11. fejezet – Megtorlófegyverek

A náci tudósok által kifejlesztett V-fegyverek a szövetségesek szerencséjére túl későn jelentek meg ahhoz, hogy döntő befolyásuk lehessen a II. világháború menetére. A „megtorlófegyverek” – különösen a nagy hatótávolságú V-2-es, amely Nagy-Britannia, illetve a szövetségesek által elfoglalt kontinentális Európa bármely pontját elérhette – rövid háborús pályafutásuk alatt így is rengeteg áldozatot szedtek, és a polgári lakosság, valamint a katonák körében egyaránt komoly demoralizáló hatást eredményeztek.

A II. világháború nemcsak hadseregek, flották és légierők, hanem egész társadalmak „totális” háborúja voll, amelynek megnyerése immáron nem csupán a katonák bátorságától és elszántságától függött. A győzelem egyik legfontosabb alapfeltételévé a technikai fejlettség lépett elő – a csatákban általában az a fél diadalmaskodott, amelyik korszerűbb harckocsikat, repülőgépeket, ágyúkat, tengeralattjárókat stb. tudott bevetni ellenfeleivel szemben. Éppen ezért a társadalom totális mozgósítását követően különösen jelentős szerep hárult a háborús gépezet szerves részeként dolgozó tudósokra és mérnökökre, akiktől Hitler a végső győzelemhez szükséges fegyverek megalkotását várta.

A német propagandában egyszerűen Wunderwaffeként, azaz „csodafegyverként” beharangozott új harceszközökön dolgozó tudósok és mérnökök a hadsereggel szoros együttműködésben végeztek munkájukat. Ez az összefonódás egészen odáig vezetett, hogy a Hitler V-fegyvereit (Vergeltungswaffen, azaz megtorlófegyverek) fejlesztő és üzemeltető szakemberek idővel a hadsereg, majd az SS alárendeltségébe kerültek. Személyükben a világ egy teljesen új „katonatípusi” ismerhetett meg, amely a háború utolsó évében Nagy-Britannia és Nyugat-Európa elleni pusztító támadásaival bizonyította létjogosultságát a modern hadseregekben. A brit hadvezetés a V-fegyverekkel foglalkozó német tudósokat és műszaki szakembereket különösen veszélyes ellenfélnek tartotta, ezért a peenemündei kísérleti központ ellen 1943 augusztusában végrehajtott RAF-bombatámadás egyik legfőbb céljának a telepen dolgozók elpusztítását tekintették.

NÉMET RAKÉTAFEJLESZTÉSEK

Az 1920-as években egy csapat fiatal német tudós űrutazásra alkalmas rakéták kifejlesztésére társaságot alapított. Kísérleteik során rakétahajtású lövedékeket próbáltak minél magasabbra feljuttatni az atmoszférába; az ehhez szükséges tolóerőt a rakétahajtómű rendkívül gyúlékony üzemanyagának égése szolgáltatta. A lelkes fiatalok egyik legtehetségesebbjének egy 19 éves tanuló, Wernher von Braun bizonyult, aki a háború után az amerikaik 1969-es holdra szállásakor is használt Apolló rakéták megalkotásával tette halhatatlanná a nevét.

A rakétakísérletek iránt hamarosan a hadsereg is érdeklődni kezdett, és 1929-ben a kummersdorfi katonai kísérleti lőtérről végre is hajtották az első „katonai” rakétaindítást. A kísérletek felügyelőjévé a fiatal gépészmérnök századost, Walter Dornbergert nevezték ki, aki később a német rakétafejlesztések főnökévé lépett elő. (Ilyen szempontból ő tekinthető az USA atombombaprogramját irányító Leslie Grove dandártábornok német megfelelőjének.)

