4. fejezet – Dönitz farkasfalkái

A II. világháborúban a német tengeralattjárók majdnem megnyerték az atlanti csatát, s ezzel térdre kényszeríthették volna Nagy-Britanniát. Az U-bootok legénysége parancsnokaival együtt kimagasló harci teljesítményről és fanatikus helytállásról tett tanúbizonyságot, miközben a tengeralattjárós „ászok” több millió tonna szövetséges hajóteret süllyesztettek el. Közülük azonban nagyon kevésnek adatott meg, hogy a háborút túlélve később beszámolhasson ezekről a „dicső” napokról.

Hitler elit alakulatai közül az Ubootwaffe szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket: a háború során tengerre szállt 39 000 főből több mint 27 000 merült hullámsírba tengeralattjárójával együtt, és további 5000 fő esett a szövetségesek hadifogságába. A 863 bevetett U-boot (Unterseeboot, azaz tengeralattjáró) közül 754 süllyedt el. Összehasonlításként: az I. világháborúban megépült 800 német tengeralattjáróból 343 veszett el harci cselekmény következtében, míg 199 különféle baleseteknek esett áldozatul. A tengeralattjárósok közül akkor összesen 5249 fő halt meg a tengeren.

A tengeralattjárók azonban nem adták olcsón a bőrüket. „Farkasfalkáknak” nevezett harcászati csoportjaik majdnem 2800 szövetséges hajót süllyesztettek el – ez a mennyiség a háború során összesen elveszett szövetséges hajók 63%-a. A háború hat évében az Ubootwaffe jutott a legközelebb ahhoz, hogy Németország számára kedvezően fordítsa meg a háború menetét. 1943 elejéig folyamatosan több hajót süllyesztettek el, mint amennyit a szövetséges gyárak építeni tudtak.

A nagy veszteségek ismeretében a tengeralattjárón való szolgálat különleges elhivatottságot igényelt a névleg „önkéntes” tengerészektől, akik figyelemre méltó lelkesedéssel küzdöttek az Atlanti-óceánon vívott csatákban. A szabályzat szerint 12 „harci őrjárat” teljesítése után minden tengerészt szárazföldi beosztásba kellett áthelyezni – a veszteségi arányokból kifolyólag erre soha nem adódott példa. Helytállásukért a Führer kitüntetésekkel és előléptetésekkel halmozta el tengeralattjárosait, és a propagandagépezet útján széles ismertséget biztosított számukra. Hamarosan szokássá vált például az első útjáról visszatérő legénység minden tagjának Vaskereszttel történő kitüntetése.

A parancsnokokai ennél nagyvonalúbban jutalmazták. Bár a német haditengerészet (Kriegsmarine) tiszti állományának csak 5%-a tartozott az Ubootwafféhoz, a haditengerészet tagjainak odaítélt Lovagkeresztek felét ők kapták meg.

A tengeralattjáró-parancsnokok közötti versengés, hogy ki tud több ellenséges hajót elsüllyesztem, a tengeralattjárósokra jellemző versenyszellem megnyilvánulása volt. A hadviselés ezen fajtájának sajátosságaiból következően a tengeralattjáró-parancsnokok különleges „kasztot” alkottak a német hadigépezeten belül. Egy torpedótámadás során egyedül ők láthatták periszkópjukon keresztül a célpontot, ezért a támadás sikere vagy kudarca kizárólag az ő tudásuktól és tapasztalatuktól függött. A náci propaganda hősként ünnepelte őket, a „mélység lovagjait”, a „szürke farkasokat”, akik „acélcápáikkal” indultak háborúba. A parancsnokok közötti versengést tovább fokozta a kitüntetések elsüllyesztett bruttóregiszter-tonnához kötődő rendszere: 100 000 t ellenséges hajótéréit Lovagkereszt, míg a Lovagkereszthez további 50 000 t-ért tölgyfalomb ékítmény járt. Számos parancsnok nemcsak a tölgyfalombot, hanem a kardokat is megkapta, sőt kettőt közülük a Lovagkereszt tölgyfalombbal, kardokkal és gyémántokkal ékesített fokozatával tüntettek ki.

Dr. Joseph Goebbels propagandagépezete természetesen igyekezett minél jobban meglovagolni az Ubootwaffe sikereit, hiszen a hadviselésnek ez a módja igazán német sajátosságnak számított. A történelemben először az I. világháborús német császári haditengerészet indított „korlátlan tengeralattjáró-háborút” a kereskedelmi hajózás ellen. Az Ubootwaffe felemelkedése akkor ékes bizonyságát adta a német haditechnika elsőrendűségének és a nagyfokú merészségnek. 1919-ben a versailles-i békeszerződésben az antanthatalmak megtiltották Németországnak tengeralattjárók birtoklását, ezért Hitler számára a tengeralattjáró-flotta újbóli felállítása nemzeti presztízskérdéssé vált. A hajóépítést 1934-ben még titokban kezdték el, de már 1935-ben elismerték hat darab tengeralattjáró létezését, mintegy válaszként a versailles-i megaláztatásra.

KARL DÖNITZ, AZ UBOOTWAFFE PARANCSNOKA

Az Ubootwaffe az 1936-ban főparancsnokává (Befehlshaber der U-Boote) kinevezett, akkor 45 éves Karl Dönitz irányításával vált a II. világháború egyik legfélelmetesebb harci gépezetévé. A sokak által „Oroszlánnak” nevezett Dönitz fanatikusan támogatta a tengeralattjárók ügyét. Ő maga az I. világháborúban az U-68-as parancsnokaként szolgált, míg hajóját 1918 októberében Szicília partjainál a brit Királyi Haditengerészet el nem süllyesztette. Ekkor hadifogságba esett, és egy skóciai hadifogolytáborba került, ahonnan, miután „megőrült”, elengedték, és visszatérhetett Németországba. Hazaérkezésekor Dönitz tele volt gyűlölettel a britek iránt, és égett benne a vágy, hogy bebizonyítsa: elegendő tengeralattjáróval Nagy-Britannia igenis térdre kényszeríthető.

Az I. világháborúban a tengeralattjárók mind egymástól függetlenül, magányosan portyáztak, ezért a brit konvojrendszer bevezetését követően a kísérőhajók koncentrált támadásainak kitett U-bootok végül vereséget szenvedtek. Az újonnan felállított tengeralattjáró-flotta parancsnoka a probléma megoldását a központilag (rádión) irányított „farkas falka-harcászat (Rudeltaktik) alkalmazásában látta. Dönitz úgy vélte, hogy ilyen módon 300 tengeralattjáróval Nagy-Britannia teljes mértékben elszigetelhető és legyőzhető. Elképzelései szerint a tengeralattjáróknak az Atlanti-óceánon kellett felsorakozniuk, és ha közülük bármelyik vagy éppen egy felderítő repülőgép kereskedelmi hajókonvojt észlelt, azt rádión jelentenie kellett a központba. Onnan ezután tájékoztatták a közelben tartózkodó U-bootokat, amelyek így „farkasfalkába” tömörülve egyszerre több irányból indíthattak elsöprő erejű támadást.

Mindennek a gyakorlati kivitelezéséhez elsősorban megfelelő tengeralattjárók kellettek. Az 1930-as típust pusztán part közeli vizeken lehetett bevetni, messze az Atlanti-óceán közepén nem. Ezek az U-bootok sokkal inkább szimbolikus, mint harci jelentőséggel bírtak. Németország első tengeralattjáróját 1906-ban állították szolgálatba, s ettől kezdve 12 éven át olyan gyárak, mint a Krupp Germaniawerft és a Blohm & Voss komoly tapasztalatokat szereztek a tengeralattjárók gyártása terén. Dönitz irányításával ezek a vállalatok a II. világháború alatt összesen 1099 U-bootot állítottak elő.

