Rendhagyó hobbiállatok

A hazánkban élő madárfajok túlnyomó többsége védett, hasonló elbírálás alá esik jó néhány halfaj, ezenkívül emlősök, köztük apró rágcsálók, például a csíkos egér, az ürge, a patkányfejű vagy a csalitjáró pocok, a mókus, és védelmet élveznek a Magyarországon vadon előforduló hüllők, kétéltűek is. Ezeknek az állatoknak a tartása tilos, illetve bizonyos fajoké, például egyes gyakori kétéltűeké és hüllőké, megfelelő engedély birtokában lehetséges. Erről részletesebben a békákról szóló fejezetben írtam.

Van azonban egy olyan lehetőség is, amikor engedély nélkül, de mégis senki által nem kifogásolható módon foglalkozhatunk ezekkel az állatokkal. Erről szól ez a fejezet. Helyzeti előnyben vannak azok, akik falun, ta­nyán vagy városi kertes házban élnek, és így akarva aka­ratlanul közelebbi kapcsolatba kerülnek a természettel, de azért az igazi városlakóknak is módjuk van arra, hogy parkokban, ligetekben, Budapesten például a Gellért­hegyen, a Margitszigeten, Hűvösvölgyben vagy a Sza­badság-hegyen, különböző állatokat csalogassanak ma­gukhoz.

Ezzel az utolsó mondattal tulajdonképpen már el is árultam a módszer lényegét, nevezetesen azt, hogy ha már nem szabad a lakásba hozni ezeket az állatokat, próbáljuk meg Őket kinn a szabadban magunkhoz csalo­
gatni. A dolog így első hallásra talán hihetetlennek tűnik, a gyakorlatban azonban egy kis türelemmel, kitartással és főleg állatszeretettel sok esetben könnyen megvalósítható.

Kezdjük talán a madarakkal. Nem azért, mert magam is ezt a csoportot kedvelem a legjobban, de ha valaki statisztikát készítene a vadon élő állatok kedvelőiről, a madarakért rajongók biztosan nagy fölénnyel vezetnék a mezőnyt. Sokkal nehezebb lenne eldönteni a második hely sorsát, hiszen a halaknak, kétéltüeknek, hüllőknek, de az apró emlősöknek, sőt rovaroknak is sok lelkes rajongója akad.

Télen az ablakba vagy a kertbe kitett etető a szó leg­szorosabb értelmében házhoz szállítja a madarakat, első­sorban a széncinegéket, a kisebb termetű kék- és barát­cinegét, a csuszkát, a zöldikét, a meggyvágót, a házi és mezei verebeket. Az ablaküvegen át közvetlen közelről figyelhetjük meg tevékenységüket, és fajra gyakran jel­lemző érdekes viselkedésüket. A csuszka gyakran fejjel lefelé lógva válogat a napraforgószemek között; a félté­keny öreg széncinege hímek pedig fenyegető testtartással igyekeznek gyengébb fajtársaikat elmarni az etetőről.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a madarak hálásak az ablakpárkányra vagy az etetőbe szórt eleségért és azért szelídek, mert szeretnek bennünket. A cinegéknél, csusz­káknál és a többi madárnál ismeretlen a szeretet fogalma, sokkal gyakorlatiasabban élnek és cselekedeteiket első­sorban a téli hónapokban szinte állandóan éhes, korgó gyomruk irányítja. Ha tehát meg akarjuk szelídíteni, ma­gunkhoz szeretnénk édesgetni őket, az idomítást mint annyi más esetben – ezúttal is a gyomrukon keresztül kell kezdenünk. Egy kis türelemmel elérhetjük, hogy az ablak­hoz érkező madarak közvetlen közelről vagy akár a tenyerünkről kapják fel a napraforgószemet és repülnek vele a bokor ágazi közé, hogy ott nyugodtan elfogyasszák.