Az 1930-as évek elején Von Braun sok tudóstársával együtt a hadsereg kísérleti rakétaprogramjában vett részt Dornberger irányítása alatt. Kutatásaik elsősorban a rakéták hatékony katonai alkalmazásának lehetőségeire irányultak. Első tervezeteik meglehetősen szerény teljesítményt nyújtottak, és ebből következően viszonylag csekély katonai értékkel bírtak. Németország első katonai ballisztikus rakétája, az A-2-es például 1934-ben végrehajtott első kísérleti indításakor alig 2 km hatótávolságot ért el. Két év alatt azonban a kutatások olyan biztató eredményeket mutattak, hogy a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága tulajdonképpen korlátlan anyagi hátteret biztosított Dornberger és Von Braun számára nagy hatótávolságú rakéták kifejlesztéséhez. A két tudós ekkor határozta el, hogy szükség van egy titkos kísérleti lőtérre, amelynek építése a Balti-tenger partján, Peenemündében rövidesen elkezdődött. A közelében a Luftwaffénak szintén épült egy kísérleti telepe, de az függetlenül működött a szárazföldi haderő fegyverzeti irodája által felügyelt rakétafejlesztő komplexumtól. A több mint 3000 főt foglalkoztató kutatóközpont a laboratóriumok, összeszerelő üzemek és kísérleti lőtér mellett saját repülőtérrel és erőművel is rendelkezett. Mai áron számolva az egész beruházás értéke megközelítette a kétmilliárd dollárt. A komplexum építését 1940-ben fejezték be – épp időben ahhoz, hogy helyet adhasson az egyre nagyobb sebességre kapcsoló fejlesztési munkálatoknak.

Hitler rakétaprogramja az 1940 nyarán Anglia ellen folytatott bombázóoffenzíva sikertelenségét követően kapott igazán lendületet. Mivel hagyományos módszerekkel Németország akkor nem tudta Nagy-Britanniát térdre kényszerítem, a Führer más megoldást keresett. Utasítására az A-4-es ballisztikus rakéta fejlesztését felgyorsították, így az első kísérleti indításra már 1942-ben sor kerülhetett. Az első két kilövés kudarcba fulladt ugyan, de 1942. október 3-án a harmadik próbálkozás végre sikerrel járt. Dornberger ezredes visszaszámlálását követően a rakéta rendben elemelkedett az indítóállványról, átlépte a hangsebességet, kijutott az űrbe, majd ballisztikus pályán visszatért a Föld légkörébe. Alig több mint egyperces repülése alatt azA-4-es több mint 190 krn-t tett meg a Balti-tenger fölött, és mindössze 4 km-re csapódott be a kijelölt célponttól.

A V-2-ES

Hitlert egészen felvillanyozta a sikeres kísérlet, és néhány hónapon belül utasítást adott Albert Speer fegyverkezési miniszternek az A-4-es sorozatgyártásának beindítására. A világ első, harci célra használt ballisztikus rakétája a Vergeltungswaffe 2-es (röviden V-2-es) nevel kapta. A 14 m magas, 1,65 m átmérőjű, 12 000 kg-ot meghaladó tömegű rakéta 1000 kg-os robbanófejét a folyékony oxigénnel és alkohollal hajtott rakétahajtómű 340 km távolságba tudta eljuttatni.

Dornberger a hadsereg álláspontját képviselve ragaszkodón ahhoz, hogy a rakétákat ne előre kiépített indítóállásokból lehessen kilőni, mint ahogy azt a tudósok szerették volna, hanem néhány órás munkával összeállítható, vontatott állványokról. A kiépített kilövőállások ugyanis – függetlenül a betonfalak vastagságától – túlságosan sebezhetőnek bizonyultak volna a szövetséges bombázókkal szemben.