Dönitz olyan tengeralattjárókat akart, amelyek hosszú heteken át is képesek folyamatosan őrjáratozni az Atlanti-óceán északi részén. Az első, nagy számban gyártott típus, amely a háború során mindvégig harcolt, a 66 m hosszúságú, 4,5 m merülési magasságú, 6 m szélességű VIIC volt. A 765 t tömegű tengeralattjáró 20 s alatt 100-125 m mélységbe tudott lemerülni. Felszíni sebessége elérte a 18 csomót (33,3 km/h), de lemerülve mindössze 7,7 csomóval (14,3 km/h) tudott haladni. Merülés esetén a hajót akkumulátorokkal hajtották, amelyek rövid idő alatt lemerültek; ilyenkor a felszínre kellett emelkedni, és ott kellett feltölteni őket. Két csomó (3,7 km/h) sebességgel haladva a VIIC mindössze 288 km-t tehetett meg egyhuzamban a víz alatt.

A tengeralattjáró 44 fős személyzete kényelmetlen körülmények között élt a hosszú bevetések során. A hajótestben minden szabad helyet élelmiszerrel töltöttek meg. Vízkészletük korlátozottsága miatt a vízfogyasztást szigorúan szabályozták, higiéniás célokra egyáltalán nem jutott. Mindemellett a tengeralattjáróban helyet kellett teremteni 14 torpedónak is, melyeket a négy elülső vagy az egyetlen hátulsó vetőcsőből lehetett indítani. A kíséret nélkül közlekedő kereskedelmi hajók elsüllyesztésére nem az értékes torpedókat használták, hanem a fedélzetre szerelt 88 mm-es és 37 mm-es ágyúkat.

Bár az összes típus közül a VlIC-ből készült a legtöbb (több mint 700 darab), a háború legjobb nagy hatótávolságú tengeralattjárójának mégis a VlIC-nél nagyobb méretű, 1102 t-s, 54 fő személyzetű, 22 torpedót szállító IXC számított. A több mint 150 példányban gyártott típust főként Amerika keleti partjainál és a hasonlóan távoli vizeken vetették be. Közülük jó párat ellátóhajókká alakítottak át, hogy utánpótlást szállítsanak a messze őrjáratozó tengeralattjárók számára. Ezek a szövetségesek körében „fejősteheneknek” nevezett U-bootok rendkívül sebezhetőnek bizonyultak az utánpótlás átrakodása közben, és zömüket a szövetségesek el is süllyesztették.

Az akkori tengeralattjárók egyik legnagyobb hátrányának az számított, hogy az akkumulátorok feltöltése érdekében rendszeres időközönként fel kellett emelkedniük a felszínre, mivel a dízelmotorokat szénmonoxid-kibocsátásuk (és oxigénigényük) miatt csak ott lehetett használni. A felszínen tartózkodó U-bootokat viszont a kísérőhajókra, illetve a tengerészeti felderítőgépekre szerelt lokátorokkal könnyedén be lehetett mérni. Amikor a német csapatok 1940-ben a holland hajóépítő üzemeket elfoglalták, ott egy különleges eszköz, az ún. „Schnorkel” kísérleti példányaira bukkantak. Ez az eszköz egy gyakorlatilag periszkópszerűen felbocsátható szellőzőcső volt, amelyen át a dízelmotorok anélkül juthattak a működésükhöz szükséges oxigénhez, illetve bocsáthatták ki káros gázaikat, hogy a tengeralattjárónak a felszínre kellett volna emelkednie. Így az akkumulátorok töltését is el lehetett végezni periszkópmélységben. A német tengeralattjárókat 1944-től kezdve szerelték fel „Schnorkellel”.

Az Ubootwaffe szempontjából azonban nemcsak a tengeralattjárók tökéletesítése számított elsődleges fontosságú feladatnak, hanem az U-bootok kapitányainak kiválasztása és kiképzése is. A fiatal, zömében húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó tengerésztisztek már katonai pályafutásuk kezdetén kiválasztásra kerültek, majd Dönitz híres kiéli tengeralattjárós-iskolájában megtanulták e sajátos hadviselési technika minden csínját-bínját. Végül az iskola befejezésével jogot szereztek a kapitányokat megkülönböztető fehér tetejű tányérsapka viselésére. A német Kapitán-Leutnant rang rövidítéseként Herr Kaleunak nevezett parancsnokra legénysége félelemmel vegyes tisztelettel tekintett. A tengerészek leginkább abban reménykedtek, hogy szerencsés kapitány alatt szolgálhatnak, aki sok hajó elsüllyesztésével dicsőséget szerez nekik, majd épségben hazaviszi őket.

Végeredményben egy ellenséges hajó elsüllyesztése kizárólag a Herr Kaleu szakértelmén és tapasztalatain múlott. Sokat nyomott a latban, hogy a kapitány mennyire ismerte elsődleges fegyverzetének, a torpedónak a lehetőségeit, illetve korlátjait. A németek által „angolnának” nevezett, 5 m hosszú torpedók hatótávolsága 750-től 1500 m-ig terjedt. Ha hatótávolságon belül eltalálták vele a célt, a 360 kg-os robbanófej elegendőnek bizonyult egy nagy teherhajó gerincének áttöréséhez. Mivel mechanikus vezérlőrendszerrel szerelték fel őket, a torpedókat nem kellett egyenesen a célpont irányába indítani, viszont ilyenkor a kapitánynak meg kellett határoznia a fegyver számára az irány- és távolságadatokat.

A torpedók gyújtószerkezetének problémáit a németeknek soha nem sikerült végleg megoldaniuk. Eleinte csapódó gyújtóval és mágneses közelségi gyújtóval próbálkoztak – változó eredménnyel. A biztos találat érdekében éppen ezért egy célpontra ajánlatos voll legalább 3-4 torpedót indítani egyszerre. Statisztikai adatok szerint az eltalált szövetséges hajók 40%-át egyetlen, 38%-át kettő vagy több torpedó süllyesztette el, ugyanakkor az eltalált hajók 22%-a (akár négy torpedótalálat esetén is) tovább tudott hajózni. Mivel a megtámadott hajó matrózai már messziről felfedezhették a sűrített levegővel működő torpedók légbuborékait és így elegendő idejük lehetett ellenintézkedéseket tenni, a németek torpedóikat akkumulátoros meghajtásúra cserélték, amely egyáltalán nem bocsátott ki levegőt. A háború későbbi szakaszaiban az Ubootwaffe akusztikus torpedókkal is kísérletezett, amelyeket a célba vett hajó motorjának hangja vezetett a célra. Ezek sikeresnek bizonyultak ugyan, de két német tengeralattjáró elvesztése is ilyen, saját maguk által kilőtt torpedók számlájára írható.

Lengyelország 1939. szeptemberi lerohanásának idején az Ubootwaffe még egyáltalán nem állt készen a Nagy-Britannia elleni küzdelemre. Ekkoriban mindössze 56 U-boot állt Dönitz rendelkezésére, ráadásul ezek közül tízet csak part menti bevetésekre lehetett használni. A nyugati „furcsa háború” idejének legnagyobb tengeralattjárós haditettét a híres Günther Prien hajtotta végre U-47-es tengeralattjárójával 1939 októberében. Ő a brit védelmet kijátszva észrevétlenül behatolt a Scapa Flow-i haditengerészeti kikötőbe, és ott elsüllyesztette a Home Fleet (a brit Honi Flotta) büszkeségét, a Royal Oak csatahajót. Prien elsőként négy torpedóból álló sortüzet zúdított a hajóra, de mivel az a négy találatot követően sem süllyedt el, az U-47-es kissé visszább húzódott, ahol a legénység újratöltötte a vetőcsöveket, majd ezt követően a tengeralattjáró ismét visszatért a csatahajóhoz. Ezúttal két torpedó csapódott a Royal Oak oldalába, és ez már végzetesnek bizonyult. Az U-47-esnek sikerült sértetlenül elhagynia a kikötőt. Hitlert olyannyira felvillanyozták a Royal Oak elsüllyesztéséről szóló hírek, hogy Prient teljes legénységével együtt Berlinbe hívta, ahol személyesen tüntette ki őket. Az U-47-es kapitánya voll az első tengeralattjárós-parancsnok, aki megkapta a Lovagkeresztet.

