9. fejezet – Külföldi SS-légiók

Bár Európa-szerte sokan voltak, akik a világháború idején fegyvert fogtak országuk német megszállói ellen, sok fiatal a Harmadik Birodalom oldalán sorakozott fel. Az 1945-ig létrehozott 39 Waffen-SS-hadosztályból több mint 25-ben külföldi önkéntesek harcoltak. Köztük akadtak gyengébb, kisegítő feladatokat ellátó egységek is, de a skandináv és nyugat-európai önkéntesek kiváló katonáknak bizonyultak. A belőlük szervezett Wiking hadosztály semmilyen tekintetben nem maradt el a német elit SS-páncéloshadosztályoktól.

Ezerkilencszáznegyvenkettő őszén Hitler birodalma az északi sarkkörtől Afrikáig, az Atlanti-óceán partvidékétől a Kaukázusig terjedt. Az elfoglalt hatalmas területek lakosságából több százezer ember állt a Führer által meghirdetett „új világrend” mellé. Ezek a kollaboránsok a náci eszme leglelkesebb támogatói közé tartoztak, mivel a megszállókkal való együttműködéssel minden visszautat felégettek maguk mögött. Saját nemzetük hazaárulóknak tekintene őket, és a németek veresége esetén nem sok jóra számíthattak bosszúszomjas honfitársaiktól.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy a náci propaganda által Untermenschnek, azaz alsóbbrendű fajnak kikiáltott bosnyák muzulmánok, albánok, magyarok, ukránok, sőt oroszok közül is sokan a faji tisztaság elve alapján létrehozott Waffen-SS-be kerültek, és a führen felsőbbrendű faj jelképét, az SS-rúnát viselték zubbonyuk hajtókáján. [A szerző itt súlyosan téved. A külföldi alakulatok jobb oldali hajtókájukon nem a német származású önkénteseknek kijáró SS-rúnákat, hanem egy sajátos, hadosztályukra vagy nemzeti hovatartozásukra utaló jelképet viseltek. (A bal oldali hajtókán mindig a rangjelzést hordták.) Itt jegyzem meg, hogy a nem germán származású külföldi önkéntesekből felállított hadosztályokat nevezték csak „Waffen-SS-hadosztályoknak”, megkülönböztetésként a germán „SS-hadosztályoktól”. Ennek megfelelően egy horvát önkéntes például csak Waffen-SS-Untersturmführer lehetett, SS-Untersturmführer soha. – A ford. megjegyzése.]

Az 1930-as években Hitler utasítására az SS-be csak makkegészséges, erős testalkatú, fanatikus náci önkénteseket lehetett felvenni, akiknek ráadásul igazolniuk kellett, hogy „fajilag tiszták”, és kizárólag „árja vér” csörgedezik ereikben. Ezen okok miatt az SS bővítése érthető módon lassú ütemben haladt. Hitler eleinte maga is óvatos volt a náci párt magánhadseregének tekintett Waffen-SS (felfegyverzett SS) felállításával kapcsolatosan, nehogy maga ellen hangolja a hadsereg vezérkarát. Az SS és a Wehrmacht főparancsnoksága között kezdettől fogva éles ellentét húzódott a katonakorú fiatalok „hovatartozását” illetően. A hadsereg nem akarta engedni, hogy a hadkötelesek színe-java az SS-be kerüljön, és az SS-önkéntesek csak különleges engedéllyel mentesülhettek a törvény által előírt kötelező katonai szolgálat alól.

Heinrich Himmler, az SS vezetője mindent megpróbált, hogy a hadsereget megkerülve bővíthesse seregét, de erre igazán csak a Szudéta-vidék 1938-as visszacsatolása után adódott lehetősége. A Csehszlovákiából hirtelen Németországhoz került népi németekre (Volksdeutsche) ugyanis a hadsereg nem tarthatott igényt, mivel azok nem számítottak német állampolgároknak. Így a szudétanémetek lettek a Waffen-SS első „külföldi” önkéntesei. Eltérő státusuk ellenére őket a birodalmi németekkel közös alakulatokba sorolták be, igaz, Himmler fontolgatta az önálló Volksdeutsche-alakulatok felállítását. A háború első két éve aztán kiszélesítette Himmler lehetőségeit: Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Görögország elfoglalásával rengeteg potenciális újonc került a SS-toborzóirodák látókörébe, és Hitler bővítésről rendelkező 1940. nyári utasítását követően megkezdődött a valóban külföldi SS-alakulatok szervezése.

