10. fejezet – Skorzeny kommandói

Az osztrák származású Ottó Skorzeny, a Harmadik Birodalom későbbi „szuperhőse”, akit Hitler „Európa legveszélyesebb emberének” nevezett, 1932-ben lépett be a nemzetiszocialista pártba, majd 1939-ben az SS tagja lett. A II. világháborúban számos merész akciót hajtott végre az SS 1943-tól általa vezetett különleges egységeivel: kiszabadította fogságából Mussolinit, a kormány és Horthy Miklós letartóztatásával megakadályozta Magyarország kiugrását a háborúból, végül pedig az ardenneki támadás alatt irányításával angolul beszélő kommandósok okoztak zűrzavart a szövetségesek mögöttes területein.

Olló Skorzeny alig múlt 35 éves, amikor kinevezték az SS összes különleges egységének parancsnokává. Hitler bizalmát sikerült hamar kivívnia, ezért a háború utolsó kél évében a Führer minden fontos különleges feladat végrehajtásával őt bízta meg. Skorzeny igazi kalandortípus volt, aki merész tetteivel lenyűgözte a katonai hősiesség ilyen megnyilvánulásaira különösen fogékony Hitlert.

Ahhoz képest, hogy a Harmadik Birodalom „titkos” különleges egységeit irányította, Skorzeny személye meglepően nagy nyilvánosságot kapott. Akárhányszor bevetést hajtott végre embereivel, a náci propaganda mindannyiszor teli torokból harsogta „Európa legveszélyesebb emberének hőslelteit”. A Führert különös örömmel töltötte el, hogy a szövetségesek vezetői nem alhatnak nyugodtan, hiszen bármelyik pillanatban megjelenhet előttük a végzet az SS egyik kommandósának képében.

Skorzeny elsősorban a Führer környezetében dúló hatalmi, politikai harcoknak köszönhette felemelkedését. Az SS vezetői ugyanis mindenképp szerettek volna felállítani egy saját különleges egységet a Brandenburg hadosztály ellensúlyozására, amely a Wilhelm Canaris tengernagy által irányított Abwehr (a Wehrmacht főparancsnokságának kémelhárító titkosszolgálata) különleges elit alakulataként vívott ki magának hírnevet. A Brandenburg 1939-1942 között minden villámháborús hadjáratban bevetésre került az ellenséges vonalak mögött, ahová a meglepetés érdekében a katonák gyakran a megtámadott ország egyenruhájába öltözve érkeztek meg.

Az SS paranoiás vezetői számára Canaris ugyanolyan ellenségnek számított, mint az amerikaiak, a britek vagy a szovjetek. Heinrich Himmler és Ernst Kaltenbrunner az SS más magas rangú tisztségviselőivel együtt az Abwehrt tartották az „árulók fészkének”, és azt gyanították, hogy Canaris titkos tárgyalásokat folytat a szövetséges hatalmakkal, illetve támogatja a németországi náciellenes csoportosulásokat. Úgy vélték, hogy a Brandenburg hadosztály gyakorlatilag Canaris „trójai falova”, amelyet az admirális szükség esetén felhasználhat a náci rezsim ellen.

Éppen ezért az SS a kegyetlen Reinhardt Heydrich irányításával létrehozta saját hírszerző szolgálatát, az SD-t (Sicherheitsdienst. azaz Biztonsági Szolgálat), majd nem sokkal később sor került a belső biztonsági ügyekkel foglalkozó RSHA (Reichssicherheitshauptamt, azaz Birodalmi Biztonsági Főhivatal) létrehozására, amelynek alárendeltségében működött a rettegett Gestapo (Geheime Staatspolizei, azaz Titkosrendőrség). Az SD első különleges akcióit Ausztria és Csehszlovákia elfoglalása kapcsán hajtotta végre, majd megszervezte a „lengyel” provokációt, amelyre válaszul Hitler 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Ebben az akcióban az SD a lengyel-német határon támadást színlelt egy határátkelőhely ellen, amelynek során maguk után hagytak egy lengyel egyenruhába öltöztetett, kivégzett koncentrációs tábori foglyot. A „lengyel katona” holtteste természetesen jól alátámasztotta a német propaganda azon állítását, miszerint a német támadást a lengyelek provokálták ki támadásukkal.