Torpedókkal töltenek fel egy VIIC-t az egyik franciaországi betonfedezékben. Figyeljük meg, hogy a német cenzor kisatírozta a torpedó hajtócsavarját és kormányfelületeit.

A “BOLDOG IDŐK”

Eltekintve a Norvégia és Dánia 1940. áprilisi megtámadása során végrehajtott kisebb jelentőségű támogató bevetésektől, az Ubootwaffe nem vett részt Nyugat-Európa meghódításában. Dönitz azonban nagyon örült a német kézre került francia atlanti kikötőknek, ahonnan már közvetlenül el lehetett érni a tengeralattjárók legfőbb „vadászterületeit”. Utasítására ezekben a kikötőkben rövidesen rohamtempóban épültek a bombatámadások ellen védelmet nyújtó hatalmas betonfedezékek a tengeralattjárók számára. Magát az Ubootwaffe főparancsnokságát is áttelepítette az egyik leghíresebb bretagne-i kikötő, Lorient szomszédságába, Kerneval Chateau-ba, és tengeralattjáróit ezután elsősorban brit hajókonvojok ellen irányította.

Mivel a La Manche csatorna partján német hadseregek álltak, a RAF pedig súlyos légi háborút vívott Anglia felett a Luftwaffével, a brit Királyi Haditengerészet erejének zömét érthető módon a szigetország védelmére összpontosította, így az Atlanti-óceánon vezető hajózási útvonalak biztosítására a brit haditengerészetnek alig maradt ereje, s ezt a német tengeralattjárók igyekeztek minél jobban kiaknázni. Az Ubootwaffe számára ezek a hónapok (1940. június-október) jelentették a „boldog időket”: ekkor 275 szövetséges hajó, összesen 1,255 millió t hajótér esett áldozatul a német tengeralattjáróknak. Ez a mennyiség meghaladta a szövetséges hajógyárak termelési kapacitását, és akkor úgy tetszett, hogy ha ez a tendencia rövid időn belül nem változik meg, Nagy-Britanniában éhség fogja felütni a fejét, és a britek kénytelenek lesznek megadni magukat Hitlernek.

A „farkasfalkák” sokkal eredményesebbnek bizonyultak, mint amire Dönitz valaha is számított. Az Otto Kretschmerhez, Joachim Schepkéhez és Günther Prienhez hasonló kiváló német kapitányok vezetésével a németek sorra tizedelték meg a brit konvojokat.

A bevett gyakorlat szerint az U-bootok a brit hajózási útvonalakra merőleges vonalban helyezkedtek el, úgy várták a közelgő konvojokat. Esetenként a terület ellenőrzésében nagy hatótávolságú Focke-Wulf Fw 200-as Condor felderítőgépek segítették őket, amennyiben ezt a gépek hatósugara lehetővé tette. Amikor valamelyik tengeralattjáró vagy repülőgép konvojt észlelt, annak pozícióját rádión közölte Dönitz lorient-i főhadiszállásával, ahonnan azonnal értesítették a többi tengeralattjárót. Egy támadáshoz akár 20 U-bootot is összegyűjthettek egy adott körzetbe, miközben az észlelő tengeralattjárónak észrevétlenül továbbra is követnie kellett a konvojt, hogy folyamatosan hírt tudjon adni annak irányáról, sebességéről. Ezzel a módszerrel sikerült elkerülni azt, hogy a „farkasfalka” szem elől veszítse a támadásra kiszemelt konvojt.

Magát a támadást általában éjszaka, egyszerre több irányból, torpedókkal és fedélzeti fegyverekkel hajtották végre. A tengeralattjárók kapitányai szerettek olyan közel kerülni áldozatukhoz, amennyire csak lehetett, sőt a legmerészebbek alámerültek, és a konvoj közepén bukkantak fel újra, hogy belülről hajtsák végre támadásukat. Mivel a kísérőhajók normális esetben a konvoj szélein haladtak, az ilyen jellegű támadások teljes meglepetésként érték a briteket, és súlyos veszteségeket okoztak. Némely tengeralattjáró-kapitány még arra is vállalkozott, hogy a konvoj közepén a felszínre emelkedjen, és a torpedók kímélése érdekében fedélzeti ágyújából nyisson tüzet a környező hajókra. A konvojon belülről indított támadások hatásosságukon kívül még azzal az előnnyel is jártak, hogy a tengeralattjárók a támadás végeztével könnyedén elmenekülhettek, mielőtt a konvojt védő hajók odaértek.

1940 őszén a szövetségesek veszteségei igazán veszélyes mértéket öltöttek. Már nem pusztán egy-két hajó süllyedt el, hanem egész konvojok szenvedtek hatalmas veszteségeket. 1940 októberében például az SC7-es konvojt nyolc U-boot támadta meg, és a 45 hajóból 30-at elsüllyesztettek. A „farkasfalkának” a sikeres támadás után szinte alig volt ideje összerendeződni, amikor máris megjelent egy újabb konvoj; ennek 50 hajójából 13 merült hullámsírba.

Az elkövetkező három évben Dönitz folyamatosan növelte a rendelkezésére álló flotta nagyságát. Erőfeszítései nyomán a bevethető tengeralattjárók száma az 1941 végén meglévő 91-ről 1942 során 200-ra emelkedett. 1943 tavaszán, az atlanti csata csúcspontján összesen 240 tengeralattjáró állt készen parancsai végrehajtására. Ezt az erőt nyolc flott illába szervezték, és a Todt szervezet által Lorient-ben, La Pallice-ban, Brestben, Saint Nazaire-ben és Bordeaux-ban épített masszív tengeralattjáró-fedezékekben állomásoztatták.

Az atlanti csata azonban korántsem egyoldalúan zajlott: ha az Ubootwaffe hibát követett el, a brit Királyi Haditengerészei mindannyiszor kihasználta azt. Prien, Scapa Flow hőse például 1041 márciusában teljes legénységével együtt mélységi bombáknak esett áldozatul. Tíz nappal később Schepke is meghalt, amikor felemelkedésre kényszerült, és egy brit romboló egyenesen az U-boot parancsnoki hídjának rontva gyakorlatilag hajójával együtt vágta ketté a hősként ünnepelt kapitányt. Ugyanezen a napon Otto Kretschmer hadifogságba esett. Miközben tengeralattjárója lassan süllyedni kezdett, ő a hídon állva nyugodtan cigarettázott, és egy lámpával jelzéseket adott egy brit hajónak, hogy vegye fedélzetére a legénységét. Az igazi „ászok” közül ő került elsőként az ellenség kezére. Már egy brit hadifogolytáborban tartózkodott, amikor Németországban kitüntették a tölgyfalombbal ékesített Lovagkereszttel.

Ahogy egyre több tengeralattjáró szállt tengerre, a „boldog idők” folytatódtak; 1941-ben 432 szövetséges hajót (2,03 millió t hajótér) sikerült elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon. Az USA 1941. decemberi hadba lépésével az Ubootwaffe lehetőségei kiszélesedtek. Az Észak-Amerika keleti partvidéke mentén, illetve a Karib-tengeren kíséret nélkül haladó hajók tökéletes célpontot nyújtottak a Dönitz által „üstdobok dübörgéséhez” hasonlított támadássorozatban részt vevő tengeralattjáróknak.

1942 júniusában az északi sarkkörhöz közeli útvonalon Oroszországba tartó PQ17-es konvoj 36 hajójából csupán 11 érte el célját. 1942 első felében kb. 300 szövetséges hajó merült hullámsírba, és az egész évet számítva a szövetségesek hajótérvesztesége meghaladta a 6 millió tormát.

Ezen a sikeren felbuzdulva Hitler 1943 januárjában Dönitzet a Kriegsmarine főparancsnokává nevezte ki Erich Raeder tengernagy helyére – innentől kezdve a tengeralattjáró-offenzíva került a Kriegsmarine háborús erőfeszítéseinek központi helyére. Az Ubootwaffe parancsnoki feladatait Dönitz hűséges követője, Eberhardt Godt ellentengernagy vette át.

