7. fejezet – Tigrisek a harcmezőn

A német Tiger 1-es nehézpáncélos a II. világháború leghíresebb harckocsija volt. Bár viszonylag kevés készült belőle, lassan haladt és gyakran meghibásodott, 88 mm-es lövege és vastag páncélzata miatt a szövetségesek rettegett ellenfelévé vált. Olyan kiváló parancsnokok irányításával pedig, mint Michael Wittmann, szinte legyőzhetetlennek bizonyult. A Königstiger (Tiger II-es) ezzel ellentétben már nem vívott ki ilyen hírnevet; többségük nem is a szövetséges páncéltörő lövedékeknek, hanem műszaki problémáknak esett áldozatul.

Nincs olyan harckocsi a II. világháború történetében, amely a Tigernél jobban jelképezte volna a Panzertruppen (páncéloscsapatok) ütőképességét. Sokszor egyetlen példány puszta jelenléte is pánikot keltett a szövetséges harckocsizók között. Vastag páncélzatát a legtöbb szövetséges páncéltörő ágyú nem tudta áttörni, 88 mm-es lövegének lövedékei viszont úgy hatoltak át a Shermanek és T-34-esek páncélzatán, mint kés a vajon. Mindemellett a rettegett harckocsikat a Panzertruppen legjobb parancsnokaira és katonáira bízták, akik képzettségüknek és tapasztalataiknak köszönhetően a legtöbbet tudták kihozni páncélosukból.

A szövetségesek szerencséjére a Tiger sohasem állt kellő mennyiségben a német hadvezetés rendelkezésére. Gyártása sokba került, és bonyolult szerkezete miatt hosszú időbe telt, ráadásul a szövetséges bombatámadások késedelmeket és termeléskiesést okoztak. A legendás német műszaki színvonala bizonyos értelemben szintén a típus hátrányára vált, hiszen a tervezőmérnökök olyan bonyolult megoldásokat alkalmaztak, amelyek miatt az üzemben tartás kimondottan nehézkessé vált, és végül több Tiger veszett el meghibásodás, mint ellenséges harctevékenység következtében.

A Tiger típuscsalád – sokkal inkább a véletlen, mint tudatos tervezés eredményeként – a háború végére már két harckocsit és két rohamlöveget foglalt magában. Ez elsősorban innak volt köszönhető, hogy az 1930-as évek második feléren zajló nagyarányú fegyverkezésből a legnagyobb német fegyvergyárak (Henschel, MAN, Daimler Benz, Porsche) egyike sem akart kimaradni, ezért a megrendelés reményében mindannyian elkészítették saját nehézharckocsi-tervüket.

Megrendelésre azonban egészen 1941 végéig nem került sor, akkor viszont a forradalmian új, döntött páncélzattal, Christie-rendszerű futóművel és 76 mm-es ágyúval rendelkező szovjet T-34-esek egyre nagyobb számban való megjelenése ráébresztette az illetékeseket a nehézpáncélosok szükségességére. A német fegyverbeszerzések kaotikusságára jellemző módon a Wehrmacht szárazföldi haderejének fegyverzeti hivatala a Henschel nehéz harckocsiját választotta, de később dr. Ferdinand Porsche rávette Hitlert, hogy támogassa az ő tervét.

SOROZATGYÁRTÁS

Végül mégis a Henschel módosított tervét fogadták el, amelynek alapján a Tiger E (Tiger 1-es) gyártása 1942 augusztusában elkezdődött. A termelés két évvel későbbi beszüntetéséig összesen 1300 példány készült belőle. Párhuzamosan Porsche üzemében is elkezdődött a gyártás, de azt a projektet hamarosan leállították. Később az addig elkészített kb. 90 alváz képezte a Ferdinánd (Elefánt) nehéz páncélvadászok alapját, melyek fegyverzetét egy mereven beépített 88 mm-es ágyú alkotta. A Tiger 1-esnek kis példányszámban létezett egy 380 mm-es aknavetővel felszerelt rombolóváltozata is (Sturmtiger).