Miután 1942-ben a brit SOE (Special Operations Executive, a megszállt Európa országaiban működő ellenállási mozgalmak összefogására és támogatására létrehozott különleges szervezet) által kiképzett cseh kommandósok meggyilkolták Heydrichet, az SS és az Abwehr háborúja új lendületet kapott. Kaltenbrunner Birodalmi Biztonsági Főhivatala alatt felállítottak egy új hivatalt, az Amt VI-S-t, amely az SS különleges rendeltetésű alakulatait fogta egybe. A hivatal és ezzel az SS összes speciális egységének vezetőjévé Skorze-nyt választották.

Az osztrák származású Skorzeny még Hitler hatalomra jutása előtt belépett a náci pártba, de a pártvezetés csak az 1938-as Anschlusst követő ellenpuccskísérlet meghiúsításában játszott szerepe kapcsán figyelt fel erre a 195 cm magas, erős testalkatú fiatalemberre. Skorzeny 1939-ben a Das Reich SS-hadosztályhoz került, amellyel 1941-ben részt vett Jugoszlávia elfoglalásában és a Szovjetunió elleni támadásban. Decemberben azonban megsebesült, és attól kezdve a Leibstandarte egyik raktárában látott el könnyebb feladatokat. A szerencse 1943. április 20-án mosolygott rá, amikor SS-Hauptsturmführerré (százados) léptették elő, és rábízták az Amt VI-S irányítását.

fent Skorzeny katonái Mussolini kiszabadítása után. Ejtőernyős-egyenruhájuk ellenére mindannyian a Waffen-SS tagjai.

lent Mussolini 1943. szeptember 12-i kiszabadítását a Gran Sassón lévő szállodából (a képen) Skorzeny személyesen Hitler parancsára hajtotta végre, miután az olasz kormány szeptember 3-án fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, akik szeptember 9-én megkezdték salernói partraszállásukat. Mussolini ezt követően egy új fasiszta köztársaságot alapított Észak-Olaszországban.

Parancsnoki hatásköre eleinte szinte csak a hivatal irodistáira terjedt ki, mivel az Abwehr mindaddig sikeresen akadályozta meg a különleges SS-egységek felállítását. A szabotázs- és felforgató akciók végrehajtására szánt Jagdverband 502 (502. vadászkülönítmény) kiképzőközpontját az Oranienburghoz közeli friedenthali kastélyban rendezte be – innen ered az alakulat korabeli közkeletű megnevezése: Friedenthali Szervezet. Kommandósai kiképzéséhez Skorzeny az általa csodált brit kommandókat vette mintának. A hitleri Európa-erőd különböző részein 1041 óta rendszeresen rajtaütő brit kommandósoktól zsákmányolt fegyvereket, hangtompítós Sten géppisztolyokat, robbanóeszközöket stb. mind felhasználták a kiképzés során. Ezzel egy időben az SS keretében felállítandó ejtőernyős-alakulat, az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj vezetését szintén Skorzenyre bízták, aki ráadásul további Jagdverbandák szervezésébe fogott, s azok mindegyikét más és más területeken való bevetésekre készítette fel. Szerepüket és képességeiket tekintve ezek a különítmények teljesen egyenrangúak voltak a Brandenburg ezredekkel. Katonáik ugyanúgy beszélték a bevetési célterületen honos nyelveket, és ugyanúgy ellátták őket az ellenség által használt egyenruhákkal. Az Amt VI-S alárendeltségében négy területi különítmény létezett: a keleti fronton bevételi „keleti”, a Balkánon alkalmazott „délkeleti”, valamint egy közép-európai és egy nyugat-európai zászlóalj. A kommandósok célba juttatását messze az ellenséges vonalak mögött a Luftwaffe KG 200-as különleges ezrede végezte.

Skorzeny emberei komoly elméleti és gyakorlati kiképzésben vettek részt, de mindaddig nem nyílt alkalmuk igazán élesben kipróbálni a tanultakat, amíg parancsnokukat 1943. július 23-án Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására nem rendelték, hogy különleges feladattal bízzák meg.

MUSSOLINI KISZABADÍTÁSA

A szövetségesek július 10-én végrehajtott szicíliai partraszállását követően a németek fokozatosan visszaszorultak az olasz félszigetre. A britek és az amerikaiak megjelenése Olaszországban belpolitikai válságot idézett elő, és végül az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini bukásához vezetett. Az új olasz kormány fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, a Dúcét pedig letartóztatták, és titokban Gran Sassóba szállították.

