Tenyésszünk lisztkukacot!

A lisztbogár lárvája, amelyet közönségesen (és tévesen) lisztkukacnak hívunk, egyformán fontos terraristáknak és madártartóknak. Sajnos a hazai szaküzletekben egyál­talán nem, vagy csak rendszertelenül kapható, emellett nagyon drága is, ezért ha gyíkokat, békákat, esetleg rovar­evő madarakat tartunk otthon, a leghelyesebb saját tenyé­szetet létesíteni. Szaporítása nem nehéz, nem is költséges, érdemes foglalkozni vele. Ha kellő elővigyázattal kezel­jük, nem fog szétmászni a lakásban és nem okoz fölösle­ges bonyodalmat a család körében.

A lárvák az egyenletesen meleg, száraz helyiségben fej­lődnek a leggyorsabban, a tenyésztőládák vagy dobozok helyét tehát ennek megfelelően kell kiválasztani. Valami­kor a pékségek fölötti lakásban tenyésztették a madará­szok a legtöbb lisztkukacot, mert az éjjel is dolgozó mű­helyek fölött a padló állandóan meleg volt.

. Lisztkukacot tarthatunk és tenyészthetünk a rajz sze­rinti (1. 156. old.) ládában (kb. 70x35x40 cm), amely­nek belsejét ajánlatos alumínium lemezzel vagy üveglap­pal bélelni, hogy a lárvák, illetve bogarak ne juthassanak ki belőle. Az apró lárvák a legkisebb résen is kiférnek, a ládának tehát jól kell zárnia belülről is. A ki nem bélelt ládákat az állatok még meg is rágják, különösen a szögle­teknél rések, lyukak keletkeznek. Éppen ezért ma már a
legtöbb tenyésztő műanyag lavórt vagy kádat használ, ahol az említett veszélytől nem kell tartani. Saját évtize­des gyakorlatomban jól beváltak az eredeti rendeltetésük szerint lisztesdobozok (25 cm magas és 23 cm átmérőjű vékony fémdobozok). Ezekre fedő sem szükséges, mert a sima, homorú falon a lárvák nem tudnak felkapasz­kodni. Kezelésük is könnyű és 4-5 dobozban már szabá­lyozni is lehet a tenyészetet, adott időszakra állíthatjuk elő például a kifejlett vagy éppen apróbb kukacokat.

Ha az otthoni, várható és bizonyos mértékig érthető ellenállást sikerült legyőzni és a dobozokat (ládákat) is beszerezni, s kijelöltük a legmegfelelőbb helyet számukra, akkor már csak a berendezés és a tenyészet beindítása marad hátra. A doboz aljára 6-7 cm vastagon friss és száraz korpát kell önteni, erre két rétegben használt zsák- vászondarabok vagy rongyok kerülnek. Később ezek kö­zül lehet kiszedni a szükséges napi adagot anélkül, hogy a korpát meg kellene bolygatnunk. Tenyészanyagként a legmegfelelőbbek a bogarak, amelyek – mint az egyed­fejlődés csúcsalakjai – nyomban petézni kezdenek, de megteszi a báb vagy a lárva (kukac) is. Az utóbbi esetben természetesen csak akkor indulhat meg a tulajdonképpeni szaporodás, ha ezek már bábokká, illetve bogarakká ala­kultak. Ami a mennyiséget illeti, a szakirodalom % négy­zetméternyi felületre bogárból 800, bábból 900(egy részük nem alakul át, illetve időközben elpusztulhat), lárvából 1000 darabot ajánl. Saját tapasztalataim szerint – külö­nösen az említett dobozokban – lényegesen kisebb meny- nyiséggel is használható tenyészetet indíthatunk be vi­szonylag rövid idő alatt.

A bogarak a bábból való átalakulás után eleinte fehé­resek, puhák, később fokozatosan barnásra, majd feke- tésre színeződnek, és kitinpácéljuk is megkeményedik. A nőstények ezt követően hamarosan petézni kezdenek,
a korpa közé. Külföldi tapasztalatok szerint egy-egy pél­dány naponta 40 petét, és ha jó táplálással sikerül hosz- szabb ideig életben tartani, összességében csaknem 600 petét rakhat. A petékből a levegő hőmérsékletétől füg­gően, így például 20 °C-on 10-11, 30 °C-on 4-6 nap alatt kelnek ki az apró, szinte tűhegynyi lárvák, amelyek nyomban fejlődésnek indulnak. Aki a fentieket figyelem­mel követi, kiszámolhatja, hogy madarai vagy terráriumi állatai számára egy szolid kis tenyészet is tökéletesen ele­gendő. Az igazán nagy lisztkukactenyészeteknél valóban szükség van az % négyzetméterenkénti 800 bogárra, de ezeken a helyeken elsősorban eladásra termelnek. (A liszt­kukac literenkénti ára 300-400 forint körül mozog!) Annyi fogyasztó (gyík, béka, madár) pedig, amennyi ekkora mennyiséghez szükséges lenne, a mai kis lakások­ban aligha képzelhető el.