Az első ilyen egységeket flamand, dán, norvég és holland fasisztákból, illetve olyan önkéntesekből szervezték meg, akik Hitler birodalmában saját szerencse csillagukat látták felragyogni. Esetükben a faji tisztaságra vonatkozó rendelkezések sérülése a náci ideológia szerint szóba sem jöhetett, mivel germán „rokon fajokról” volt sző.

A holland és flamand önkénteseket a Westland ezredbe (Standarte), a skandináv országokból érkezőket pedig a Nordland ezredbe szervezték. 1940 decemberében a két ezredet a Germania ezreddel együtt közös parancsnokság alá helyezték, és ezzel létrejött az 5. SS-Wiking gépkocsizó-hadosztály. (A hadosztály eredetileg a Nordische, majd a Germania nevet viselte, Wikingnek hivatalosan csak 1941-től nevezték.) A hadosztály vezetését 1943-ig a Waffen-SS egyik legjobb tisztje, Félix Steiner látta el.

A hadosztály 1941. júniusi első bevetésétől kezdve mindvégig a keleti fronton harcolt, és neve 1941-es ukrajnai harci sikereinek köszönhetően hamar ismertté vált a tengely országaiban. 1941/42 telén a Miusz mentén védekező hadosztály nagy veszteségeket szenvedett, de az 1942-es nagy nyári offenzívába már ismét ereje teljében, egy páncéloszászlóaljjal megerősítve kapcsolódhatott be. A Wiking ekkor a Kaukázus felé támadó csapatok élén haladt, és elfoglalta a mozdoki olajkutakat, a Sztálingrádnál harcoló 6. hadsereget csapdába ejtő szovjet hadművelet miatt viszont fel kellett adnia a Kaukázusban elfoglalt területeket. A visszavonulást több hónapig tartó elkeseredett küzdelem követte Ukrajnában, miközben a Wiking megpróbálta feltartóztatni a szovjet rohamokat, hogy a német haderő összeszedhesse magát a tervezett ellentámadáshoz. 1943 februárjában a hadosztály krasznoarmejszkojei támadása áttörte a szovjet védelmet, és utat nyitott a német csapatok előtt Harkov visszafoglalásához. A kurszki csata ideje alatt tartalékban lévő hadosztályt az Ukrajna keleti felét felszabadító szovjet nyári-őszi offenzíva idején vetették be ismét. Mindvégig a harcok sűrűjében küzdöttek, de hiába tartottak ki sokszor az elsöprő túlerővel szemben, a Vörös Hadsereg előretörését nem tudták megállítani. 1943 augusztusában a szovjet harckocsik széles arcvonalon áttörték a német vonalakat, és nyugat felé iramodtak. Megállításukra a német hadvezetés legjobb SS-hadosztályait: a Wikinget, a Totenkopfot és a Das Reichet vonultatta föl. Az egy hónapon át dúló heves páncélosütközetekben a Wiking több száz T-34-est semmisített meg, végül azonban kénytelenek voltak Kijev felé visszavonulni. Októberben a hadosztályt kivonták a frontvonalról, és teljes értékű páncéloshadosztállyá szervezték át. A Dnyeper kanyarulatának védelmére már egy új parancsnok, Herbert Gille irányításával tért vissza.

