Pityuka megszökött!

Szerencsére ritkán, de mégis csak előfordul, hogy meg­szökik Pityuka, Jancsi vagy Fifike, egyszóval a papagáj. Ilyesmi a legjobb családban is megtörténhet. Hirtelen megszólal az előszobában a telefon vagy a csengő, erre sebtében kalitkájába tessékeljük az ujjunkon éppen béké­sen tollászkodó és most természetesen dühösen tiltakozó papagájt, éppen csak behajtjuk utána az ajtót, és roha­nunk a telefonhoz vagy az ajtóhoz. Mire pedig vége a beszélgetésnek, üres kalitkát, ha pedig az ablak valahol történetesen nyitva áll, üres szobát találunk. A kedvenc­nek se híre, se hamva!

Néha a szökevény nem repül messze, és még aznap, esetleg másnap visszatér. Érdemes tehát a kalitkát nyom­ban az ablakba állítani, természetesen nyitott ajtóval és belül sok, csábítóan finom csemegével. Növeli a visszafogás esélyeit, ha a papagájnak párja, de legalább társa volt otthon, ennek a madárnak a hangja ugyanis nyomban a közeibe csalogatja a szökevényt, ha még hallótávolságon belül maradt.

Ha ott maradt. Csakhogy éppen az szokott a baj lenni, ilyenkor, hogy a szökött papagáj, kanári, zebrapinty telje­sen megzavarodik már abban a pillanatban, amikor a jól ismert szoba „légterét” elhagyja. Ha az ablak előtt fák állnak, a madár esetleg megül az ágak között, és bizo­
nyos fokú sokkhatás következtében rendszerint hosszabb ideig nem is mozdul onnét. Néha félóráig vagy még to­vább ugyanazon a helyen üldögél. Ha ilyenkor hallja meg az ismerős hangokat, látja megszokott kalitkáját az ablak­ban, nagy a valószínűsége annak, hogy visszatér.

Ha a kalitkára száll, ne siessük el a dolgot, ne akarjuk kézzel elkapni. A madár érthetően ideges, riadós, és ha korábban a szobában minden további nélkül az ujjúnkra ült is, ugyanezt most ne várjuk tőle. Ha pedig még egy­szer elrepül, ezúttal már teljes mértékben a mi hibánkból, jóval kisebb a valószínűsége annak, hogy másodszor is visszatér a kalitkához. Türelmesen meg kell tehát várni, amíg az éhes és szomjas madár hosszabb-rövidebb keres­gélés után maga bukkan rá az ajtóra. Közben azért be­szélhetünk hozzá megnyugtató módon, és kerüljünk min­den hirtelen mozdulatot, amivel elijeszthetnénk. Az a papagáj, amelyik egyszer kirepült az ablakon, még ha félórán belül vissza is jön, legalábbis egy időre más madár lesz! Az évszázados domesztikáció fölött néhány percre győzedelmeskedik a rég elfelejtett vadmadár ösztöne, és papagájunk most inkább emlékeztet az ausztráliai füves pusztaságok óvatos madarára, mint az emberi szavakat tanuló, ujjunkon üldögélő házikedvencre.

Ha a szökött papagáj (vagy más madár) nem messze az ablaktól valamelyik fára ül, reális esélyünk van arra, hogy visszakapjuk. Az esetek nagy többségében azonban az ablakon kirepült madáron hirtelen páni félelem vesz erőt, vakon és messzire száll, és a nagy, otromba bérhá­zak között elkeveredve egyszerűen képtelen arra, hogy visszataláljon. Még jobban megrémítheti az ilyen, hirtelen az utcára került madarat, ha történetesen éppen szőnye­get ráznak a szemközti ablakban, esetleg galambok repül­nek el mellette nagy szárnycsattogtatással, vagy olyasva­lami történik, ami szokatlan és ezzel ijesztő számára, ami

22. ábra. Ha megszökött a papagáj, a kalitkáját tegyük az ablakba! (Ha nem repült messzire, esetleg visszajön)
még jobban vagy teljesen összezavarja. Ilyenkor rendsze­rint addig repül, amíg az erejéből futja, és ha a szokatlan erőkifejtéstől tátott csőrrel lihegve megkapaszkodik vala­hol,, könnyű prédájává válhat csúzlizó gyerekeknek és éhes macskáknak egyaránt.