A bogaraknak nagy nedvességigénye van, ezért kétna­ponta tegyünk a zsákvászon tetejére néhány vékony alma­vagy répaszeletet, félbe vágott lédús cseresznyét, de ha történetesen semmiféle gyümölcs nincs otthon, a vízbe mártott és gyengén kinyomott vattadarabka is megteszi Ha aztán tíz perc múlva bekukkantunk a dobozba, lát­hatjuk, hogy a szomjas bogarak teljesen elborítják az „itatót”, és ott is maradnak mindaddig, amíg csak el nem teltek a nedvességgel. Vigyázzunk, hogy a korpába ne kerüljenek gyümölcsdarabok!

Egy idő után a korpa mozogni kezd: a tenyészet bein­dult. A sárga lárvák ugyan még csak tűhegynyiek, de állandó vedlések közepette gyorsan nőnek, és bábozódá- sukig elérik a 25-28 mm-es hosszúságot. Eleinte a korpát fogyasztják, de hamarosan felélik és ettől kezdve külön is táplálni kell őket: a korpára (a zsákvászon alá) a puha részével lefelé fordított kenyérvéggel (sercli), salátával, sárgarépával. A zöldségfélékből csak annyit szabad etetni,

ABC

32. ábra. Lisztkukactenyésztő láda: A bogár, B báb, C lárva (lisztkukac)
amennyit 24 óra alatt elfogyasztanak, míg az esetleges maradékot el kell távolítani. Ahol azonban jól beindult a tenyészet, a sok éhes lárva rövid idő’ alatt minden ehetőt elpusztít, még a vászonra rakott – ebédró’l maradt – csir­kecsontokat is tökéletesen letisztogatják.

Szobahőmérsékleten a lárvák kb. egy év múlva bábo- zódnak be, de ez a folyamat 27-28 °C-on 6-8 hónapra is lerövidíthető. A bábállapot 15 °C mellett kb. 30 napig, 25 °C-on 8-10 nap, 35 °C-on pedig 6 napig tart.

A folyamatos tenyésztéshez több doboz (láda) szüksé­ges, a frissen kelt bogarakat ugyanis új helyre, friss kor­pába kell telepíteni. Azokban a dobozokban, ahol az etetésre szánt nagyobb lárvák vannak, különösen fontos a friss saláta, káposzta, sárgarépa és almaszelet rendsze­res adagolása, mert csak vitamindúsan táplált lárvákkal nyújthatunk tökéletes értékű eleséget a terráriumbán vagy a kalitkában élő állatoknak.

A sárga lárva adott esetben – például frissen érkezett és legyengült madaraknak – életmentő eleség lehet. Az ilyen példányok ugyanis nagyon gyakran egyáltalán nem haj­landók enni a keverékeleséget, csak a lisztkukacot, s a nagy mennyiségű lárva tartja bennük a lelket. Az első napokban ilyenkor 40-50 darabot vagy akár többet kell adnunk, hogy a madár le ne gyengüljön, míg aztán foko­zatosan (félbevágott lárvákkal) hozzászoktatjuk a koráb­ban már ismertetett keverékhez. Esetenként hasonló a helyzet a frissen importált vagy hazavitt hüllőkkel, pél­dául kaméleonokkal is, amelyek az első időben lisztku­kacon kívül semmi mást nem hajlandók fogyasztani. Az egyetlen, ami még a lisztkukacnál is sokkal jobb ilyenkor, az a tücsök, de ennek tenyésztése nálunk még nem ter­jedt el. Pedig a jövő takarmányállata díszmadártartóknál és terroristáknál egyaránt bizonyosan a tücsöktenyészet lesz.

