Hazai madarak

Az érvényben levő jogszabályok szerint a hazai énekes* madarak közül mindössze néhány, kártevőnek minősülő faj nem védett, és csak ez tartható otthon. Ide tartozik az erdeinkben gyakori szajkó (ismertebb nevén mátyás­madár), a szarka, a dolmányos és vetési varjú, a seregély, ezenkívül a házi és a mezei veréb.

Lorenz professzor, a híres Nobel-díjas etológus a sze­gény ember kutyájának nevezte a seregélyt, és nem ok nélkül. A fiatalon házhoz került és emberi kéz nevelte seregély szelídsége, bizalmassága valóban vetekszik a kutyáéval, ami pedig szemtelenséggel párosult ked­vességét, amolyan minden lében kanál voltát illeti, még túl is tesz a négylábú házőrzőkön. A tartási költsé­geket illetően pedig valóban nem kell milliomosnak lennünk.

A fiatal seregély felnevelése nagyon könnyű. A legal­kalmasabbak a tokos vagy éppen tokosodni kezdő fió­kák, ezek ugyanis nyomban tátognak, ha a csipesz hegyén feléjük közeledő eleséget megpillantják. A már nagyob­bacska fiókákat eleinte néha tömni kell, tehát csőrüket óvatosan szétnyitva adjuk a szájukba (a nyelvük fölé!) a falatot, de néhány nap múlva ezek is tökéletesen megszelí­dülnek és később ugyanúgy ragaszkodnak gazdájukhoz, mint az apró koruktól nevelt példányok.

A seregélyek az erdőben különböző rovarokkal etetik fiókáikat. Messzire kijárnak a rétekre, szántóföldekre, legelőkre és ott szedegetik össze a sáskát, szöcskét, boga­rat, amelyet azután a fészekhez, az öreg tölgy vagy fűz törzsébe vájt harkályodúhoz szállítanak. Ha a seregélyek lakta környéken májusban megfigyeljük a fészek felé repülő madarakat, jó távcsővel talán fel is ismerhetjük a csőrükben tartott cserebogarat, nagyobb sáskát, vagy a lefelé lógó, élettelen fekete tücsköt. A seregélyszülők folyamatosan etetnek: a hajnali szürkülettől egészen alko­nyaiig járnak az odúhoz. Mesterséges körülmények kö­zött nem szükséges 6-8 percenként etetni a fiókákat, de azért délelőtt óránként, délután legalább kétóránként la- kassuk jól őket. Természetes körülmények között a fiókák soha nem laknak egészen jól, és mihelyt valamelyik szülő felbukkan az odú szájánál, nyomban tátogni kezdenek. Az ember nevelte seregély viszont, ha az etetés ideje elér­kezik, addig nyeli a neki nyújtott falatokat, mig csak éhségét teljesen le nem csillapította; utána természetesen hosszabb ideig még akkor sem hajlandó tátogni, ha a leg­finomabb falattal kínálgatjuk.

Aki állt már lesben seregélyek lakta odú közelében, biztosan látta, hogy a szülők mennyire vigyáznak a fészek tisztaságára. Amikor az etető madár bebújik a nyíláson és a csőrében hozott eleséget valamelyik apróság torkába gyömöszöli, türelmesen megvárja azt is, hogy a fióka megforduljon és ürítsen. Ekkor a vékony hártyába bur­kolt fehér gombócot a csőrébe kapja és már repül is vele a fák között, hogy valahol távolabb elpottyantsa. Amíg a fiókák kicsinyek, az öreg madarak példás rendet tarta­nak az odúban, még a véletlenül idő előtt elpottyantotl ürüléket is összeszedik a fészek alján. Később változik a helyzet: a szülők már nem bújnak az odúba etetéskor, hanem a fiókák dugják ki fejüket a nyíláson, ám ettől
kezdve az odú – főleg illatát tekintve, vetekedhet a sokat emlegetett búbos bankáéval.

A természetes viselkedés és életmód ismerete nagyban segíti a madárkedvelőt a madár számára kedvező tartás­mód kialakításában, persze bizonyos ésszerű eltérésekkel. A seregélyszülőknek például hosszú, hegyes csőrük van, mégis az etetéshez feltétlenül tompa végű csipeszt hasz­náljunk, amivel véletlenül sem sérthetjük meg a fiókák tor­kát. Ugyanezzel a csipesszel kell óvatosan eltávolítani az ürüléket, amit a háznál nevelt seregély is nyomban kipakol az etetés után. A isztaság nagyon fontos, és a seregély­szülők nem véletlenül ügyelnek erre, amíg kicsinyeik a fészek mélyén szoronganak.