A messzire elrepült papagájról sajnos többnyire le kell mondani, az esetek túlnyomó többségében soha nem kerül vissza hozzánk. Mint annyi más esetben, itt is a megelőzés a fontos: mindig oda keH figyelni, ha kalitkáját tisztítjuk vagy a szobában röptetjük.

A hullámos papagáj társaságkedvelő madár, a megszö­kött példányok jobb híján gyakran verébcsapatokhoz tár­sulnak. Néhány nap múlva már tökéletesen csiripelnek, és akár egészen őszig a bandával maradnak. Együtt ülnek a rőzserakásokon, együtt szállnak ki a kertek alá, ahol a felmagzott gyomokon keresgélnek, és együtt menekülnek, ha a karvaly sötét árnyéka felbukkan a kerítés fölött. A szökevény a nyári hónapokban nem él rosszul. Táplá­lékot bőségesen talál, társasága is akad. A baj akkor kez­dődik, amikor vége a szép kora őszi napoknak, amikor hullani kezdenek a levelek, s egyre több a hideg eső és az éiszakák is hűvösekké válnak. A verebeknek persze mindez meg sem kottyan, ők ehhez szoktak hozzá. De a szobában elpuhult és egyébként is a meleg Ausztráliából származó hullámos papagáj többnyire nem sokáig bírja az egyre fokozódó megpróbáltatásokat. Már nem csiripel olyan vidáman, talán nem is repül olyan sebesen, felbor­zolt toliakkal üldögél a kopasz ágakon, és ki tudja, mire gondol. Talán a jól fűtött, barátságos szobára, amelyet egy szerencsétlen pillanatban a bizonytalan és a valóság­ban egyáltalán nem aranyszabadságra cserélt fel. Hogy végül a karvaly, a macska vagy a hideg végez szegény kis papagájjal, már tulajdonképpen egyre megy. Jancsi vagy Pityu végérvényesen eltűnt, legfeljebb egy kis csomónyi
zöld vagy sárga tollcsomó marad belőle a borzongatóan ködös, eső áztatta novemberi avaron.

Aki nyáron rendszeresen az ablakban tartja madarait, bizonyára jól tudja, hogy néha – a nagyvárosokban nem is olyan ritkán – vendégmadár érkezik. A kalitka tetején egyszerre csak ott ül egy másik papagáj vagy zebrapinty és izgatottan keresi a drótszálak között a befelé vezető utat. Ezek azok a szerencsésnek mondható madarak, amelyek bolyongásaik közben véletlenül társra bukkan­tak és természetesen nyomban megpróbálnak közelebb kerülni hozzá.

Soha semmiféle lelkiismeret-furdalásunk ne legyen, ha befogtunk egy ilyen szabadon kódorgó díszmadarat! Az igazi tulajdonost ezer közül kilencszázkilencvenkilenc esetben már nem lehet meetalálni, a befelé kéredzkedő madárnak pedig csak jót teszünk, ha otthont biztosí­tunk a számára. Ha nem tudjuk elhelyezni, mert már nincs üres kalitkánk vagy nem akarjuk az állományt még egy madárral szaporítani, biztosan találunk valakit ismerőseink, barátaink között, aki örömmel befogadja.

De nemcsak a madarak között akadnak a hazai fauná­tól idegen, kóborló, gazdájukat vesztett állatok, előfordul ilyesmi például hüllőkkel is. Szerkesztőségünkbe jó né­hány olyan levél, telefonhívás érkezett már, amikor olva­sóink arról számoltak be, hogy görög teknőst vagy mór teknőst találtak valahol, amint éppen egy barack- vagy • körtefa alatt falatozott jóízűen a lehullott édes gyümöl­csökből. Hazánkban csak egyetlen teknősfaj, a mocsári teknős él, szárazföldi fajok vadon, természetes körülmé­nyek között, még határaink közelében sem fordulnak elő. Legalábbis így volt régebben és így kellene lennie az állat­földrajz szabályai szerint ma is. Amióta azonban egyre több turista hazánkfia látogat Délre, mind többen kap­nak kedvet ahhoz is, hogy az ott talált vagy potom pén­
zért árusított teknősök közül néhányat hazahozzanak. Amikor aztán itthon kiderül, hogy a kis teknős nem afféle csecsebecse, amit a vitrinbe lehet állítani, hanem etetni, gondozni kell és ráadásul – természetes életfolyamatai következtében – piszkítani is szokott, sürgősen eltávolít­ják a lakásból. Vannak, akik jobb megoldást választanak és valamelyik állatkertbe, állatkereskedésbe viszik. Mások viszont egy kirándulás alkalmával egyszerűen szabadon eresztik őket, nagyon gyakran olyan területen, ahol a szerencsétlen állat még a nyári hónapokban is nehezen jut élelemhez. Az ilyen, hazájától, megszokott és számára létfontosságú környezetétől távol került szerencsétlen állat aztán eltengődik egy darabig, jobb esetben a nyár végéig is kihúzza, de ha nem kerül olyan ember kezébe, aki legalább konyít egy kicsit a terrarisztikához, hát jobb lett volna nem születnie.