Az érem másik oldala

Mi, akik talán a legszívesebben magunk is beülnénk az akváriumba, hogy még közelebbről figyelhessük és cso­dálhassuk halaink színpompáját, vagy akit látszólag semmi a világon nem érdekel a terráriumbán tartott teknősökön, gyíkokon, tengerimalacon vagy aranyhörcsögön kívül, akit a zebrapinty vagy a hullámos papagáj tenyésztése és a velük való foglalatoskodás mindennél jobban le tud kötni, egyszóval mi valamennyien, a különböző hobbi­állatok rajongói, néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a lakásban és a tágabb környezetünkben mások is élnek. Például szüléink, testvéreink, vagy más hozzátartozóink olykor korántsem lelkesednek úgy az állatokért, mint mi, és legfeljebb a kedvünkért viselik el jelenlétüket a lakásban.

Ami az állattartó számára teljesen magától értetődő, természetes dolog, az másoknak esetleg meghökkentő, néha akár riasztó is lehet. Itt van mindjárt a lisztkukac, a lisztbogár sárga lárvája. Valamennyien, akik díszmada­rakat, különösen rovarevő fajokat, vagy gyíkokat, béká­kat tartunk, el sem tudjuk képzelni az életet legalább egy kisebb, a saját szükségletet kielégítő lisztkukactenyészet nélkül. Sámarigóim – és persze még sok más madár – számára ezek a lárvák jelentik a nap egyik fénypontját, a legfőbb élvezetet, emberi hasonlattal élve: a dobostor­
tát, amit a jó ebéd után csemegeként fogyaszt az ember. Frissen érkezett és legyengült importmadaraknak, vagy a tenyésztés során a fiókáknak nagyon fontos lehet a tücsök­tenyészet, aki pedig például gyíkokat, békákat tart ott­hon, változatosabbá teheti a táplálékukat a házilag „ter­melt” viaszmollyal.

Az említett táplálékállatok fontosak és szükségesek állataink számára, tenyésztenünk kell őket, de azért be kell látnunk azt is, hogy ennek mások felé néha árnyol­dalai is vannak. Sajnos, a leggondosabban zárt és kezelt lisztkukactenyészetből is kiszökhet időnként egy-egy bo­gár, amely azután szerte kalandozik a lakásban. Sietek megjegyezni, hogy nem okoz semmi kárt, és ha nem sike­rül megfogni, egy idő után szép csendben elhalálozik valahol a szekrény alatt. De amíg él és mozogni tud, gyakran és előszeretettel olyan helyeken bukkan fel, ahol éppen a legkevésbé várnánk. Elsősorban a sötétedés után indul útnak, próbál élelmet és főleg nedvességet keresni valahol, és a feleségek vagy az anyukák többnyire nem szoktak örülni annak, ha teszem azt, az ágyneműtartóból, a párna vagy a paplan alól kerül elő, esetleg a mosogató alján kering körbe-körbe, reménytelenül keresve a szaba­dulás útját. Meg kell itt jegyezni azt is, hogy a nyári hónapokban, amikor az ablakok éjjel és nappal tárva- nyitva állnak, a lakásokba egyébként is rengeteg vadon élő rovar repülhet be, tehát lisztkukactenyészet nélkül is ki vagyunk szolgáltatva a hívatlan vendégeknek.

Az ember azt gondolná, hogy az akvárium a világ leg­ártalmatlanabb szórakozása. A kivilágított medencéjük­ben úszkáló halak soha néni hagyják el üveglapok hatá­rolta birodalmukat, a tisztán kezelt akváriumnak nincs szaga, a halak csendesek, nem énekelnek, nem ciripelnek, és akár egy hétre is magukra hagyhatjuk őket anélkül, hogy valami bajuk történne.

Igen ám, de néha még a legstabilabbnak látszó akvá­rium is „gondol egyet” és valamelyik sarkán csendesen ereszteni kezd. Először alig vesszük észre, inkább csak az üveg „izzad” egy kicsit, de néhány nap múlva reggelre csinos tócsa éktelenkedik az állvány alatt a parketten, és az üveg oldalán meghatározott időközönként még min­dig egyre futnak lefelé a rakoncátlan vízcseppek.