Hitler eltökélte, hogy kiszabadítja régi szövetségesét, és megkísérli Olaszországot bent tartani a háborúban Németország oldalán. Kurt Student altábornagy ejtőernyősei rögtön hozzáláttak Mussolini rejtekhelyének felkutatásához, mivel azonban Hitler mindenképpen azt akarta, hogy az SS is képviseltesse magát ebben a nagy horderejű akcióban, Student segítségére küldte Skorzenyt. „Önnek sikerülni fog” – mondta az SS-Hauptsturmführernek, aki 50 emberével együtt nem sokkal később elindult Rómába.

A németek heteken át keresték Mussolinit Olaszországban. Skorzeny a Hitler által ráruházott hatalmat igyekezett minél jobban kihasználni annak érdekében, hogy a feladat végrehajtása a súlyának megfelelően ne szenvedjen késedelmet semmilyen téren. Repülőgépén távoli szigeteket és hegyi rejtekhelyeket derített fel, miközben emberei „forró nyomon” indultak a Duce keresésére. Kutatásainak eredményeképp szeptember elejére sikerült behatárolni Mussolini ideiglenes börtönét: az olasz félsziget középső részén magasodó Gran Sasso csúcsára épült hegyi szállodát. Student ejtőernyős-különítményt állított fel embereiből, akiknek vitorlázógépeken a szálloda közelében kellett földet érniük, hogy az épületet megrohanva gyorsan kiszabadíthassák Mussolinit.

balra Skorzeny a budai vár bejáratánál 1944. október 16-án, amikor az általa vezetett különleges egységnek vér nélkül sikerült megakadályoznia Magyarország kiugrását. A háttérben Budapest polgármestere minden bizonnyal utasításokra vár.

A támadásban egy zászlóaljnyi ejtőernyőst terveztek bevetni. Egy részüknek a hegy lábánál lévő drótkötélvasút-állomást kellett elfoglalni, míg 12 vitorlázógéppel 90 katonának a hotel melletti mezőn kellett leszállnia. Skorzeny ellenezte ezt a tervet, és végül sikerült meggyőznie Studentet, hogy a rajtaütés csak akkor érheti a védőket meglepetésként, ha minden rendkívül gyorsan és észrevétlenül történik; ehhez pedig kis létszámú, jól kiképzett csapatra van szükség. Így hát végül Student beleegyezett abba, hogy egy ejtőernyőstiszt parancsnoksága alatt 18 emberével Skorzeny hajthassa végre a merész akciót.

A repülőgépek egy Rómához közeli repülőtérről szálltak fel szeptember 12-én kora délután. A rossz időjárás miatt az ejtőernyőstiszt elsőként induló vitorlázógépének egyszerűen nyoma veszett, ezért Skorzeny gépe érte el elsőként a célkörzetet. A gép zuhanóleszállással (nem hagyományos kilebegtetett leszállással, mivel arra nem volt hely, hanem fékezőernyővel végrehajtott „irányított lezuhanás” útján) perceken belül földet ért a szálloda mellett, és Skorzeny néhány emberével berontott az épületbe. Arecepciónál ülő olasz rádióst lerúgta a székről, a rádiót pedig összetörte, nehogy a védők segítséget tudjanak kérni. Ezután az olasz katonákat félrelökve Mussolini szobájához rohant, és kiszabadította a Dúcét. A nagy kavarodásban ráadásul sikerült az olasz parancsnokot is elfognia, akit arra kényszerített, hogy utasítsa embereit a megadásra. Skorzeny kiszabadítási akciója sikerrel járt. Igaz, a drótkötélvasút-állomásnál kisebb tűzharcra került sor, de a szálloda őrzőit teljes meglepetésként érte a németek megjelenése, ezért nem is tudtak érdemi ellenállást kifejteni.

Miután az olasz védők letették a fegyvert, a németek rádión jelezték, hogy jöhet a repülőgép Mussoliniért. Hamarosan fel is tűnt egy Fieseier Storch könnyű megfigyelőgép, amelynek éppenhogy sikerült biztonságosan leszállnia a 250 m hosszúságú mezőn. Miközben a Storch megfordult a felszálláshoz, Skorzeny úgy döntött, hogy elkíséri Mussolinit Rómába, ahonnan aztán a Dúcét titokban Németországba tervezték szállítani. A kétszemélyes gép pilótája először tiltakozott ez ellen, de Skorzeny kikényszerítette, hogy Mussolini ülése mögé préselődve velük tarthasson.