Hullámos papagájon, díszpintyeken, teknősön kívül apró szökevényekkel, hobbiállatokkal, jóval ritkábban találkozhatunk. Persze szó sincs róla, megszökik néha az aranyhörcsög vagy a tengerimalac is, de ezekkel macskák, kutyák, adott esetben patkányok nagyon gyorsan végez­nek. Semmi esélyük sincs arra, hogy megtelepedjenek valahol és legalább ideig-óráig éljenek még.

A hullámos papagáj, a zebrapinty, az aranyhörcsög vagy a tengerimalac szakszerű és szeretetteljes tartás mel­lett ugyanolyan jól érzi magát, mint távoli hazájában, • eredeti környezetében. Ezt nyugodt lélekkel állíthatom. De azt is, hogy lelketlenség világgá kergetni egy kis állatot csupán azért, mert már meguntuk, nincs szükségünk rá. És ha már semmiképpen sem tudjuk tovább tartani koráb­bi kedvencünket, legalább keressünk számára megfelelő helyet, valakit, aki éppen olyan türelemmel és szeretettel foglalkozik vele, mint mi. De kidobni az emberhez szokott állatot nem szabad!

Brekegő lakótársak

Mindig jót mulatok magamban, amikor azt látom, hogy egyetlen árva béka milyen riadalmat tud okozni a víz partján piknikező társaságban. Szinte hihetetlen, hogy meglett emberek mennyire félnek ezektől a teljesen ártal­matlan, amellett cseppet sem visszataszító külsejű álla­toktól.

Ma már kideríthetetlen, honnét veszi kezdetét a kétél- tüektől és a hüllőktől való félelem vagy irtózat, de két­ségtelen tény, hogy akadnak emberek, nem is kis szám­ban, akik szívesebben fognának kezükbe egy’ darabka parazsat, mint egy ide-oda tekergő rézsiklót, esetleg egy nedves és hideg tapintású kecskebékát. Szerencsére a fia­talok között ma már egyre többen barátkoznak gyíkok­kal, kígyókkal, békákkal, és mind nagyobb a tábora azoknak is, akik terráriumbán is tartják ezeket az álla­tokat.

• Ha elhatároztuk, hogy békákat fogunk tartani és kör­nyezetünket is sikerült meggyőzni ennek az ötletnek fel­tétlen helyességéről, akkor természetesnek látszana, hogy az előkészített terráriumot a réten, a tóparton, esetleg a mocsárban fogott állatokkal népesítsük be. Hadd szóljak jó előre, nehogy később keserű csalódás következzék: a hazánkban élő kétéltűek, békák, gőték és a foltos szala­mandra védettek, nem szabad befogni és hazavinni őket!

Azon persze lehetne vitatkozni, hogy egyetlen tavaszi hétvégén több békát, főleg zöld és barna varangyot tapos­nak el az utakon száguldó járművek, mint amennyit a hazai terraristák maguknak tíz évre igényelnének, de a jogszabály mégis csak jogszabály, rendelkezéseit tisztelet­ben kell tartani.

Hazánkban szerencsére nincs ritka, kipusztulástól fe­nyegetett békafaj. sőt a legtöbbjük kifejezetten tömegállat, és a hegyvidéki előfordulású sárgahasú unka meg a gyepi béka is gyakoriak a nekik megfelelő élőhelyeken. Első­sorban valószínűleg éppen ezt a tényt vette figyelembe az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, ami­kor a TIT keretében működő Terrarista Szakkör vezető­ségének kérésére engedélyezte a tagok számára a külön­

böző – egyébként védett – hazai kétéltű

látozott számú tartását. Aki tehát tagja a szakkörnek,

törvényes keretek között tarthat például vörsöhasú unkát,

erdei, mocsári vagy kecskebékát, fali és fürge gyíkot, vízi­siklót, erdei siklót. Miután pedig ezek az állatok szak­szerű tartás, elhelyezés és szerető gondozás mellett sokkal tovább élnek, mint szabadban maradt társaik, az állomá­nyokra nézve gyakorlatilag semmiféle veszteséget nem jelent az a néhány példány, amely a szakkör tagjainak terráriumába kerül.

