I. fejezet – A 7. páncélos „szellemhadosztály”

A 7. páncéloshadosztály végigharcolta a II. világháborút. Részt vett a győzedelmes lengyelországi és nyugat-európai hadjáratokban 1939-1940-ben, majd 1941-től kezdve a keleti front különböző szakaszain került bevetésre. Erwin Rommelnek és a hozzá hasonló karizmatikus parancsnokoknak az irányításával hamar a Harmadik Birodalom egyik legjobb páncélosegységévé nőtte ki magát. A franciaországi villámgyors előrenyomulás után „szellemhadosztályként” ismert alakulat a keleti fronton elszenvedett vereségek következtében 1945-re csupán árnyéka maradt egykori önmagának, és végül feloszlatták. Tetteivel azonban örök helyet biztosított magának a hadtörténelem legendás alakulatai között.

Ezerkilencszáznegyven nyarán Franciaországban egy nap csüggedt francia tábornokok csoportja jelent meg Erwin Rommel, a 7. páncéloshadosztály később Sivatagi Rókaként híressé vált parancsnoka előtt. Arról panaszkodtak, hogy a hadosztály harckocsijai kiszámíthatatlan módon hol itt, hol ott tűnnek elő a semmiből, majd ismét nyomuk vész, mintha szellemek volnának. Ez a hasonlat aztán a hadosztályon ragadt, és Rommel merész, erőteljes támadásokat végrehajtó páncélosait innentől kezdve „szellemhadosztályként” ismerték mindenfelé. Hírnevüket a Szovjetunió ellen indított Barbarossa-hadműveletben, majd 1943 közepén a szovjet támadással szemben tanúsított helytállásuk tovább növelte.

Németország újrafelfegyverzése a nácik hatalomra kerülése után, az 1930-as évek közepén kezdődött el. Hitler érezte, hogy a jövő a hadviselést forradalmasító új fegyvereké, ezért feltétlenül támogatta azok gyártását. Számára a harckocsik, a repülőgépek és az ejtőernyőscsapatok mind egy dolgot jelentetlek: azt, hogy alkalmazásukkal elkerülhetőek az I. világháború elhúzódó, eredménytelen állóharcai. Amikor először látott harckocsikat, egy játékboltban nézelődő gyermek örömével kiáltott fel: „Ez az! Ez kell nekem!”

A Führer lelkes támogatását élvező Wehrmacht ezután nekilátott, hogy hadosztályokba, majd hadtestekbe szervezze a későbbi területszerző háborúkban Németország legfőbb támadóerejét képező harckocsikat. 1939 szeptemberére a harckocsiállomány elérte a 2000 darabot, melyeket négy páncéloshadosztályba és négy könnyű hadosztályba osztottak szét. Az előbbiek mindegyike egy páncélosdandárral, valamint egy gépkocsizó lövészdandárral rendelkezett, az utóbbiak alá viszont (legjobb esetben) mindössze egy-egy páncélosezred tartozott. Lengyelország felett aratott győzelmén fellelkesülve Hitler utasítást adott arra, hogy a könnyű hadosztályokat teljes értékű páncéloshadosztályokká szervezzék át, mire a nagy nyugati támadás 1940 tavaszán elkezdődik.

Már javában folyt a lázas készülődés, amikor 1940 februárjában Hitler az egyik leghűségesebb parancsnokát, Erwin Rommelt nevezte ki a Franciaország elleni hadjáratban kulcsszerepet játszó, frissen alakult 7. páncéloshadosztály élére. Rommel lendületes, heves vérmérsékletű gyalogsági tiszt hírében állt, aki az I. világháborúban az olaszországi hadszíntéren egy rohamosztag parancsnokaként elnyerte a császári Németország legmagasabb kitüntetését, a Pour le Merite-et. Bár hadosztály-parancsnoki kinevezéséig egyetlen páncélosegységnél sem szolgált, hadvezért géniusza mégis alkalmassá tette a feladat ellátására. Páncélosai élén ugyanazt a beszivárgási taktikát kívánta alkalmazni, amit rohamosztagosaival az I. világháborúban már sikerre vitt és Gyalogság, előre! című könyvében részletesen be is mutatott. Elképzelései szerint a páncélosoknak egyetlen fő feladatuk van: áttörni, mélyen benyomulni a mögöttes területekre, és ezzel megroppantam az ellenséges védelmet. Rommel úgy vélte, hogy a gyors támadás okozta zűrzavar és a német harckocsik hollétét illető állandó bizonytalanság miatt páncélosainak nem kell majd a nyitott szárnyak miatti veszéllyel törődniük, és elegendő lesz majd az ellenség ellenállásának megtörése után felvenniük a kapcsolatot a mögöttük érkező hadosztályokkal.