A repülőgép a pilóta legnagyobb megkönnyebbülésére szinte a csodával határos módon a levegőbe emelkedett a rövid felszállópálya végén, majd biztonságosan megérkezett Rómába, ahonnan Mussolinit a Luftwaffe egyik gépe azonnal Münchenbe repítette. Alig pár óra múlva a német rádió világgá kürtölte a sikeres rajtaütés tényét, Hitler pedig nem győzte dicsérni SS-kommandósait. Ettől fogva a Lovagkereszttel kitüntetett Skorzenyt Hitler úgy tartotta számon, mint azon kevesek egyikét, akik mindig jó hírrel tudnak szolgálni számára. Az SS különleges egységének egekig magasztalása közben Student ejtőernyőseiről egészen megfeledkeztek. Mindez azonban nem véletlenül történt, a Führer ugyanis Mussolini kiszabadítását kizárólag elit SS-katonáinak sikereként akarta beállítani.

Skorzeny embereinek következő útja Jugoszláviába vezetett, ahol a Joszip Broz – közismert nevén: Tito marsall – által vezetett kommunista partizánmozgalom már hosszú évek óta tüskeként fúródott a balkáni német csapatok oldalába. 1941-1944 között Tito akkora sereget szervezett partizánjaiból a Jugoszlávia középső területein húzódó hegyek menedékében, hogy a németek 1944 elején már 700 000 katonát kényszerültek állomásoztatni a térségben.

A partizánvezér főhadiszállásának felkutatására indított hírszerzői munka végül az Abwehr sikerével zárult. A nyugat-boszniai Drvarban megtalált parancsnoki központ bekerítésére és felszámolására a balkáni német katonai parancsnokok egy egész hadtestet terveztek bevetni. Ugyanekkor az 500. SS-ejtőernyős-zászlóaljra bízták azt a feladatot, hogy vitorlázógépekkel meglepetésszerűen szálljon le a Tito főhadiszállásaként szolgáló barlangok közelében, rohanja meg azokat, és a brit, orosz és amerikai tanácsadókkal együtt fogja el a jugoszláv partizánvezért.

A Lóugrás hadművelet azonban nem maradt titokban a partizánok előtt, akik értesítették Titót a Drvar felé vonuló német csapatokról, így amikor 1944. május 24-én az SS ejtőernyősei vitorlázógépeikkel földet értek, egy riadókészültségben álló ellenséggel találták szembe magukat. A német támadók első hullámát a jugoszlávok lemészárolták, mialatt Tito egy kötélhágcsón elmenekült, és hamarosan már saját vonatán robogott biztonságos rejtekhelye felé. Időközben egyre több SS-ejtőemyős érkezett a partizánok főhadiszállásához, ahol véres kézitusa vette kezdetét. Mire a német felmentő csapatok megérkeztek, az 500. SS-ejtőernyős-zászlóaljból nem sok maradt. Az akcióban több mint 250 német katona vesztette életét, míg a sebesültek száma elérte a 880-at. A veszteségi adatok és Tito megmenekülése fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a hírnevére ügyelő Skorzeny nem vette szívesen, ha személyét kapcsolatba hozták a kudarcba fulladt Lóugrás hadművelettel.

Ez idő tájt a Jagdverbandák tevékenysége megélénkült a keleti fronton, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek nagyszabású offenzívára készülődnek. A Vörös Hadsereg támadása nem is váratott sokat magára, és 1944 júliusában gyakorlatilag szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, rengeteg német katonát ún. „mozgó katlanokba” kényszerítve. A szovjet vonalak mögött rekedt csoportok nagy részével sikerült rádiókapcsolatot létesíteni. A kommunikáció megteremtése, illetve fenntartása céljából a „keleti” Jagdverbandot kisebb bevetési csoportok felállítására utasították, amelyeknek aztán a KG 200 segítségével ejtőernyővel kellett megérkezniük a körülzárt csapatokhoz. Ez a bevetett csoportok közül mindössze egynek sikerült, a többit a Vörös Hadsereg alakulatai rövid idő alatt felszámolták. A feladatát sikerrel teljesítő csoport viszont kapcsolatba lépett egy nagyobb „mozgó katlannal”, és így lehetővé vált a légi utánpótlás megszervezése. A Luftwaffe segítségével a bekerített német csapatok több hónapon át kitartottak, de végül ők is megadni kényszerültek magukat.