Az 58 t-s Tiger 1-es utódjának szánt, vastagabb döntött páncélzattal és erősebb 88 mm-es ágyúval rendelkező 71 t-s Königstiger (Tiger II-es). azaz „Királytigris” nehéz harckocsi kifejlesztése 1942 végén kezdődött el a Henschel és a Porsche részvételével. A két terv közül ismét a Henschelét fogadták el, de az 1944 januárjától gyártásba vett harckocsik esetében végül a Porsche-féle toronyváltozat is alkalmazásra került. Németország legnehezebb bevetett harckocsijából 1945 márciusáig kevesebb mint 490 darabot gyártottak. A Königstiger alvázára épülő, merev beépítésű 128 mm-es ágyúval felszerelt Jagdtiger (Vadásztigris) vadászpáncélosból, mely a Tiger típuscsalád utolsó tagja volt, a háború során mindössze 80 darab készült.

Mindkét alaptípus egész megjelenésével erőt sugárzott. A brit 17 fontos és a szovjet 122 mm-es páncéltörő ágyúk 1944-es megjelenéséig a szövetségesek szinte egyáltalán nem rendelkeztek olyan páncéltörő fegyverrel, amely képes lett volna átütni a Tiger 1-es 100 mm vastagságú homlokpáncélzatát. 1943-ban a keleti fronton egy Tigert páncéltörő puskával 227-szer, 52 mm-es páncéltörő ágyúval 14-szer és 76,2 mm-es páncéltörő ágyúval 11-szer találtak el, de egyik lövedék sem tudott a vastag páncélzaton áthatolni. A Königstiger még ennél is jobb védettséggel rendelkezett, hiszen döntött homlokpáncélzatának vastagsága elérte a 180 mm-t, ami a páncélost szemből gyakorlatilag elpusztíthatatlanná tette – kilövésére kizárólag a vékonyabb oldalsó páncélzaton keresztül adódott némi esély.

lent: Miután 1942 áprilisában a Pz Vl-os Tiger l-es mintapéldányaival elvégezték a szükséges próbákat, augusztusban beindult a gyártás. Az alvázat és az erőátviteli berendezéseket a Henschel, a tornyot a löveggel a Krupp készítette, Porsche pedig a nevet adta az új acélmonstrumnak: „Tiger”.

A Tiger 1-es L/56-os és a Tiger II-es T/71-es csőhosszúságú, forgatható toronyba épített 88 mm-es lövege a harctereken kiváló fegyvernek bizonyult, mely a legjobban páncélozott ellenséges harckocsikat (pl. Churchill, Joszif Sztálin) kivéve bármilyen harckocsit képes volt 2000 m távolságból megsemmisíteni.

Mindkét típust öt kezelő irányította: parancsnok, irányzó, töltő, vezető, géppuskás/rádiós. Számukra a harc egyik legnyomasztóbb összetevőjét az jelentette, hogy kisméretű kémlelőnyílásaikon és periszkópjaikon keresztül nem tudták megfelelően szemmel tartani környezetüket: a körülöttük történő dolgokról kizárólag a többi harckocsival való folyamatos rádiókapcsolat révén kaphattak pontos képet. Amikor az ellenséges gyalogság a német harckocsik közelébe került, vagy az ellenséges páncéltörők tüzet nyitottak és lövedékeik hangos csattanásokkal pattantak le a páncélzatról, a harckocsik belsejében lévők érthető módon rendkívül idegessé váltak. Ilyenkor a harckocsik közötti kölcsönös támogatás bizonyult a legjobb védelemnek.

TIGRISEK A HARCMEZON

75

Pusztán a Tiger tömege is új kihívások elé állította a harckocsizókat. A nehéz páncéltest komoly megterhelést jelentett a motorra, a váltóműre és a lánctalpakra nézve, ezért a páncélos a többi német harckocsihoz képest messze több gondoskodást és javítást igényelt. Ha egy Tiger lerobbant, a szerelőműhelybe csakis egy másik Tiger tudta bevontatni. 1943-tól kezdve a keleti fronton visszavonuló német hadseregek sok javítható Tigert hagytak hátra azért, mert nem tudták mivel elvontatni őket.