A sorozatgyártás megindításához hatalmas termelési hálózatot hoztak létre, amelynek utolsó lépcsőfoka, a végszerelés hatalmas csarnokokban zajlott Peenemündében, Ausztriában és Észak-Németországban. A tervek szerint a termelést havi 950 darabra kellett felfuttatni, hogy Nagy-Britanniái a becsapódó rakéták áradata megadásra kényszerítse. A kibővített peenemündei komplexum munkájának összehangolásával és ellenőrzésével a vezérőrnaggyá, majd nem sokkal később altábornaggyá előléptetett Dornbergert bízták meg. Ekkoriban Von Braun és kollégái már a hadsereg Északi Kísérleti Különítményének „katonatudósaiként” dolgoztak, katonai rangjuk ellenére azonban mindvégig keresztnevükön szólították egymást. A rakéták leendő indítószemélyzetének kiképzésére 1943 nyarán létrehozták a 444. kiképző és kísérleti rakétaüteget. Peenemündében ekkor a rakétafejlesztésben és -gyártásban dolgozók száma elérte a 12 000-et.

1943. augusztus 17/18-án éjjel a V-2-es kialakításának tökéletesítésén, illetve egy megnövelt hatótávolságú változat kifejlesztésén dolgozó tudósokat és mérnököket derült égből villámcsapásként érte a RAF-bombázóparancsnokság támadása. Igaz, a 227 bombázógép elhibázta az A-4-es kísérleteire szolgáló építményeket, és bombáik főleg a rabszolgaként dolgoztatott foglyok barakkjaira hullottak (a támadásban több mint 700 szerencsétlen hadifogoly vesztette életét), a németek mégis a peenemündei központ bezárása mellett döntöttek. Erre nem az elszenvedett károk mértéke, hanem annak felismerése sarkallta őket, hogy a felszíni építmények túlságosan könnyen sebezhetők a levegőből. A kísérleti indításokat ettől fogva Lengyelország szövetségesektől távol eső vidékein hajtották végre, Nordhause tibeti, a közép-németországi hegyek alatt pedig egy föld alatti gyárat terveztek létesíteni a rakéták előállítására. Peenemünde kizárólag mint aV-2-es program adminisztrációs központja maradt meg.

Németország katonai helyzetének romlásával Hitler egyre jobban sürgette a rakéták mielőbbi harcbavetését, és a tervezett gyártási mennyiséget havi 2000 darabra növelte. Műszaki problémák és egyéb okok miatt azonban a termelés üteme messze elmaradt az előirányzottól. 1944 januárjában mindössze 140, míg augusztusban, a gyártás szempontjából legeredményesebb hónapban is csak 600 darab hagyta el a gyárakat. A háború végéig összesen 6000 darab V-2-es készült el.

1944 elején a kiépített indítóállásokkal szembeni korábbi ellenvetések dacára Franciaországban két hatalmas beton indítóbunker építésébe fogtak, de ezeket a RAF és az USAAF bombázói még azelőtt lerombolták, hogy elkészültek volna. Dornberger és Von Braun ezért kényszerűségből visszatért a mozgó indítóállásokhoz, amelyek alkalmazásával 1944 nyarán felkészültek a rakéták tömeges bevetésére. Tudósok és más peenemündei szakértők részvételével két indítókülönítményt hoztak létre: az egyik a 444. ütegen alapult, a másik viszont egy teljesen új volt Északi csoport néven. Felállításukat követően a különítményeket a Hága körüli titkos indítási zónákba vezényelték. (A rakétákat eredetileg Franciaország és Belgium területéről akarták kilőni, de a szövetséges haderő addigra ezeket az országokat visszahódította a németektől.) A V-2-es első harci indítását a 444. üteg hajtotta végre Párizs ellen, 1944. szeptember 8-án reggel. Később a nap folyamán az Északi csoport is elindította első rakétáját London felé.

Az elkövetkező nyolc hónapban több mint 2500 darab V-2-est indítottak Délkelet-Anglia, Párizs és legfőképpen Antwerpen ellen. A szövetséges csapatok utánpótlásában kulcsszerepet játszó belga kikötőt a németek 1712 rakétával támadták, míg Londonra 517 darab V-2-es zuhant. A rakéták szuperszonikus sebességéből eredően sehogy sem lehetett ellenük védekezni.