A 7. páncéloshadosztály katonái a nyugati hadjárat előtti időszakot a terepen történő gyors, töretlen lendületű támadás intenzív begyakorlásával töltötték. Azokat a tiszteket, akik nem feleltek meg a parancsnok elvárásainak – akár kiképzést irányító tisztek, akár hadműveleti törzstisztek voltak -, leváltották.

balra fent: A „szellemhadosztály” motorkerékpáros felderítői pontonhídon kelnek át a Moselle fölött 1940 májusában. A kép bal oldalán, tányérsapkában Rommel látható.

balra lent: Német teherautók oszlopa vonul Franciaország belseje felé. Egy Fieseler Fi 156-os Storch felderítőgép húz át fölöttük. Az utak megszerzése és a légi fölény elengedhetetlen feltétele volt a nyugati hadjárat sikerének.

Rommelnek arra is kiterjedt a figyelme, hogy emberei azonosuljanak a náci ideológával. Ebbéli elhivatottságának mára hadosztályhoz történt megérkezésekor egyértelmű jelét adta azzal, hogy a hadseregben szokásos tisztelgés helyett náci karlendítéssel üdvözölte tisztjeit. Keze alatt a hadosztály mindenesetre kiváló katonákból álló, ütőképes harci gépezetté vált. Rommelnek egyedül a harckocsik minősége adott okot az aggodalomra. Hadosztálya a hivatalos 320 darabbal szemben eleve mindössze egyetlen ezreddel (200 harckocsi) rendelkezett, ráadásul ezeknek is több mint a fele Csehszlovákiától zsákmányolt T-38-as volt. A németek által Panzer 38(t)-nek nevezett harckocsi páncélzata messze alulmaradt a szintén alkalmazott Pz III-aséhoz (gyártó: Daimler Benz) és Pz IV-eséhez (gyártó: Krupp) képest. Ugyanakkor a Panzer 38(t) a német harckocsiknál gyorsabbnak és megbízhatóbbnak bizonyult a franciaországi előrenyomulás során.

A Franciaország és a Benelux államok elfoglalására készült Fali Gelb (Sárga-terv) végrehajtására 1940. május 9-én adták ki az utasítást. Néhány órán belül a 7. páncéloshadosztály harckocsijai útra keltek, hogy elfoglalják megindulási pozíciójukat a belga határ mentén. Mire május 10-én a páncélosok átdübörögtek Belgium területére, a belga haderő határ menti alakulatait szétszórták a Luftwaffe légitámadásai, így a hadosztály akadálytalanul törhetett előre a Meuse felé. Amint elérték a folyót, Rommel gumicsónakokon a túlpartra küldte gyalogosait, hogy ott hídfőt létesítsenek. Katonái azonban erős ellenállásba ütköztek. Miután a támadás elakadni látszott, a tábornok átkelt a folyón, és irányításával sikerült a hídfő védelmét megszilárdítani mindaddig, amíg a harckocsik átkelését lehetővé tévő pontonhíd el nem készült.