A békák tartása nem nehéz. Általában könnyű beszok­tatni őket, és ettől kezdve nagyszerűen érzik magukat a • terráriumbán. A legfontosabb szabály, amit nem szabad elfelejteni, hogy mindig legyen vizük, bármikor megmárt­hassák magukat. Valamennyi kétéltű legnagyobb ellen­sége a szárazság. Ha nem kapnak elegendő nedvességet, a bőrük kiszárad és rövidesen elpusztulnak. Ezért ha egy béka megszökik a terráriumból, a legelső feladat, hogy a fal mentén és a sarkokban kis vizestálakat keli elhelyezni. A nappal szekrény alatt vagy máshol meglapult állat

23. ábra. Barna varangy terráriuma

éjszaka mozogni kezd, keresi a vizet és reggel valószínű­leg ott fogjuk találni valamelyik tálban üldögélve. Víz nél­kül az ilyen szökevények nem bírják sokáig. A bútorok alatt megült por eltörni a bőrpórusokat, és az állatok legkésőbb néhány nap múlva elpusztulnak.

A békák terráriumát mohával, nagyobb kövekkel, kis fatuskókkal, és persze zöld növényekkel rendezhetjük be, de például a barna és zöld varangyok részére a gyöngy­kavics aljzat és egy üres fatuskó, amelyben az állatok elrejtőzhetnek, tökéletesen elegendő. A levelibékák, külö­nösen a trópusiak, sok zöldet kívánnak; számukra egy •magasabb terrárium a legmegfelelőbb, néhány faággal és az azokra futtatott, vagy hajtott szélesebb levelű növé­nyekkel. Jól használható erre a célra a meglehetősen igény­telen, nem túlzottan fényigényes Scindapsus nevű dísz­növény, de különösen az élénk színű békák jól mutatnak a borostyán sötétzöld levelein is.

A terrárium nagyságára nincsenek előírt normák, de lehetőleg minél tágasabb legyen. Ha például néhány va-

24. ábra. Unkák részére akvaterráriumot kell készítenünk

rangyot tartunk otthon, egy 60×30 cm alapterületű és 40 cm magas terrárium tökéletesen elegendő. Kecske- és tavibékák, erdei és mocsári békák számára már nagyobb, legalább 80×40 cm alapterületű terrárium szükséges, a szabadban is nagyon keveset mozgó ásóbékák viszont sokkal kisebb férőhellyel is beérik. A két unka faj első­sorban a vízben érzi jól magát, ezért medencéjükben csak egy kevés száraz rész maradjon (vízből kiálló fatuskó, nagyobb kő), amelyre időnként kimásznak, hogy a fölöt­tük lógó villanykörte melegében sütkérezzenek.

A kezdő terrarista természetesen mindent és azonnal tartani szeretne, még akkor is, ha történetesen csupán egyetlen (akár nagyobb) terráriuma van. Pedig arra is ügyelni kell, hogy a békákat, legalábbis egyes fajokat, nem lehet csak úgy összezárni, mert annak szomorú kö­vetkezményei lehetnek. Egy jól fejlett kecskebéka például azonmód bekaphatja nemcsak a táplálékát jelentő szopós egeret, hanem feléje tévedő apró rokonát is. A varangyok
és az unkák méregmiriggyel vannak felfegyverkezve, és az általuk termelt váladék a velük szállítózacskóban vagy a terráriumbán összezárt egyéb fajokat megmérgezheti. Varangyokat, unkákat csak külön terráriumbán szabad tartani!

Egyébként a méreg szótól nem kell megijedni, mert a hazai békáké emberre veszélytelen. Azért a varangyokkal és unkákkal történt foglalatoskodás után ajánlatos mindig kezet mosni, mert ha váladékuk véletlenül a szembe kerül és érzékenyek vagyunk rá, könnyen kaphatunk csúnya gyulladást. Ezt azonban egyszerű kézmosással elkerülhet­jük.