A holland ellenállók rádión rendszeresen közölték a kilövőállások pontos helyét, de mire a szövetséges légierő gépei odaértek, a németeknek már csak a hűlt helyét találták. Mivel ilyen módon egyetlen mozgó indítóállást sem sikerült lebombázniuk, a szövetséges hadvezetés légitámadásaival inkább a német közlekedési útvonalakat igyekezett használhatatlanná tenni, hogy az új rakéták és a célba juttatásukhoz szükséges üzemanyag ne érhessen el a német rakétásegységekhez.

Bár a bombázásokat elkerülték, a rakétaindító különítmények mégis szenvedtek veszteségeket. Ez általában akkor következett be, amikor egy rakéta közvetlenül indítás után meghibásodott, és az indítóállvány közelében csapódott a földbe. A V-2-esek közel 20%-a meghibásodott indítás után, és ezek nagy része Hágára zuhant, ahol sok holland lakos halt vagy sebesült meg a robbanásokban. Idővel a német indítóállások személyzete akkora tapasztalatra tett szert, hogy néhány perc alatt össze tudták rakni az indítóállványt, a kilövés után pedig villámgyorsan összepakoltak, és eltűntek a közeledő bombázógépek elől.

A V—2-esek pusztító támadása egészen addig tartott, amíg 1945-ben a szövetségesek be nem törtek Németországba, Emiatt a rakétaalakulatokat ki kellett vonni Hollandiából. Az utolsó indításra 1945. március 27-én került sor: a London felé tartó rakéta végül Whitechapelben ért földet, ahol megölt 134 embert. Két nappal később az utolsó mozgó indítóállás is elhagyta Hágát.

fent: Eltérően a V-2-estől, a V-1-est pulzáló sugárhajtómű hajtotta. Első kísérleti indítását 1942. december 24-én hajtották végre Peenemündében, míg az első 10 harci példányt 1944. június 13-án indították útnak Dél-Anglia felé.

A V-1-ES

balra: A V-1 -es 841 kg tömegű robbanófeje közvetlenül az orrban található iránytű és a giroszkóp mögött kapott helyet. A sugárhajtóműhöz szükséges üzemanyagot a szárnyak között helyezték el, a hátsó kormányfelületek mozgatására pedig leghátul két, sűrített levegőt tartalmazó tartályt szereltek be.

Dornberger és Von Braun ballisztikus rakétákkal folytatott kísérleteivel párhuzamosan a Luftwaffe főparancsnoksága szintén hozzáfogott egy saját, nagy hatótávolságú fegyver kifejlesztéséhez. Elhatározásukat egyrészt az hajtotta, hogy részesedni akartak a peenemündei rakétaprogram számára biztosított anyagi forrásokból, másrészt felismerték a rakétafejlesztés hatalmas presztízsértékét. Következésképpen az 1930-as évek végén szerződést kötöttek a híres Storch könnyű repülőgépet gyártó Fieselerrel egy sugárhajtású, szubszonikus sebességtartományban repülő szárnyas bomba megalkotására. A Fi 103-as típusjelzésű fegyver elsőként 1941 decemberében emelkedett a levegőbe a peenemündei kutató-központnak a légierőhöz tartozó részén emelt rámpáról. A rövidesen V—1 -esnek elnevezett Fi 103-as az A-4-eshez (V-2-es) képest kevesebbe került, másrészt gyártása és üzemeltetése is jóval egyszerűbbnek bizonyult. Indítása egy beton-fém rámpáról történt, hatótávolsága pedig 250-320 km között mozgott. A V-1-es gyakorlatilag a mai modern cirkálórakéták (pl. Tomahawk) előfutárának tekinthető.

Hitler utasítására a sorozatgyártás 1942-ben kezdődött el a Fieselernél, mintegy alternatívaként a V-2-es program kudarca esetére. Kezdetben havi 2000 darab előállításával számoltak. A V-1-es program irányítását a Luftwaffén belül a légvédelmi tüzérség parancsnokságának rendelték alá, amely 1943 augusztusában Max Wachtel ezredes vezetésével felállította a 155. (W) légvédelmi tüzérezredet (Flakregiment). Wachtel azt a feladatot kapta, hogy ezredével Franciaország északi partvidékén, illetve Belgiumban építsen ki egy olyan indítóállás-hálózatot, ahonnan majd meg lehet kezdeni Anglia támadását.