1944 augusztusában a Vörös Hadsereg betört Romániába, ahonnan rövid idő alatt kiűzte a német csapatokat; a balkáni különleges hadműveletekért felelős „délkeleti” Jagdverband a visszavonulás során megsemmisült. Mivel a szovjetek Románia mellett Bulgáriát is elfoglalták, Hitler egyre inkább tartott attól, hogy Magyarország átáll a szövetségesek oldalára. A súlyos helyzet megoldása ismét Skorzenyre és embereire hárult.

SKORZENY BUDAPESTEN

A Führer gyanúja teljesen megalapozottnak bizonyult, hiszen Horthy Miklós ekkor már régóta tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel Magyarország kiugrásáról. Skorzeny ezért néhány emberével együtt Budapestre utazott, ahol civilként beférkőzött a Horthyhoz közeli körökbe, és információkat gyűjtött arról, hogy mi történik a színfalak mögött.

Miközben a szovjet seregek Magyarország határaihoz közelítettek, a fővárosban állomásozó magyar és német erők egyre bizalmatlanabbul méregették egymást. Horthy számára a cselekvés órája akkor érkezett el, amikor a német helyőrséget októberben Budapestről a frontra vezényelték. Skorzeny azonban gyorsabb volt. Civil ruhába öltözött SD-katonáival elrabolta Horthy fiát, akit apja hűségének zálogaként hamarosan egy németországi koncentrációs táborba szállítottak.

A Budapest körül állomásozó SS-csapatok irányításával és a magyar puccs leverésével Hitler a kegyetlen Erich von dem Bach-Zelewskit bízta meg. Az SS-tábornok nem sokkal azelőtt fejezte be a varsói felkelés leverését, és égett benne a vágy, hogy vasúti kocsira telepített, 650 mm-es Karl mozsárágyújával rommá lövethesse a budai várat, és ezzel megleckéztesse az áruló magyarokat. Szerencsére Skorzenynek sikerült meggyőznie Bach-Zelewskit, hogy a Panzerfaust (Páncélököl) hadművelet sikeres végrehajtásához nem lesz szükség az ágyúra.

Október 15-én Horthy rádióbeszédében bejelentette, hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval annak érdekében, hogy Magyarország ne váljon hadszíntérré. A beszéd elhangzását követően az este folyamán mozgásba lendültek a kijelölt német egységek.

Miközben a Maria Theresia Waffen-SS-lovashadosztály körbevette a Várhegyet, és ezzel csapdába ejtette Horthyt és a magyar kormányt, Skorzeny is kiadta az indulási parancsot különítményének, amely az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj és a közép-európai Jagdverband több száz katonájából, valamint az 503. nehézpáncélos-zászlóalj négy Königstiger harckocsijából állt. A menetoszlop végén Goliath távirányítású robbantóharckocsikkal felszerelt egység követte őket arra az esetre, ha bármiféle úttorlaszba ütköznének.

Október 16-án reggel 06.00-kor a különítmény elindult fölfelé a budai várba vezető kanyargós úton. Legelöl egy teherautóban Skorzeny és két megbízható embere haladt, mögöttük a négy páncélos. Ahogy a téli ködből egy magyar katonai ellenőrző állomás mellett előbukkantak, a magyar őrszem tisztelgésre emelte a kezét az elhaladó német oszlop mellett. Skorzeny hidegvérrel viszonozta a köszöntést. A vár kapuján azonban teherautójával nem tudott behajtani, mert a kaput egy romokból emelt úttorlasszal elzárták. Ekkor teherautójával félreállt, és előreengedte a Königstigerekel, amelyek 71 t-s tömegükkel könnyedén áthajtottak a barikádon. A vár udvarán aztán a legelső páncélos 88 mm-es ágyújával célba vette a kormány székhelyét védő páncéltörő üteget, de tüzelnie nem kellett, mivel a harckocsik mögött érkező SS-katonák előrerohantak, és lefegyverezték a meglepett magyarokat.