1944 februárjában itt, a Dnyeper mentén, Korszuny-Cserkasszi térségében került sor a Wiking leghíresebb csatájára. Miután a Vörös Hadsereg nyugat felé özönlő csapatai katlanba zárták őket, a hadosztály katonái hosszú napokon át kitartottak, majd több ezer bajtársuk halála, valamint teljes nehézfelszerelésük hátrahagyása árán sikerült kitörniük a bekerítésből. A Wiking kimerült katonái remélték, hogy egy időre ismét kivonják őket a frontról, de a Kővel környékét fenyegető szovjet támadás keresztülhúzta számításaikat, és egy sebtében felállított harccsoport részeként hamarosan újból szembe kellett nézniük a sokszoros túlerő rohamaival. 1944 nyarán a hadosztályt feltöltötték (főként skandináviai önkéntesekkel), és új felszereléseket, köztük Panther harckocsikat kaptak – éppen időben ahhoz, hogy bevethessék őket a Varsó elfoglalására indított 1944. őszi szovjet támadás feltartóztatására. Utolsó harcait a Wiking Magyarországon vívta, ahol helyi jellegű sikereket értek el az ostromlott Budapest védőinek felmentésére indított, eleve kudarcra ítélt támadás során.

A Waffen-SS bővítése a Wiking hadosztály felállításával egyáltalán nem állt meg, sőt Himmler még nagyobb buzgalommal fogott hozzá a flamand, holland, norvég, dán és svéd önkéntesek légiókba szervezéséhez. Létezett egy francia légió is, ez viszont eredetileg a hadsereg alá tartozott, és csak később került a Waffen-SS kötelékébe. A légiók mindegyike valamiféle fasiszta vagy nacionalista csoportosuláshoz kötődött, Norvégiában pedig a Vidkund Quisling által vezetett kormány játszott kulcsszerepet a norvég önkéntesek toborzásában.

fent: Németország oldalán harcoló kozák lovasok valahol a keleti fronton. Sok népcsoport állt a németek mellé a nemzeti önrendelkezés kivívásának reményében vagy egyszerűen a szovjet rendszerrel szembeni gyűlöletük miatt.

lent: Oroszország megtámadása után Himmler idővel a szovjet rendszerrel szembeni ellenséges népeket is megpróbálta felhasználni céljaira. Felhívására rengeteg belorusz, turkesztáni, ukrán, észt, lett és litván csatlakozott a Waffen-SS-hez.

Goebbels propagandagépezete a keleti fronton küzdő kül

földi önkénteseket a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat nemzetköziségének jelképeként kezelte, és rendszeresen közöltek híradásokat „Európa ifjúságának hőstetteiről” a Vörös Hadsereggel szemben. Eleinte (a hírekkel ellentétben) a légiókat jobbára csak a frontvonal mögött, partizánellenes akciókban vetették be, de később így is elég lehetőség adódott hősi halált halni a szovjet csapatokkal vívott egyenlőtlen harcban.

A Belgium lakosságának zömét kitevő két népcsoport, a flamand és a vallon, az egymás iránti kölcsönös utálat miatt külön egységekbe szerveződött. A flamandok a hollandokkal együtt alkottak légiót, melyet a közös nyelv és a belga állam iránti gyűlölet forrasztott egybe. A franciául beszélő vallonok önálló alakulatát 1941-ben hozták létre a fasiszta elveket valló rexista párt vezetőinek irányításával. Három évig a keleti front viszonylag nyugodtabb szakaszain teljesítettek szolgálatot, majd a katasztrofálissá vált ukrajnai helyzet miatt az időközben Wallonien rohamdandárrá (Sturmbrigade) szervezett egységet a Wiking hadosztállyal együtt a Dnyeper mellé irányították. A két alakulat egymás mellett harcolt Korszuny-Cserkasszi térségében, és a katlanból való kitöréskor a rohamdandár képezte az utóvédet a Wiking mögött. A Wallonien teljesítménye kivívta a Führer elismerését, és parancsnokuk, a rexista pártvezér Leon Degrelle megkapta a Lovagkereszt tölgyfalombbal és kardokkal ékesített változatát. A Sturmbrigade 1945-ben Berlin ostromakor semmisült meg, Degrelle-nek azonban sikerült Dél-Amerikába szöknie. Rajta kívül csak ketten élték túl a háborút az eredetileg 850 fős vallon egységből.

