Legyen egy törpeegér ?

Miért is ne! Hiszen az egerek igazán kedves állatok, könnyű is tartani őket, egy törpe közülük pedig különö­sen érdekes lehet. Ez a kis rágcsáló ugyanis nemcsak a nevében törpe; a valóságban is nagyon parányi állatka: súlya mindössze 5- 9 gramm. Összehasonlításul: a közön­séges házi egér testsúlya 10-28 gramm között váltakozik.

Az ötlet jó, tartsunk tehát törpeegeret! A dolognak jogi akadályai sincsenek, a törpeegér nem tartozik a védett rágcsálók közé, sőt voltaképpen gazdasági kárte­vőnek minősül. Mégis akad egy bökkenő, nem is kicsi (mondhatnám úgy is, alapvető nehézség), de ez csak akkor derül ki, amikor az állatkereskedésben gyanútlanul törpeegeret kérünk. A pult másik oldalán legalább akkora lesz a csodálkozás, mintha – mondjuk – elefántot vagy vízilovat említettünk volna. A következő üzletben ha­sonló a helyezet, és mire az ötödikből is kijövünk, be kell .látnunk, hogy törpeegeret, legalábbis egyelőre, hazai szaküzletekben nem vásárolhatunk.

Most aztán adjuk fel a reményt és keressünk valami más állatot az üresen álló terráriumba? Szó sincs róla! Ha nem vásárolhatunk törpeegeret, hát fogjunk magunk­nak! Talán nem is lesz olyan nehéz, mint amilyennek első hallásra gondolnánk.

Könnyítésül vegyük sorra e kis rágcsáló jellegzetes­
ségeit. Bundája rozsdabarna, hasi rész élesen elhatároltan fehéres. Farka legalább olyan hosszú, mint a teste; sze­mei az erdei egerekéhez vagy a házi egéréhez viszonyítva kicsinyek, feketék. A középhegységek zárt erdeinek kivé­telével mindenütt elterjedt, helyenként gyakori. Egyes években nagymértékben elszaporodhat, ezt először az erdei fülesbaglyok folyamatosan végzett táplálékvizsgála­tával sikerült igazolni. Kedveli a mezőgazdaságilag mü­veit területeket, különösen azokat a részeket, ahol bok­rosok, gazos árokpartok, mezsgyék, nádfoltok húzódnak. Megtaláljuk a nagy nádasok szegélyeiben is, így a Velencei-tó, a Balaton vagy a Fertő közelében.

A törpeegér legérdekesebb tulajdonsága, hogy szakított rokonai földhöz kötött életmódjával, és fészkével „eme­letre” költözött. Míg ugyanis a házi egér, a mezei vagy az erdei pocok a földben készítenek járatokat, addig a törpeegér száraz fűszálakból, sás- és nádlevelekből álló öklömnyi fészkét 30-100 cm magasan a gaz közé, kórókra vagy kukoricaszárra, nádszálakra építi. A gömb alakú fészek oldalán van a szűk bejárónyílás; az aprócska egér a nádszálakon, hintázó gazokon kúszva, kapaszkodva éri el otthonát. Mászás közben hosszú farkát is használja: rátekeri a növényekre és úgy biztosítja magát. Mozgé­kony farka segíti akkor is, amikor a vékony gabonaszá­ron felfelé kúszik, vagy éppen egy távolabbi kalász felé nyújtózkodik. Téli álmot nem alszik, de a leghidegebb . hónapokban gyakran emberi épületekbe, pajtákba húzó­dik. Itt földön heverő deszkák alatt, kévék között a tala­jon is készít fészket magának, havas időben néha régi pocoklyukban húzódik meg. A téli fészek többnyire na­gyobb, mint a nyári, s rendszerint sok mohát is épít bele.

A nőstény március és szeptember között 21 napi vem- hesség után, 2-3 alkalommal 3-7 kölyköt ellik. Ezek szeme a 8. napon nyílik, 14-15 napig szopnak, és három-

hetes korukban már teljesen önállók. Hathetes korukban ivarérettek és ez azt jelenti, hogy a tavaszon született törpeegerek még abban az évben maguk is szaporíthat­nak.