Eredetileg úgy tervezték, hogy minden páncélosezred kap egy 12 Tigerből álló nehézpáncélos-századot, de a hadsereg főparancsnoksága hamarosan úgy döntött, hogy ez az erők elaprózódásához vezetne. Az új nehéz harckocsikat ehelyett inkább önálló zászlóaljakba csoportosították, melyek 45 harckocsijukkal lehengerlő tűzerőt képviseltek. A nehézpáncélos-zászlóaljakat szervezetileg nem a páncéloshadosztályok, hanem közvetlenül a páncéloshadtestek alá rendelték. Ez alól kivételt csak néhány Waffen-SS-páncéloshadosztály (Leibstandarte, Das Reich, Totenkopf) és a Grossdeutschland hadosztály jelentett, mivel ezek az új szervezeti felépítés bevezetésének idején már rendelkeztek egy-egy Tiger-századdal. A századok 1943 folyamán a hadosztályok alárendeltségében maradtak, míg végül zászlóalj erejűvé bővítették őket.

Az első nehézpáncélos-zászlóaljak szervezése 1942 elején kezdődött, amikor a Tiger harckocsik első példányainak ösz-szeszerelése még javában folyt a Henschel kasseli gyárában. A zászlóaljakat kezdettől fogva a Panzertruppen elit alakulataiként kezelték, soraikba kizárólag harcedzett, tapasztalt harckocsizok kerülhettek. Az első két század felállítására 1942 februárjában került sor, a szükséges mennyiségű harckocsik pedig még el sem készültek, amikor májusban már lépések történtek az első három zászlóalj mozgósítására.

fent: A Tigert nagyon korán, már 1942 augusztusában bevetették a keleti fronton, de tapasztalt személyzet és kidolgozott harcászati eljárások híján eleinte messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Első tömeges bevetésekor a kurszki csatában azonban megmutatkozott kiválósága.

Annak érdekében, hogy a legénység minél jobban megismerje leendő fegyverét, a zászlóaljak katonáit több hétre a gyárba vezényelték, ahol először segédkeztek az összeszerelésben, majd a kísérleti terepen beüzemelték az elkészült harckocsikat. Innen harckocsijaikkal együtt valamelyik németországi gyakorlótérre kerültek, ahol a manőverezés és a harc gyakorlása mellett megtanulták állandóan bevethető állapotban tartani páncélosaikat. Az irányzók eközben belőtték ágyúikat, a parancsnokok különféle harceljárásokat próbáltak ki, a vezetők pedig megtapasztalhatták, hogy korábbi páncélosaikhoz képest mennyire más egy 58 t-s monstrumot irányítani.

A hadvezetés az új egységeket eredetileg csak akkor tervezte bevetni a keleti fronton, amikor azok kiképzése maradéktalanul befejeződött, és minden felszerelés a rendelkezésükre állt ahhoz, hogy a meglepetés erejét kihasználva döntő csapást mérhessenek az ellenségre. Hitler azonban ezt nem bírta kivárni, és 1942 augusztusában az 502. nehézpáncélos-zászlóalj négy Tigerjét Leningrad alá küldte. A páncélosok legénységének kiképzése ekkor még nem fejeződött be, így nem meglepő, hogy bevetésük kudarccal végződött. Első bevetésükön ugyanis a harckocsik beleragadtak a mocsaras talajba, és a legénység kénytelen volt otthagyni őket. Később hármat kivontattak a mocsárból, de a negyediket fel kellett robbantani, nehogy a szovjetek kezére jusson. A négy Tiger teljesítménye meglehetősen elmaradt a várakozásoktól, és alátámasztotta a hadsereg főparancsnokságának véleményét, miszerint a nehézpáncélosokat nem szétszórtan, hanem tömegesen kell bevetni a kívánt hatás elérésére.