De ez még a jobbik eset. A sérült akváriumot víztele­níteni kell, a halakat áttelepíteni egy másik medencébe (ha nincs kéznél, akkor persze gyorsan venni kell egyet), aztán újra ragasztani az üveget stb. Előfordulhat viszont olyan eset is – igaz, szerencsére nagyon ritkán amikor a rosszul, szakszerűtlenül ragasztott akvárium egyetlen nagy csattanással mondja fel a szolgálatot, és halak, növé­nyek, no meg a nyolcvan vagy száz liter víz egyszerre ömlik szét a szobában. Ilyenkor az ember hirtelen azt sem tudja, hogy a szerte ficánkoló halakat próbálja-e menteni, a vizet merje, törölje fel, esetleg a szerte hullott üvegcserepeket szedegesse össze – ha éppen van otthon valaki a katasztrófa idején. Mert ha nincs, akkor bizony – különösen ha nagyobb volt a medence, és száz vagy még több liter víz löttyen a padlóra – még az alattunk lakók is megemlegetik a dolgot.

Néha minősíthetetlen alattomossággal támad hátba az akvárium. Nem esik szét, a ragasztása sem enged, de amikor reggel álmosan és szemünket dörzsölgetve leszál- . lünk az ágyról, rémülten vesszük észre, hogy a szőnyeg vízben áll és a padlón kisebbfajta tó hullámzik. Az ember ilyenkor hajlamos arra, hogy mindenre gondoljon: átázott a mennyezet, mert a fölöttünk lakó nyitva hagyta a víz­csapot; éjszakai zivatar söpört végig a városon és az eső befolyt az ablakon stb. Csak éppen az igazi tettes, az akvárium nem jut eszébe. Aztán véletlenül odapillantunk és meglátjuk a lefittyedt növényeket, meg a jó esetben

még vergődő halakat a medence alján, és akkor jövünk rá, hogy a szűrő gumicsöve valahogy kicsúszott a meden­céből, és a külső filter szorgalmasan dolgozó motorja szép csendesen átemelte a vizet a szoba közepére.

A kanári igazán aranyos madár. Kalitkájában ülve naphosszat trillázik, énekel – gyönyörűség hallgatni. Dél­előtt vagy a délutáni órákban még talán azok is élvezettel fülelnek az énekére, akik nem rajonganak különösebben a madarakért. De amikor a fürge madárka nyári hajnalo­kon már három óra körül megszólal és szapora trillákkal igyekszik kiverni az álmot mindenki szeméből, aki csak a közelben aludni merészel, nos, ilyenkor rendszerint be­telik a pohár. Néha talán még a gazdi is a pokolba kívánja a sárga mellényes madarát. Persze le lehet takarni a kalit­kát, de ezzel többnyire csak rövid időre tudjuk elodázni a dolgot. A kanári ugyanis – valami megfoghatatlan ösz­töntől vezérelve – a vaksötétben is rájön arra, hogy oda­kint hajnalodik, hallja az ébredező rigókat, fecskéket, verebeket is, és erre persze maga is rázendít. Ezért pedig – érthető módon – nem mindenki lelkesedik, különösen akkor nem, ha egész héten korán kelt, és szombaton vagy vasárnap szeretné végre kialudni magát.

Mi madárbarátok persze másként látjuk a dolgot. Az én sámarigóim is a derengéssel ébrednek, nyáron korán, télen később, és nem hagyják magukat félrevezetni, holmi takarókkal. Magam persze bármikor szívesen hallgatom csodálatos éneküket, a kanári rajongói is a saját madaru­két. De azért ne feledkezzünk meg azokról sem, akik egy fedél alatt élnek velünk és a nyugalmukat zavaró madár nélkül is el tudják képzelni az életüket.

Némelyik madár különösen hajlamos arra, hogy a tál­ban válogatva a magokat vagy más eleségrészeket a szo­bában szerte hajigálja. Ilyenkor persze ropog a kender­mag a lépteink alatt és nagyokat csusszanunk egy-egy
messzire gurult, gömbölyű magocskán. Nem is beszélve a bodzaszemekről, amelyeknek – ha történetesen a sző­nyegen taposunk rájuk – maradandó nyomai lesznek.