Skorzeny ekkor pisztolyát egy magyar tiszt fejéhez szegezte, és azt követelte, hogy vezesse a vár katonai parancsnokságára. Ott aztán a magyar parancsnokkal ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy átveszi a vár katonai irányítását, és a magyar egységek azonnal tegyék le a fegyvert. Erőteljes fellépése sikerrel járt: a magyar parancsnok utasította embereit a megadásra. Néhány katonához azonban nem jutott el a parancs, és tüzet nyitottak a németekre – őket két páncélököl hallgattatta el.

Igaz, Skorzenynek sikerült elfoglalnia a budai várat, de Horthy elfogásának dicsősége nem adatott meg neki. Magyarország kormányzója ugyanis már korábban elhagyta várbeli rezidenciáját, és egy idősebb SS-tisztnél keresett menedéket, akitől – mivel a tiszt az utolsó német császár rokona volt – jóval kedvezőbb bánásmódot remélt, mint egy osztrák náci keménylegénytől.

Időközben Skorzeny egységének többi része a városban található minisztériumok elfoglalására sietett. Mindenhol könnyen sikerült végrehajtani a feladatukat, egyedül a hadügyminisztériumnál került sor tűzharcra. Ott, mielőtt megérkezett volna a megadásra felszólító parancs, négy német és három magyar katona vesztette életét az összecsapásban.

Miután Horthy fogságba került és a kormány székhelyének biztosítását német katonák vették át, az SS nekilátott, hogy uralma alá vonja a város egészét, Szálasi vezetésével pedig rövidesen egy Hitlert mindenben kiszolgáló bábkormány alakult Magyarországon. Horthy tartózkodási helyéül egy bajor kastélyt jelöltek ki, ahová az idős kormányzó Skorzeny kíséretében érkezett meg.

KÜLÖNLEGES SS-ALAKULATOK AZ ARDENNEKI CSATÁBAN

A normandiai csata elvesztése és a visszavonul ás a Reich nyugati határáig 1944 őszén Hitler számára minden addiginál sürgetőbbé tette egy olyan megoldás kidolgozását, amellyel megmentheti omladozó birodalmát. Úgy vélte, hogy egy erőteljes csapással a nyugati fronton „ki lehet ütni” az amerikaiakat és a briteket a háborúból, majd a felszabaduló erőkkel vissza lehet szorítani a keleti határokon álló Vörös Hadsereget. Az elképzelés nélkülözött mindenféle reális alapot, Hiller mégis eltökélten igyekezett nyugati hadseregeit támadóképes állapotba hozni a november végére időzített ardenneki hadműveletre. A meglepetés erejének biztosítására minden korábbinál szigorúbb biztonsági és titkosítási rendszabályokat léptetett életbe. Az offenzíva előkészületeibe csak néhány megbízható tisztet avatott be, köztük Skorzenyt, aki így jóval előbb értesült a támadásról, mint a hadsereg legtöbb érintett tábornoka.

A Wacht am Rhein (Őrség a Rajnán) fedőnevet viselő hadműveletben Skorzeny különleges egységeinek az volt a feladatuk, hogy az amerikai vonalak mögött törjenek előre, és elfoglalják a német páncélosok útvonalába eső kulcsfontosságú hidakat, illetve megsemmisítsék az amerikai ellentámadáshoz nélkülözhetetlen benzinraktárakat, és kavarodást okozzanak az ellenséges csapatok között. Ehhez persze igazi amerikai katonáknak kellett tűnniük, ezért a többségnek jól kellett tudnia angolul.

A megfelelő emberek kiválogatását és felkészítését Skorzenyre bízták. Ő első lépésként igyekezett minél több olyan Wehrmacht-katonát összegyűjteni, akik a háború előtt az USA-ban éltek, illetve elrendelte a lehető legtöbb zsákmányolt amerikai jármű, harckocsi, fegyver és egyenruha összegyűjtését alakulata részére. A katonai bürokrácia hibájából az önkénteseket toborzó felhívást a Wehrmacht hadosztályaihoz továbbították. Ez feldühítette Skorzenyt. mert attól tartott, hogy így a felhívás biztosan eljut majd a szövetséges hírszerzés kezébe. Félelme be is igazolódott: az amerikai hadseregekhez december elején figyelmeztetés érkezett, miszerint a közeljövőben Skorzeny különleges egységeinek részvételével nagyobb német támadás várható.