V-1-ES INDÍTÓÁLLÁSOK

1943 őszén Wachtel 88 beton indítóállás kiépítéséhez fogott hozzá, de a szövetséges hírszerzés hamar rájött a „síugró sáncok” céljára, és decembertől a légierő szisztematikusan bombázni kezdte a készülő rámpákat. Wachtel ezredes ezután parancsnokával, Walter von Axhelm altábornaggyal új módszert dolgozott ki az ellenséges bombázógépek által jelentett fenyegetés elhárítására.

Ennek értelmében az 1944 márciusában már 5700 fővel rendelkező 155. (W) légvédelmi tüzérezred új, kisebb indítóállásokat hozott létre a partvidéken. A védelmet vastag betonfalak helyett az álcázás biztosította, míg maguk a rámpák olcsó, előre gyártott elemekből épültek fel. A szárnyas bombák indítását végző ütegek gyakorta váltogatták pozíciójukat a kilövőállások között, hogy elkerüljék a szövetségesek légitámadásait. Mindemellett az ellenséges hírszerzés félrevezetése érdekében kilövőállás-maketteket is telepítettek a valódi állások közé.

Az 1944. júniusi normandiai partraszállás közvetlen előkészítése jegyében a szövetséges bombázók és a francia ellenállók megkezdték a francia vasúthálózat rombolását, ami teljesen keresztülhúzta a németek számításait a V-1-es első bevetését illetően. Úgy tervezték ugyanis, hogy 54 szárnyas bomba egy időben történő indításával kezdik meg a támadást, de a szállítási nehézségek miatt csupán hét kilövőállás állt készen a június 12-én éjjelre előirányzott akcióhoz. Ezekről pusztán tíz V-1-est sikerült útnak indítani Anglia felé.

fent: Bár a sugárhajtóművel a V-1 -es repülési sebessége elérte a 640 km/h-t, a 2180 kg tömegű szárnyas bomba indításához nem volt elég a hajtómű ereje. Éppen ezért az indítórámpába egy hidrogén-peroxiddal üzemelő, dugattyúszerű katapultot építettek be, amely gyakorlatilag kilőtte a V-1-est a rámpáról.

Három nappal később viszont már 55 indítóállás üzemelt, és aznap 244 szárnyas bomba indítására került sor. Június végére a napi átlag 120-190 darab között állapodott meg. Wachtel ezrede alig egy hónap alatt 2000 darab V-1-est vetett be Anglia ellen, amelyek többsége London közelében ért földet.

A szárnyas bomba legnagyobb hátrányának viszonylag lassú (640 km/h), egyenes vonalú, állandó magasságú repülése számított, hiszen így a brit vadászgépek mögéjük helyezkedve könnyen lelőhették őket, vagy melléjük repülve elég voll szárnyukkal a V-1-es szárnyát „megbillenteni” ahhoz, hogy az letérjen pályájáról, és idő előtt lezuhanjon. A vadászokon kívül ráadásul a nyilvánvaló támadási útvonalakra telepített légvédelmi ágyúk és léggömbzárak tovább csökkentették a szárnyas bombák hatékonyságát.

Az első V-1-esek okozta meglepetést követően a britek gyorsan kiépítették védelmüket az általuk „Doodlebug”, illetve „süvítő” vagy „repülő bomba” néven ismert német fegyverek ellen, és attól kezdve az indított szárnyas bombák nagy részét sikerült biztonságosan megsemmisíteni. A V-1-es támadások hatékonyságát emellett az is rontotta, hogy Wachtel ezrede a szövetségesek franciaországi előrenyomulása miatt folyamatosan feladni kényszerült a kilövőállásokat, míg aztán augusztus végére egy sem maradt belőlük. A V-1-esek bevetésének első szakasza ezzel 8554 kilövést követően véget ért.