Könnyen szelídülnek és hamar az ablakba szoktatha- tók a városban is mindenütt jelen levő balkáni gerlék. Ahol egy-egy pár rendszeresen kap táplálékot, magokat vagy apróra vágott kenyérdarabkákat, teljesen megszok­ják az emberi közelséget, éppen csak félretipegnek a ki­nyújtott kéz elől, amikor az eleséget szórjuk a párkányra és ha az ablak nyitva marad, egy idő múlva még a kony­hába vagy a szobába is beszemtelenkednek. Vékony ágak­ból készült, kezdetleges fészküket néha az erkély sarkába, máskor az ablakban álló muskátlis ládába rakják. A fé­szeképítés, a tojásrakás, a kotlás és később a fiókák neve­lése sok érdekes és kedves percet kínál annak, aki belül­ről, az üvegen át gyönyörködik a kis család mindennapi életében.

Könnyen kézhez szoktatható a téli hónapokban az egyik legkedvesebb madarunk a vörösbegy is. A nálunk telelő példányok általában bizonyos helyhez, környékhez ragaszkodnak: sűrű, tűlevelű bokrok alatt, élősövényben, nagy rőzserakások védelmében tanyáznak. Nem félénkek, de meglehetősen tartózkodók mindaddig, amíg rá nem jönnek arra, hogy ez a nagy kétlábú a zsebéből előszedett dobozból ingerlő sárga lisztkukacokat dobál a fagyos hóra. Ettől a pillanattól kezdve a vörösbegy viselkedése alapvetően megváltozik. Már messziről figyel, és nyom­ban észreveszi, ha felbukkanunk az úton. Egy alacsony ágon üldögél, tolláit kicsit felfújja és csillogó, nagy fekete . szemeit szinte hipnotizálva mereszti ránk. Persze a vörös­beggyel kapcsolatban sem szabad illúziókban ringatóz­nunk: az ember az ő szemében csupán nagy darab két­lábú, aki a számára oly fontos lisztkukacot hozza. A vö­rösbegy csakis a sárga lárvák miatt várakozik, esetleg ugrál elénk az úton. A „postás” elé, aki a szeretetcsoma- got hozza.

Nem hiszem, hogy akadna ember, aki ne szimpatizálna
a sünnel. Nemcsak azért, mert gyermekkorunk meséinek egyik főhőse volt, hanem egész megjelenése, meghökkentő és mégis barátságos külseje, döcögő, de ha kell, szapora járása mind bizalmat kelt. A sün hazánkban védett állat, de balszerencséjére a jogszabály egy kiskaput is hagyott, ugyanis a számyasvad-tenyésztő telepek közelében csap­dával és lőfegyverrel is gyéríthető. Szegény sünnek persze halvány fogalma sincs az említett jogszabályról, és arról sem, milyen veszélynek teszi ki magát, ha fácántelep köze­lében próbálja felütni a tanyáját. Mindezek ellenére a tüskés vitéz szerencsére ma még nem nevezhető ritka állatnak, állománya alig, vagy egyáltalán nem csökken, pedig minden évben ezrével pusztul el az emberi tevé­kenység következtében. Nem a fácántenyésztő telepeken lőtt, vagy csapdával fogott példányokra gondolok, ezek száma elenyésző a közutakon halálra gázolt sünökével szemben. Az úton átigyekvő állatok ugyanis a közeledő autót látva nem szaladnak át, hanem védekezőén össze­gömbölyödnek és így pusztulnak el a rohanó kerekek alatt. Az országban autózva, a Dunántúlon és az Alföl­dön egyaránt naponta találkozhatunk a széttaposott, pala­csintává lapított sünök maradványaival.

Ezek után talán nem tűnik túlzásnak, ha azt mondom, semmiféle kihágást vagy bűnt nem követ el az az ember, aki az utcán tévelygő sünt átemeli a kerítésen és saját kertjében engedi ismét szabadon. Természetesen csak a . szaporodási időszakon kívül, hiszen május és szeptember között, amikor a nőstényeknek kölykeik lehetnek, az anyaállat befogása a kicsinyek pusztulásával járhat. De kora tavasszal nyugodtan a kertbe szállíthatjuk őket a veszélyezte tett élőhelyekről. A bokrok között jól érzik magukat, a vetemények között összeszedik a különböző rovarokat, csigákat, gilisztákat. Nagyobb kertekben min­den külön táplálás nélkül megmaradnak, de ha közelebbi
kapcsolatot szeretnénk velük teremteni, mindig azonos helyen kell etetni őket. A sün értelmes állat, és ha rábuk­kan a tejestálkára, majd azt legközelebb is ott találja, később már tudatosan megy oda, keresi a finom cseme­gét. Egy-két hét múlva talán már azt sem bánja, ha az esti szürkületben néhány lépésnyire tőle emberek ülnek a kerti székeken és úgy figyelik evés közben.