Mindezekből számunkra az a legfontosabb, hogy tör­peegérrel az év minden szakában találkozhatunk, és tud­juk, hol keressük terráriumunk leendő lakóját.

Apró rágcsálókat többféle módon lehet fogni. A leg­ősibb és alapjában véve nagyon egyszerű módszer, amikor puszta kézzel ejtjük zsákmányul őket. A fű között mene­külő állatot tenyerünkkel leszorítjuk, majd két ujjunkkal nagyon óvatosan, de határozottan megfogjuk a bőrt a tarkójánál, és így emeljük fel. Ily módon megakadályoz­hatjuk, hogy a védekező állat tűhegyes fogait egy óvatlan pillanatban az ujjúnkba mélyessze. Fogás közben, tehát amikor a menekülő állatot leszorítjuk, érdekes módon csak ritkán próbálnak harapni. Az évek folyamán sok mezei és erdei pockot, házi és törpeegeret fogtam így, de soha egyikük sem kísérelte meg, hogy a fogait használja. Igaz, ha ügyesen tenyerelünk rá (de azért ne nyomjuk agyon!) és a fejét is leszorítjuk, még ha akarna sem tudna visszafordulni, hogy a kezünkbe harapjon.

Érdemes megfordítani a fűben már régebben heverő nádkévéket! A különböző apró rágcsálók szívesen rejtőz­ködnek alattuk és ha egyik kezünkkel villámgyorsan át­fordítjuk a kévét, a másikkal pedig már készen állunk a • fogásra, néha viszonylag rövid idő alatt gazdag zsák­mányt ejthetünk. Érdemes nézegetni a kora ősszel még kint álló kukoricaszár kúpokat is! Erről és az élvefogó csapdákról, amelyeket egy kis kézügyességgel házilag is elkészíthetünk, a következő fejezetben lesz szó, itt most inkább egy nagyon egyszerű és faluhelyen régóta ismert fogási módot ajánlok, amelyhez egy üres virágcserép és egy fél dió szükséges. A rajzról (48. oldal) könnyen meg­
érthető a működési elve, amelynek lényege a következő: a fél diót belével befelé helyezzük a cserép alá úgy, hogy az a külső érdes felületen megkapaszkodjon. Amikor a torkos egér megérzi a dió finom illatát, gyanútlanul bebújik a cse­rép széle alatt, rágcsálni kezd, de a mozgatás hatására a dióoldalt dől és a lezuhanó cserép foglyul ejti. A cserepet egy darab palára, fém- vagy üveglapra kell helyezni, mert különben egér vagy pocok egyaránt kirágja magát.

A lecsapódott cserép alatt lapuló egeret valahogy ki kell szedni börtönéből. Ha egyszerűen felemeljük az edényt és kézzel próbáljuk elcsípni, biztosan elmenekül, más módszert kell tehát választani. Ha a lakáshoz közel állítunk fel cserepet, a legegyszerűbb hazavinni úgy, ahogy van, otthon aztán nyomban a terráriumba tessékelhetjük az állatot. Szándékosan nem írtam törpeegeret, mert azért akármilyen jól is választottuk meg a terepet, nem szabad elfelejteni, hogy a gazosok mentén, nádasok közelében más apró emlősök (erdei egerek, pockok stb.) is élnek, így aztán zsákbamacska vagy inkább „cserépbenegér” a dolog, és csak a terráriumbán derül ki, mit is fogtunk. De ez is a rágcsálóvadászat izgalmas pillanataihoz tartozik!

Kivehetjük a zsákmányt nyomban a helyszínen is, ha a cserepet résnyire felemelve addig mozgatjuk ide-oda pl. a pala felett, amíg elő nem bukkan a kis fogony hosszú farka (rövid farok esetén pockot fogtunk!). Két ujjal óvatosan megfogjuk a közepe táján, majd a cserepet las- • san lefelé húzzuk róla úgy, hogy közben az állat hátát súrolja, tehát ne legyen alkalma visszafordulni és a ke­zünkbe harapni (egyébként biztosan megtenné!). Amikor a cserép széle az állat nyaka felé jár, ügyesen megfogjuk a tarkóján a bőrt, és így már biztonsággal rakhatjuk a szállítódobozba. A cserepet újabb felhasználás előtt érde­mes kicsit megfüstölni, mert a benne keringett egér vize­letének szaga riasztólag hat a többiekre.