A NEHÉZPÁNCÉLOSOK HARCÁSZATA

1942 végére a Tiger-zászlóaljak bevethető állapotba kerültek, és a szovjetek téli offenzívája éppen megfelelő alkalmat te-remtett arra, hogy az új nehézpáncélosok bizonyíthassák ütőképességüket. 1943 januárjában Leningrad környékén az 502. nehézpáncélos-zászlóaljtól ide helyezett Tiger-századot egy 24 darab szovjet T-34-es által fenyegetett gyalogoshadosztály megmentésére vezényeltek. A helyszínre érkező, fehérre festett „Hótigrisek” nagy távolságból 12 darab T-34-est lőttek ki, saját veszteség nélkül. A szovjetek az elkövetkező három hónapban egymás után indították támadásaikat a német állások ellen, de a 88 mm-es harckocsiágyúk mindannyiszor súlyos veszteségeket okozva verték vissza a T-34-eseket. Egy-egy ilyen ütközet úgy zajlott, hogy a szovjet támadás megindulásakor a német nehézpáncélosok előgördültek rejtekhelyeikről, és tüzelőállást vettek föl a gyalogság mögött. Innen a rohamozó T-34-esek hullámait még azelőtt elpusztították, hogy azok elérték volna a legelső német védővonalat. A Leningrad környékén töltött idő alatt a század több mint 150 ellenséges harckocsit lőtt ki, megteremtve ezzel a „Tigris-ászok” legendáját.

A Szovjetunió déli részén Erich von Manstein tábornagy 1943 februárjában indította meg híres támadását a Kelet-Ukrajnába betört szovjet hadseregek ellen. A Harkov visszafoglalását eredményező hadműveletből a Waffen-SS és a Grossdeutschland Tigerjei jócskán kivették részüket.

A három hónapos szakadatlan támadásban kimerült, túlságosan hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal rendelkező szovjet hadseregek képtelenek voltak ellenállni a német offenzívának, amely teljesen készületlenül érte őket. Von Manstein hirtelen megjelenő páncélosai szinte alig találkoztak ellenállással, ahogy pánikot keltve rárontottak az oszlopban vonuló vontatott páncéltörő ágyúkra és a teherautók közé besorolt harckocsikra. Az északnak, Harkov felé kibontakozó német támadás élén a Tiger-századok haladtak. Néhány nap alatt azonban a szovjetek magukhoz tértek a sokkból, és a német harckocsikkal szemben páncéltörő ágyúk egész dandárjait ásták be védelemre. A T-34-esekkel támogatott „PaK-frontok” felszámolását Manstein a Tiger páncélosokra bízta, mivel egyedül ez a típus tudott biztonságos távolságból harcba bocsátkozni a szovjet ágyúkkal. Amennyiben a helyzet közvetlen frontális támadást tett szükségessé, akkor ugyancsak a Tigerek haladtak legelöl, mivel vastag homlokpáncélzatuknak köszönhetően könnyedén le tudták rohanni az ellenséges állásokat. A többi páncélos, a féllánctalpasok és az önjáró lövegek szorosan a nyomukban haladtak, hogy azonnal kiaknázhassák a nehézpáncélosok áttörését. Ezt a harcászati eljárást nevezték „páncéloséknek”.

A kurszki szovjet kiszögellés megszüntetésére indított Citadella hadműveletben sokszor került sor a páncélosékek alkalmazására, mivel a szovjetek olyan sok egymásba kapcsolódó „PaK-frontot” építettek ki, hogy azok megkerülése lehetetlenné vált. Így a németek számára egyedüli megoldásként az maradt, hogy a Tigerek vezérletével megkísérelték átvágni magukat a védelmen. A nehézpáncélosoknak nem okozott ugyan gondot a beásott páncéltörő ágyúk elpusztítása, de a támadás lendülete emiatt jelentősen lelassult, és egyre nagyobbak lettek a veszteségek. A szovjet védővonalak előtti hatalmas kiterjedésű aknamezők szintén lassították az előrenyomulási, és sok áldozatot szedtek a Tigerek közül. Gyakran kellett előrerendelni az utászokat, hogy tisztítsanak meg egy sávot az aknáktól, mielőtt a támadás újból megindulhatott.

balra: 1942 végén a Tiger-zászlóaljakat Tunéziában is bevetették, ahol a brit és amerikai harckocsizok először szembesülhettek azzal, hogy Sherman és Grant harckocsijaik szinte semmit sem érnek a Tigerrel szemben.