A francia-belga határ elérésekor a 7. páncéloshadosztály a Maginot-vonal erődítményrendszerével került szembe. Rommel ahelyett, hogy hosszas csatározásokba bonyolódott volna, utasította harckocsijait, hogy a toronyból fehér zászlókat lengetve közelítsék meg a francia állásokat. A védőket ez a lépés meglepte, és egyetlen lövés nélkül engedték, hogy a németek átkeljenek az erődvonalon. Miután biztonságos távolságba kerültek a szerencsétlen franciáktól, Rommel egyszerűen parancsot adott a támadás folytatására, a bunkerek felszámolását pedig a hátramaradó gyalogsági és utászalakulatokra bízta.

Ezután a hadosztály gyors előrenyomulásba kezdett Franciaországon keresztül. A páncélosok oszlopai sorra hagyták maguk mögött a falvakat. A mögöttes területeken pihenő francia alakulatokra német géppuskatűz zúdult, ahogy a harckocsik elhaladtak mellettük. Egy francia hadosztály szerencsétlenségére éppen szembetalálkozott Rommel páncélosaival, akik azonnal pusztító tüzet zúdítottak a csapatszállító teherautókra. Százak vesztették életüket a támadásban és ezrek adták meg magukat, de Rommel nem engedélyezte, hogy a Panzerek befejezzék a hadosztály megsemmisítését, továbbhaladásra utasította őket. Napi 56 km-es tempójukkal addigra már messze bent jártak a francia hátországban. Ha elfogyott az üzemanyaguk, egyszerűen begördültek egy francia ellátóraktárba, és teletöltötték a tartályokat.

Maga Rommel a legelső páncélos mögött haladt parancsnoki lövészpáncélosában, ahonnan rádió útján folyamatosan ösztökélte csapatait a továbbhaladásra, és parancsokat adott az utánpótlás előreszállítására. 0 itt, a harcok sűrűjében érezte igazán jól magát. Egyik tisztjének meg is jegyezte: „Ebben a háborúban a parancsnok helye itt van az arcvonalban! Nem hiszem, hogy karosszékben ülve sikeresen lehetne vezetni egy hadosztályt. A kényelmet hagyjuk meg a vezérkari uraknak.”

Ezek az „urak” a Wehrmacht főparancsnokságán egyáltalán nem lelkesedtek a 7. páncéloshadosztály parancsnokának vezetési stílusáért, azt túlságosan vakmerőnek és meggondolatlannak tartották. Rommelt azonban ez egyáltalán nem érdekelte, és május 18-án parancsot adott hadosztályának, hogy törjenek előre Le Havre és a La Manche csatorna felé. Két nappal később a hadosztály elővédje elsőként csapott össze brit csapatokkal Arras-tól délre. A hadosztályparancsnok úgy vélte, hogy harckocsijainak támadásával szemben ellenfelei tehetetlenek, ezért május 21-én ismét rohamra indította csapatait. Arról azonban mit sem tudott, hogy a britek jelentős mennyiségű harckocsit és gyalogságot vontak össze a szétszórt német csapatokkal szembeni ellentámadáshoz. Ennek következtében a 7. páncéloshadosztály védtelenül hagyott szárnyába észak felől mélyen benyomult két brit támadóoszlop. A brit harckocsik könnyen szétszórták a gyenge német gyalogoserőket, és fennállt annak a veszélye, hogy a páncéloshadosztály tüzérezrede az ellenséges támadás martalékává válik. Avastag páncélzatú Matilda harckocsik már éppen lerohanni készültek a tüzéreket, amikor Rommel végre megérkezett, hogy úrrá legyen a helyzeten. Gyors helyzetfelismeréssel sorba állította ütegeinek lövegeit, és ágyútól ágyúig rohanva személyesen irányította tüzérségének koncentrált tüzét a brit támadókra. Mindeközben természetesen a britek is folyamatosan lőtték a németeket, de Rommel karcolás nélkül megúszta – nem úgy, mint segédtisztje, aki miközben megpróbált lépést tartani parancsnokával, halálosan megsebesült. Összesen 28 brit harckocsi maradt kiégve a harcmezőn, a tüzérezred megmenekült. Ugyanekkor kissé keletebbre a másik brit támadóoszlop a hadosztály légvédelmi ezredéhez közeledett. Mivel a német 37 mm-es páncéltörő ágyúk lövedékei lepattantak a Matildák páncélzatáról, a britek könnyedén félresöpörték őket, de Rommel legnagyobb szerencséjére a páncéltörők mögött 88 mm-es légvédelmi ágyúk sorakoztak.