Néha azt is megdézsmálják, amit tulajdonképpen nem is nekik szántunk. Molnár László barátom, a Kiskunsági Madárvárta vezetője mesélte nekem, hogy a macska tejes­tálját az udvaron rendszeresen látogatták a sünök, és ha a cica nem igyekezett, hát hoppon maradt arra az estére.

Az állatok időérzéke kitűnő, és ha hozzászoktatjuk a sünt ahhoz, hogy minden este mondjuk nyolc vagy fél kilenc tájban kapja a tejet, rövidesen percnyi pontossággal jelentkezik, és méltatlankodó dörmögéssel veszi tudomá­sul, ha a vacsora késik valamelyest. A nőstények néha nagyobbacska kicsinyeiket is magukkal hozzák, és ilyen­kor az egész család ott vendégeskedik a tejestál mellett. Később viszont, amikor a fiatalok már önállósulnak, össze kell fogni őket, hogy a közutaktól távol eső erdő­szélen, bokros domboldalon valamennyit szabadon en­gedjük. Télire csak a tenyészpár maradjon a kertben. Számukra valamelyik védett sarokban lehet telelőhelyet készíteni. A kupacba rakott száraz lombot ágas-bogas gallyakkal kell letakarni, hogy a szél el ne hordja a leve- . leket. A Madártani Intézet Költő utcai parkjában egy sün rendszeresen a bokrok között levő nagy gallyrakás alatt telelt át. Őszi estéken többször láttam, amint nagy levélcsomókkal igyekezett a vacka felé. Csak akkor tűnt el a környékről, amikor a cserjéket kivágták a feje fölül.

Előfordul, hogy a kertben vagy az udvaron varangyok telepednek meg. Ne bántsuk őket még akkor se, ha eset­leg nem rajongunk túlzottan a békákért! A varangyok
teljesen ártalmatlan állatok, emellett minden éjszaka sereg­nyi kártevőt pusztítanak el a kertben. Rejtekükből csak a szürkület beállta után bújnak elő, ahova hajnalban ismét visszatérnek. Próbáljuk meg őket kézhez szoktatni, hobbiállatokká változtatni! Egy kis türelem kell csak hozzá, mert különösen a barna varangyok rendkívül falánk állatok, és az eléjük dobott giliszta vagy lisztkukac látványának egyszerűen nem tudnak ellenállni. Hamaro­san megszokják az etetést, és ha szeretettel foglalkozunk velük, előbb-utóbb a kezünkből is elfogadják az ingyen- kosztot.

Akinek nagyobb kertje és abban délnek néző szikla­kertje van, számíthat a fali gyíkok megjelenésére. Ezek a mozgékony állatok előbb-utóbb mindenütt felbukkan­nak, ahol a házak között levő üres telken a beépítésre váró kőhalmaz hosszabb ideje hever parlagon, de meg­telepednek öreg tégla- és kőkerítéseken, épületromokon is. Innét már csak gyíkiramodásnyi út vezet a közeli kőkertig, ahol nyomban otthonosan érzik magukat a földből kiálló, növényekkel körülvett sziklákon. A fali gyíkok természetüknél fogva óvatos állatok, de ahol sem­miféle üldözést nem tapasztalnak, rövid idő alatt bizal­masakká válnak és a gyomlálgató ember közvetlen köze­lében is nyugodtan napoznak a sziklákon. Kedvenc napo­zóhelyük közelében félig a földbe süllyesztett üvegtálban apró lisztkukacokkal kedveskedhetünk nekik.

