12. fejezet – JV 44 – Galland „repülő cirkusza”

Hitler a háború vége felé nagy reményeket fűzött új sugárhajtású vadászgépeihez. A Me 262-esek harcbavetésére felállított különleges századba Németország legjobb pilótáit gyűjtötték össze Adolf Galland, az egyik leghíresebb német ász parancsnoksága alatt. A háború menetét ők sem tudták megváltoztatni ugyan, de a parancsnokra jellemző bátorsággal küzdő elit alakulat helytállása máig példaértékű. Galland „repülő cirkusza” – ahogy akkoriban a JV 44-et nevezték – mindvégig lovagiasan, gyakran a náci vezetők utasításait figyelmen kívül hagyva harcolt a sokszoros túlerővel szemben.

A Harmadik Birodalom már végnapjait élte, amikor a Luftwaffe felállította a világ első, harcba vetett sugárhajtású vadászgépeként híressé vált Messerschmitt Me 262-essel felszerelt elit vadászegységét. A JV 44 (JV Jagdverband, azaz vadászkülönítmény) parancsnokává Adolf Galland altábornagyot nevezték ki. a pilótákat pedig a Luftwaffe legjobb ászai közül válogatták össze. Az egység puszta léte hűen szimbolizálta Hitler katonai stratégiájának teljes csődjét, ezzel együtt viszont ékes bizonyságát adta annak, hogy Németország legjobb katonáinak harci szelleme továbbra is töretlen. A JV 44 gépei ugyanis az utolsó napokig felszálltak, és kilátástalan harcot folytattak a szövetséges vadász- és bombázógépek áradata ellen.

Adolf Galland a spanyolországi, lengyelországi, franciaországi és oroszországi hadszíntereken összesen 104 hivatalosan elismert légi győzelmet aratott. 1941 novemberében, 29 éves korában a vadászrepülők szemlélőjévé (Inspekteur der Jagdflieger) nevezték ki. Hírneve rövid idő alatt olyan magasságokba emelkedett, hogy alig bízták meg a JV 44 megalakításával, máris mesterpilóták tucatjai jelentkeztek az I. világháborús vadászszázadok mintájára hamarosan Galland „repülő cirkuszának” nevezett „profi századba”.

A ME 262-ES

Galland elit vadászkülönítményét alapvetően a Messerschmitt Me 262-es Schwalbe (Fecske) harci alkalmazására hozták létre. A letisztult vonalvezetésű repülőgépet két Junkers Jumo 004-es sugárhajtóművel szerelték fel, melyek több mint 800 km/h sebesség elérését tették lehetővé és azt, hogy a gép percenként 1200 m-t tudjon emelkedni. Ezzel a teljesítménnyel a Schwalbe messze maga mögé utasította az összes szövetséges vadászgépet, köztük a RAF-nál éppen akkoriban szolgálatba álló sugárhajtású Gloster Meteort is.

A Me 262-es az 1930-as évek óta Németországban folyó sugárhajtású repülőkísérletek eredményeként jött létre. A német repülőgépgyárak közül elsőként a Heinkel fogott hozzá egy sugárhajtású vadászgép kifejlesztéséhez, Willi Messerschmitt csak a Légügyi Minisztérium 1939-es utasítására fogott hozzá saját típusa megalkotásához. A jellegzetes nyilazott szárnyakkal megálmodott Me 262-es munkálatai lassan haladtak. A mintapéldány 1941-ben légcsavaros gépként hajtotta végre első felszállását, mivel a sugárhajtóművek akkor még nem készültek el. Az első sugárhajtóműves repülésre néhány hónappal később került sor, de a Jumo 004-es felszállás közbeni leállása a hajtómű átalakítását tette szükségessé. Kísérleti repülései során a típus később olyannyira kiváló teljesítményt nyújtott, hogy a Luftwaffe 1943 májusában a Heinkel tervezetével szemben Messerschmitt gépe mellett döntött, és elrendelte a sorozatgyártást.

Ekkoriban történt Galland első „találkozása” a Me 262-es-sel: alkalma nyílt arra, hogy felszálljon a géppel. Azonnal felismerte a típusban rejlő hatalmas lehetőségeket – a sugárhajtású vadászrepülőgép sebességéből és teljesítményéből adódóan ez volt az egyetlen olyan német repülőgép, amely felvehette a harcot a német területek fölött mindaddig szabadon repülő faszerkezetű brit De Havilland Mosquito vadászbombázókkal. Galland azonban hiába javasolta, hogy a gépet Németország vadászerejének növelésére azonnal vegyék gyártásba, Hitler 1943 végén, a számára tartott bemutatót követően bombázóként rendelte meg a Me 262-est. A termelés még fel sem futott teljesen, amikor az USAAE nehézbombázói porig rombolták Messerschmitt regensburgi szerelőcsarnokát, több hónapra visszavetve ezzel a Me 262-es gyártását, amely ezután Bajorországban indult újra.