Az U-bootok szakadatlan támadásainak kitett brit és amerikai haditengerészet mindent megtett azért, hogy az atlanti csata menetét számukra kedvezőbb irányba billentsék el. Sorra jelentek meg az új kísérőhajók, az alámerült tengeralattjárók bemérésére szolgáló hanglokátorok, és megkezdődött a részegységekből összeépíthető Liberty hajók sorozat-gyártása is. Ugyanekkor a britek a „farkasfalkák” két legsebezhetőbb pontjára: a rádiókódokra és arra a kényszerre fókuszáltak, hogy a tengeralattjáróknak időnként lel kell jönniük a felszínre akkumulátoraikat feltölteni.

A német Enigma kódrendszer megfejtésével a britek pontos képet kaptak a helyzetüket rádión közlő német tengeralattjárók hollétéről, illetve a Dönitz által nekik küldött parancsokról. Ezek ismeretében a konvojok még idejében megfelelő ellenintézkedéseket tehettek, illetve elkerülhették a rájuk leselkedő veszélyt.

A nagy hatótávolságú tengerészeti felderítőgépek – a brit Sunderland és az amerikai Catalina vízi repülőgépek, illetve az átalakított B-24-es Liberator bombázók – bevetése döntőnek bizonyult a tengeralattjárók elleni harcban. Miután ezek a gépek 1943-tól kezdve elegendő számban álltak rendelkezésre, az óceán közepén lévő, repülőgépekkel mindaddig lefedetlen terület felett is folyamatossá vált a légi felderítés, sőt augusztustól az Azori-szigeteken lévő repülőterek használatbavételével az őrjáratozás intenzitása jelentős mértékben megnövekedett. Innentől kezdve a felszínen tartózkodó tengeralattjárók számára nem maradt olyan pont az Atlanti-óceánon, ahol biztonságban érezhették volna magukat az ellenséges repülőgépektől. Később a repülőgépekre szerelt lokátorok megjelenésével az Ubootwaffe helyzete tovább romlott. A háború során elvesztett tengeralattjárók több mint negyedét, majdnem 200-at a KAI Partvédelmi Parancsnokságának repülőgépei süllyesztettek el.

AZ ATLANTI CSATA FORDULÓPONTJA

1943 elején Dönitz összesen több mint 400 tengeralattjáróval rendelkezett, ami jóval meghaladta a háború előtt Nagy-Britannia legyőzéséhez szükségesnek tartott 300 darabos mennyiséget. A németek számára a fordulat áprilisban következett be, amikor mindaddig példátlan módon több U-boot veszett oda, mint ahány a német hajógyárakban elkészült, illetve ahány új legénységet sikerült felkészíteni a bevetésekre. A legénység kiképzése sokkal nagyobb súllyal esett a latba, mint a tengeralattjárók gyártása, hiszen egy tengeralattjáró elvesztése minden esetben a teljes legénység halálát vagy hadifogságba kerülését jelentette; ezek a tengerészek tehát mindenképpen elvesztek Németország számára. Az 1943. áprilisi rossz eredmények (12 elsüllyesztett szövetséges hajó 7 saját tengeralattjáró elvesztése mellett) utána május egyenesen katasztrofális eredményekkel zárult: abban a hónapban 41 U-boot merült hullámsírba, az egyik Dönitz fiával a fedélzetén. A veszteségek több mint 60%-át a szövetséges repülőgépek okozták. Május végére Dönitz végül belátta, hogy ezek az arányok tarthatatlanok, ezért 24-én visszavonta „farkasfalkáit” az Azori-szigetektől délnyugatra. Az egykori üldözőkből ekkor üldözöttek lettek.

Mivel a tengeralattjárók az őrjáratozásra kijelölt területig már nem haladhattak a felszínen, és a támadások után nem emelkedhettek fel akkumulátoraikat feltölteni anélkül, hogy ne tették volna ki magukat veszélyes légitámadásoknak, bevetéseik egyre inkább kiindulási bázisaik környékére szorítkoztak. Még a „Schnorkel” bevezetése sem állította helyre az egyensúlyt, mert a repülőgépekre szerelt lokátorok azt is képesek voltak észlelni.

Az U-bootok legénysége számára rutinfeladattá vált vészmerülésben eltűnni a felszínről, ha az őrszemek megláttak vagy meghallottak egy szövetséges repülőgépet. Egy időben Dönitz parancsba adta, hogy az ellenséges repülőgépeket a tengeralattjárók próbálják meg ágyúikkal és géppuskáikkal lelőni vagy elijeszteni, de ez általában hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Hiába sikerült ugyanis esetleg visszafordulásra kényszeríteni a támadó gépet, a szövetséges hadihajók hamarosan a helyszínen termettek, és mélységi bombák tömegét zúdították a tengeralattjáróra.

Ha sikerült alámerülni, az U-boot kapitánya igyekezett minél gyorsabban minél mélyebbre süllyedve menekülni üldözői elől. Korlátozott vízfelszín alatti sebességük azonban rengeteg időt biztosított a szövetséges hadihajóknak arra, hogy a lehetséges menekülési útvonalakat mélységi bombákkal árasszák el. A legénységnek ilyenkor szörnyű órákat kellett átélnie, miközben az egész tengeralattjáró rázkódott a robbanások lökéshullámainak erejétől, a törzs oldallemezei pedig behorpadtak. A tengerészek közül sokan szinte megőrültek a tehetetlenségtől és a félelemtől („konzervdoboz-őrület”). Igen szerencsésnek számítottak azok, akiknek mindezt sikerült túlélniük, és visszatértek kikötőjükbe.

A nagy veszteségek és a bevetési területek csökkenése krízishelyzetet teremtett az Ubootwafféban. A tapasztalt parancsnokok és legénységek elvesztése mellett a tengeralattjárósok újabb generációinak meg sem adatott, hogy elegendő tapasztalatra tegyenek szert, így nem rendelkeztek a túléléshez szükséges tudással. Az Ubootwaffe megállíthatatlanul elindult lefelé a lejtőn. Ekkoriban már egyre kevesebben érdemelték ki a Lovagkeresztet, és a tengerészek a „vaskoporsók gyermekeinek” kezdték nevezni magukat.

Az utolsó nagyobb vállalkozásukra 1944 júniusában került sor, amikor Hitler parancsot adott arra, hogy az Ubootwaffe minden erejét bevesse a Normandia partjai előtt tömörülő szövetséges inváziós flotta megsemmisítésére. A Franciaországban állomásozó összes bevethető tengeralattjárót támadásra indították a 800 hajóból és 4000 partra szállítójárműből álló armada ellen. Az elkeseredett helyzetre jellemző módon arra is utasítást kaptak, hogy ha kell, nekiütközéssel semmisítsék meg a szövetséges hajókat. Persze a művelet teljes kudarccal zárult: 22 tengeralattjáró elvesztése árán mindössze öt szövetséges hajót tudtak elsüllyeszteni.

Ahogy a szövetséges hadseregek 1944 nyarán egyre beljebb nyomultak Franciaországba, sorra foglalták el a tengeralattjáróknak otthont adó kikötőket a légitámadásoknak oly sokáig ellenálló betonfedezékekkel együtt. Az Ubootwaffe ezzel elveszítette atlanti bázisait, és németországi, illetve norvégiai kikötőkbe szorult vissza, ahonnan az Atlanti-óceánon húzódó hajózási útvonalak elérése szinte teljesen lehetetlenné vált.

A háború hátralévő részében az U-bootok a Vörös Hadsereg elől menekülő katonáknak és a polgári lakosságnak Balti-tengeren keresztül történő evakuálását fedezték. Számukra az atlanti csata véget ért.

