Tenger a szoba sarkában

A Belvárosi Akvárium és Terrárium nevét hamar megta­nulta az állatszerető közönség. A barlangszerű folyosóban világító medencék közül többnyire a pazar színekben pompázó korallszirti halak előtt csoportosul a legtöbb ember. Valószínűleg nem véletlenül. Ami ugyanis koráb­ban csupán elérhetetlennek tűnő álom volt, ma józan valóság: némi befektetéssel bárki tengert varázsolhat a szobája sarkába. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy nagyon előretörtünk ezen a téren, mert számos, hasonló adottságokkal rendelkező ország messze előttünk jár, de azért valami kétségkívül megindult. Ma már a fővárosi díszállat-kereskedésekben is láthatunk itt-ott ten­geri állatokat, az Adriáról vagy a Földközi-tengerről haza­térő nyaralók pedig mind gyakrabban hoznak haza egy- egy rákot, apró halat vagy tapadó karjaival nyújtózkodó tengeri rózsát.

Ebben a fejezetben voltaképpen nem is a tengeri akvá­rium berendezéséről, működtetéséről lesz elsősorban szó, hanem inkább néhány jótanácsról a beszerzendő állatok­kal kapcsolatban. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy azok a fajok, amelyek az igazi tengerben gyönyörűek, a mégis csak szűk és mesterséges környezetben is jól fogják érezni magukat.

Először is tudni kell, hogy a különböző tengerek vize

sótartalmát és egyéb összetételét tekintve nem egyforma, következésképpen például az Adriáról származó állato­kat nem tanácsos fekete-tengeri vízbe tenni vagy meg­fordítva. Aki kocsival megy a tengerpartra, annak van lehetősége arra, hogy üveg vagy műanyag (nem fém!) tartályban eredeti tengervizet hozzon haza. Ez azonban még állandó filtrálás (szűrés) és egyéb szakszerű kezelés mellett is csak ideig-óráig elég. Szerencsére rég kitalálták már az akvaristák részére a „szárított tengervizet”, amely­hez a zacskóban levő sókat kell előírás szerint feloldani, és minden igényt kielégítő mesterséges tengervizet ka­punk. A hozzávalók a hazai szaküzletekben is kaphatók (sajnos, még nem mindenhol), ugyanott pontos útmuta­tást adnak a kezelést, felhasználást illetően.

De maradjunk egyelőre az állatoknál. Csodálatos fau­nája van például a valószínűtlenül kék Adriának a jugo­szláv partok közelében. Jó néhány évvel ezelőtt Dubrov­nik határában láttam például, hogy a sziklás part nagy teknőit a dagály minden éjjel elborította, és reggelre a visszahúzódó víz nyomán mint valami óriási akváriumok telistele voltak a legkülönbözőbb állatokkal. Apró színes halak, átlátszó garnélák (üvegrákok), remeterákok, ki-

14. ábra. Mit vigyünk és mit ne vigyünk haza a tengerről? 1

sebb és nagyobb tarisznyarákok úszkáltak, mászkáltak ideiglenes börtönükben, míg az áradó víz ismét össze nem kötötte őket a hullámzó tengerrel. Egy gyűjtő, egy leendő tengeri akvarista számára az ilyen kőmedencék, de álta­lában a sziklás dalmát partok valóságos paradicsomi lelő­helyek.

A tengeri sünökkel való találkozás fölöttébb emlékeze­tes lehet, különösen ha mezítláb gyalogolunk bele vala­melyikükbe, de valahogy eszébe ne jusson valakinek egyet is hazavinni közülük! Az állat rövidesen elpusztulna, és ráadásul néhány óra alatt tönkreteheti az akvárium addig kristálytiszta vizét. Ugyanez vonatkozik a tengeri ubor­kákra, a zsákállatokra, a nagyobb testű tengeri csilla­gokra, de a felszínen néha tömegesen libegő medúzákra is. Tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan állatok, amelyek csak az igazi tengerben vagy a nagy bemutató akváriumok több ezer literes medencéiben érzik jól ma­gukat, és ezt a fontos szabályt gyűjtés közben is mindig szem előtt kell tartanunk.

Mit érdemes hát hazahozni? Megfelelő elhelyezés és tartás mellett hálás akváriumi állatok a piros és zöld színű virágállatok (lóaktiniák), amelyek néhol tömegesen élnek a partközeli sziklákon. Nagyon vigyázni kell vi­szont arra, hogy a talpuk, amivel az aljzatra tapadnak, lefejtés közben meg ne sérüljön. Ajánlatos vésőt és kala­pácsot vinni, mert gyakran egy kis szikladarabkával •együtt lehet sérülés mentesen lepattintani őket. Néha talál­hatunk olyan példányokat, amelyek már eleve kisebb köveken ülnek, másokra a víz közelében, de a szárazon bukkanunk rá. A görög tengerparton végzett gyűjtés során úgy találtam, hogy ez utóbbiak sokkal könnyeb­ben, néha már a legkisebb ingerlésre leválnak az aljzatról, és akváriumba kerülve nagyon hamar újból megtapad­nak. Talprészük természetesen sértetlen marad.