A Schwalbe valóban kiváló teljesítményt nyújtott, de nem tartozott a könnyen vezethető típusok közé. Még a legtapasztaltabb pilótáknak is gondot okozott például a földön guruló gép nehéz irányíthatósága. Különös odafigyelést igényelt a nagy (288 km/h) átesési sebesség, ami a megbízhatatlan Jumo 004-es sugárhajtóművek leállása esetén katasztrófához vezethetett. Nagy repülési sebességen a repülőgép stabilitása erősen romlott, ami károsan befolyásolta a fegyverek pontosságát, ráadásul ilyenkor a pilótának igen kevés idő állt rendelkezésére a célzáshoz és a tüzeléshez. A hajtóműveket kilenc üzemóránként át kellett vizsgálni, 25 óra elteltével pedig le kellett cserélni. Mindezek alapján elképzelhető, hogy mekkora technikai és logisztikai kihívást jelentett a Me 262-esek üzemben tartása.

A sugárhajtású vadászgép fegyverzetét négy, orrba épített 30 mm-es gépágyú alkotta, összesen 360 lőszerrel. A felderítőváltozatba csak két gépágyút építettek, a másik kettő helyére fényképezőgépek kerültek. Idővel több különféle fegyverzetkonfigurációt is kipróbáltak, elsősorban a szövetséges bombázók elleni hatékonyság fokozására. Létezett egy 50 mm-es hosszú csövű ágyúval felszerelt változat is, de az nem vált be. Sokkal sikeresebb fejlesztésnek bizonyult a szárnyak alá függeszthető R4M rakéta, amelyből a gép összesen 24 darabot vihetett magával. Ezeket a biztos találat érdekében egyetlen sorozatban indították a kiszemelt bombázó felé. Irányított légiharc-rakétákkal szintén végeztek kísérleteket, de a háború véget ért, mielőtt ezek bevetésre kerülhettek volna. Szárazföldi célpontok ellen a Me 262-es törzsének elülső része alá két darab 250 kg-os bombát lehetett függeszteni.

A teljes gőzzel folyó gyártás eredményeként a Luftwaffe már 1944 elején átvehette ezredik Me 262-esét. Hiába rendelkeztek azonban ekkora erővel, Hitler ragaszkodott a gépek „gyorsbombázóként” való bevetéséhez, ami azt eredményezte, hogy a normandiai partraszállás idején a Luftwaffe alig néhány sugárhajtású vadászgépet tudott harcba vetni a hatalmas szövetséges légierő ellen. 1945 elején a Me 262-esekel már hét német repülőosztály alkalmazta vadász, gyorsbombázó és felderítő szerepkörben. A nyugati szövetséges, illetve a szovjet haderő gyors előrenyomulása kövei kéziében a Reich határai mögé visszaszoruló Luftwaffénak egyre kevesebb használható repülőtere maradt. Szövetséges repülőgépek ezrei nap mint nap több ezer tonna bombát szórtak Németországra, és a német vadászszázadok maradványai ezt semmiképp nem tudták megakadályozni. A Me 262-es egységekhez beosztott tapasztalatlan (sokszor bombázószázadoktól áthelyezett) pilóták miatt Gallanddal együtt sok Luftwaffe-tiszt úgy vélte, hogy a korlátozott lehetőségekhez képest sem használják ki megfelelően a sugárhajtású vadászgépeket. 1944 végén a Luftwaffe siralmas teljesítményt nyújtott, aminek következtében sokan megkérdőjelezték Göring parancsnoki képességeit, sőt Galland vezetésével odáig merészkedtek, hogy a testes főparancsnok leváltását követelték.

Galland vezető szerepe a Göring félreállítására indult tiszti kezdeményezésben egyáltalán nem meglepő. A két férfi egyáltalán nem szívelte egymást. Az egyik legemlékezetesebb összezördülésük az angliai csata tetőpontján, 1940-ben esett meg, amikor a britek ellen küzdő vadászpilóta rendkívül feldühítette a Luftwaffe parancsnokát azzal a megjegyzésével, hogy egy századnyi Spitfire-re lenne szüksége a RAF legyőzéséhez.

fent: Galland őrnagy és Bf 109E4-ese az angliai csata idején, 1940-ben. Bár a csata a Luftwaffe (és Göring) vereségével ért véget, Gallandnak sikereket és hírnevet hozott.