A terrárium mindig legyen lefedve! A békák többsége ugyanis nem csak jól és nagyokat ugrik, hanem kitűnően mászik is, és a szögletekben még az ügyetlennek tűnő unkák is játszva felkapaszkodnak a felső peremig. Onnét pedig már csak egy ugrás vezet a szőnyegig vagy a parket­tig. A tető jól záró keretbe foglalt drótháló legyen, és ugyanebből az anyagból készüljön a terrárium egyik kes­keny oldala is. Ez biztosítja állataink számára a szükséges légcserét.

Ha a békákat valahol az ablak közelében tudjuk elhe­lyezni, külön világítás legfeljebb az esti órákban szüksé­ges, akkor is csak azért, hogy láthassuk őket. A munká­ból, iskolából hazatérő terrarista – a hétvégeket leszá­mítva – többnyire az esti órákban foglalkozik állataival, ezért a terráriumot egy fölül elhelyezett és burával fedett izzóval kell megvilágítani. Trópusi fajok számára fűtés is szükséges, kisebb terráriumbán ez is megoldható egy lám­pával. Télen természetesen fűtött szobában kell tartani őket. A hazai fajok számára külön fűtés nem szükséges.

A terráriumot annak nagyságától és az állatok számá­tól függően, de általában hetente tisztítani kell! Ilyenkor a békákat át kell rakni valahová (vászonzacskóba is lehet
tenni őket), a mohát vagy gyöngykavicsot alaposan át kell mosni. A kaviccsal berendezett terráriumok tisztítása ter­mészetesen sokkal gyorsabb, hiszen a mosás (lehetőleg forró vízben!) gyorsan megy. Az átfolyó vízben jól ki­nyomkodott mohát viszonylag szintén hosszú ideig, több hétig használhatjuk. Az üres terráriumot és a már tiszta gyöngykavicsot ajánlatos időnként felére hígított hypó- oldattal fertőtleníteni (utána jól átöblíteni!). A fürdővizet szükség szerint, 2-3 naponként cseréljük, de soron kívül mossuk ki a vizestálat, ha elszennyeződött (a barna va­rangy például gyakran a vízbe ürít).

Aki igazán szereti állatait, soha nem fog egy-egy terrári­umba sok békát — de más állatot, hüllőt, apró emlősöket sem — összezsúfolni. Eltekintve ennek természetellenes és az állatokra nézve is veszélyes voltától, így lehetetlen az egyes példányokat megfigyelés alatt tartani, velük a szük­séges kapcsolatot kialakítani. Egy közepes nagyságú ter­ráriumbán tartott barna varangy pár például sokkal érde­kesebb megfigyelésekre nyújt alkalmat, mint ha ugyanott tucatnyi állatot zsúfolunk össze. Az utóbbi egyébként természetvédelmi szempontból sem megengedhető.

A békák nagyon értelmes, tanulékony állatok, de a barna varangy közülük is messze kiemelkedik, és már néhány napos terráriumi élet után megtanul „viselkedni”. Amikor barna varangyom volt otthon, eseténként mindig kiengedtem a szobába is, ahol megszokott lomha járá­sával ide-oda mászkált a szőnyegen. Ha észrevette a ke­zemben ficánkoló lisztkukacot, nyomban felém indult, mert már tudta, hogy séta közben valami csemege is dukál. Kézből evett, helyesebben előre lökhető nyelvével egy pillanat alatt kikapta ujjaim közül a ficánkoló lárvát. Ezt a varangyot, de a többieket, zöld varangyot, ásóbékát sem kellett soha zacskóba raknom a terrárium tisztítása­kor. Kiengedtem őket, és mire éppen „kisétálták” magu-
kát, már mehettek is vissza frissé varázsolt lakosztá­lyukba.

Soha ne igyekezzünk tehát tömegeket tartani, mert abból csak baj származik. A szobában egyidejűleg tartott sok állat szükséges gondozása elrabolja az időt a legfon­tosabbtól, hogy érdekes és többnyire csak így közelről, a terráriumbán megfigyelhető viselkedésüket minél alapo­sabban tanulmányozhassuk. Nagy örömet jelent később, amikor az így megismert hangokkal, viselkedésformákkal kint a réten vagy a tó partján találkozunk, ha a kuruty- tyolás, unkogás alapján nyomban felismerjük a nád vagy sás közé rejtőzött láthatatlan állatokat.