Aztán jön a vedlési időszak. A papagájok gyakran ap­ránként, egész évben hullatják a tollúkat, de a legtöbb madár tollváltása bizonyos időhöz, többnyire a nyár végi és kora őszi hónapokhoz kötődik. Nem egyszerre dobják le elhasználódott tollaikat, hiszen akkor odakint a szabad természetben alaposan póruljárnának, hanem hetekig hul­latják őket, előbb a szárnytollakat, az evezőket általában belülről kezdve, aztán a faroktoliakat, és persze a könnyű pihetollakat is, amelyeket már a legkisebb huzat is föl­kavar és játékosan hintáztat ide-oda a szobában. Mi per­sze szorgalmasan söprögetünk, porszívózunk, üldözzük a sarkok felé szálló, makacsul menekülő pihéket, de mire az egész szobával készen lennénk, a kalitka sarkában már újabb tollak várják, hogy a madár egy gyors szárnyreb- benésére átbújjanak a drótok között és megkezdjék tán­cos kőrútjukat szerte a szobában.

Igazán nem lenne szép tőlem, ha madarász létemre ép­pen én sorakoztatnék fel további érveket a madártartás ellen. Nekem bizony mindig voltak és lesznek is mada­raim, soha nem tudnék megválni tőlük. Még akkor sem, ha – mint egyszer őszidőben történt – elfeledkeztem arról, hogy bodzával etettem és meggondolatlanul kiengedtem az egyik madarat a szobába. Máskor is megtettem persze, rendszeresen röptettem őket, de ez nem sokkal az elfo­gyasztott jókora adag, tintafekete bodzabogyó után fel­tétlenül nagy könnyelműség volt. Minthogy röviddel az­előtt festettünk, nem akarom részletezni a dolgot, csupán a lényeget említem. A madár, miután vagy háromszor körülrepülte a szobát, az egyik kanyarban hatalmasat fröccsentett a falra, a finom sárgára festett felületet alapo­san telibe találta. A fekete bodzalé még le is csurgóit egy
darabon, rendhagyó, furcsa mintát hagyva a szekrény fölött. Mintha csak Japán kezdetleges térképét vázolta volna fel valaki – az összes szigetekkel együtt.

Na és az aranyhörcsög? Vagy a tengerimalac? Tündéri kedves állatok, rengeteg rajongójuk van szerte a világon. De azért ha valaki a kákán is csomót akar keresni, hát náluk sem kutatna egészen hiába. Ellentétben a fehér egérrel, de egyáltalán az egerekkel, amelyek vizeletének meglehetősen átható szaga van, a tengerimalac, különö­sen pedig a kis aranyhörcsög ilyen szempontból teljesen szalonképesnek tekinthető, ha… Igen: ha rendszeresen kitisztítjuk a terráriumot vagy a műanyag lavórt, amiben elhelyeztük. De ha ezt a munkát elhanyagoltuk, az érzé­kenyebb szaglószervű vendégek már gyanakodva szima­tolnak, pislognak körbe az uzsonnaasztalnál, netán olyan is akad közöttük, aki félhangos megjegyzéseket tesz a szag vagy illat általa feltételezett eredetével kapcsolatban.

Az emberekénél sokkal jobb a legyek szaglószerve, és az ilyen tengerimalac-terrárium a nyári és kora őszi idő­szakban nagy számban vonzza őket a szobába. A legtöbb háziasszony ezt sem veszi jónéven, holott a legyek első­rangú táplálékot jelentenek a különböző rovarevő mada­rak számára, de rajonganak értük a gyíkok és a trópu­sokról származó levelibékák is. Amikor egyszer kamé­leont tartottam otthon, húsdarabkát erősítettem a terrá­rium közepére, és a falánk állat alig bírta kapkodni a tetőnyíláson át érkező legyeket, annyira vonzotta őket a hús illata. Különösen akkor, amikor a hús a meleg hatá­sára egy kicsit már szagosodni kezdett. Ilyen és hasonló esetekben otthon az egészséges kompromisszum az egyet­len lehetséges megoldás.

Ha nyitva az ablak, a legyeknek nem lehet paran­csolni, de az már igazán rajtunk múlik, hogy az arany­hörcsög futtatás közben ne kerüljön közelebbi érintke­
zésbe a legféltettebb bútordarabokkal. A mozgásra min­den állatnak szüksége van, de az aranyhörcsög többnyire szükségét érzi annak is, hogy fogai élét a zongorán, a vitrin sarkán, esetleg az asztal lábán kipróbálja. Keresni kell tehát egy olyan futtatóhelyet, ahol nem okozhat kárt, de azért kedvére kirohangálhatja magát.