A sebtében felállított ágyúk rövid idő alatt nyolc Matildát semmisítettek meg, és pánikot keltettek a brit harckocsizok körében. A támadás ezzel elakadt, sőt hamarosan megindult a Rommel által gyorsan újjászervezett 25. páncélosezred ellentámadása, amely visszavetette a briteket kiinduló állásaikba, és végképp elhárította a 7. páncéloshadosztályra leselkedő veszélyt.

fent: Panzer 38(t) harckocsik oszlopa vonul a lángba borult szovjet állások felé 1941 júliusában. A Barbarossa-hadművelet során sok szovjet katonát zártak katlanba a nagy iramban előretörő német páncélosok.

Harckocsijaik jelentős részének elvesztését követően a britek fejvesztett menekülésbe kezdtek északi irányba Dunkerque felé, ahol hajók százai várakoztak, hogy átszállítsák őket a La Manche csatornán. Rommel hadosztálya, amely szorosan a britek nyomában haladt, legfőbb feladatául az erős francia helyőrséggel védett Tille elfoglalását kapta. A várost estefelé érték el, de Rommel nem akart másnap reggelig várni, ezért éjszakai támadásra küldte páncélosait. Lille a központ felé nyomuló német csapatok miatt hamarosan felbolydult darázsfészekké változott. Orvlövészek vadásztak a harckocsik tornyában álló német parancsnokokra, sőt a franciák magát a hadosztályparancsnokot is bekerítették. A súlyosabb veszteségeket a gyors visszavonulásnak köszönhetően végül sikerült elkerülni, Rommelt pedig sofőrje menekítette ki szorult helyzetéből. Miután a szövetségesek védelme megtört a németek csapásai alatt, a francia 1. hadsereg rendezetlen visszavonulásba kezdett. A német páncéloshadosztályok egy része Dunkerque felé fordult, hogy végső vereséget mérjen az ott tömörülő brit csapatokra, a 7. páncéloshadosztályt viszont kivonták az első vonalból, hogy kipihenhesse magát, és felkészülhessen a Franciaország elleni döntő csapásra. A május 10-étől addig eltelt időszakban a hadosztály közel 7000 hadifoglyot ejtett, és több mint 300 brit és francia harckocsit pusztítottak el, s 48-at zsákmányoltak. Hálája jeléül Hitler a hadjáratban részt vevő hadosztályparancsnokok közül elsőként Rommelt tüntette ki a Lovagkereszttel.

A déli irányba indított nagyszabású támadásból Rommel katonái is kivették a részüket. Tátongó rést szakítottak a francia védővonalon, és a németek közül ők érték el elsőként a Szajnát. A britek és a franciák hanyatt-homlok menekültek, miközben a 7. páncéloshadosztály harckocsijai rengeteg zsákmányt ejtve robogtak a tenger felé. A falvak lakossága sokszor étellel megpakolva sietett a páncélosok elé, azt gondolván, hogy britekkel van dolguk. Nem nehéz elképzelni, mennyire meglepődtek, amikor fény derült a jövevények valódi hovatartozására! Rommel emberei azonban néhány óránál több időt sohasem tölthettek egy helyen; a jó borokkal és ízletes ételekkel megrakott udvarházakat csak elfoglalták, és már tovább is álltak. A tengert június 10-én érték el Dieppe-nél, ahol éppen nagyban folyt a brit és francia erők evakuálása. Rommel azonnal délnek irányította harckocsijait, hogy csapdába ejtse a menekülőket. Miután a szövetséges csapatok nem engedelmeskedtek a megadási felszólításinak, a német tüzérség tüzet nyitott, ráadásul a bombákkal és géppuskákkal fel fegyverzett Stukák (zuhanóbombázók) szintén támadásra indultak. Reggelre a sziklák fedezékében összezsúfolódott katonák helyzete reménytelenné vált, ezért a francia IX. hadtest, valamint a brit 51. Highland hadosztály kilenc tábornokkal együtt megadta magát. A fogságba esett tábornokok közül az egyik, egy ősz öreg francia, az általa „túl gyors újoncnak” tartott 48 éves Rommel előtt így kiáltott fel: „Sacre bleu! Már megint a Szellemhadosztály! Útjaink újra és újra keresztezik egymást. Először Belgiumban, majd Arras-nál, aztán a Somme mentén és végül itt. Mi csak úgy nevezzük önöket: a Szellemhadosztály.”