Békáink a szabadban rovarokkal, csigákkal, giliszták­kal táplálkoznak, lehetőség szerint ezt kell utánoznunk a terráriumbán is. Természetesen szó sincs arról, hogy reg­geltől estig legyek, szúnyogok, lepkék után rohangáljunk, hiszen ez a legtöbb ember számára megoldhatatlan felada­tot jelentene, ezért állataink élelmezését másképpen kell megoldanunk. Az eleség egy részét magunknak kell te­nyésztenünk, egyes fajoknak bizonyos táplálékot (pl. tubi­fex) vásárolhatunk is, de nagyon fontos, hogy tavasztól őszig annyi vadon élő rovart, pókot, gilisztát stb. gyűjt- sünk számukra, amennyi csak lehetséges. Alapkövetel­mény a lisztkukactenyészet (erről egy külön fejezetben lesz szó). Nagyon hasznos a viaszmolytenyészet is, ennek pontos receptje Ország Mihálynak, a már említett Terra- •rista Szakkör elnökének kitűnő könyvében – Mindent lehet – de krokodilt azt nem – megtalálható.

Egyelőre még nem honosodott meg hazánkban a tücsök­tenyészet, pedig ez terraristák és díszmadártenyésztők számára egyaránt rendkívül hasznos, esetenként szinte . nélkülözhetetlen.

A Magyarországon is élő házitücsöknél ilyen célra sok­kal jobban bevált a mi mezei tücskünkre emlékeztető
észak-afrikai eredetű Gryllus bimaculatus. Nagy előnye, hogy míg a legtöbb tücsökfaj területtartó, ennélfogva állandóan verekednek és el is pusztítják egymást, észak­afrikai rokonuk – legalábbis mesterséges körülmények között – nagyobb tömegben is tartható. Bár a hímek har­colnak egymással, az elhullás mértéke meg sem közelíti azt, amit más fajoknál tapasztalnánk.

Mint minden tücsökfaj, a Gryllus bimaculatus is rend­kívül melegkedvelő. Az akvárium (ebben célszerű tartani őket) aljára száraz tőzeg, homok és föld keveréke kerül, az egyik sarokba tegyük azt a szaporítódobozt (15-20 nőstényre számítva 20x10x6 cm nagyságút), amelyben két rész nedves lombföld és egy rész tőzeg keverékéből álló talaj van. Az állatok ebbe rakják le petéiket. Nagyon fontos, hogy a keltetődoboz talaja soha ne száradjon ki, mindig egyenletesen nyirkos maradjon, és hőmérséklete ne emelkedjen 30 °C fölé. A tenyésztér más pontjain nap­közben lehet 35-40 °C is, ami éjszakára 20 °C-ra süly- lyedhet. A tenyészetben egy 60×80 cm alapterületű és 60 cm magas akváriumban 20 nőstényre 6-7 hímet szá­mítsunk.

Tücskeink tápláléka legyen minél változatosabb! Szí­vesen fogyasztják a salátát, káposztát, a szabadban sze­dett fűféléket, zabpehelyt, Robébi gyermektápszert, ke­ménytojást, nyers sárgarépát. Ne hiányozzon a szeletekre vágott alma sem. A megmaradt élelmet naponta ki kell szedni, nehogy megromoljon. Vigyázzunk arra, hogy az akvárium fedele (finom drót vagy műanyag háló) jól zár­jon, és mielőtt az állatokat beszereznénk, gondoljunk arra is, hogy azok sokat és hangosan ciripelnek.

Varangyaimat elsősorban gilisztákkal etettem, ezek az állatok ugyanis természetes körülmények között is sok gilisztát fogyasztanak. Fák és bokrok alatt, veteményes­kertben a nedves talajból rövid idő alatt nagyobb meny-
nyiséget gyűjthetünk össze, ezeket egy nagyobb műanyag dobozban gyengén nedves föld és erdei avar keverékében hosszabb ideig tárolhatjuk. Nagyon szeretik a varangyok, de egyéb békafajok is a csupasz csigákat, apró bogarakat, tücsköket, sáskákat stb. is. A nagyobb példányoknak, ilyenek a barna varangy termetes nőstényei vagy a kifej­lett kecske- és tavibékák, a fölösleges egérszaporulatból 2-3 szopósegeret is adhatunk,