A híresen jó megjelenésű, „laza” Galland harctéri szolgálatát a spanyol polgárháborúban kezdte, ahol 300 bevetést teljesített a Condor légió kötelékében. 1939-1940-ben már századparancsnokként harcolt Lengyelországban és Francia-országban. Az angliai csata idején 70. légi győzelmét követően őrnaggyá, majd szeptember végén alezredessé léptették elő. Hitler és a Luftwaffe főparancsnoksága ekkor ügyelt fel rá.

Galland alakulata nem vett részt a Szovjetunió elleni támadásban, hanem Franciaország északi részén maradt, ahol rendszeresen összecsapott a brit vadászokkal. 1942 februárjában az ő gépei biztosítottak légi fedezetet a Doveri-szoroson kelet felé áttörő Scharnhorst és Gneisenau csatahajóknak. Igazolt légi győzelmeinek száma időközben 94-re emelkedett. Ez a keleti fronton szolgáló pilóták által elért eredményekhez képest szerénynek mondható, de nem szabad elfelejteni, hogy győzelmeinek döntő hányadát csúcsteljesítményű Spitfire, Hurricane és Mustang gépeken repülő, jól képzett brit és amerikai pilóták ellen aratta. A kiváló nyugati vadászrepülőkkel folytatott szakadatlan küzdelem rákényszerítette Gallandot arra, hogy mindig újabb eljárásokat dolgozzon ki, és a repülőgépek folyamatos korszerűsítését szorgalmazza. Vadászpilótaként szenvedélyesen hitte, hogy Németországnak a háború megnyeréséhez nem hadászati bombázókra, hanem egy tartós légi fölényt kivívni képes vadászerőre van szüksége. Nézetei miatt sokszor összetűzésbe került feletteseivel.

ADOLF GALLAND, A VADÁSZREPÜLŐK SZEMLÉLŐJE

Miután Werner Mölders, a „vadászrepülők szemlélője” 1941-ben életét vesztette, magától értetődőnek tűnt, hogy helyét Galland veszi át. Ezzel a fiatal vadászpilóta nem kapott ugyan közvetlen parancsnoki jogkört a frontokon harcoló vadászezredek fölött, de komoly befolyással rendelkezett a vadászgépfejlesztés és -gyártás, valamint az alkalmazott harcászati eljárások terén. 1942-1943-ban Németország városait egyre gyakrabban élték a szövetséges nehézbombázók pusztító támadásai, ezért Galland többször síkra szállt az éjszakai vadászgépek és a sugárhajtású vadászok gyártásának fokozása mellett. Bár a bombázások csökkentették Németország ipari termelőkapacitását, Hitler és Göring vadászgépek helyett mégis a bombázók és a V-fegyverek előállítását helyezte előtérbe. Így aztán amikor a Harmadik Birodalom légterében 1943 végén megjelentek a B-17-eseket kísérő P-51-es Mustangok, a Luftwaffe nem tudott elegendő mennyiségű vadászgépet felsorakoztatni velük szemben. 1944 első öt hónapjában a német légierő több mint 1000 tapasztalt pilótáját vesztette el, ami pótolhatatlan veszteségnek bizonyult. Mire a szövetségesek partra szálltak Normandiában, Németország vadászvédelme teljesen összeroppant. Galland tanácsa ellenére a maradék erőket Normandia védelmére vetették be, ahol további súlyos veszteségeket szenvedtek. Az állandó nappali és éjszakai bombatámadások miatt romokban heverő német repülőgépipar akkor már képtelen volt elég vadászgépet előállítani a Luftwaffe feltámasztásához. A vadászvédelem teljes összeomlásának elkerülését Németország elsősorban Albert Speer fegyverkezési miniszternek köszönhette, aki mindent megtett azért, hogy Galland repülőgépigényeit kielégítse. Kettejük között ekkoriban szövődött szorosabb barátság. A vadászrepülők szemlélője minden rendelkezésre álló gépet a szövetséges bombázókötelékek ellen végrehajtandó „hadászati támadásokra” kívánt összpontosítani, de Göring ezt elutasította, és utolsó tartalékait is elpazarolta a szövetséges repülőterek ellen végrehajtott, rosszul megtervezett Bodenplatte hadműveletben. A hadművelet sikertelenségéért ráadásul a Luftwaffe főparancsnoka Gallandot tette felelőssé, és felmentette beosztásából.