*

Ha a törpeegér (vagy más rágcsáló) hosszabb időt kénytelen tölteni a szállítódobozban, ennie is kell. Már előzőleg rakjunk be némi magtáplálékot (búzát, kukorica­szemet vagy napraforgót), és feltétlenül egy gerezd almát, amivel az állat a folyadékigényét fedezheti. Egy maréknyi száraz fű vagy moha ugyancsak jó szolgálatot tesz, hogy a megriadt rágcsáló elrejtőzzék közötte.

Megvan tehát a törpeegér, teljes a boldogság! Sikerült baj nélkül hazaszállítani, és most akkor az első kérdés: milyen terráriumot rendezzünk be a számára? Persze ez csak itt, a könyv lapjain következik logikusan, a gyakor­latban természetesen azt kell előbb elkészíteni. A terrá- riumnak kell készen várnia jövendő lakóját, és nem meg­fordítva!

A törpeegérnek szükségből egy kisebb terrárium is meg­teszi, de ahhoz, hogy igazán jól érezze magát és gyönyör­ködhessünk is benne, amint hihetetlen ügyességgel mász­kál a növények szárain, legalább 50 cm hosszút válasz- szunk. A terrárium egyik oldala és a leemelhető, de jól záró tetőrész dróthálóból készüljön, hogy a megfelelő szellőzést biztosítsa. Talajként földet vagy tőzeget szoktak használni, de megteszi a pormentes faforgács is. Bármi is az aljzat, időről időre cserélni kell.

A törpeegerek hihetetlenül fürge és mozgékony állatok! Elég egy pillanatra félrenézni, amikor a tetőt leemeljük, és a kis állat máris kint van a parketten vagy a szőnye- • gén, onnét pedig nyomban a szekrény alá menekül. Lehe­tőleg a legnagyobb darabot választja, mintha csak tudná, hogy azt ugyan el nem mozdítjuk a feje fölül. De nem is érdemes kergetni, hajkurászni a szökevényt. Ha csukva tartjuk az ajtót és az ablakokat, nem tud kimenni, az éjszakára felállított cserép vagy ládacsapda pedig biztosan megfogja újra.

Persze jobb megelőzni az ilyesmit, ezért célszerű a tetőt

6. ábra. Törpeegér terráriuma mászórésszel

úgy megszerkeszteni, hogy két részben lehessen megemelni vagy felhajtani. így mindig a veszélymentesebb helyen nyúlhatunk be a terráriumba, míg az egér a másik sarok­ban tartózkodik. Mindez természetesen főleg az első idők­ben jelent gondot, mert az apró rágcsálók gyorsan szelí­dülnek, és a közeledő emberi kezet is megszokják. Külö­nösen, amikor rájönnek arra, hogy diót, mogyorót is potyogtat a terráriumba!

A berendezéshez tartozik egy fatuskót utánzó, üreges fadarab, amelyben a törpeegerek előszeretettel bujkálnak, de a legfontosabb, hogy függőlegesen álló nádszálak legye­nek benne, amelyeken kedvükre mászkálhatnak. Ilyenkor lehet igazán jól megfigyelni azt a módot, ahogy hosszú farkukat egyes majmok módjára használják és egyik szál­ról a másikra kapaszkodnak.

Lehet a törpeegér terráriumához külön mászóteret is készíteni, ezt a rajzon vázlatosan bemutatjuk. Kétségkívül eredeti megoldás és ilyen esetben maga a terrárium kisebb is lehet (35 x 25 x 20 cm). A 60-80 cm hosszú és 10-12 cm átmérőjű üveghenger falvastagsága legalább 4 mm legyen, felső részét drótháló zárja. Az üveghengert (lehet átlátszó műanyag is) nem szabad túlzsúfolni növényekkel, mert akkor az egeret akadályozzuk a szabad mozgásban, és talán még arra sem jut helye, hogy a terrárium aljára he­lyezett száraz fűszálakból, sás- és nádlevelekből fészket készítsen magának. Pedig ennek a műveletnek a megfi­gyelése igen érdekes, és nagy élményt nyújt még azoknak is, akik egyébként nem rajonganak különösképpen az ege­rekért. Ilyesmit a szabad természetben még a legjobb szemű megfigyelő sem igen láthat, ezért a fészeképítés a törpeegértartás egyik legvonzóbb látványosságának szá­mít. Megfelelő felszereléssel kitűnő felvételeket, sőt akár filmet is készíthetünk az állat tevékenységéről.