A gilisztákat és a fent említett rovarokat csaknem vala­mennyi békafaj szívesen fogyasztja. Az unkák – különö­sen a kezdeti időben – mohón nyelik a díszhalkereskedé­sekben vásárolható tubifexet, amelyből kis csomókat kell a száraz rész (kő, fadarab) szélére tenni, hogy az izgő- mozgó férgeket a víz színén úszó békák jól láthassák. Később fokozatosan rá lehet szoktatni őket arra, hogy a táplálékot csipeszről vagy az ujjaink közül vegyék el. Ezzel a módszerrel a nagyobb testű kecske-, tavi- és mo­csári békák vagy a barna varangyok a vékony csíkokra vágott marhaszívet is elfogadják. A nyers hús azonban csak kiegészítő táplálék lehet, a rovarokat, gilisztákat nem pótolhatja. A húscsíkkal időnként apró salátalevél darabkákat is csempészhetünk a békák szájába.

Ha otthon a lisztkukac és a viaszmoly (nem megy a ruhába!) puszta említése is nagy ellenzésre találna, akkor a pincében álló nagyobb ládában vagy műanyag kádban (lavórban) több száz gilisztát tárolhatunk a téli időszakra. ’ A nedves föld és erdei avar kererékét időnként permetezni kell. A giliszták kellemes változatosságot jelentenek az esetleg csak lisztkukacon, tubifexen és nyers húson tar­tott békák számára a téli hónapokban.

A zöld levelibéka tápláléka rovarokból és pókokból áll, ezeket a bokrok vagy fák ágain, nádszálakon leske- lődő állat ragadós nyelvével fogja el. A terráriumbán nyáron könnyen etethető legyekkel, de szereti a puha
zöld szöcskéket és a lepkéket is. A nyitott ablakban tartva a terráriumot akár „önetetővé” is alakíthatjuk, ha a tető dróthálója elég bő lyukú ahhoz, hogy a legyek átbújjanak rajta. Egy darabka hús, amelyet valamelyik faágra tűzünk, elegendő ahhoz, hogy a legyeket odacsa­logassa, arról pedig, hogy többé ne hagyják el a terrá­riumot, a helyzetet nagyon hamar felismerő levelibéka gondoskodik. Télen persze nincs lehetőség légycsaloga­tásra, békánk ilyenkor viaszmolyra és lisztkukacra van utalva. Az utóbbit sajnos nem mindegyik hajlandó meg­enni, ezért először frissen vedlett, fehér lárvákkal kell próbálkoznunk, ezek ingerlőbben hatnak és jobban fel­keltik az állat érdeklődését.

Ha azt szeretnénk, hogy olyan levelibékánk legyen, amelyik brekeg is (a közhiedelemmel ellentétben az esőt nem jósolja meg), figyeljük meg a fogott állat torokbőrét. Ez a hímeken ráncos és sötét színű. A már beszokott pél­dányok gyakran hallatják a hangjukat, különösen ha ked­vükre való, jól növényesített terráriumbán élnek. Több­nyire brekegéssel reagálnak a hirtelen zajokra; saját ta­pasztalatom szerint például az írógép kattogása mindig kihozza őket a sodrukból.

Az utóbbi években néha lehetett kapni Budapesten trópusi eredetű békafajokat is, egyik-másik faj remek színezetével hívta fel magára a figyelmet. Az úgynevezett famászó békák (Dendrobatidae) között erős mérgű fajok is akadnak. Tudták ezt az indiánok is, akik hatásos nyíl­mérgüket belőlük készítették. A terráriumbán semmiféle veszélyt nem jelentenek gondozójukra.

A hazai szaküzletekben is kapható törpe karmosbékák életmódja eltér a hazai fajokétól, mert zsákmányukat a víz alatt szerzik meg. Egy akváriumot kell beállítanunk számukra, ahol a víz alá süllyedő tubifexet hihetetlen mohósággal tüntetik el.

A távoli tájak gyakran igen érdekes életmódú, sajátos hangú színes békái mindig megdobogtatják a terraristák szívét.Tartásukról, szaporításukról részletesebben soroza­tunk egyik következő, a ritkább terráriumi állatokról szóló kötetében lesz szó. Addig csupán még egyszer emlé­keztetőül ehhez a fejezethez: a hazai kétéltűek és hüllők védettek, így csak engedéllyel tarthatók!