljük. Magam három réteget használok, és minden délután a frisset teszem alulra. Nagyon szeretik a sámarigók, de a talajon sokat mozgó egyéb fajok is a friss erdei avart, a földdel kevert száraz leveleket. Ha az erdőben járok, mindig viszek haza belőle egy nylonzacskónyit. Naponta csak egy marokkal teszek a kalitka aljára, de a madarak azonnal és nagy élvezettel keresgélnek benne. Jókora földrögöket nyel­nek le, és szenvedélyesen vadásznak a levelek közül elő­bukkanó pókokra, apró rovarokra. Sajnos, az ilyen talaj csupán néhány óráig marad nedves, hamar kiszárad, de nedvesítés helyett célszerű másnap újjal pótolni.

Sámarigóim kalitkájában csak egy kis ivásra szolgáló

19. ábra. A madár is jobban érzi magát a zöld növényekkel körülvett kalitkában

vizesedény van (a vizet naponta cserélem), a fürdőkádat délutánonként kívülről a nyitott ajtóra akasztom. Ami a fürdést illeti, a két hím madár, amely már több mint tíz éve él nálam, egészen eltérően viselkedik. Az egyik szeret fürödni, csaknem naponta áztatja a tolláit, de mindig gyorsan végez. A másik ritkán fürdik, néha csak heten­ként egyszer, de akkor kiadósán. Percekig kuporog a víz­ben, és mire abbahagyja a pancsolást, tollai teljesen át­nedvesednek. Madaraimat mindig állott vízben fürdetem.

Táplálék dolgában meglehetősen igénytelenek. Az alap­táplálékukat alkotó lágykeverék a következőkből áll: re-

szelt nyers sárgarépa, friss túró, óvári sajt és kemény­tojás, szárított hangyatojás (báb), valamint porrá őrölt zabpehely. Az egészet összegyúrom, majd újból fellazí­tom. A keverék nem lehet lucskos, ragadós (ha a sárga­répa nagyon lédús, előzőleg ki kell nyomni), hanem laza szerkezetű, kellemes illatú. Az óvári sajtra a reszelés után piros édespaprikát szórok, a tapasztalatok szerint a ma­darak így jobban kedvelik. A keverékhez még apróra vágott tyúkhúrt, vagy fejes salátát vegyítek, csemegeként az énekszezonban (a sámarigók egész évben énekelnek, de legintenzívebben a téli és tavaszi hónapokban), egyeden­ként napi 6-8 lisztkukacot kapnak. Az etetőtálakat estén­ként ki kell üríteni (az esetleges maradék a lisztkukac- tenyészetben hasznosítható), és másnap reggel friss keve­réket kell készíteni. Ehhez a keverékhez olyan fajok, amelyek gyümölcsöt is esznek, például az amerikai geze- rigó, apróra vágott almát kapnak.

Áprilistól szeptemberig, amikor a friss hangyatojás sze­zonja van, naponta adok madaraimnak egy jókora porci­ót, és ennek arányában csökkentem a keverék mennyisé­gét. A nyári és őszi időszakban adjunk annyi vadon élő pó­kot és rovart is, amennyit csak lehetséges. Masam márci- usban kezdem, ilyenkor elsősorban farkaspókokat gyűj­tök, amelyek bizonyos területeken ilyenkor nagy mennyi­ségben kézzel vagy kis háló segítségével foghatók. Nyáron és ősszel naponta szöcskéket, sáskákat és a fű közül háló­val zsákmányolt bagolypilléket etetek madaraimmal. Ha valaki fénycsapdát helyez el a kertjében, a környéktől füg­gően minden reggel bőséges zsákmányra számíthat.

Magam megfelelő hely híján még nem szaporítottam sámarigókat, de ennek módját az irodalomból nagyon jól ismerem. A következő néhány jótanács azoknak szól, akiknek sikerül egy párt beszerezni, és szobai vagy kerti volierjük is van, ahol tenyészteni tudják őket.

20. ábra. Fénycsapda: az éjjel repülő lepkék és más rovarok a fénytől csalogatva a terelőlemezekről a fémtölcséren át hullanak a leemelhető gyűjtőzsákba

A sámarigó rendkívül aszociális érzelmű, amolyan ma- gánakvaló madár, ezért a párok a szabadban csak a köl­tési időben vannak együtt. Vigyázni kell tehát a pár ösz- szeengedésével! A szaporítási időszak májustól szeptem­berig terjed, de kerti volierben nem tanácsos május vége előtt kísérletezni vele. Ajánlatos először csak a tojót been­gedni az ágakkal, növényekkel berendezett röpdébe, a hímet pedig néhány nap múlva, amikor párja már meg­ismerkedett új helyével. Még ilyenkor is jobb, különösen a szokottnál is hevesebb vérmérsékletű hímek esetében, ha a madarat először kalitkástól együtt tesszük a volierbe, és csak amikor azt látjuk, hogy a dróton keresztül már, ismerkednek egymással, akkor nyitjuk ki a kalitka ajta­ját. De azért továbbra is figyelni kell a párt, külö­nösen a legkritikusabb első napokban! Előfordult már hogy a hím addig kergette, verte, csipkedte a tojót, amíg az – nem tudva hová menekülni – elpusztult.

A sámarigó a szabadban tág szájú üregben kőit, ezért a volierben is ezt kell utánozni. Elöl nyitott mesterséges odúban, fenyőággal letakart kosárkában, fali üregben köl­tött már eredményesen. Fészekanyagként télen gyűjtött régi feketerigófészkeket szoktak szétszedni és a földre szórni, a tojó ebből válogatja ki a számára szükséges anyagokat. A fiókák felneveléséhez változatos élelmet kell biztosítani, a lisztkukac és a friss hangyatojás nem mindig elegendő. Szívesen fogadják a fühálózással fogott különböző rovarokat, s ha valakinek tücsöktenyészete van otthon, szintén nagyon hasznos lehet. Fontos, hogy a volierben friss erdei föld (lehet kertben is szedni, de csak ott, ahol nem permeteztek előzőleg) legyen, amely­ből az öreg madarak nagy gombócokat etetnek a fiókákkal. Ha jól összeillő párt találunk, évente több eredményes költéssel számolhatunk. A már önálló fiatalokat külön kell választani, mert a hím egy idő után verni kezdi őket.