A németekből formálódó „amerikai” alakulat minden erőfeszítés ellenére sok kívánnivalót hagyott maga után. Egyrészt mindössze két Sherman harckocsival, 50 dzsippel és 70 teherautóval rendelkeztek, másrészt az „angolul beszélő” 200 emberből nyelvi téren alig 10 fő érte el egy átlag amerikai katona szintjét.

A felszerelési problémákat végül az eredeti terv jelentős átdolgozásával oldották meg. Az új terv értelmében Panther harckocsikat és lövészpáncélosokat alakítottak át úgy, hogy azok külsőleg az amerikai járművekhez hasonlítsanak. Ezzel a módszerrel már elegendő „amerikai” jármű állt Skorzeny 150. páncélosdandárának rendelkezésére ahhoz, hogy az offenzíva első napjaiban a frontvonalon szakított réseken átcsúszva a túloldalon ne keltsenek feltűnést, és igazi visszavonuló amerikai egységnek tűnjenek. A csaknem 2500 főt számláló páncélosdandár állományában a szárazföldi hadsereg harckocsizom, páncélgránátosain, páncéltörő lövegkezelőin, rádiósain és utászain kívül helyet kaptak a „nyugati” Jagdverband túlélői és a 600. (korábban 500.) SS-ejtőernyős-zászlóalj katonái is. Névleg két Luftwaffe-ejtőernyős-zászlóalj szintén Skorzeny SS-Sturmbannführer (őrnagy) parancsnoksága alá tartozott, de a valóságban tőle függetlenül kerültek bevetésre.

A különleges egység több eltérő feladatú részegységre tagolódon. A szabotázscsoportok feladata az amerikaiak ellen-támadásához szükséges hidak és benzinraktárak felrobbantása volt, míg a felderítőknek messze be kellett nyomulniuk az ellenséges területre, hogy elfoglalják a Meuse hídjait, illetve hamis parancsok kiadásával és az útjelző táblák elforgatásával zavart kellett kelteniük az amerikai csapatok körében.

balra: Két, Belgiumban elfogott katona Skorzeny “amerikai” hadseregéből. A kilenc négyfős csoport amerikai egyenruhába öltözve hatalmas zűrzavart okozott az amerikai vonalak mögött.

Ezzel egy időben Skorzeny két „amerikai” páncélosharccsoportjának – a támadás okozta réseket és a zűrzavart kiaknázva – észrevétlenül át kellett szivárognia az ellenség oldalára.

Az 1944. december 16-án kezdődött német támadás nem úgy alakult, ahogy azt Skorzeny eltervezte. A 150. páncélosdandár harccsoportjai előtt az utánpótlást szállító teherautók feltorlódtak, és a kialakult dugó miatt a német páncélosok szó szerint lekéstek az első támadást. Ezzel szemben a négyfős felderítőcsoportokból kilencnek viszont sikerült észrevétlenül átjutnia az amerikai oldalra. Ezeket az egységeket a senki földjéig német páncélosok kísérték, majd onnan amerikai dzsipjeiken átszáguldottak az ellenség oldalára, ahol aztán rádión jelentették az amerikai csapatmozgásokat, elvágták a hidakra erősített robbanószerek működtetéséhez szükséges drótokat, és kidöntötték az útjelző táblákat. Az egyik csoport az amerikaiak hátában egészen a Meuse-ig eljutott.

balra Günter Billing, Skorzeny egyik kommandósa a kivégzőosztag előtt, két héttel az ardenneki offenzíva megindulása után. Ő és társai hiába érveltek azzal, hogy katonákként harcoltak, nem kémekként, az amerikai hadbíróság másként határozott.

Létszámukhoz képest Skorzeny különleges katonái aránytalanul nagy felbolydulást keltettek az amerikai csapatok körében. Miután az egyik csoport lebukott egy ellenőrző pontnál, mert nem tudta a jelszót, a beszivárgott német egységek híre futótűzként terjedi el az egész arcvonalon. Az amerikai katonák német szabotőröket kezdtek látni minden bajtársukban, és ha valaki az érvényes jelszón kívül nem tudta megmondani, hogy melyik baseballcsapat hány ponttal áll a bajnokságban, vagy hogy ki melyik csapatban játszik, akkor könnyen bajban találhatta magát. A zűrzavart tovább fokozta, hogy az egyik elfogott német különítmény bevallotta: feladatként a szövetséges főparancsnok, Dwight D. Eisenhower meggyilkolását kapták. Ezt követően tovább szigorították az ellenőrzéseket, és Eisenhower Párizs melletti főhadiszállását valóságos erőddé alakították.