Szemben a Wiking német tisztek által irányított küldöldi ezredéivel, az északi és nyugat-európai légiók parancsnokai az egységek saját soraiból kerültek ki. Ez eleinte behatárolta katonai hatékonyságukat, és kezdetben csak könnyebb feladatokat bíztak rájuk a harci tapasztalatszerzés érdekében. A légiókat könnyűfegyverekkel és néha StuG III-as rohamlövegekkel felszerelt gyalogsági alakulatokként szervezték meg, létszámuk egyszerre ritkán haladta meg a 2000 főt. Később, amikor Himmler még több, még nagyobb SS-alakulatokat akart, a légiókat névleg hadosztályokká bővítették. A gyakorlatban viszont ezek a „hadosztályok” kevesebb mint 10 000 főből álltak, azaz a felét sem tették ki egy teljesen feltöltött Wehrmacht- vagy SS-hadosztálynak.

1943-ban a légiók többségét közös parancsnokság alá helyezték, és ezzel létrehozták a Nordland SS-páncélgránátos-hadosztályt, amely 1944-ben a keleti front északi szektorában komoly veszteségeket okozott a Vörös Hadsereg támadó alakulatainak. Legnagyobb harci sikerüket szeptemberben aratták, amikor jól időzített ellentámadásukkal megmentették a 18. hadsereget a bekerítéstől. A hadosztály Hitler berlini bunkerének védelmében semmisült meg 1945. április-májusban.

fent Néhány megbízhatónak ítélt külföldi egység (pl. Vlaszov tábornok kozákjai) saját tisztjeinek vezetésével harcolhatott. A képen szemüvegben látható Vlaszov és emberei árulásukat követően csak abban reménykedhettek, hogy Németország megnyeri a háborút.

A háborúban a Waffen-SS-hez csatlakozó mintegy 50 000 holland önkéntes többsége a Landstorm Nederland hadosztály kötelékében harcolt. Kezdetben a hollandiai német uralom megszilárdításában segédkeztek, majd a háború végéig a keleti fronton küzdöttek. Belgiumból kb. 20-20 ezer flarnand és vallon önkéntes került a Waffen-SS-hez. Közülük a flamandok zöme a Langemarck SS-hadosztályban szolgált. Franciaországban és a skandináv országokban szintén nyitott fülekre találtak az antibolsevista keresztes hadjáratot hirdető német szólamok: 20 000 francia, 6000 dán és ugyanennyi norvég fiatal jelentkezett SS-katonának.

Himmler a külföldi légiókat nemcsak mint harci alakulatokat, hanem mint az „új világrend” mögé felsorakozó Európa jelképeit is fontosnak tartotta. A propagandafegyverként használt egységek két legfurcsábbika a Brit Szabadcsapat és az Indiai Légió volt, melyeket a hadifogságba esett ellenséges katonák körében kifejtett toborzómunka eredményeként állítottak fel. Elenyésző számú önkénteseik kizárólag a filmhíradók kamerái előtt vettek részt harcban, a valóságban sohasem.

A szovjet-német megnemtámadási szerződés következményeként 1939-ben erőszakkal a Szovjetunióhoz csatolt Litvánia, Lettország és Észtország lakossága 1941 nyarán kitörő lelkesedéssel fogadta a „felszabadító” német csapatokat, és rengetegen léptek be a német irányítással létrehozott rendőrség, illetve milícia kötelékébe. Himmler hamar felismerte a lettek és az észtek heves szovjetellenességében rejlő lehetőségeket, ezért azok alakulataiból sokat a Waffen-SS-hez csatolt. Különösen nagyra értékelte, hogy az önkéntesek lelkesen segítették az SS-Einsatzgruppékat a gettókba zsúfolt zsidók irtásában. A Waffen-SS bővítése szempontjából Himmler számára csak a skandináv népekkel rokon észtek és lettek jöhettek szóba, a szlávok közé sorolt katolikus litvánokból legfeljebb rendőrzászlóaljakat szerveztek.

A balti önkéntesek idővel tapasztalt partizánvadászokká váltak, amit a németek igen nagyra értékeltek, és végül három Waffen-SS-hadosztályt állítottak fel belőlük. 1944-ben, amikor a szovjet előrenyomulás elérte a balti országokat és ott körülzárta a visszavonuló német csapatokat, a lett és észt önkéntesek az utolsó pillanatig küzdöttek a szovjetek ellen. Sőt miután 1945-ben a németek letették a fegyvert, sokuk az erdőkbe menekült, és az 1950-es évekig partizánként harcolt a Vörös Hadsereg ellen.