A seregély tojó a kelés utáni napokban, hűvös időben még később is az odúban marad és melengeti a fiókákat- Ilyenkor a hím látja el őket eleséggel. Ha tehát kicsi, még csupasz fióka kerül hozzánk, erre is gondolni kell! A do­bozt, amelyben a kismadarat elhelyeztük, meleg rongyok­kal puhára kell bélelni. Vattát nem szabad bele tenni, mert a madár körme könnyen beleakad!

Említettem, hogy a seregélyek rovarokkal táplálják fiókáikat, de aki ezt az etetési formát szeretné utánozni, valószínűleg nagyon hamar elmenne a kedve a seregély­neveléstől. De nincs is szükség rá. A legjobban bevált eleség az úgynevezett lágykeverék, ami apróra darált nyers marhahúsból, reszelt nyers sárgarépából, ugyancsak re­szelt óvári (tenkes) sajtból, friss túróból és keménytojás­ból áll. Az egészet zabpehely és zsemlemorzsa hozzáadá­sával jól összegyúrjuk, majd ismét fellazítva apró gombó­cokban adjuk a madárnak. Kiegészítésképpen naponta kaphat 10-12 lisztkukacot, ezenkívül annyi vadon élő rovart, amennyit csak össze tudunk gyűjteni számára. A keverékeleségnél vigyázni kell arra, hogy az mindig friss legyen, meg ne savanyodjon. Egyszerre tehát csak
annyit készítsünk el, amennyi aznapra elegendő. Szükség esetén a lágykeverék hűtőszekrényben két napig károso­dás nélkül tárolható, de csak akkor szabad felhasználni, ha már szobahőmérsékletűre felmelegedett.

A fiatal, fejlődő szervezetnek csontképző anyagokra és különböző vitaminokra is szüksége van. Ne feledkezzünk meg a kalciumfoszfátról és a Phylasol-combi koncentrá- tumról, vitaminpreparátumról, amelyekből hetente kétszer egy keveset adni kell a madárnak. Lehet adni még egy kevés D3-vitamint, ezt tartalmazza például a magkereske­désekben kapható Ossiferol. A legcélszerűbb, ha az egyik húsdarabka hegyét mártjuk a vitaminkészítménybe, illetve a kalciumfoszfátba és így juttatjuk a fióka torkába.

A madárszülők a rovarokkal, cserebogarakkal, sáskák­kal nagyon sok frissen megrágott zöldet juttatnak a fiata­lok szervezetébe. Jól tesszük tehát, ha apróra vágott salá­tát vagy tyúkhúrt is keverünk az eleségbe. Időnként csi­petnyi friss földet is lehet etetni a gombócokhoz szorítva, amivel természetes táplálkozásmódjukat közelítjük meg.

Amikor a fióka már erősen tollasodik, megkínálhatjuk friss cseresznyével, de örömmel fogyasztja a zsemledarab­kákat is. Ilyenkor már nem lehet dobozban tartani, haném későbbi helyére, egy tágas, 80 vagy 100 cm hosszú kalit­kába kell áthelyezni. A fiókba homokot vagy még inkább puha erdei földet kell tenni, s ezt időről időre cserélni kell. A seregély sokat tartózkodik a földön, és ha lába az ürü­lékkel szennyeződik, könnyen gyulladás keletkezik rajta.

A seregélyek a szabadban 20-22 napot töltenek az odú­ban, majd kirepülés után szüleik egy ideig még etetik őket. Ezzel párhuzamosan fokozatosan megtanulják, elle­sik a rovarfogás tudományát és rövidesen teljesen önál­lókká válnak. A kalitkában levő fiókának a földre szór­junk mozgó lisztkukacokat, és rövidesen látni fogjuk, amint eleinte talán kicsit ügyetlenül, de csipdesni próbálja
őket. Néhány nap múlva már könnyedén felszedi a falatot a kalitka aljáról és az etetőtálból egyaránt, ezzel párhu­zamosan egyre ritkábban tátja ki a csőrét, ha a kezünket feléje nyújtjuk.