Egy héttel a Citadella hadművelet megkezdése után a Tiger-századok már csak néhány működőképes harckocsival rendelkeztek, és ezek bevethetősége is kizárólag a szerelők emberfeletti erőfeszítésein múlott, akik éjjelente a szovjet állások előtt megsérült harckocsikhoz lopakodtak, hogy ismét harcképes állapotba hozzák azokat. A páncélosok legénysége a sorozatos ütközetekben ráadásul igencsak kimerült. A német offenzíva végül július 12-én omlott össze, miután a szovjetek harcba vetették hadászati tartalékaikat. Prohorovkánál, a világ legnagyobb páncélosütközetében több mint 850 szovjet harckocsi indult támadásra a II. SS-páncéloshadtest ellen. A sík sztyeppén keresztül rohamozó harckocsik főcsapása a Leibstandarte páncélosezredét érte, mely alig 70 páncélosával és rohamlövegével, köztük mindössze négy Tigerrel, egész nap állta a sarat, és elkeseredett küzdelemben egymás után verte vissza a szovjet páncélosok hullámait. A Tigerek 88 mm-es ágyúinak köszönhetően a támadókat már azelőtt megtizedelték, hogy azok tüzet nyithattak volna a németekre. Mire beesteledett, közel 200 szovjet harckocsi lángolt a Leibstandarte szektora előtt. Michael Wittmann, a Waffen-SS páncélostisztje itt vált a háború egyik legjobb harckocsiparancsnokává. A kurszki csata során összesen 30 harckocsit és 28 páncéltörő ágyút semmisített meg.

A hadművelet kudarcát követően Hitler hadseregei a keleti front teljes hosszában védelembe kényszerültek. Annak érdekében, hogy megállítsák a sorra kibontakozó szovjet támadásokat, egyre több Tigert küldtek a frontra. A nehézpáncélos-zászlóaljak számos elkeseredett ütközetben vettek részt, és gyakran hosszú frontszakaszokon tartóztatták fel a sokszoros túlerőben lévő ellenséget – mindhiába. A nyugat felé hömpölygő szovjet seregeket már nem lehetett megállítani. Az állandó harcok, a műszaki problémák és az utánpótlás akadozása miatt 1943-44 telén a nehézpáncélos-zászlóaljak gyakran már csak alig egy tucat Tigerrel rendelkeztek.

A német parancsnokok a rendelkezésükre álló nehézpáncélosokat hadászati tartalékként használták az áttörő szovjet csapatok ellen. Bevetésükre kizárólag azután kerülhetett sor, amikor a szovjet támadás súlypontjai egyértelművé váltak. Ekkor viszont felbődültek a motorok, és a Tigerek mozgásba lendültek. Az ellenlökések sokszor halálos küzdelmekké váltak, hiszen gyakran fordult elő, hogy két Tiger szállt szembe több száz T-34-essel. A nehéz harckocsikat általában párosával küldték egy-egy szektor védelmére és az ott támadó szovjet harckocsik megsemmisítésére. Ilyenkor az egyik Tiger olyan pozíciót foglalt el, ahonnan beláthatta a terepet és fedezhette a másik Tigert, miközben az előrenyomult. Amint a mozgó Tiger fedezékbe ért, a másik is nekiindulhatott, és társa fedezete mellett új tüzelőállást kereshetett. A harckocsiparancsnokok általában a toronyban álltak, és a tüzérségi tűzzel, valamint az orvlövészekkel mit sem törődve távcsövükön a látóhatárt pásztázták célpontok után kutatva. Ha észrevették az ellenséges harckocsikat, olyan tüzelőállást próbáltak találni, ahonnan a célpontokat oldalba támadhatták. Ennek magyarázata pusztán harcászati okokra vezethető vissza, mivel a 88 mm-es lövedék képes lett volna áttörni a legtöbb szovjet harckocsi homlokpáncélzatát. A szovjet harckocsik legénysége azonban igen korlátozott kilátással rendelkezett, ezért ha a támadás nem szemből érte őket, kevés esélyük volt arra, hogy még időben felfedezzék a németeket. Ráadásul a szovjet harckocsiknak csak kis hányadát látták el rádióval, így ha esetleg mégis felfedezték a Tigerekel, akkor sem tudták figyelmeztetni társaikat a veszélyre.