A sors iróniája, hogy mielőtt 1945 áprilisában berlini bunkerében öngyilkosságot követett volna el, Hitler Dönitzet nevezte ki utódjának. Az új Führer legfontosabb feladatának a háború mielőbbi befejezését tekintette, és azonnal tárgyalásokat kezdett Németország fegyverletételéről, amelyre végül május 7-én került sor. Dönitz parancsba adta, hogy a megmaradt 350 tengeralattjárót át kell adni a szövetségeseknek, de összesen csak 156 darab került a győztesek kezére, a többit a legénység a parancsot megszegve elsüllyesztette, illetve két tengeralattjárónak sikerült Argentínába jutnia, és ezzel elkerülnie a szövetséges hadifogságot. Az U-2336-os ráadásul nem kapta meg a fegyverletételről szóló parancsot, és Skócia partjainál elsüllyesztett két brit hajót. Ez volt az Ubootwaffe utolsó sikere a II. világháborúban.

5. fejezet – A félelmetes „88-as”

A német 88 mm-es légvédelmi ágyúk veszélyes ellenfél hírében álltak. Gyakran csupán tűzerejükön és kezelőik kitartásán múlt, hogy a német védelmi vonal nem roppant össze.

Jelenlétük a szovjet vagy a nyugati szövetséges harckocsik tömeges támadására váró német csapatokra mindig megnyugtatóan és lelkesítőén hatott. Ha ezek a fegyverek tüzet nyitottak, az ellenséges támadás gyakran véres visszavonulássá változott.

Ezerkilencszáznegyvenegy június 15-én a reggeli for-róságban lassan mozgó brit Matilda gyalogsági támogató harckocsik gördültek a Líbia keleti határa felett őrködő Halfaja-hágó felé. A harckocsik mögött a 11. indiai dandár katonái vonultak, akik biztosra vették, hogy a nehézpáncélzatú Matildák minden német fegyver ellen hatásos védelmet nyújtanak majd. Akkor még úgy látszott, hogy a Battleaxe (Csatabárd) hadművelet a tervek szerint halad.

Velük szemben azonban a dimbes-dombos sivatagi tájon 13 beásott, álcahálóval letakart 88 mm-es légvédelmi ágyú várakozott. Számukra az idő akkor érkezett el, amikor az első Matildák egy rejtett aknamezőre hajtottak, ahol sorra robbantak le lánctalpaik. Az első sortűz az 5. királyi harckocsiezred egyik századát teljesen megsemmisítette, és hamarosan az egész ezred visszavonulásba kezdett. A 4. harckocsidandár támadása hasonló eredménnyel zárult. A Matildák kétfontos ágyúinak kis hatótávolsága nem tette lehetővé, hogy a német agyúkat tűz alá vegyék, azok viszont könnyedén kilőhették a brit harckocsikat akár 1500 m távolságból is. Ráadásul ha valahogy mégis sikerült megközelíteni a német állásokat, a brit harckocsik akkor sem tehettek semmit az ágyúk ellen, mivel eredeti feladatukból (a páncéltörő ágyúk legénységének legéppuskázása) adódóan nem vittek magukkal nagy robbanóerejű lövedékeket.

Négy nap alatt a britek 238 harckocsijukból 123-at elveszítettek, és nem sikerült kiűzniük a németeket a Halfaja-hágóból. Ez a csata végképp megingatta a Matildák sebezhetetlenségébe vetett hitet, a szövetséges harckocsizok pedig innentől kezdve rettegtek az általuk „88-asnak” nevezett légvédelmi lövegektől. Német oldalról az „Acht-Acht” jelenléte komoly morálnövelő jelentőséggel bírt. Az ágyúk ugyanis nemcsak a szövetségesek légierejét tartották távol, de a német katonák számára is megnyugtató volt, hogy olyan fegyverrel rendelkeznek, amely bármilyen ellenséges harckocsit képes nagy távolságból megsemmisíteni. Bár a „88-ast” eredetileg légvédelmi ágyúnak tervezték, a fegyver páncéltörőként szerzett magának igazi hírnevet.

Az I. világháborút lezáró 1919-es versailles-i békeszerződés Németországnak megtiltotta a légvédelmi ágyúk birtoklását. Az újonnan létrejött weimari köztársaság hadserege, a Reichswehr azonban nem engedte, hogy ilyen „apróságok” gátat szabjanak fegyverfejlesztési törekvéseinek. Pénzügyi támogatásával a híres Krupp fegyvergyár a svéd Bofors-gyárral közösen titkos kutatóközpontot hozott létre Svédországban, a Bofors pedig német meghívásra egy kizárólag német szakemberekből álló kirendeltséget létesített Berlinben. Az 1920-as években a német tervezőmérnökök megállás nélkül dolgoztak, és csak arra vártak, hogy végre nyíltan, titkolózás nélkül végezhessék munkájukat. A Krupphoz és a Rheinmetallhoz az évtized vége felé érkezett felkérés egy új légvédelmi ágyú kidolgozására, amelynek első megfelelő példánya 1931-re készült el. A 88 mm-es űrméretű mintapéldány sokban hasonlított a később legendássá vált fegyverhez: kereszt alakú, kerekekkel ellátott ágyútalppal rendelkezett, és a csövet ugyanúgy max. 85°-os szögben lehetett felemelni. A vontatott ágyút tüzeléshez leengedték a kerékbakokról, és az addig felhajtott oldalsó talpakat lefektették, hogy a teljesen körbeforgatható löveg szilárd alapokon álljon.

fent: 88 mm-es Flak 37-es légvédelmi ágyú valahol Észak-Európában, 1943 szeptemberében. Figyeljük meg, hogy a kívánt tűzgyorsaság eléréséhez milyen sok lőszertovábbítóra volt szükség (magát az ágyú töltését egyetlen ember végezte)!

1933-as hatalomra kerülését követően Hitler semmisnek nyilvánította a versailles-i szerződés korlátozásait, és utasítást adott a Kruppnak, hogy kezdje meg a 88 mm-es Fiak 18-asnak nevezett fegyver gyártását. A német hadsereg fegyverzeti hivatala ezután felkérte a Rheinmetallt, hogy találjon megoldást az ágyúcső nagy tűzgyorsaság miatti gyors elhasználódására, a csövet ugyanis 900 lövésenként cseréim kellett, amihez a fegyvert minden esetben hátra kellett szállítani egy javítóműhelybe. A Rheinmetall által kidolgozott megoldást a három részből álló, részegységenként tábori körülmények között is cserélhető ágyúcső kidolgozása jelentette. Az új csővel felszerelt, 88 mm-es Flak 36-osnak nevezett ágyúkat 1937-től gyártották. Két évvel később jelent meg a Flak 37-es, amely javított elektromos tűzvezető rendszerével a „88-as” leginkább elterjedt változata lett.

A FLAK 18-AS

A 88 mm-es Flak 18-as légvédelmi ágyú alaphelyzetben 7,1 tonnát nyomott – ebből következően a kerekekről való leengedése után emberi erővel gyakorlatilag mozdíthatatlannak bizonyult. Mozgatását egyébiráni a Kraus-Maffei által gyártott, hasonlóan híres Sd.Kfz. 7-es vontató végezte, amely a fegyveren kívül a teljes kezelőszemélyzetet és a meghatározott lőszerkiszabatot is magával vitte.

Az ágyú kiszolgálása és kezelése igen sok munkát igényeli. Működtetéséhez a parancsnokon és a vontató vezetőjén kívül kilenc emberre: két irányzóra (az egyik az ágyúcső függőleges, a másik a vízszintes mozgatását végezte), egy töltőre, négy lőszertovábbítóra és két gyújtóbeállítóra volt szükség.

Első harci alkalmazására Spanyolországban került sor, ahol a Condor légió kötelékében Franco tábornok fasiszta csapatainak repülőtereit védték. Miután az ágyúkat gyakorta földi célpontok ellen vetették be, a Luftwaffe főparancsnoksága szükségesnek látta a páncéltörő lövedékek, valamint a kezelőket védő páncéllemez rendszeresítését, amit a világháború 1939. szeptemberi kitöréséig végre is hajtottak.