Amikor madarunk teljesen kifejlődött, ennek megfele­lően kell bánni vele. Vizet például fiókakorában soha nem kapott, hiszen a nyers hús, a sárgarépa, később a gyümölcs bőségesen fedezte nedvszükségletét. Amikor azonban már végleges kalitkájába kerül, vizestálra is szüksége van, ak­korára, amelyben kényelmesen meg is fürödhet. A seregély nagyon szeret lubickolni, és ha teheti, naponta többször is megmártja magát. Miután azonban látványos pancsolást végez, egy-egy fürdés után nemcsak a kalitka alja, hanem még az asztal vagy a parkett is csuromvizes lesz, más mód­szert ajánlok. A seregélyt nagyon könnyű rászoktatni arra, hogy a fürdőszobában mosdókagylóban vagy a fürdőkád­ban tisztálkodjon. Ujjúnkra ültetve bevihetjük a fürdő­szobába, ahol nyugodtan beállíthatjuk a kádba előzőleg engedett néhány ujjnyi vízbe. Előfordulhat, hogy először ijedten kirepül onnét, de nagyon hamar rájön a dolog ízére, és ettől kezdve már be sem kell tenni a kádba, ma­gától repül oda az ujjúnkról, hogy jói kipancsolja magát.

A seregély társas hajlamú madár, és a háznál nevelő­dött fióka bennünket tekint barátjának. Ha azt akarjuk, hogy minél jobban kötődjön hozzánk, esetleg rövid meló­diákat, emberi szavakat is megtanuljon, egyedül kell tar­tani, ugyanakkor sokat kell foglalkozni vele. Naponta engedjük ki a kalitkából, ültessük az ujjúnkra, beszél­jünk hozzá, főleg azokat a szavakat, amelyekre tanítani akarjuk. Elsősorban a hímek beszélnek, de azért a tojók sem maradnak el sokkal mögöttük. Az ivarokat fiatal korban nem lehet elkülöníteni, de ha több fiókát neve­lünk, megfigyelhetjük, melyik kezd nagyon hamar csicse­regni ; erről tudhatjuk biztosan, hogy hím madár. Sajnos

21. ábra. Az ember nevelte seregély teljesen megszelídül

nem mindegyik seregély egyformán jó hangutánzó, és az egyszer megtanult szavakat még a jól beszélő példányok előtt is sokszor kell ismételni, mert hamar felejtenek és helyettük az utcáról hallott füttyökkel, zajokkal bővítik repertoárjukat.

A jól tartott kalitkamadarak sokkal tovább élnek, mint szabadban levő társaik. Ez érthető, hiszen a szobában nem kell tartaniuk a ragadozóktól (a macskára azért vigyázzunk!), az időjárás viszontagságaitól, de nem fenye­geti őket a vándorút ezer veszélye sem. Ahhoz azonban, hogy a seregély valóban jól érezze magát és 10-12 évig vagy még tovább is hűséges társunk legyen, sokat és sze­
retettel kell foglalkozni vele, és mindent meg kell adni neki, amire csak szüksége lehet. A fürdés mellett például nagyon szeret napozni is, ezért a kalitkáját állítsuk úgy, hogy az egyik felét közvetlenül fény érhesse. A madarak különösen a reggeli, még nem nagyon erős napsugárzást kedvelik, de még ilyenkor is ügyelni kell arra, hogy marad­jon árnyékos hely is a kalitkában (például takarjuk le az egyik oldalát).

Etessünk minél változatosabban, tavasztői őszig sok természetes eleséggel. Májusban cserebogarakat, nyáron és ősszel sáskákat, szöcskéket gyűjthetünk, de a seregély a legkülönbözőbb gyümölcsöket is örömmel kóstolgatja. Ha bodzát etetünk, gondoljunk arra, hogy az ürüléke is lila lesz! Amikor kiengedjük, takarjuk le a kényesebb bútoro­kat! A seregély nagyon szereti a szőlőt, elsősorban ennek köszönheti, hogy lekerült a védett madarak listájáról. Kedveskedjünk madarunknak néhány édes szőlőszemmel is; csodálkozni fogunk, mekkorát tud egyszerre lenyelni és milyen gyorsan tünteti el az egyik szemet a másik után.

Akinek kertje van, egy kisebb röpdében megpróbálkoz­hat a seregély tenyésztésével is. Valamelyik védett sarokba fából készült fészkeloládikát kell felakasztani, 46 cm át­mérőjű, tág bejárónyílással. A párban tartott seregély hamar elfoglalja a felkínált lakást, a hím hangosan énekel, még a szárnyaival is csapkod hozzá. A fiókák felnevelésé­hez viszont nagyon sok lisztkukac, friss hangyatojás és , vadon fogott rovar szükséges. Tehát csak az kezdjen tenyészteni, aki ezt biztosítani tudja madarának.

Persze nem csak a seregély szerez sok örömet gondozó­jának, kedves lakótárs lehet például a fiókakortól nevelt veréb is. Aki az Állatvilág magazinban olvasta már Tandori Dezső kedves írásait a verebekről, az sokat tud­hat már ezekről a madarakról.