Rejtett tüzelőállásaikból a Tigerek gyakran zúdítottak pusztító tüzet a gyanútlanul vonuló szovjet harckocsioszlopokra. A szovjetek sokszor hosszú percekig összezavarodva forgolódtak, és nem tudták, hogy honnan tüzel az ellenség. Ilyen körülmények között még ha esetleg végül felfedezték is a Tigerek rejtekhelyét, akkor sem tudtak hatékony ellencsapást mérni rájuk. Mire aztán összeszedték magukat és harci alakzatban megindultak a támadók felé, addigra a Tigerek már rég visszahúzódtak, és lángoló szovjet harckocsikat maguk mögött hagyva új tüzelőállásokat foglaltak el.

A vastag páncélzatú Joszif Sztálin harckocsik 1944-es megjelenése után viszont a Tigerek számára létfontosságúvá vált, hogy áldozataikat oldalról cserkésszék be és hogy az első lövéssel megsemmisítsék gyanútlan ellenfelüket.

fent: Lánctalpcsere egy Tiger l-esen. Az 58 t-s harckocsit vasúton kizárólag a keskeny, 52 cm széles lánctalpakon lehetett szállítani (csak ezzel fért fel a vasúti pőre kocsira), majd a frontvonal közelében vissza kellett rá szerelni a normái szélességű, 72 cm-es lánctalpakat.

Nyugaton a Tigereknek ekkora monstrumokkal nem kellett megküzdeniük. A német nehézpáncélosok tűzerejüket és páncélvédettségüket tekintve messze felülmúlták a szövetségesek által alkalmazott harckocsikat, és eredményesen szállhattak szembe a sokszoros túlerővel is. Wittmann egy alkalommal egyedül támadt rá egy brit harckocsidandárra, és kilőtte annak 25 Cromwell harckocsiját – ezzel egy egész hadosztály támadását sikerült megállítania.

A Tigerekre nyugaton a legnagyobb veszélyt a szövetséges légierő korlátlan fölénye jelentette. A századkötelékben portyázó Typhoon vadászbombázók rakétatámadásai ellen legjobb védekezésnek a harckocsik állandó álcázása, rejtése bizonyult. 1944-ben a normandiai harcok során a Tigereket erdőkben vagy gazdasági épületekben helyezték el, és csak közvetlenül a szövetséges támadások megindulása előtt vonlak őket előre a frontra, ahonnan miután teljesítették a kiszabott feladatot, gyorsan visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Tekintettel a hegyvidékes terepre és a korlátozott számú használható útra, az 1944 decemberében megindított ardenneki offenzívában a Leibstanclartéhoz csatolt Königstiger-zászlóaljnak mindaddig szokatlan taktikát kellett alkalmaznia. Mivel a terep adottságai miatt a páncélosokat nem lehetett széles arcvonalon szél bontakoztatni, a nehézpáncélosokat a 6. SS-páncéloshadsereg támadóékét képező Joachim Peiper-harccsoport élén, oszlopban vetették be. A Tiger II-esek sebessége miatt így az előrenyomulás üteme lelassult ugyan, de ha a harccsoport ellenállásba ütközött, a nehézpáncélosok könnyedén utat tudtak vágni maguknak. Az amerikai páncéltörő ágyúk kezelői egy-egy ilyen ütközet alatt elképedve nézték, ahogy lövedékeik szó szerint lepattannak a német acélszörnyek homlokpáncélzatáról.

Most pedig tekintsük végig az önálló nehézpáncélos-zászlóaljak szerepvállalását a II. világháborúban:

501. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1942 nyarán hozták létre, és az év decemberében Észak-Afrikába helyezték át, ahol a britek és az amerikaiak ellen harcolt, míg végül 1943 májusában megadásra kényszerült. A zászlóaljat Németországban hamarosan újból felállították, és 1943 novemberében Oroszországba vezényelték. A Közép hadseregcsoportot 1944 júliusában szétzúzó szovjet offenzíva során jelentős veszteségeket szenvedtek, és kivonták őket a frontról. Feltöltésük és újjászervezésük során Tiger II-es harckocsikat kaptak, amelyekkel immáron 424. zászlóalj néven ismét a keleti frontra kerültek.

502. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

Mint a legelső Tiger-zászlóalj, az új nehéz harckocsik Leningrad környéki első bevetését ez az alakulat hajtotta végre 1942 augusztusában. A háború végéig a keleti front északi részén harcolt. 1945 januárjában 511. nehézpáncélos-zászlóaljjá nevezték át.

503. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

Talán a legeredményesebb Tiger-zászlóalj az összes közül. 1943 januárjában került a Dél hadseregcsoport alárendeltségébe, ahol részt vett Von Manstein tábornagy téli ellentámadásában. Ezt követően a III. páncéloshadtest részeként harcolt a kurszki csatában, majd megmaradt harckocsijaival a Dnyeperig vonult vissza, miközben állandó harcérintkezésben állt az ellenséggel. 1944 januárjában egy Panther-zászlóaljjal együtt létrehozták a Bake-nehézpáncélos-ezredet dr. Franz Baké alezredes parancsnoksága alatt. Az ezred miután felszámolt egy 267 szovjet harckocsiból álló bekerített szovjet csoportosítást, a Korszuny-Cserkasszi-katlanban rekedt német katonák felmentésére indított támadás fő csapásmérő ékének feladatát látta el. Miután 1944 tavaszán súlyos veszteségeket szenvedett, a zászlóaljat kivonták a keleti frontról, feltöltötték, és újjászervezve Normandiába vezényelték.

1944 őszén a zászlóalj Königstiger harckocsikat kapott, és Feldherrnhalle nehézpáncélos-zászlóalj néven ismét a keleti frontra helyezték át. 1945 januárjában Budapesten a szovjetek bekerítették, és teljesen megsemmisítették. A rövidesen újból felállított zászlóalj a háború utolsó hónapjait a Visztula hadseregcsoport kötelékében harcolta végig.

504. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

A zászlóalj nagy részét 1943 januárjában Tunéziába vezényelték, ahol a szövetségesekkel vívott összecsapások során megsemmisült. Néhány túlélő alegység harcolt Szicíliában, majd az olasz félszigetet védő Hermann (Hiring páncélgránátos-hadosztály megerősítésére rendelték. A zászlóalj maradványai a háború végéig Olaszországban harcoltak.

505. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1943 késő tavaszán került a Közép hadseregcsoporthoz, melynek kötelékében az északi támadószárny részeként harcolt a kurszki csatában. 1944 nyaráig ebben a szektorban maradt, de a Vörös Hadsereg nagy nyári offenzívájában katasztrofális veszteségeket szenvedett. Feltöltésekor Tiger II-eseket kapott, és ezekkel harcolt a háború végéig Kelet-Poroszországban.

505. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1943 őszén helyezték a keleti frontra, a Dél hadseregcsoport alárendeltségébe. A zászlóalj 1944 nyaráig Ukrajnában harcolt, majd kivonták a frontról, és Königstigerekkel fegyverezték fel. 1944 szeptemberében Hollandiába küldték a szövetségesek Market Garden hadműveletének meghiúsítására.

Decembertől az I. SS-páncéloshadtestnek rendelték alá, amelynek kötelékében részt vett az ardenneki ol’fenzívában és a magyarországi harcokban.

507. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1943. szeptemberi felállítását követően 1944 januárjában a keleti frontra került. Tiger II-esekkel való átfegyverzésére 1945 februárjában került sor a keleti front első vonalában.

508. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1944 januárjában Olaszországba vezényelték, ahol részt vett az Anziónál partra szállt szövetséges hadosztályok elleni támadásokban. Egy éven át az olasz félszigeten harcolt, majd Németországba vonták vissza, ahol Königstigerekre cserélték Tiger 1-eseit. Az új páncélosokkal a nyugati fronton vetették be.

509. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1943 novemberében a keleti frontra irányították. Ott majdnem egy évig szolgált, aztán visszavonták Németországba, és Tiger II-eseket kapott. 1945 januárjában Magyarországra helyezték át.

510. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

Az egyik legutolsó Tiger 1-es zászlóalj. 1944 júniusában hozták létre, majd azonnal a keleti frontra helyezték, hogy megpróbálja megállítani a Közép hadseregcsoport ellen indított szovjet offenzívát. A háború végéig a szovjetek ellen harcolt.

301. NEHÉZPÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

Ezt a Tiger 1-esekkel és Borgward IV-es távirányítású robbantópáncélosokkal felszerelt egységet 1944 nyarán állították fel. 1944 novemberében a nyugati frontra került, ahol az ardenneki offenzíva során szinte teljesen megsemmisült.

Kummersdorf PÁNCÉLOS-ZÁSZLÓALJ

1945 februárjában Berlin védelmére hozták létre más egységek maradványaiból. Áprilisban a Münchenberg páncéloshadosztály kötelékében vetették be. Végül a Berlin ellen támadó szovjet csapatok megsemmisítették.

GROSSDEUTCHLAND

A Grossdeutschland páncélosezred III. zászlóalja

1943 első felében a Wehrmacht elit hadosztálya még csak egyetlen Tiger 1-es századdal rendelkezett, de a nyár folyamán egy teljes Tiger-zászlóalj került az alárendeltségébe. A zászlóalj végig a hadosztállyal küzdött a háborúban.

WAFFEN-SS

SS-nehézpáncélos-századok

fent: A 71 t-s Tiger ll-est (Königstiger), a II. világháború legnehezebb, harcba vetett páncélosát L/71-es csőhosszúságú 88 mm-es löveggel és három géppuskával szerelték föl. A harctéren először a keleti fronton jelent meg 1944 májusában.

A Leibstandarte, a Totenkopf és a Das Reich hadosztályok 1942 végén egy-egy Tiger 1-es századot kaptak, amelyek 1943-ban számos bevetést teljesítettek a keleti fronton.

101. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi soszáma: 501.)

1943 őszén a Leibstandarte Tiger-századából hozták létre, és az újonnan felállított I. SS-páncéloshadtestnek rendelték alá. 1944 júniusában a hadtesttel együtt Normandia védelmére helyezték át. Leghíresebb parancsnoka Michael Wittmann volt, aki egy bevetés során Caen környékén vesztette életét. A zászlóaljat később Tiger II-esekkel látták el, és az Ardennekben, majd Magyarországon került bevetésre.

102. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi soszáma: 502.)

A II. SS-páncéloshadtest támogatására hozták létre. 1944 júliusától Normandiában harcolt. Königstigerekkel történő átfegyverzésére az év végén került sor.

102. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi soszáma: 503.)

Eredetileg 1943-ban állították fel Tiger 1-esekkel, de ezzel a típussal soha nem vetették be. Miután megkapta Tiger II-eseit, a zászlóaljat a keleti frontra helyezték.

653. és 651. Panzerjager (páncélvadász) zászlóaljak

A két zászlóaljat a meglévő 90 Ferdinánd (Elefánt) nehéz páncélvadászok bevetésére hozták létre 1943 elején. Első bevetésükre a Citadella hadművelet keretében a kurszki kiszögellés ellen északról támadó német sereg részeként került sor. A csata során súlyos veszteségeket szenvedtek, mert a járművek nem rendelkeztek beépített géppuskával az ellenséges gyalogság távol tartására. A megmaradt Elefántokat Olaszországba helyezték át, ahol Anziónál vetették be őket. Néhány példányuk később ismét a keleti frontra került. A 653. páncélvadász zászlóaljat Jagdtigerekkel látták el az ardenneki offenzíva előtt. 1945 elején további két Jagdtiger-zászlóalj alakult, melyek a háború végéig a nyugati szövetségesek ellen harcoltak.

ELIT PÁNCÉLOSOK

Németország Tigerjei a II. világháború minden frontján félelmetes ellenfeleknek bizonyultak. A szövetséges harckocsizókat nem megalapozatlanul fogta el a rettegés, ha ezek az acélszörnyek megjelentek velük szemben. Ártalmatlanná tételük mindig hatalmas veszteségekkel járt. Technológiai fölényük mellett ráadásul a Tigerek kiválóan kiképzett, elszánt legénységgel indultak harcba. A német hadsereg nehézpáncélos-zászlóaljait mindig a harcok sűrűjében vetették be, ahol vagy megfutamították ellenfeleiket, vagy elpusztultak. Habár alig több mint 1500 Tiger 1-es készült el a háború alatt, a legendás német páncélos olyan hírnevet vívott ki magának, hogy méltán nevezhető a hadtörténelem legismertebb páncélostípusának.