15. ábra. Lóaktiniák etetése

A lóaktiniákat otthon apró haldarabkákkal, tubifex- szel, parányi marhaszív kockákkal etethetjük. A húst üvegcső segítségével vagy egy hosszú csipesszel juttatjuk az egyes állatokhoz, amelyek mozgó karjaikkal nyomban megragadják és a szájnyílásukhoz viszik a zsákmányt. • Nagyon kedvelik a szellőztető keltette vízmozgást, való­színűleg azért, mert a tengerben is a hullámzás, illetve az apály-dagály szállítja számukra a különböző szerves hul­ladékokat, amelyekkel táplálkoznak.

A tengeri akváriumban még fokozottabban kell ügyelni a tisztaságra! Mindenekelőtt arra, hogy ételmaradékok ne maradjanak a fenéken. Ha viaszrózsákat, lóaktiniákat tartunk, érdemes közéjük tenni néhány garnélát vagy
remeterákot, amelyek minden elpottyant hulladékot, hús­darabkát összeszednek. Hasonlóképpen takarító szerepet tölthet be egy-egy apró tarisznyarák is, amelyet tucat­számra találhatunk a sziklás partokon. Arra viszont ügyelni kell, hogy két tarisznyarák, legyen az bármilyen kicsiny is, ne kerüljön közös akváriumba. Ezek az álla­tok a tengerben kisebb-nagyobb revíreket tartanak, mind­egyiküknek megvan a maga kedvenc sziklarepedése vagy más búvóhelye, ahová visszavonulhat. A békés szomszéd­ság ismeretlen fogalom számukra, és harciasságukat sajnos az akváriumban is megtartják. Örökösen veszekszenek egymással, de az igazi baj akkor kezdődik, amikor egyi­kük megvedlik. A friss páncél ugyanis kezdetben puha, nem nyújt védelmet viselője számára és ezt használja ki a másik, hogy végezzen riválisával. Reggelre kelve aztán csak a szerte heverő lábak és ollók jelzik, hogy a verseny­társak egyike, a balszerencsésebb, mert korábban kellett vedlenie riválisánál, a boldog vadászmezőkre távozott. A rákok egyben vetik le páncéljukat, tehát a homokon fekvő „vért” nem jelenti feltétlenül gazdája pusztulását! A csipesszel kiemelt tetemet (vagy csak üres páncélt) ezért alaposan meg kell vizsgálni!

A halak közül leginkább a kis termetű gébek alkalma­sak akváriumi tartásra. Tubifexszel lehet etetni őket, de szívesen fogyasztják a bolharákot (Daphnia), a vörös és szürke szúnyoglárvát, a jól beszoktatott állatok időről időre a nagyon apróra vágott marhaszívet is.

Halak esetében különösen fontos a tengeri akvárium­ban egy jól működő fehérjekicsapó torony, amelynek használatát Ország Mihálynak az Állatvilág magazin egyik különszámában megjelent cikke alapján ismerte­tem. Az ábrán látható A jelzés az akváriumvíz szintma­gasságát mutatja; a B-vel jelzett nyílásokon át jut a víz a toronyba; a C a hársfából készített, nagyon finom por-

16. ábra. Fehérjekicsapó torony

lasztó, amelyen át folyamatos levegőporlasztás mellett naponta 2-3 órán át ózonos levegő pezseg fölfelé a to­ronyba (100 1-es akváriumban 5-10 mg ózon óránként). . A fölül levő levehető tartályban (F) gyűlnek össze a ki­csapódott bomlástermékek, amelyeket kétnaponta el kell távolítani. A D-vel jelzett csövön bevezetett levegő na­gyobb buborékai az E csövön át juttatják vissza a vizet az akváriumba, így az ózon közvetlenül nem érintkezik az állatokkal. Az ilyen medencében feltétlenül működnie kell még egy aktív szénnel is ellátott, nagy teljesítményű külső szűrőnek is.

‘1

Ha kocsival utazunk a tengerre, érdemes legalább egy vödörnyi eredeti homokot hazahozni. Alapos átmosás után hosszú ideig használható, és rajta az állatok is ott­honosabban érzik magukat. Válogathatunk szépen for­mált szikla- és kődarabokat, üres csigaházakat, kagyló­héjakat is, ezek szintén illenek a tengeri medencébe. Nem odavalók viszont az itthon néha kapható kifehérített ko­raitok, nem is beszélve a tengeri törpékről és más csecse­becsékről, amelyek esztétikailag tehetik tönkre az egyéb­ként szépen berendezett akváriumot.