A verébfiókát ugyancsak puha rongyokkal bélelt do­
bozba kell tenni és jó melegen tartani. A gyakorlat szerint többnyire már tollasodó fiókák kerülnek emberkézbe, amelyek egy ügyetlen mozdulat következtében valahogy kipottyantak a fészekből. Az éhes kismadarak rendszerint nem sokat kéretik magukat és tátogni kezdenek. Első ele- ségük főtt tojásból, reszelt óvári sajtból és nagyon finomra vágott nyers marhaszív-darabkákból állhat, de örömmel nyelnek le minden hernyót vagy más puha testű rovart, amelyeket a kert (nem permetezett) fáin vagy a bokrok között sikerül gyűjteni. Vigyázat: csak csupasz hernyót szabad adni! A szőrös hernyókat csak a sárgarigó és a kakukk fogyasztja jó étvággyal.

A kis veréb később fokozatosan a magtáplálékra tér át, de nagyon sok zöldet (tyúkhúr, saláta) is kíván. Egyéb­ként a későbbiekben is szívesen csipeget némi kemény­tojást, sajtot, megeszi a kenyérmorzsát, egyszóval nem lehet válogatással vádolni. Az pedig, hogy mennyire sze­lídül meg, csak azon múlik, mennyit és milyen szeretettel foglalkozunk vele. Ha naponta többször is kiengedjük a szobában (az ablak elé függönyt kell húzni, mert az üveget természetesen nem ismeri!), s hagyjuk, hogy a fejünkre, kinyújtott kezünkre vagy a vállunkra szálljon, az ujjaink közül vegyen el valami csemegét, tökéletes harmóniában élhetünk madarunkkal. Ne felejtsük el, hogy a magevő madaraknak apró kavicsokra is szükségük van, a kalitka aljára tehát finomszemű sódert kell tenni. Ne hiányozzon a fürdőkád, mert a verebek is szívesen pancsolnak.

A különböző varjúfélék roppant szórakoztató, érdekes viselkedésű madarak, de nagyságuk és mozgékonyságuk miatt nem valók kalitkába. Csak azoknak érdemes fog­lalkozni velük, akiknek kertjük és abban tágas röpdéjük’ is van. A szajkó vagy a szarka elegáns könnyed mozgása csak így érvényesülhet; kalitkába zárva nehézkesek, suták, és tollaikat is tönkreteszik.

Ne próbálkozzunk kifejlett, frissen befogott madár tar­tásával! Valamennyire talán megszelídül, de soha nem lesz olyan kedvesen bizalmas, mint a fiókaként nevelt állat. Pedig a varjúfélékben éppen ez a legvonzóbb. Van, aki teljesen szabadon tartja a varját a kertben, aminek persze megvan az a veszélye, hogy a madár egy szép napon búcsú nélkül, örökre eltávozik. De amíg ott van, rengeteg élményt nyújt gazdájának. Egy barátomat nevelt szarkája reggelenként elkísérte a legalább 500 méter­nyire levő villamos megállóig. Ha a kertben gyomlálga- tott, a vállára és a fejére szállt, egyszóval minden módon igyekezett kimutatni ragaszkodását. Később párja akadt, egy vadon élő szarka csapódott hozzá, de még ezután is hosszú ideig visszajárt a kertbe. Persze nem teljesen ön­zetlenül, mert közben nyomban elkunyerálta a fejadag­ját, a számára készített húsdarabokat is. Amit nem tudott megenni, eldugdosta a kert különböző sarkaiba, és „gyűj­teménye” számára még a kutya táljából is lopott falato­kat. A dugdosás egyébként valamennyi varjúfélére jel­lemző, és nem csak a mesékből ismert csillogó tárgyakra, gyűrűkre, gyűszűkre vonatkozik.

Nehogy eszébe jusson valakinek a szajkó vagy bármely varjúféle (esetleg a seregély) nyelvét felvágni. Van olyan buta hiedelem, miszerint a szajkó csak akkor tanul meg beszélni, ha fel van vágva a nyelve. A valóságban szó sincs erről, de az kétségtelen tény, hogy nem mindegyik szajkó alkalmas arra, hogy emberi szavakat tanuljon meg. Akadnak közöttük is antitalentumok, kifejezetten tehet­ségtelen példányok. Az ilyen akkor sem beszélne, ha rojtos lenne a nyelve. De ha nem is fecseg egy szajkó, bohókás viselkedésével annyiszor megnevetteti gazdáját, oly sok kellemes percet szerez, hogy soha nem fogjuk megbánni azt a percet, amikor magunkhoz vettük és elhatároztuk, hogy felneveljük.