Göring lépése 1945 januárjában hangos tiltakozást váltott ki a Luftwaffe legjobb vadászpilótáinak körében. A „vadászpilóták lázadása” során a légierő legnagyobb ászai és parancsnokai szálltak síkra Galland mellett. „A Dagadtnak mennie kell” – foglalta össze egyikük az összegyűltek követeléseit. A „Dagadt” (Göring) azonban feldühödött a „zendülésen”, és a tiltakozó lisztek küldöttségét faképnél hagyva elviharzott, hogy parancsot adjon Galland letartóztatására.

A vadászrepülő-parancsnokok közül sokat felmentett parancsnoki beosztásából, sőt sokak neve hamarosan felkerült a letartóztatandók listájára. Ebben a helyzetben Galland kétségbeesetten Speerhez fordult segítségért.

Speer személyes közbenjárására Hitler, aki kedvelte Gallandot és kitüntetésekkel elhalmozott „lázadó” vadászpilótáit, utasította Göringet, hogy vonja vissza a letartóztatási parancsokat, és elrendelte, hogy Galland altábornagy vezetésével hozzanak létre egy századnál nagyobb erejű (22 gépből álló) Me 262-es egységet a Luftwaffe megszokott parancsnoki láncolatán kívül. Galland a JV 44 felállításával gyakorlatilag lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit követve sugárhajtású vadászgépeivel megfordítsa a háború menetét, vagy hősi halált haljon a Reich védelmében.

lent: Messerschmitt Me 262-es – az a vadászgép, amelytől Galland a szövetséges bombázóoffenzíva visszaverését remélte. Optimizmusa nem is volt teljesen alaptalan: két sugárhajtóművével a gép percenként 1200 m-t tudott emelkedni, és 7000 m-es magasságban végsebessége elérte a 868 km/h-t.

Göring és a Luftwaffe főparancsnokságát megtöltő talpnyalói egyáltalán nem örültek a Führer döntésének. Mindent megtettek azért, hogy megnehezítsék a JV 44-es létrehozását és működését, sőt többször megkísérelték feloszlatni az alakulatot. A Jagdverband nem vehette fel parancsnoka nevét, és a főparancsnokság semmiféle segítséget nem nyújtott a sugárhajtású vadászegység megszervezéséhez. Galland csak magára számíthatott.

Hiába igyekezett azonban Göring mindenhol keresztbe tenni Gallandnak, az élő legendává vált vadászpilóta hírneve és személyes varázsa legyőzte az akadályokat. Sok „lázadó” parancsnok, pl. Johannes Steinhoff és Günther Lützow csatlakozott hozzá, és ahogy híre ment a különleges egység felállításának, a legjobb vadászpilóták szinte egymással versengve adták be áthelyezési kérelmüket. A többségük ekkor már tudta, hogy közeleg a vég, és a háborút Németország legjobb pilótái között, a lehető legjobb vadászgépeken repülve akarták befejezni. A repülőgépeket az alkatrészekkel és az egyéb szükséges felszerelésekkel együtt Speer és az ipar segítőkész vezetői biztosították Galland vadászkülönítményének.

A JV 44 egy Berlinhez közeli repülőtéren 1945. február végén kezdett formálódni. Pilótáinak névsorát olvasva úgy tetszhet, mintha az ember a Luftwaffe ászai című könyv tartalomjegyzékét lapozgatná. Az elit alakulat személyi állománya legalább 16 Lovagkereszttel és 7 tölgyfalombbal ékesített Lovagkereszttel rendelkezett, összesített légi győzelmeik száma pedig meghaladta az 1000-et. Sokuk viszont még soha nem repült a Me 262-essel, és elég hosszú időbe telt, mire megtanulták kezelni a rakoncátlan sugárhajtású gépet.