A világháború idején Kelet-Európa országaiban több mint 2,5 millió olyan ember élt, akiket a náci fajelmélet népi németekként határozott meg. Himmler alapvetően két szempontból számolt velük: egyrészt ők alkották a zsidóktól és szlávoktól megtisztított területek új lakosságát, másrészt jelentős emberutánpótlást jelentettek a WaffEn-SS számára. A háború elején még a birodalmi németekkel közös egységekbe sorolták őket, de 1942-ben megalakult az első önálló Volksdeutsche-alakulat, a magyarországi, romániai és jugoszláviai népi németekből felállított 7. Prinz Eugen SS-hegyi-hadosztály. Elsősorban Tito partizánjai ellen vetették be őket Jugoszláviában, ahol megbízhatóságával és hatékonyságával a hadosztály félelmetes hírnevet szerzett magának. 1944-ben hozzájuk csatolták a feloszlatott albán Waffen-SS-egység maradványait is.

1944 tavaszán magyarországi népi németekből hozták létre a 18. Horst Wessel SS-páncélgránátos-hadosztályt, melyet megalakulását követően a keleti front középső részére irányítottak. A csehszlovákiai népi németek a Böhmen-Mühren hadosztály kötelékében először a Balkánon, majd Magyarországon, végül saját hazájukban harcoltak a szovjet csapatok ellen.

1943-ra a folyamatosan bővülő Waffen-SS élőerő-utánpótlásának meglévő forrásai már nem tudták kielégíteni az igényeket, ezért Himmler a szlávokat alsóbbrendűnek tekintő náci ideológia ellenére Kelet-Európa felé fordult. Ezen a téren az első sikereket Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok érte el, aki a Közép hadseregcsoport mögöttes területein tevékenykedő partizánok ellen 1943-ban Waffen-SS-egységet állított fel szovjet hadifoglyokból. A Kaminszkij-dandár néven ismert alakulat közel egy éven át fosztogatta és ezrével gyilkolta a lakosságot a partizánakciók megtorlásaként, míg végül még az SS-nél is betelt a pohár, és Kaminszkijt a varsói felkelés során véghezvitt rémtettek miatt Bach-Zelewski parancsára kivégezték.

A Kaminszkij-dandárnál sokkal jelentősebb katonai értéket képviselt a katolikus ukránokból 1943-ban felállított 14. Galíciai Waffen-SS-hadosztály, amely 1944 nyarán a brody-tarnówi katlanban szinte teljesen megsemmisült: 14 000 katonájából mindössze 3000-nek sikerült áttörnie a szovjet gyűrűn. Később Magyarországon és Ausztriában vetették be őket, majd 1945 májusában brit csapatok előtt tették le a fegyvert. A németek oldalán harcoló, szovjet állampolgárokból szervezett többi egységtől eltérően a Vatikán közbenjárására az ukrán hadosztály túlélő katonáit nem adták ki a Szovjetuniónak.

Mivel 1944-ben a keleti fronton vereség vereséget követett, és a háború egyre közelebb került Németországhoz, Himmler úgy döntött, hogy a fogolytáborokban sínylődő kétmillió szovjet hadifogolyból szovjetellenes hadsereget hoz létre. A Reichsführer-SS ezen elhatározása éles ellentétben állt az előző három évben követett gyakorlattal, miszerint a hadifoglyokat igyekeztek halálra dolgoztatni. 1941-1944-ben hárommillió hadifogoly halt meg az elégtelen ellátás következtében, ráadásul a túlélők kétségbeesését a közeledő Vörös Hadsereg híre csak tovább növelte, ugyanis honfitársaiktól sem számíthattak semmi jóra. Hiszen Sztálin már a háború elején egyértelműen kijelentette: aki megadja magát, az áruló.