A „88-as” légi és földi célpontok elleni hatékonyságának titka a lövedék nagy torkolati kezdősebességében (820 m/s) rejlett. Légvédelmi fegyverként az ágyú időzített és nyomásérzékelős gyújtószerkezettel ellátott, nagy erejű robbanólövedékeket lőtt ki, amelyek az előre beállított magasságon robbantak. Páncéltörő szerepkörben háromféle lövedéket alkalmaztak: eleinte a Pzgr 39 jelzésű ballisztikai süveges páncéltörő lövedéket használták, majd emellett később megjelent a Gr 38HI nagy robbanóerejű páncéltörő lövedék és a Pzgr 40-es volfrámmagvas kompozit páncéltörő lőszer. Ezzel 2011 m távolságból 99 mm vastag páncélzatot lehetett átütni, ami azt jelentette, hogy a szovjet Joszif Sztálin harckocsik 1944 eleji megjelenéséig egyetlen szövetséges harckocsi sem tudott ellenállni az „Acht-Acht” tüzének. A viszonylag vékony elülső páncélzattal rendelkező Shermant (51 mm) és T-34-est (47 mm) a „88-as” akár 3 km távolságból is ki tudta lőni.

balra : Légvédelmi fegyverként a „88-as” légnyomás-érzékelős és időzített robbanólövedékekkel tüzelhetett. A hatékony alkalmazás elsősorban a célpontok repülési magasságának, sebességének és irányának pontos meghatározásán múlott, amit többek között a képen látható mérőeszközzel végeztek.

A háború alatt számos kísérlet történt a 88 mm-es Flak 37-es továbbfejlesztésére. Ennek keretében néhány száz darabot hosszabb, öt részből álló csővel gyártottak, de ezek technikai problémáik és a termelés lassúsága miatt soha nem terjedtek el annyira, mint az alaptípus. A légvédelmi lövegek észak-afrikai és oroszországi sikerein felbuzdulva a hadsereg fegyverzetirodája valódi páncéltörő változatot igényelt az egyre nagyobb számban megjelenő szovjet T-34-es és KV-1-es típusok ellen. Erre valóban sürgetően szükség volt, hiszen a rendszeresített 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyúk nem tudták áttörni az új szovjet harckocsik vastag páncélzatát. A páncéltörő „88-asnak” ráadásul a légvédelmi változatnál jóval alacsonyabb profillal kellett rendelkeznie az álcázhatóság érdekében. Az igényekre válaszként először a PaK 43-as jelent meg, amely megtartotta a légvédelmi löveg kereszt alakú ágyútalpát, de ezt rövid időn belül felváltotta a hagyományos egytengelyes ágyútalpra szerelt PaK 43/4l-es. Bár az új PaK tűzereje valóban minden igényt kielégített, mérete és tömege (több mint 61) miatt a német katonáktól hamarosan a nem éppen hízelgő „ólajtó” becenevet kapta.

Németország az I. világháborúban számos Fliegerabwehr-kanone-egységgel (légvédelmi tüzéralakulattal) rendelkezett, a versailles-i békeszerződés viszont minden ilyen jellegű fegyverzet birtoklását megtiltotta. A légvédelmi alakulatokat a Reichswehr teljes titokban, 1928 során állította fel szállítóegységeknek álcázva. Hivatalosan az alakulatok a Német Sportrepülő Szövetség részét képezték. Hitler 1933-as hatalomra kerülése után nem sokkal megalakult a Légügyi Minisztérium, amely valójában a titkos német légierő (Luftwaffe) fedőszerveként funkcionált. A légvédelmi alakulatok eleinte a szárazföldi haderőhöz tartoztak, de a földi légvédelem és a vadászvédelem integrációjának érdekében hamar átkerültek a Luftwafféhoz. Alig négy év alatt 115 légvédelmi egységjött létre a repülőterek, stratégiai fontosságú helyek és a német hadsereg védelmére. 1941-ig ez a szám 841-re nőtt. A légvédelmi tüzérség a feladatai szempontjából két részre oszlott: a Reich városainak, gyárainak, üzemeinek stb. védelmét a helyhez kötött, ún. „pontvédelmi” egységek látták el, míg a frontokon harcoló, állandóan mozgó hadseregek védelmére önjáró légvédelmi tüzérosztályokat alkalmaztak. Az utóbbiak a háború során végig a harcok sűrűjében küzdöttek, és a fegyvernem krémjének számítottak.

A hadsereg főparancsnoksága sohasem tudott megbékélni azzal, hogy az összes légvédelmi egység a légierő fennhatósága alá került, ezért 1941-ben a Waffen-SS-szel együtt lehetőséget kapott saját légvédelmi alakulatok felállítására. A 88 mm-es ágyúkkal és 20, valamint 37 mm-es könnyű légvédelmi fegyverekkel felszerelt egységeket a gyalogos-, páncélos-, gépkocsizó és páncélgránátos-hadosztályoknak rendeltek alá. Mindemellett persze a légvédelmi egységek fegyverzetét, lőszereit, felszerelését, valamint az alkalmazott harcászati eljárásokat és elméleteket, a kiképzést és a szervezeti felépítést érintő kérdések továbbra is a Luftwaffe hatáskörébe tartoztak.

Miközben a vadászpilótákat és az ejtőernyősöket mint a Luftwaffe hőseit Goebbels propagandagépezete az egekig magasztalta, a légvédelmi tüzérség a légierő földi elit egységévé nőtte ki magát. Az „Acht-Acht” és a hozzá hasonló légvédelmi fegyverek kezelése komoly szakértelmet követelt meg a kezelőktől, hogy az állandóan változó, komplex harchelyzetben a lövedékek mindig a megfelelő magasságon robbanjanak. Eközben ráadásul szorosan együtt kellett működniük a központi légvédelmi szervezettel, nehogy tévedésből saját repülőgépekre nyissanak tüzet. A légvédelmi tüzéreknek kiváló kondícióra és elszántságra volt szükségük ahhoz, hogy ágyújukat a megfelelő, általuk kiásott tüzelőállásba telepítsék, és biztosítsák a lőszerrel való folyamatos ellátást. Mivel a lőszer tömege meghaladta a 9 kg-ot, ez megfelelő erőnlétet követelt meg.

A löveg- és ütegparancsnokok kiképzésében külön figyelmet fordítottak a páncélosok elleni küzdelemre, hogy fegyverüket a lehető legjobban ki tudják használni ilyen szituációkban. Ha tüzelőállást vett fel, a „88-as” gyakorlatilag mozdíthatatlanná vált, ezért a siker vagy a kudarc az állás helyes megválasztásán és az ágyú utolsó pillanatig tartó álcázásán múlott. Az ellenséges harckocsikkal vívott tűzpárbajban a parancsnoknak kötélidegzettel kellett rendelkeznie, és bíznia kellett fegyverében és embereiben. A vadászpilóták és az ejtőernyősök mellett a légvédelmi ágyúk parancsnokainak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy gyors ütemben hősi halált haljanak a Führerért.

A háború első két évében a harcmezők fölötti légteret a Luftwaffe uralta, ami azt eredményezte, hogy a légvédelmi tüzérséget legfeljebb pontvédelmi feladatokra vetették be. E feladatok oroszlánrészét a hadosztályok és hadtestek alá rendeli légvédelmi tüzérosztályok, -ezredek viselték, melyek szorosan a páncélosékek nyomában haladtak. 1940-ben Franciaországban, majd 1941 során a Balkánon és Oroszországban a hadosztályok alá rendelt „88-as” ütegeket gyakran bíztak meg körülkerített ellenséges páncéloscsoportok megsemmisítésével, ha ezt a páncélosezred nem tudta elvégezni. Ilyen esetekben maximum egy-két „88-ast” vetettek be a német vonalakon áttörő brit, francia vagy szovjet nehézpáncélosok ártalmatlanná tételére.