, Néhány madárfajt a kert fái és bokrai csalogatnak a közeibe. Ha például a kerítés mellett sűrű cserjék nőnek és néhány, ugyancsak sűrű növésű fiatal fenyő is áll a gyepszőnyegen, biztosan megtelepszik a fekete rigó. Ettől kezdve a koromfekete tollruhás és sárga csőrével pom­pázó hímet, valamint a jóval egyszerűbb színezetű, barna tojót gyakran láthatjuk ugrálni a gyepszőnyegen, a hím flótázó éneke pedig kora tavasztól egészen a nyár dere­
káig, néha még a késő esti és kora hajnali órákban is gyönyörködteti a környék lakóit.

A fekete rigó hamar megtanulja, hol kell óvakodnia az emberektől és hol ugrálhat, keresgélhet a közvetlen köze­lében is anélkül, hogy bármi rossztól kellene tartania. Különösen a tojóhoz hasonlóan barna színű, de pettyes, és a fejükön rozsdásan árnyalt fiatalok válnak nagyon hamar bizalmasakká, a nyitott ajtón át néha még az elő­szobába vagy a konyhába is bemerészkednek.

A mesterséges fészekodúk segítségével is csalogatha­tunk madarakat a kertbe. A 32 mm átmérőjű röpnyílással ellátott odú a gyakori széncinege, a csuszka, nyaktekercs és mezei veréb számára alkalmas, a tágabb (legalább 46 mm) nyílású odúban seregély, búbos banka telepedhet meg. A mesterséges madártelepítésről részletesebben ma­gyar nyelven is megjelent munkákban olvashatunk.

A bokros kertek gyakori lakója a csengő hangú barát­poszáta. Április elején érkezik, és a fekete sapkás hímek néhány nap múlva már hangosan énekelnek. Városokban és falvakban egyaránt megtaláljuk a kertekben a csilin­gelő hangú kis poszátát, ahol pedig több sűrű ágú fiatal fenyő vagy néhány tuja áll, ott a vaskos csőrű zöldike és az apró termetű csicsörke is megtelepedhet.

Télen a madáretető vonzza a kertbe a tollas vendége­ket, cinegéket, csuszkát, zöldikét, erdei- és fenyőpintyet, meggyvágót és verebeket, tavasztól őszig viszont a bokrok • közelében elhelyezett madárfürdő biztosítja az állandó forgalmat. Mindezekről részletesebben a Gyakorlati ma­dárvédelem c. könyv tájékoztat. A madáretető, nyáron az itató egyébként nemcsak számtalan érdekes megfigye­lésre nyújt alkalmat, hanem lehetőséget ad jó fényképfel­vételek elkészítésére is. Ha egy lessátrat készítünk a kö­zelben, akkor az éhségüket vagy szomjukat oltó madara­kat zavarásuk nélkül fényképezhetjük.

A terjedelem nem tette lehetővé, hogy valamennyi, hobbi­állatként számbajövő fajjal foglalkozzunk. így nem esett szó például a deguról, erről a Dél-Amerikában élő rág­csálóról, amely kedvességben, gazdájához való kötődésben a tengerimalaccal vetekedhet, de nem beszéltünk a hazai állatkedvelők között ugyancsak most terjedő csíkos mó­kusról és tüskés egérről sem. Tucatnyi érdekes életmódú és szép hüllőt, kétéltűt és madarat lehetett volna még említeni, de a könyv célja nem a teljességre való törekvés, inkább kedvcsinálónak szántuk. Azt szeretnénk, ha mind több embert, elsősorban fiatalokat ösztökélne az állatok, a természet szeretetére. Ehhez pedig feltétlenül hozzátar­tozik az is, hogy minél alaposabban ismerjük meg őket, tisztában legyünk szokásaikkal, viselkedésükkel, életmód­juk minden rejtett részletével. A magam részéről bizonyos vagyok abban, hogy aki állatokat gondoz a szobájában, legyenek azok halak, hüllők, madarak vagy kétéltűek, erdőn, mezőn is óvni, segíteni fogja őket. Nem csak a kedvenceket, hanem valamennyit. És ebben rejlik a hobbi­állatok tartásának természetvédelmi jelentősége.