A fogságba esett szovjet tábornok, Andrej Vlaszov vállalkozott arra, hogy a táborokat járva katonákat toborozzon a Waffen-SS orosz hadseregébe. Hívó szavára összesen két hadosztálynyi katona csatlakozott a Waífen-SS-hez. Őket a háború utolsó hónapjaiban vetették be a keleti fronton, ahol egészen Prágáig hátráltak. A cseh fővárosban aztán egykori fogva tartóik ellen fordultak, és a cseh ellenállók oldalán kapcsolódlak be a prágai felkelésbe. Hiába fogtak azonban fegyvert a németek ellen, az amerikai hadsereg a háború után átadta őket a szovjeteknek, akik többségüket árulás vádjával kivégezték.

A közhiedelemmel ellentétben a doni kozákok nem a Waffen-SS, hanem a Wehrmacht kötelékében szolgáltak; igaz, a Balkánon a Waffen-SS-egységekkel közösen kerültek bevetésre.

BALKÁN WAFFEN-SS-HADOSZTÁLYOK

Habár a német haderő 1041 áprilisában néhány hét alatt elfoglalta Jugoszláviát, a lakosság ellenállását teljes mértékben sohasem sikerült megtörni. Tito kommunista partizánjai kezdettől fogva sok gondot okoztak Hitlernek, és 1944-ben már 20 német hadosztály közel 700 000 katonáját kötötte le a jugoszláviai gerillaháború. A partizánok elleni harcra a németek nem a frontvonalból vontak ki alakulatokat, hanem a Balkán évszázadokra visszanyúló etnikai és vallási ellentéteit kihasználva helyben toborzott katonákat kívántak erre a feladatra alkalmazni. A háború előrehaladásával egyre nagyobb szükség lett az ilyen alakulatokra a jugoszláviai német uralom fenntartása érdekében.

A ma Bosznia-Hercegovinaként ismert, akkor a horvát bábállamhoz tartozó területeken két muzulmán hadosztályt állítottak fel. Himmler a 13. Handschar és 23. Kama hadosztályok létrehozásával igyekezett az I. világháború előtt ezt a térséget uraló Habsburg Birodalomban szolgáló muzulmán egységek hagyományait feléleszteni, és az alakulatok vezetéséi ennek megfelelően főként voll Habsburg-tisztekre bízta. Emellett 1944-ben az albán muzulmánokat a nemzeti hősük nevét viselő 21. Szkander bég hadosztály keretében fogták egybe. A közel-keleti brit fennhatóság aláásására törekvő Himmler még azt is elérte, hogy a jeruzsálemi főmufti a Balkánra utazzon, és megszemlélje a Waffen-SS muzulmán katonáinak vallásgyakorlatát. Ha más nem, hát ez jól mutatja, hogy Himmler a háború végére milyen mélyre süllyedt a Waffen-SS élőerő-igényének kielégítése érdekében.

A hadosztályok a partizánok elleni harcokban beváltak ugyan, de amint keményebb ellenállásba ütköztek, eredményességük csökkent. A muzulmánok alapvetően vallási indíttatásból fogtak fegyvert a szerb keresztények ellen, akik Tito partizánhadseregének legfőbb támogatóinak számítottak – igaz, a háború során a szövetségi viszonyok sokszor ál rendeződlek a Balkánon. Az albánok különösen kegyetlenül bániak a keresztényekkel. 1944-ben a Szkander bég hadosztályt megpróbálták kivonni Jugoszláviából, hogy a nyugati fronton vessék be őket, de a próbálkozás lázadásba torkollott, ezért a hadosztályt hamarosan feloszlatták.

A jugoszláv partizánmozgalmon belül keletkezett szakadás odáig vezetett, hogy a royalista szerbek egy része a németek mellé állt, és létrehozták a szerb önkéntes csapatokat, amelyek 1944-ben a Waffen-SS fennhatósága alá kerültek.

1944 végén, amikor a szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot, a nyilaskeresztes mozgalom támogatóiból négy magyar Waffen-SS-hadosztályt állítottak, fel, amelyek mindegyike megsemmisült 1945 elején.

Benito Mussolini észak-olaszországi csonka fasiszta köztársaságának létrehozását követően kél olasz Waffen-SS-hadosztályt is létrehoztak, de ezek csupán néhány hónapig léteztek, majd 1945 áprilisában a német visszavonulás zűrzavarában felbomlottak.