A szövetséges hídfő felszámolása után a 7. páncéloshadosztály ismét mozgásba lendült. Szinte alig ütköztek ellenállásba, így naponta több mint 160 km-t tudtak előretörni. Számukra a hadjárat Cherbourg mély vizű kikötőjének elfoglalásával zárult. A város utcáin végigdübörgő német páncélosok támadása készületlenül érte a védőket. Május 10. és június 18. között a hadosztály által foglyul ejtett ellenséges katonák száma megközelítette a 97 000 főt. Ezzel szemben saját veszteségük mindössze 200 halottat és sebesültet tett ki, illetve elvesztettek 42 harckocsit. A „szellemhadosztály” 1940. május-júniusi teljesítményével tökéletes példáját adta az új német hadviselésnek. Tisztjei és katonái e két hónap alatt bebizonyították az általuk mesterszinten elsajátított villámháborús harcászat helytállóságát. A régimódi elvek alapján megszervezett belga, brit és francia hadseregek szinte még fel sem fogták, hogy megindult a német támadás, amikor már le is győzték őket.

1940 nyara és ősze Rommel páncéloshadosztálya számára az angliai partraszállást szolgáló Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletre való felkészülés jegyében telt, de mire az év véget ért, a Führer letett a szigetország inváziójáról. Figyelme ekkor a német nép igazi ellensége, az oroszok felé fordult. A Szovjetunió elleni támadáshoz a 7. páncéloshadosztályt Fiermann Hoth tábornok 3. páncéloscsoportjának alárendeltségébe helyezték. Rommel ekkor vált meg szereteti hadosztályától, mivel 1941 februárjában Líbiába vezényelték, ahol átvette az Afrika Korps parancsnokságát.

A Barbarossa-hadművelet 1941. június 22-én, a kora hajnali órákban vette kezdetét. Itt az elsők között támadásra induló hadosztálynak Franciaországhoz képest gyökeresen eltérő környezetben kellett bizonyítania. Alig lépték át a határt, nyilvánvalóvá vált az infrastruktúra (kövezett utak, hidak stb.) szinte teljes hiánya. Ennek ellenére a szétzúzott szovjet védővonalon áttörve a 7. páncéloshadosztály villámgyorsan előrenyomult Sztálin birodalmának belseje felé. Néhány helyen elszórt ellenállásba ütköztek ugyan, de a szovjet parancsnoki rendszer az ellenséges vezetési pontok elfoglalásával és a híradóvonalak elvágásával addigra teljesen megbénult. Rövid időn belül a főparancsnokságtól elvágott orosz katonák ezrei estek a németek bekerítő hadmozdulatainak csapdájába. Július közepén Szmolenszk közelében 300 000 főt zártak katlanba – az északi átkaroló szárnyat a 7. páncéloshadosztály vezette. Ennek, valamint a még nagyobb kijevi katlannak a felszámolása több hónapig tartott. Ezután a “szellemhadosztályt” Moszkva irányában vetették be, ahol ismét egy bekerítő hadmozdulat északi szárnyát képezte Yjazmánál. Segítségükkel itt közel 600 000 szovjetet sikerült csapdába ejteni. A szovjetek azonban ahelyett, hogy megadták volna magukat, szilárdan ellenálltak, és egymást követő hullámokban rohamozták a német állásokat. Több mint egy hónapos kemény küzdelem árán sikerült csak megtörni a szovjetek ellenállását, addigra viszont az időjárás a támadók ellen fordult. Oroszországot a heves őszi esőzések sártengerré változtatták, és a villámháborús előrenyomulás lendületét vesztette.