Kilövőállások híján a Luftwaffe ekkor átalakított Heinkel He 111-es bombázógépeket kezdett használni. A gépek hasa alá függesztett V-1-esekkel felszálló KG 53-as bombázóezred első légi indítását 1944 szeptemberében hajtotta végre. Ezután a Heinkelek négy hónap alatt majdnem 900 szárnyas bombát indítottak nagy-britanniai célpontok felé.

Időközben a Hollandia belső területei, illetve Németország felé visszavonuló 155. (W) légvédelmi tüzérezred újjászerveződött, és 1944/45 telén közel 8000 darab V-1-est indított Antwerpen, Brüsszel és Liége irányába. Később, amint elkészült a faszárnyú, megnövelt hatótávolságú változat, mely Hollandia németek uralta részeiből is el tudta érni Londont, a brit főváros még egyszer utoljára a megtorlófegyverek célkeresztjébe került. Ezúttal azonban „csak” 275 darab V-1-est tudtak kilőni Londonra, mielőtt 1945. március 30-án a támadási végleg felfüggesztették. 1942-1945 között a Fieseler összesen 30 000 darab V-1-est gyártott – közülük 18 000 darabol indítottak Nagy-Britannia és a szövetségesek kezén lévő Nyugat-Európa ellen.

V-FEGYVEREK AZ SS KÖTELÉKÉBEN

Bár 1944 elején a V-l-est és a V-2-est még ki sem próbálták „élesben”, Heinrich Himmler már biztosan tudta, hogy azokkal meg lehet nyerni a háborút. Ezért minden lehetséges módszert bevetett, hogy megszerezze fölöttük a fennhatóságot, és ezzel az SS számára biztosítsa a sikeres alkalmazásukkal járó dicsőséget. 1944 februárjában megkörnyékezte Von Braunt, hogy a hadsereg helyett dolgozzon inkább az SS-nek. A tudós azonban elutasította az ajánlatot, ezért Himmler több peenemündei munkatársával együtt letartóztatta azzal a váddal, hogy a rendelkezésükre álló értékes forrásokat nem fegyverek kifejlesztésére, hanem űrkutatásra pazarolják. Dombergernek, aki immáron a hadsereg különleges megbízottjaként felügyelte a V-2-es fejlesztését, illetve az indítást végző alakulatok kiképzését és alkalmazását, jó néhány napjába telt, mire sikerült kiszabadítania a tudósokat azzal az érvvel, hogy a rakétaprogram zavartalan folytatásához elengedhetetlen a szakértelmük.

Himmler végül 1944 júliusában, a Hitler elleni sikertelen merényletet követően tette rá a kezét a V-fegyverekre. Az SS keretében felállított V-fegyver-részleg irányításával az SS építkezési hivatalának vezetőjét, Hans Kammler SS-Gruppenführert (altábornagy) bízta meg, míg Dornberger az SS-tábornok helyettese lett. 1945 januárjában aztán az SS-nek sikerült a Luftwaffe V-l-es programját is saját fennhatósága alá vonnia.

Kammler kulcsszerepet játszott a hollandiai V-2-es bevetések irányításában. Hága környékén SS-katonái biztosították az indítási zónákat, és ehhez több száz embert lakoltattak ki erőszakkal azért, hogy ne láthassa senki, mi készül a közelben. Amikor 1945 áprilisában a rakétásalakulatoknak vissza kellett vonulniuk Hollandiából, Kammler a nordhauseni gyár védelmére irányította őket, ahol egyszerű gyalogságként harcoltak a háború végéig.