Amilyen kicsi a törpeegér, olyan jó étvágya van! Nem
szabad azonban csupa szeretetből agyonetetni, dióval és más, jócskán hizlaló csemegével tömni, mert ez az amúgy is hízásra hajlamos állat végét jelentheti. Egy-egy törpe­egér napi táplálékszükséglete kb. 4 gramm, ez lehet búza, rozs, zab, köles (a legjobb vegyesen adni), ehhez kapjon egy gerezd almát vagy sárgarépát. A gyümölcs és a répa részben a nedvszükséglet fedezésére szolgál (vizestálat nem kell tenni a terráriumba!), részint valamennyire ellen­súlyozza a magok hizlaló hatását. A napraforgót vala­mennyi rágcsáló nagyon szereti, éppen ezért csak módjá­val szabad adni. Hetente két-három alkalommal szórjunk az almára kevés kalciumfoszfátot (gyógyszertárban kap­ható fehér por), és hetente egyszer „sózzuk” meg ugyan­csak az almát (azon tapad meg jól!) vitaminkészítmény­nyel is. Erre alkalmas a porrátört Polyvitaplex 8, de még jobb a már említett Phylasol-combi koncentrátum nevű készítmény, amelyből hetente egy alkalommal késhegy­nyit adhatunk. Vigyázzunk, a vitaminokat nem szabad túladagolni!

A hízásra való hajlam persze nem jelenti azt, hogy néha- néha ne adhatnánk kedvencünknek egy apró darabka saj­tot vagy dióbelet. Bizonyos idő elteltével már magunk is látni fogjuk, hogy törpeegerünk éppen a megfelelő kon­dícióban van, vagy fogynia kellene egy kicsit. Amikor nyár elején a gabona érik, csemegét jelent számára egy- egy árpa- vagy búzakalász; szívesen rágcsálja a kukorica­szemeket, de egyik-másik útszéli gyomnövény (kísérletez­zük ki, hogy saját példányunk mit kedvel a legjobban!) magtermésével is örömet szerezhetünk neki. A törpeege­rek a szabadban rovarokat is fogyasztanak, ezt pótlandó naponta kaphatnak 4-5 lisztkukacot, de tavasztól őszig helyesebb vadon fogott élőtakarmánnyal (sáskákkal, szöcskékkel, bogarakkal) kedveskedni a terrárium apró lakójának.

Sajnos, a törpeegér nagyon rövid életű: a szabadban ritkán él tovább másfél évnél, terráriumbán azonban – persze szakszerű tartás mellett – megérheti a 3-4 évet is. Az állat szükségszerű elöregedése és pusztulása nem okoz annyi szomorúságot, ha párban tartjuk és megpróbálko­zunk a tenyésztésével. Külön örömet jelent, amikor a ki­csinyek első alkalommal másznak ki a fészekből és indul­nak felfedezőútra a terráriumbán. Ha úgy látjuk, hogy a nőstény vemhes, távolítsuk el mellőle a hímet, mert nem mindegyikük nevezhető példás családapának, és előfordul, hogy megrágják a fiókákat. A szoptató nőstény termísze- tesen a szokottnál bőségesebb és kalóriában dúsabb, tehát minél változatosabb táplálékot kíván.

Ha valaki ezt a fejezetet olvasva nyomban törpeegér- vadászatra indul, de az első fordulóban nem kíséri sze­rencse, ne keseredjen el! Amikor pedig a kis állat végül mégiscsak a szépen berendezett terrárium lakója lesz, cso­dálkozva kérdezzük önmagunktól: hogyan is élhettünk eddig törpeegér nélkül?