VISSZAVONULÁS MOSZKVA ALÓL

1941. november 19-re a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, és a föld keménnyé fagyott. Ezzel ismét lehetővé vált a páncélosok bevetése. A Taifun hadművelet keretében Moszkva elfoglalására induló 7. páncéloshadosztályt már csak alig 48 km választotta el a szovjet fővárostól, amikor az oroszok ellenállásán a támadás kifulladt. Hatalmas hóviharok tomboltak a frontszakaszon, a hőmérő higanyszála minden addiginál alacsonyabbra süllyedt. Az orosz támadóhullámok rohamai miatt a szorongatott német csapatok lassan visszavonulásba kezdtek. Több hadosztály, köztük a 7. páncéloshadosztály, sündisznóállást vett fel, hogy megállítsa a vörös áradatot. Kizárólag az eltökélt parancsnokok kitartásán múlott, hogy a visszavonulás nem változott rendezetlen meneküléssé. A szovjeteknek sikerült ugyan megvédeniük Moszkvát, de a német vonalakat nem tudták áttörni. A következő öt hónapban a kimerült 7. páncéloshadosztály Hans Freiherr von Funck tábornok parancsnoksága alatt véres elhárító harcokat folytatott a Vörös Hadsereg ellen. A hadosztály alig egy év alatt 2000 halottat és 5600 sebesültet veszített a keleti fronton, emellett fogságba esett 300 emberük, és több mint ezren betegedtek meg. Érthető módon hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor az egész hadosztályt Franciaországba helyezték át feltöltésre. Ott vastagabb páncélzatú, erősebb fegyverzetű Pz IV-eseket, illetve Sd. Kfz. 251-es lövészpáncélosokat, StuG III-as roharnlövegeket, Marder III-as páncélvadászokat és Wespe 105 mm-es önjáró tarackokat kaptak. Ezzel a fegyverzettel a hadosztály sokkal hatásosabban vehette fel a harcot az 1941 végén feltűnt szovjet T-34-esekkel szemben.

Miután a német 6. hadsereget 1942 novemberében bekerítették Sztálingrádnál, páncélostartalékait Hitler a katlanba szorult 230 000 katona felmentésére vezényelte. Ezúttal a 7. páncéloshadosztály felkészült az orosz télre. Katonái különleges csizmákat és vattával bélelt egyenruhákat hordtak, páncélosaikat és szállítójárműveiket pedig fagyálló kenőanyagokkal látták el. Hetekbe telt, mire az egész hadosztály vasúton megérkezett a Donyec-medencébe. Bevetésüket követően nem sokkal azonban az Ukrajna felé indított szovjet ellen-támadás félresöpörte őket. Erich von Manstein tábornagy, a Dél hadseregcsoport parancsnoka ennek ellenére nem adta fel. Eltökélte, hogy amint a szovjetek utánpótlási vonalai túl hosszúra nyúlnak, páncéloshadosztályaival erőteljes válasz-csapást indít, és vereséget mér a Vörös Hadseregre. Az ellentámadáshoz szükséges tapasztalt egységeknek, köztük a 7. páncéloshadosztálynak, ügyes manőverezéssel – harci erejüket megőrizve – sikerült elszakadniuk az őket üldöző ellenséges csapatoktól.

MANSTEIN ELLENTÁMADÁSA

1943. február közepére a szovjet támadás kifulladni látszott. Eljött az idő a válaszcsapásra tartogatott páncélosok harcbavetésére. A 7. páncéloshadosztály harckocsijai számos elszigetelt, menekülő szovjet egységet rohantak le a fagyott orosz sztyeppén. A fejük feleli Stukák húztak kelet felé, hogy támadásaikkal tovább növeljék az ellenség soraiban elhatalmasodó káoszt. A hadosztály a dicsőséges régi szép időkre emlékeztető módon minden ellenállási gócpontot megkerülve töretlen lendülettel nyomult előre. A menekülő oroszok elsőként Izjumtól délre álltak meg, hogy felvegyék a harcot a 7. páncéloshadosztály harckocsijaival. Beásott szovjet harckocsik és páncéltörő ágyúk várták itt a Pz IV-eseket, de azok 75 mm-es lövegeikkel nagy távolságból tüzelve felszámolták az oroszok ellenállását. Ezzel a Donyec folyótól délre felállított szovjet védelem gyakorlatilag darabjaira hullott, ékes bizonyságát adva a Manstein tábornagy által alkalmazott mobil védekezési stratégia helyességének.