Kevésbé ismert tény, de a V-1-es és a V-2-es mellett létezett egy V-3-asnak nevezett „csodafegyver” is. Ennek kidolgozója, a Rochling Vas- és Fémvállalat egy olyan nagy hatótávolságú ágyú megépítésére tett javaslatot Hitlernek, amely Franciaországból képes lett volna Londont lőni. A Führert természetesen egyből lenyűgözte az I. világháborúban Párizs lövetésére használt „Párizs-ágyú” méltó utódjának tekintett „London-ágyú” terve, és azonnal parancsot adott a megvalósításra. Elképzeléseiben egy 50 ágyúból álló üteg szerepelt, melyekkel 600 darab 140 kg-os lövedéket lőttek volna ki a brit fővárosra mindennap.

A „nagynyomású ágyú” gyakorlatilag egy 130 m hosszúságú, huzagolás nélküli csőből és meghatározott távolságonként a csőbe csatlakozó, meghajtótölteteket tartalmazó csonkokból állt. Működési elve a következő volt: a meghajtótöltetek akkor robbannak be, amikor a lövedék a csőben elhalad mellettük, így a lövedék a sok töltet robbanásának erejétől felgyorsulva képes Franciaországból elérni Londont. A hatalmas ágyúcső megtámasztására az egész fegyvert egy domb oldalára fektetve építették meg. Később Gerald Bull, a híres kanadai tudós ennek a fegyvernek a mintájára építette meg Szaddam Husszein „szuperágyúját” az 1980-as években.

A V-3-as ágyú kísérleteire Lengyelországban került sor 1943-1944-ben, miközben Calais-nál megkezdődött a tüzelőállás kialakítása. Mivel a RAF hamarosan lebombázta a területet, a „London-ágyú” egyetlen lövést sem hajtott végre a brit főváros ellen. A fegyver alkalmazásáról azonban Hitler nem mondott le, és a hadsereg kötelékében létrehozták a 705. tüzérosztályt, amelynek a Németország nyugati részére telepített ágyúval francia, belga és luxemburgi célpontokat kellett volna támadnia.

Ahogy a V-1-es és a V-2-es sem tudta elkerülni az SS fennhatóságát, úgy 1944 végén a V-3-as program is Kammler irányítása alá került. Az SS-tábornok szerette volna az ágyút már az 1944. decemberi ardenneki támadás alatt bevetni, ezért utasítást adott a munkálatok felgyorsítására. Az offenzíva kezdetére nem készültek el ugyan, de december 30-án végrehajtották az első lövést. Attól kezdve az amerikai csapatok februári megjelenéséig folyamatosan használták az ágyút, amelyhez időközben még egy példány csatlakozott. A két V-3-as összesen 163 lövést adott le – nem sok eredménnyel. Igaz, az ágyúkat a németeknek sikerült az amerikai csapatok megérkezése előtt elszállítaniuk, de többé már nem vették hasznukat.

Mielőtt hivatalosan átvette volna a V-1-es és V-2-es programok irányítását, az SS szükségesnek tartotta, hogy a hadsereghez és a légierőhöz hasonlóan rendelkezzen egy saját fejlesztésű, nagy hatótávolságú fegyverrel. Ehhez a Dornberger, illetve a tábori tüzérség által elutasított, szilárd hajtóanyagú Rheinmetall-Borsig rakétatervezetet karolták fel. Szilárd hajtóanyagának köszönhetően a rakéta jóval kisebb méretű és biztonságosabb volt a V-2-esnél, amelynek megbízhatatlan folyékony üzemanyaga mindig komoly veszélynek tette ki a kezelőket.

A nyíl formájú Rh-Z-61-es Rheinbote bevetésére létrehozott 709. tüzérosztály a Rheinrnetall-Borsig technikusainak segítségével 1944. december 24-én érte el a harckészültséget, és azon a napon máris 24 darab V-1-esként jelölt rakétát indítottak sorozatban Antwerpen ellen. Mivel a sortűz nagyon pontatlannak bizonyult és a következő 20 rakéta sem élt el jobb eredményt, Kammler leállította a további indításokat. Habár alkalmazása teljes kudarccal végződött, a 194 km hatótávolságú V-4-es úgy vonult be a hadtörténelembe, mint az első, háborúban bevetett többfokozatú ballisztikus rakéta.