TÖMEGES BEVETÉSEK

Ahogy a nyugati szövetségesek és a szovjetek légierői egyre erősebbé váltak és a Luftwaffe dominanciája meginogni látszott, a németek elkezdték komolyan venni a légvédelmet, és egyre több légvédelmi tüzérüteget állítottak fel. 1942/43 telén a szovjet offenzívakban ráadásul addig példátlan módon T-34-esek százai rontottak egy keskeny frontszakaszra. Az ellenséges harckocsik ilyen mértékű koncentrációja német részről komoly páncélelhárító erő felállítását tette szükségessé. A megnövekedett légi és szárazföldi veszély elhárítására megoldást jelenthetett a légvédelmi ágyúk összpontosítása. Ennek egyik legékesebb példáját Rommel szolgáltatta az észak-afrikai sivatagban, és a német hadvezetés azt remélte, hogy a taktika Oroszországban ugyanúgy beválik majd.

1942 nyarára a frontterületeken található 88 mm-es ágyúk zömét 10 gépkocsizó légvédelmi hadosztályba tömörítették, és ezeket a különböző hadseregcsoportoknak rendelték alá. A légvédelmi hadosztály parancsnoka felelt minden légvédelmi tevékenység megszervezéséért, továbbá az ágyúk, lokátorok, keresőfényszórók és vadászgépek alkalmazásának összehangolásáért az adott hadseregcsoport területén. Egy hadosztályhoz általában hatalmas tűzerő, összesen 12-30 nehéz légvédelmi üteg tartozott, ütegenként négy „88-as” löveggel. Ezek mellett a hadosztályok hasonló mennyiségű közepes és könnyű légvédelmi üteggel is rendelkeztek, amelyek mindegyikét egy tucat négycsövű 20 mm-es könnyű légvédelmi gépágyú, illetve 37 mm-es közepes légvédelmi ágyú alkotta.

A gépkocsizó légvédelmi ezredeket és osztályokat a hadosztályparancsnok a front legfontosabb szakaszain helyezte el az ott tartózkodó hadsereg vagy hadtest támogatására. Veszély esetén a légvédelmi alakulatokat így össze lehetett vonni akár légvédelmi fedezet biztosításához, akár vésztartalékként az ellenséges harckocsik áttörési kísérletének visszaveréséhez. Szükség esetén még a hadsereg tüzérosztályainak is segítséget tudtak nyújtani azok támogató tűzcsapásaihoz. A szárazföldi haderő zömében lóvontatású tüzérségi alakulataitól eltérően a Luftwaffe légvédelmi ágyúit kivétel nélkül gépkocsikkal vontatták. Egy átlagos gépkocsizó légvédelmi tüzérezred több mint 20 darab „88-assal” rendelkezett, melyeket mozgékony páncéltörő erőként gyorsan összevonhattak a csatatér veszélyeztetett pontjain, ha a helyzet úgy kívánta.

A légvédelmi ezredeket természetesen csakis előzetes tervezést és felderítést követően lehetett bevetni páncéltörő vésztartalékként. Ez általában úgy zajlott, hogy a parancsnokok először végigjárták a számukra kiutalt frontszakaszt, ahol megvizsgálták a szóba jöhető tüzelőállásokat egy ellenséges betörés esetére. Az ágyúkat úgy kellett elhelyezni, hogy azok nagy hatótávolságát maradéktalanul kihasználhassák, ezért alapvető követelmény volt a harcmezőre való megfelelő rálátás. Az egyes ágyúk és ütegek tűzterületének átfedéseire szintén oda kellett figyelni, hogy az egész frontszakaszt tűz alatt tarthassák, és ne maradjanak lefedetlen területek. A „88-as” magas profiljából adódóan az ágyúknak vagy süllyesztett tüzelőállást kellett ásni, vagy erdőkben és épületekben kellett őket elrejteni. Különösen fontos szerepet kapott az álcázás, az ellenségnek ugyanis mindaddig nem volt szabad felfedeznie az állásokat, amíg mélyen be nem hatolt az ágyúk tűzterületére, ahonnan már nem menekülhetett. Ha a „88-asokat” túl korán felfedezték, az ellenséges tüzérség halálos tüzet zúdított a német tüzelőállásokra.

A megfelelő tűzgyorsaság akár hosszabb időn át való fenntartása szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy elegendő mennyiségű páncéltörő lőszer legyen felhalmozva az ágyú mellett. A lövegparancsnokok emellett szerették, ha a közelben saját gyalogosegységek állomásoztak, akik az ágyúk elpusztítására induló ellenséges gyalogsággal szemben védelmet biztosíthattak a kezelőknek.

A védővonal kitartása érdekében a légvédelmi parancsnokok mindig az általuk meghatározott stratégiai védelmi pontok körzetében összpontosították lövegeiket. Szerepük kettősségéből kifolyólag nekik mindig a légvédelem biztosítása és az áttört ellenséges harckocsik visszaverése között kellett egyensúlyozniuk. Néha e két feladatot egyszerre kellett megoldaniuk, mint pl. a kulcsfontosságú hidak, vasútvonalak és uralgó magaslatok védelme esetén. Az áttelepülési általában jól begyakorolták, ezért parancs esetén a légvédelmi egységek gyorsan útra kelhettek egy másik veszélyeztetett szektor felé.

Vészhelyzet esetén rendszerint a légvédelmi alakulat parancsnoka volt az első tiszt a helyszínen, akinek ütőképes fegyver állt rendelkezésére az ellenséges harckocsikkal szemben, ezért a harckocsik elleni küzdelmet a legtöbbször az ő irányításával vívták. Ebben az esetben a helyszínen tartózkodó gyalogosok mind alárendelték magukat a légvédelmi tisztnek, és ezzel alkalmi harccsoportot alkottak. Az előzetes tervezés mélységétől függetlenül ilyenkor mutatkozott meg igazán, hogy a parancsnokot milyen fából faragták. Sokszor kaotikus helyzetben kellett döntéseket hoznia, miközben gondoskodnia kellett arról is, hogy ágyúi folyamatosan és fegyelmezetten tüzeljenek. A kötélidegzet itt valóban sokat segített.

CSATA A MEUSE PARTJÁN

fent: A „88-as” mozgatását és kezelőinek szállítását Németország egyik legnehezebb vontatója, az Sd.Kfz. 7-es végezte.

A „88-asok” első csatadöntő beavatkozására 1940 májusában került sor, amikor Heinz Guderian páncéloshadteste Sedan-nál elérte a Meuse folyót. Az volt a feladat, hogy a folyó túloldalán hídfőt alakítson ki, és ezzel rést szakítson a francia védelmi vonalban, amelyen keresztül a német páncélosok aztán megindulhatnak a La Manche csatorna felé. Guderian, a német páncélosok atyja az átkelésben kiemelt szerepet szánt Von Hippel ezredes alárendelt 102. légvédelmi tüzérezredének. Az ezred külön erősítést és kiképzést kapott erre az akcióra, amely a Franciaországért vívott csatát Németország oldalára volt hivatott eldönteni.

Miután a páncélosok elérték a folyót, a gyalogságnak gumicsónakokon át kellett kelnie a túloldalra, és ott hídfőt kellett létesítenie. A folyó túloldalát védő francia tüzérség és gyalogság azonban betonbunkereiből gyilkos tüzet zúdított a német gyülekezési körletekre. Guderian jó előre számolt ezekkel a nehézségekkel, és légvédelmi tüzéreivel már Lengyelországban azt gyakoroltatta, hogy miként tudnak betalálni az elhagyott lengyel bunkerek lőrésein. Ennek gyakorlati alkalmazására itt, a Meuse partján került sor. Páncélosok fedezete mellett a 88 mm-es ágyúk elfoglalták tüzelőállásaikat a kialakítandó német hídfővel szemben, és sorban megkezdték a francia bunkerek elpusztítását. Néhol az ágyúkat alig 100 m választotta el célpontjuktól, és a 88 mm-es lövedékek felettébb pontosnak bizonyultak.

A tűzerő ilyen látványos demonstrálása sokat javított a rohamcsapatok hangulatán, miközben azok gumicsónakjaikban a túlpartra indultak május 13-án. Mire beesteledett, a gyalogosoknak sikerült megszilárdítaniuk a hídfőt, és az éjszaka folyamán az utászok elkészültek az első pontonhíddal. Az első páncélosokkal együtt két 88 mm-es légvédelmi löveg is átkelt a folyón. Ezeket a hídfőben azonnal tüzelőállásba vontatták, és az éjszaka folyamán részt vettek az ellentámadásra induló francia páncélosok megsemmisítésében.