fent: A 7. páncéloshadosztály egyik Pz III. Aust. M harckocsikkal felszerelt százada egy orosz falun halad keresztül 1942 vagy 1943 nyarán. Az L/60-as csőhosszúságú 50 mm-es KwK 39-es ágyúval szerelt M változat 1942 elején került a csapatokhoz, de fegyverzete továbbra is elégtelen volt a szovjet T-34-esekkel szemben – talán ezért is látták el mindegyik harckocsit kiegészítő kötényzettel és tartalék lánctalptagokkal.

1943 nyarán Hitler az összegyűjtött tartalékokkal nagyszabású offenzívát indított Kurszknál, de ebben a hadműveletben a III. páncéloshadtest részét képező 7. páncéloshadosztálynak csak másodlagos szerep jutott – a délről északnak támadó II. SS-páncéloshadtest szárnybiztosítását látták el a prohorovkai ütközet során. Augusztusban a hadosztály elkeseredett harcokat folytatott Harkov körzetében, ám a város végül a nagy erőkkel támadó szovjetek kezére került. A német frontvonal összeomlott, szovjet harckocsik ezrei robogtak nyugati irányba. Von Manstein a vörös áradatot ismét – az addigra vészesen legyengült – páncéloshadosztályaival kívánta megállítani. Ekkor került a 7. páncéloshadosztály élére Hasso von Manteuffel vezérőrnagy, a hadosztály Rommel utáni leghíresebb parancsnoka.

Manteuffel ellentámadása kevesebb mint 40 harckocsival Ahtirka közelében indult meg, ahol egy heves közelharcot követően a délről érkező SS-páncélosokkal együtt sikerült stabilizálni a front helyzetét. Mindez azonban csak pillanatnyi nyugalmat hozott, és a megmaradt páncélosokat hamarosan a Dnyeper mögé vonták vissza.

A 7. páncéloshadosztály utolsó komoly sikerét Manteuffel irányításával 1943 novemberében aratta, amikor egy német ellentámadás részeként visszafoglalták Zsitomirt. Az összesen négy páncéloshadosztály bevetése meglepetésként érte a Kijevtől nyugatra állomásozó szovjet csapatokat, amelyek hatalmas veszteségeket szenvedve visszavonulásra kényszerültek. Manteuffel hadosztálya merész támadással bekerítette és elfoglalta Zsitomirt, majd egy Tiger nehézharckocsi-egységgel folytatta az előrenyomulást. A támadás második szakaszában a hadosztálynak erdei utakon haladva éjszaka kellett megkísérelnie a szovjet csapatok átkarolását. Parancsnokuk vezényletével a fagyott erdőn anélkül sikerült átjutniuk, hogy egyetlen járművük is lecsúszott volna az útról. A fák közül Malinyinál, mélyen az oroszok hátában bukkantak elő. Megjelenésük leírhatatlan pánikot okozott. A másik három páncéloshadosztály ekkor meginduló támadása nyomán több tízezer rémült szovjet katona özönlött hátrafelé. Ezt követően a 7. páncéloshadosztályt átcsoportosították és feltöltötték, majd a németek oldalát fenyegető három szovjet harckocsihadtest bekerítésére indított hadmozdulat egyik szárnyaként ismét bevetették. A másik szárnyat alkotó Leibstandarte SS-páncéloshadosztállyal sikerült ugyan bezárni a gyűrűt a szovjetek körül, de arra már nem volt elegendő erejük, hogy felszámolják a katlant.