AZ ÖRÖKSÉG

A V-fegyverek lényegében nem befolyásolták a háború menetét. Az Angliára kilőtt kb. 10 000 darab V-1-esből több mint 3000 még útközben lezuhant, 4000-et pedig a britek semmisítettek meg. A maradékból 2500 érte el Londont, ahol a kijelölt célpontot, a Tower Bridge-et egyik sem találta el. A Nagy-Britannia elleni V-1-es támadás brit veszteségi egyenlege 6000 halott, 40 000 sebesült és 20 000 romba dőlt lakás. A V-2-esek becsapódásai következtében Londonban meghalt 3000, megsebesült 7000 fő. (Ezzel szemben 1940-41-ben a nappali és éjszakai német bombázásokban 40 000-en vesztették életüket, és 46 000-en sebesültek meg.) Bár a V-2-esek ellen nem lehetett védekezni, a londoni lakosság morálja mégis mindvégig töretlen maradt. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a háborút a szárazföldön Nagy-Britannia a szövetségeseivel együtt meg fogja nyerni, ezért a lakosság szó nélkül tűrte a német terrortámadásokat, miközben az egyre közeledő győzelmet várták. Szerencsére a megtorlófegyverek okozta károk soha nem öltöttek elviselhetetlen mértéket. Antwerpen és a hadsereg utánpótlása szempontjából fontos többi város ellen a németek nem tudtak elég pontos, hosszú időn át tartó csapássorozatot mérni ahhoz, hogy meggátolják az országuk elfoglalására gyülekező hadak felfejlődését és támadását.

A V-fegyverek alkalmazásának katonai hatása messze nem állt összhangban a kifejlesztésükre, gyártásukra és bevetésükre fordított emberi, anyagi és technikai ráfordításokkal. Hitler álma, miszerint Németország tudományos felsőbbrendűsége révén egy csapásra elintézi ellenfeleit, soha nem vált valósággá, sőt végezetül ellenségeinek sikerült a gyakorlatba átültetni a Führer elképzeléseit.

Németország a ballisztikus rakéták, cirkálórakéták és más különleges fegyverek harcbavetésével kétségtelenül úttörő szerepet játszott a mai modern hadviselési formák kialakításában. Haderejében jelent meg először a tudósokból, mérnökökből és katonákból álló forradalmian új „csodafegyvernem”, amely az alkalmazott harceszközök megalkotásával és gyakorlati felhasználásával megnyitotta a hidegháborús tömegpusztító fegyverekig vezető utat. Von Braun és tudóstársai már 1944 februárjában szemmel láthatóan bebiztosították háború utáni jövőjüket azzal, hogy a kutatóközpontot Peenemündéből nyugatabbra, Németország várhatóan amerikai kézre kerülő részébe telepítették át.

balra: A nordhauseni föld alatti komplexum elfoglalását követően az amerikaiak minden mozdíthatót nyugatra szállítottak a szovjetek elől. 1945. május 22-ig 121 dokumentumot és 300 vagonnyi V-2-es alkatrészt indítottak útnak Antwerpen felé.

Várakozásaik 1945-ben teljességgel beigazolódtak. Peenemünde szovjet kézre került, Von Braunt viszont néhány hónappal a német kapitulációt követően közel 500 német rakétatudóssal együtt az Egyesült Államokba vitték, ahol, mivel szakértelmük az amerikai rakétafejlesztésekhez elengedhetetlennek bizonyult, nem állították őket háborús bűnösként a bíróság elé. Ezt a német tudósok azzal „hálálták meg”, hogy segédkeztek az első amerikai rakéták megalkotásában, és nagyrészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy az első ember 1969-ben eljuthatott a Holdra.

LENT: A Rheinbote föld-föld rakétát eredetileg a német szárazföldi haderő számára fejlesztették ki 1944 végén. Az 1,71 tömegű, mindössze 40 kg-os harci töltettel rendelkező rakétát négyfokozatú, szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű repítette. Összesen 220 darabot gyártottak belőle.