Reggelre a franciák és a britek egyaránt felismerték a német hídfő jelentette komoly veszélyt. Órákon belül bombázógépek százai indultak útnak, hogy lerombolják a német hidakat, és ezzel elvágják a hídfőt. Guderian kizárólag a 102. légvédelmi tüzérezredre számíthatott. Miközben a Luftwaffe vadászgépei a bombázóknak fedezetet biztosító RAF Spitfire-ükkel harcoltak, a bombázógépek rendkívüli bátorsággal indították meg támadásukat a hidak ellen. Ekkor Von Hippel ágyúinak csöve a magasba emelkedett, és a „88-asok” tüzet nyitottak a közeledő gépekre. A bombázók hullámai egymást követően repültek bele a tűzfüggönybe. Sok gép lezuhant, azok pedig, amelyeket nem ért találat, kénytelenek voltak félbeszakítani támadásukat. A nap végén a pontonhidak még mindig sértetlenül álltak, a szövetségesek viszont elveszítették 112 bombázógépüket. Guderian szavaival élve: „Légvédelmi tüzéreink ezen a napon bebizonyították rátermettségüket, és nagyszerűen lőttek.” Hitler elismerése jeléül Von Hippel megkapta a Lovagkeresztet.

Erwin Rommel elsőként 1940 júniusában Arras-nál győződhetett meg légvédelmi lövegeinek páncéltörő képességéről, ahol „88-asai” nyolc Matildát tettek harcképtelenné. 1941 novemberében Szídi-Rezegnél az „Acht-Acht” ismét bizonyította kiválóságát; ezúttal a sivatagon át nyílegyenesen a német állások felé támadó brit 7. harckocsidandárral szemben. Itt az első nap mindössze négy beásott légvédelmi ágyú vette fel a harcot a britekkel, és szinte az egész dandárt megsemmisítették. Nem tudni, miért, a dandár parancsnoka maradék erőivel négy napon keresztül folytatta a támadást, s ennek következtében a „88-asok” a támogatásukra küldött 50 mm-es páncéltörő ágyúkkal együtt kb. 300 brit harckocsit pusztítottak el.

A kezelőknek állandóan ébereknek kellett lenniük, és egy váratlanul felmerülő veszélyhelyzetben ágyújukat pillanatok alatt tűzkész állapotba kellett hozniuk. 1942 júniusában a Gazála-vonalért folytatott harcok során Rommel légvédelmi ágyúit támadó szellemben alkalmazta, az ütegeket közvetlenül páncélososzlopainak első harckocsijai mögött helyezte el. Ha egy ilyen oszlop brit harckocsikkal került szembe, akkor a német páncélosok visszább húzódtak, és hagyták, hogy a „88-asok” messziről elintézzék az ellenséges harckocsikat.

lent PaK 43-as páncéltörő ágyú. A Flak 37-esből kifejlesztett 88 mm-es löveg a légvédelmi változatokon jobban megállta a helyét az 1943-44-ben bevetett, vastagabb páncélzatú szovjet harckocsikkal szemben. Kisebb magassága miatt könnyebben lehetett álcázni, nagy tömege és mérete miatt viszont mozgatása továbbra is gondot okozott.

A csata első napján a 21. páncéloshadosztály 40 darab új, amerikai gyártású Grant harckocsival találta szemben magát. A korábban még nem látott harckocsik 75 mm-es ágyúi sokkal hatásosabbnak bizonyultak a Panzer III-asok fegyverzeténél, ezért a német páncélosok gyors visszavonulásba kezdtek. Rommel éppen a közelben tartózkodott, és Wolz ezredes 135. légvédelmi ezredét azonnal a német vonal megszilárdítására irányította. Négy 88 mm-es lövegből gyorsan védővonalat alkottak az Afrika Korps teherautóinak védelmére. Amint a Grant harckocsik 1500 m-en belülre kerültek, a légvédelmi ágyúk életre keltek. Lövedékeik nyomán a brit harckocsik sorra „főttek fel”, a túlélők pedig gyors ütemben visszavonultak. Rommel rámenős, támadó szellemű harcvezetése következtében hamarosan a „88-as” lett a brit harckocsizok rettegett „mumusa”.

A keleti fronton a szovjet támadások súlyának növekedésével a légvédelmi egységeket egyre gyakrabban kellett páncéltörő feladatokra bevetni. 1943 nyarán a kurszki offenzíva csúcspontján friss szovjet harckocsi-alakulatok lendültek ellentámadásba. A szovjet páncélostartalékok csak arra vártak, hogy a német támadás a páncéltörő ágyúkon, harckocsiakadályokon és aknamezőkön lendületét veszítse. A szovjet főparancsnokság kiváló taktikai érzékkel az ellenség gyenge szárnyaira mért csapást, és Orjoltól északra napokon belül több helyütt áttörték a német vonalakat. A német 2. páncéloshadsereg arcvonalát négy szovjet harckocsihadtest zúzta szét, amelyek megindultak a fontos vasúti csomópont, Kotyinec felé. A dél felé özönlő szovjet harckocsikat egyedül a Luftwaffe páncélvadász repülőgépei és a 12. légvédelmi hadosztály lövegei állíthatták meg. A németek tudták: ha a vasúti csomópont elveszik, akkor nem lesz lehetőségük tartalék páncélosaikat a veszélyeztetett szakaszon felvonultatni.

“88-ASOK” A T-34-ESEK ELLEN

Bár a német vadászbombázók egy egész dandárnyi szovjet harckocsit megsemmisítettek, a T-34-esek támadása tovább folytatódott. Egy 88 mm-es lövegekkel felszerelt német légvédelmi tüzérosztály a sötétség leple alatt Kotyinec felé indult, és a városon kívül még a szovjetek megjelenése előtt sikerült felállítaniuk egy védelmi vonalat. A T-34-esek először menetből próbálták meg elfoglalni a várost, de a „88-asok” pusztító tüze visszafordulásra kényszerítette őket. A következő három napban egymást követték a támadások, de eközben egyre több légvédelmi tüzérüteg érkezett a védelem erősítésére.

Tüzérségi és páncélos-támogatás híján a légvédelmi hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett a harcok során, de eközben lövegei kilőttek 229 szovjet harckocsit, ami elég időt biztosított a felmentő páncélosok felvonulására. Ezzel a betörést sikerült elszigetelni. A 12. légvédelmi hadosztály sikere egyértelműen bebizonyította, hogy a légvédelmi ágyúk tömeges bevetése döntő lehet az ellenséges harckocsikkal szemben folytatott elhárítóharcokban.

A „88-as” következő nagyarányú alkalmazására 1944 nyarán, Normandiában került sor. Július végén a britek közel 800 harckocsit összpontosítottak Caen körül, hogy áttörjék az I. SS-páncéloshadtest állásait. A hadsereg, a Waffen-SS és a Luftwaffe „88-as” légvédelmi, illetve páncéltörő ágyúi (összesen 78 darab) közös erővel szálltak szembe a támadókkal. 1000 szövetséges nehézbombázó szőnyegbombázása ellenére a német védők felkészülve várták a július 18-án reggel indított Goodwood hadművelet keretében támadásba lendülő brit harckocsikat. A brit 11. páncéloshadosztály egy 4,8 km széles hídfőből indult meg az ellenséges állások felé. A Leibstandarte-SS Adolf Hitler hadosztály Tiger és Panther harckocsijai által támogatva a megmaradt légvédelmi ágyúk összpontosított tüzet zúdítottak a Shermanok oszlopaira. Mire leszállt az este, több mint 300 brit harckocsi kiégett roncsa füstölgött a német vonalak előtt; sokuk a 88 mm-es légvédelmi lövegeknek és a PaK 43/41-es páncéltörő ágyúknak esett áldozatul. A másnapi támadás során újabb 100 brit harckocsi maradt a csatatéren.