Zsitomir rövid ideig maradt a németek kezén. A közvetlenül 1943 karácsonya előtt Kijevtől délre indított szovjet offenzíva Von Manstein hadseregcsoportjának egészét védelembe kényszerítette. A 7. páncéloshadosztály elkeseredett küzdelmet folytatott mind a Vörös Hadsereggel, mind a rendkívül zord téli időjárással, ráadásul Manteuffel hamarosan távozod a hadosztály éléről, mivel Hitler 1944 januárjában altábornaggyá léptette elő, és kinevezte a Grossdeutschland Hadosztály parancsnokává. 1944 első három hónapjában Manstein megtépázott seregeit sorozatos csapások érték, a 7. páncéloshadosztály maradványait is magában foglaló 1. páncéloshadsereget pedig Kamenyec-Podolszknál bekerítették a szovjet csapatok. A „mozgó katlanba” szorult németeknek két hétbe telt, mire vissza tudtak jutni saját vonalaik mögé.

1944 nyara csendesen, feltöltéssel és pihenéssel telt a hadosztály számára egészen addig, amíg a szovjetek újabb támadásukkal 320 km szélességben át nem törtek a keleti front északi részén. Augusztusban a 7. páncéloshadosztályt sietve a Kur-földnyelvre dobták át, ahol három hónap leforgása alatt darabjaira hullott szét. Decemberre a hadosztály maradványai a Balti-tenger partján fekvő, rommá lőtt Mancibe szorultak vissza. Innen a haditengerészet hajói evakuálták okét Kelet-Poroszországba, ahol Königsbergtől délre igyekeztek tartani a frontot. 1945 januárjában a Vörös Hadsereg nagyszabású támadása kiűzte a németeket Lengyelországból, így több százezer katona rekedt Kelet-Poroszországban. A németek elszántan, utolsó csepp vérükig küzdöttek, de semmit sem tehettek a sokszoros túlerő ellen. Áprilisban a 7. páncéloshadosztály Danzigtól északra, a Hela-félszigeten csapdába esett. A német haditengerészet mindent megtett az egyre elkeseredettebb katonák kimenekítésére, ám a szovjet tüzérség pokoli tüze elől a tengerparton nem volt hová fedezékbe vonulni.

Alig néhány ezer katonának sikerült hajón elhagynia a félszigetet. Őket a Balti-tenger németországi partszakaszán tették ki, éppen a Berlin elleni végső szovjet támadás megindulásakor. Mivel úgy vélték, már semmit sem tehetnek a Harmadik Birodalom megmentése érdekében, a katonák nyugatnak fordultak, hogy a bosszúszomjas szovjetek helyett inkább az angoloknak vagy az amerikaiaknak adják meg magukat. Végül 1945. május 3-án Schwerinnél brit csapatok előtt tették le a fegyvert.

Fennállásának öt és fél éve alatt a 7. páncéloshadosztály mindvégig Hitler elit páncéloshadosztálya volt. 1940-ben a nyugati Blitzkrieg során a hadosztály olyan tempóban száguldott végig Franciaországon, ami mindaddig példa nélkül állt a hadtörténelemben. Ebben a tekintetben a Wehrmacht sorain belül is csak kevés alakulat tudta felvenni a versenyt a „hetesekkel”. 1941-től a hadosztály végig a keleti fronton szolgált, ahol kitartóan küzdött a megállíthatatlanul előretörő Vörös Hadsereg ellen. Az olyan karizmatikus parancsnokok, mint Rommel vagy Von Manteuffel irányításával harcoló hadosztály számos emlékezetes sikert aratott. Ezekhez a győzelmekhez azonban elengedhetetlenül szükséges volt a hadosztálytörzs, valamint az ezred- és zászlóaljparancsnokok derekas helytállása. A támadásban és védekezésben egyaránt Hitler haderejének gerincét alkotó hadosztályok közül a 7. páncéloshadosztály úgy vonult be a hadtörténelem legendás alakulatai közé, mint a világ egyik legjobb páncéloshadosztálya.