Külön érdemes szólni az állatok szállításáról, ami ko­rántsem olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. A különböző felmerülő nehézségeket illetően érdemes elol­vasni Pénzes Bethen Hálóval a tengeren című érdekes és tanulságos könyvét, amelyben a szerző a Budapesti Állat­kert akváriumi gyűjtőútjait írja le.

Persze a szobai akváriumába senki sem fog murénákat, polipot, esetleg macskacápát hazahozni, ezek az állatok csak a nagy, bemutató medencékbe valók. De nagyon elő­vigyázatosnak kell lennünk a különböző „apróságok”, rákok, csigák, tengeri rózsák szállításánál is. Ha valaki mondjuk három hétig üdül valahol a tengerparton, nem ajánlatos elkezdeni a gyűjtést mindjárt az első napokban. Ritkán nyílik ugyanis lehetőség arra, hogy a fogott álla­tokat a helyszínen megfelelő módon táplálni is tudjuk (az első napokban gyakran nem is akarnak enni!), így •elsősorban tűrőképességükre vagyunk utalva. A lóakti- niák, viaszrózsák, tarisznyarákok és remeterákok jól bír­ják az éhezést, és néhány napi kényszerű önmegtartózta­tás meg sem kottyan nekik. De azért két vagy három hét még ezeknek a szívós és igénytelen állatoknak is sok lehet. Nem is beszélve arról, hogy vizüket naponta lég-’ alább egyszer, de inkább kétszer cserélni kell, ami külö­nösen nagyobb gyűjtött állomány esetén már erős lekö­
töttséget jelent. Ott sem tanácsos ugyanis például sok tarisznyarákot összezsúfolni, ha pedig külön-külön he­lyezzük el őket, akkor nő a vízzel töltött nylonzacskók és ezzel arányosan a ráfordított munkaórák száma is.

Tárolás vagy szállítás céljaira nagyon jól beváltak az erős nylonzsákok (zacskók), amelyekben például halakat lehet biztonságosan utaztatni. A zacskót csak félig kell megtölteni vízzel, föléje a végleges lekötés előtt oxigént, de legalább kézi pumpával levegőt kell fújni. Ha hosszú az út, ezt többször meg kell ismételni. A nylonzacskókban halak és gamélák minden baj nélkül szállíthatók.

Más a helyzet a rákokkal, amelyeket célszerűbb csak nedvesített közegben hazavinni. A szellős dobozba friss, úgynevezett tengeri salátát tegyünk, természetesen jól meglocsolva tengervízzel, és ide kerülnek az állatok. Ha más nincs, tiszta papír- vagy rongydarabkák is megteszik, amelyeket előzőleg tengervízbe mártottunk. Természete­sen az autóban tartalékvizet is kell magunkkal vinni, amivel útközben időnként meglocsolhatjuk rákjainkat. Különösen óvni kell őket a nagy melegtől, ezért például az éjszakai utazás sokkal kedvezőbb számukra. Útköz­ben az állatokat ne próbáljuk etetni!

A virágállatokat flóaktiniák, viaszrózsák stb.) tenger­vízbe áztatott papírba göngyöljük, vagy olyan akváriumba tegyük, amelynek az alján legfeljebb kétujjnyi víz van. Éppen csak annyi, hogy a mozgás keltette apró hullámok ■ nedvesen tartsák őket. Természetesen ezt a kevéske vizet is naponta kétszer cserélni kell.

Ha sikerült annyi tengervizet hazahozni, hogy megtölti az akváriumot, akkor eleinte, amíg az állatok megszok­ják új helyüket és enni kezdenek, ne próbálkozzunk a mesterséges vízzel. Feltétlenül működjön a filter (szűrő) és a fehérjekicsapó torony, az ózonizátorral.

Nem szükséges, sőt nem is szabad az állatokat a haza­
érkezés után nyomban eleséggel kínálni. Hadd szokják meg az új környezetüket, amit a rózsák „kinyílással”, karjaik kinyújtásával, a tarisznyarákok pedig azzal jelez­nek, hogy birtokba vesznek egy-egy kő alatti rejtekhelyei, ahol nyomban otthonosabban érzik magukat. Másnap már meg lehet próbálkozni az etetéssel, és például a tarisznyarákok, remeterákok többnyire mindjárt el is fogadják a feléjük nyújtott vagy eléjük ejtett húsdarab­kákat. A viaszrózsák és lóaktiniák csak akkor esznek, ha szépen kinyíltak, összecsukódott állapotban ne is próbál­juk őket az eleség elfogadására bírni. A víz gyenge moz­gatására viszont többnyire nyomban reagálnak, megmoz­dulnak és várakozóan tárják szerte karjaikat.