Skorzeny embereinek zöme az offenzíva kezdetén észrevétlenül átjutott ugyan az ellenség oldalára, és napokon keresztül az ellenséges csapatok hátában tevékenykedtek, de mire december végén a német offenzíva kifulladt, az amerikaiak 18 főt elfogtak, sokat pedig tűzharcban megöltek. Az elfogottakat az amerikai haditörvényszék mind halálra ítélte az ellenség egyenruhájának használatát tiltó nemzetközi egyezmény megsértésére hivatkozva. A németek hiába érveltek azzal, hogy ők nem „harcoltak” az amerikai egyenruhában, és éppen ezért nem is szegték meg az egyezményt, az

Eisenhower ellen tervezett merényleten különösen felháborodott amerikai hadbírók elutasították védekezésüket, és az ítéletet rövid időn belül mind a 18 foglyon végrehajtották.

A forgalmi dugóból kikeveredett 150. páncélosdandár harccsoportjait Skorzeny vezetésével Malmédy környékén vettetek be, a zsákmányolt amerikai és átalakított német járművekből álló járműoszlopnak azonban nem sikerült megtévesztenie a védőket, akik tüzet nyitottak, és sok harckocsit és járművet kilőve a város szélén megállásra kényszerítették a németeket. A következő két hétben a dandár sok áldozattal járó védekezőharcokra kényszerült. Két hét alatt Skorzeny több mint 200 embert veszített, miközben ő maga is megsebesült Malrnédynél.

December végén a dandárt kivonták a frontról, és feloszlatták, a túlélőket pedig visszahelyezték eredeti alakulatukhoz. Skorzeny Németországba ment, ahol maga köré gyűjtötte Jagdverbandjarnak maradványait. Alig végzett ezzel a feladattal, amikor a szovjetek Lengyelországban áttörték a német vonalakat. A Vörös Hadsereg heteken belül kijutott az Oderához, Hitler pedig minden bevethető egységet, Skorzeny alakulatát is beleértve, a Reich keleti határainak védelmére rendelt. A különleges egységet ezúttal egyszerű gyalogságként vetették be a schwedti hídfőben, melyet egészen áprilisig tartottak, akkor azonban a Berlin ellen indított szovjet offenzíva az SS-ejtőernyős-zászlóaljjal együtt elsöpörte őket.

Skorzenynek sikerült nyugat felé átverekednie magát, ahol aztán május 15-én amerikai hadifogságba esett. Merész kalandjai azonban ezzel korántsem értek véget. Az amerikaiak megpróbálták háborús bűnössé nyilvánítani, amiért embereit amerikai egyenruhában küldte bevetésre, de miután egy brit tiszt a védelmére kelt, és tanúsította, hogy a szövetséges ügynökök és kommandósok gyakran német egyenruhába bújva hajtották végre akcióikat, elejtették a vádat.

fent: Az amerikai kivégzőosztag sortüze nemcsak Günter Billing, hanem az amerikai hadsereg harci moráljának aláásására szőtt tervek végét is jelentette. A kommandósok 1944. decemberi akcióin felháborodott amerikaiak 1945-ben Skorzenyt megkísérelték háborús bűnössé nyilvánítani.

Ezután Skorzeny egyszerű hadifogolyként élt egy táborban egészen 1947-ig, amikor megszökött, és a németekkel szimpatizáló Jüan Peron vezette Argentínába menekült. Ott a hírhedt ODESSA-hálózat tagjaként számos keresett náci menekülésében segédkezett. A többi náci menekülttől eltérő módon ő soha nem rejtőzött el. Megírta emlékiratait (négy alkalommal is), és interjúkat adott, amelyekben büszkén mesélt a Hitler utasítására végrehajtott kommandóakcióiról. Háborús szerepét, illetve tetteinek súlyát utólag igyekezett mindig felnagyítani, így a sajtó egészen 1975-ben Madridban bekövetkezett haláláig valódi jelentőségét messze meghaladó figyelmet szentelt Európa egykori „legveszélyesebb emberének”.