A zongoráról jut eszembe, hogy egyik barátomnál nem­rég a tenyészetből meglógott egy csinos kis fehér egér. Ez önmagában véve még talán nem is lett volna nagy baj, de az egér az éj leple alatt, észrevétlenül szökött meg, és hogy a továbbiakban se vegye észre senki, szépen tanyát ütött a zongora belsejében. Csak éjszaka bújt elő és nagy­szerűen élt a madarak kihullatta magokból meg más olyan eleségből, amit barátom, persze nem az ő számára, a különböző etetőtálakba készített. Az egér azonban a zongora belsejében sem tétlenkedett, s talán mert szűknek találta a helyet, netán örökösen növekvő fogainak unszo­lására, szorgalmasan rágcsálni kezdett. Mire barátom ész­revette a dolgot, már több ezer forintnyi kárt majszolt össze az öreg zongora belsejében.

Feltétlenül beszéljük meg jó előre családunkkal, ha úgy érezzük, hogy nem élhetünk egy béka, gyík vagy kígyó nélkül. Ma már a hazai állatkereskedésekben is felbuk­kannak itt-ott az effajta terrarisztikai csemegék, és – igaz, jó borsos áron – bárki tulajdonosa lehet egy-egy távoli országból származó csinos békának, zöld leguánnak, sőt fiatal óriáskígyókat az Állatvilág magazin hasábjain is többször kínáltak már. Legutóbb az egyik hazai terrarista azzal a kéréssel fordult a szerkesztőséghez, hozza előre egy hónappal a már befizetett hirdetését, mert óriáskígyói olyan gyorsan nőnek, hogy attól tart, a megjelenés idején már semmiképpen sem lehet bébinek titulálni őket.

Sajnos a hüllők és kétéltűek még ma is undorítónak, visszataszítónak tetszenek sok ember szemében, ezért a
terraristajelöltnek az effajta óhaját otthon szép fokozato­san kell „beadagolnia”. Semmi esetre se kezdjük azzal a dolgot, hogy egy szép napon kétméteres óriáskígyóval a nyakunkban állítunk be a lakásba, mert ezek után a ter- rarizálás valószínűleg heves ellenállásba fog ütközni. De ha valaki már megszokta, sőt talán meg is szerette a gyí­kokat és örömét leli az esténként szépen kivilágított, fa­törzseket utánzó görbe ágakkal, zöld növényekkel csino­san berendezett terráriumbán, talán már nem fog kifo­gást emelni egy béka ellen sem. Ha pedig, a derék brekegő már „sínen van”, akkor bizonyára zöld utat kaphat egy gekkó, kaméleon, leguán, sőt szerencsés esetben akár egy kígyó is. Sok olyan családot ismerek, ahol a férj vagy a fiú, esetleg a kislány ilyen jellegű hobbija rövid idő alatt teljes elismerést aratott, és a feleségek, anyukák még meg is szerették a korábban megvetett csúszómászókat. Pél­dákért egyébként nem kell nagyon messzire mennem, mert ha a feleségemnek valaki lánykorában azt mondja, sáma­rigó, vagy tasakos béka, hát nem hiszem, hogy sokat tudott volna kezdeni ezekkel a szavakkal. Az azóta eltelt több mint két évtized alatt azonban, hadd hivatkozzam erre a személyes példára, a legjobb és legkitartóbb társam lett a különböző állatok tartásában. Állítom, hogy pél­dául egy beteg tengerimalac vagy madár gondozásában a finom női ujjak képesek a legtöbbre, de egyáltalán, csak ott létezhet igazán zökkenőmentes állattartás, ahol abban legalább egy kicsit az egész család részt vállal.

Mindezt nem azért mondtam el, hogy bárkit is lebe­széljek az állattartásról. Éppen ellenkezőleg. De nem sza­bad elfeledkezni a legfontosabb szabályról sem, ami így hangzik: te lovagolj, te uralkodj a hobbidon, de semmi­képpen sem megfordítva. Magyarán: csak annyi állatot tartsunk otthon magunk körül, amennyivel elbírunk, amennyit kényelmesen el tudunk látni, s hogy maradjon
idő megfigyelni, élvezni őket. Ne legyünk rabszolgája a hobbinak, és az maradjon valóban kikapcsolódás, hasz­nos szórakozás, ami kellemesen tölti ki a szabad idő per­ceit és óráit. így az akvárium, a terrárium, a kalitka és bennük a halak, gyíkok, békák és madarak nemcsak számunkra, hanem közvetlen környezetünknek, csalá­dunknak is örömet szereznek, kellemes időtöltést jelen­tenek.