GALLAND ÚJ HARCÁSZATI ELJÁRÁSAI

A Me 262-esek minél jobb kihasználására Galland új harcászati eljárást (Schwann) dolgozott ki, amelynek alapját a korábbi kötelékeknél jobb légtérfigyelést és koncentráltabb tűzerőt lehetővé tévő háromgépes Kették (rajok) alkották. Ennek értelmében ha a gépek felfedezték a szövetséges bombázóköteléket, akkor a Kettenek nem volt szabad felbomlania, hogy a gépek külön-külön támadjanak, hanem együtt kellett egy kiszemelt bombázó mögött támadási pozíciót felvenniük, majd rácsapniuk a célpontra. A teljes sebességre gyorsító Me 262-esekkel szemben így a bombázóknak nem sok esélyük maradt, hiszen a három sugárhajtású gép még azelőtt tovatűnt, hogy a lövészek célkeresztbe foghatták volna őket, vagy az amerikai kísérővadászok közbeavatkozhattak volna. A Kettének legalább egyik gépét ráadásul R4M rakétákkal kellett felszerelni, hogy a megtámadott bombázógép semmiképp se élhesse túl a rácsapást.

1945 márciusának végén a JV 44-et München-Reim repülőterére helyezték át, ahol hamarosan elérték a teljes harckészültséget, és megkezdték a harcot a szövetséges bombázók ellen. Első bevetésük április 3-án eseménytelenül zajlott, és másnap is csak egyetlen P-38-as Lightning felderítőgép lelövését jelentették – ezekben a napokban meglehetősen gyér volt az ellenséges légi aktivitás Dél-Németország fölött.

Galland „repülő cirkusza” elsőként április 6-án csapott össze igazán a szövetséges légierővel, amikor több mint 1000 bombázó- és 600 vadászgép repült be Bajorország fölé. Steinhoff vezetésével öt Me 262-es szállt fel a fogadásukra. Reménytelen helyzetük ellenére a német vadászoknak sikerült a bombázók közelébe férkőzniük, és egy saját veszteség mellett lelőttek egy B-17-est. Amikor a négy gép visszatért repülőterére, azt éppen ellenséges vadászgépek géppuskázták, ezért alig tudtak biztonságban leszállni. A következő hónapban a münchen-reimi repülőtér elleni szövetséges támadások mindennapossá váltak, emiatt a Me 262-eseket a környező erdőkben kellett szétszórva elrejteni. A fel- és leszállás közben kimondottan könnyen sebezhető sugárhajtású gépek védelmére a repülőtér körzetében Focke-Wulf Fw 190-ese-ket alkalmaztak.

A Galland számára mintegy kárpótlásként egyre gyakrabban Jagdverband Gallandnak nevezett elit alakulat rövid időn belül hatalmas hírnévre tett szert a légierőn belül, hiszen pilótái nap mint nap szembeszálltak a minden addigit felülmúló szövetséges túlerővel szemben. Egy átlagos bevetési napon két Ketté emelkedett a levegőbe hat géppel, míg a szövetségesek ugyanekkor több mint 1000 repülőgépet küldtek Hitler egyre zsugorodó birodalma fölé. Április 10-én egy amerikai Mustang esett áldozatul a JV 44 vadászainak.

Galland maga is részt vett a bevetésekben. Április 16-án két B-26-os Maraudert lőtt le a gépe szárnyai alá szerelt R4M rakétákkal. A sikeres támadás után azonban alig szállt le kísérőivel München-Reimben, amikor hirtelen 11 Mustang bukkant elő a semmiből, és géppuskázni kezdték a földön álló gépeket. A támadásnak 25 repülőgép esett áldozatul. Galland a reptér ellen rendszeresen végrehajtott szövetséges rajtaütések közepette is megpróbálta gépei harckészültségét fenntartani, és parancsára a működőképes Me 262-esek mindig felszálltak, ha ellenséges bombázókötelékek tűntek fel hatósugarukon belül. Április 17-én ismét Galland vezette támadásra pilótáit, és ezúttal egy amerikai vadászgép bánta a vele való találkozást. Másnap Steinhoff felszálláshoz gurult ki, de gépe a kifutópályán irányíthatatlanná vált, és fejre fordult. A kigyulladt gép pilótája súlyos égési sérüléseket szenvedett. Április 19-én három sugárhajtású vadász szállt fel 500 amerikai bombázó ellen, de közülük egyet sem sikerült lelőniük.

Április 20-án ennél sokkal jobb eredményekei értek el a JV 44 Keitekben támadó ászai. Bajorország felett meglepetésszerű rácsapásaikkal három B-26-ost lelőttek és hetet megrongáltak, mielőtt a kísérővadászok a helyszínre érkeztek volna.

Ahogy a nyugati szövetségesek egyre beljebb nyomultak Németországban, lassan a Luftwaffe összes Me 262-es alakulata München-Reimben gyűlt össze Adolf Galland parancsnoksága alatt. Mivel ez több mint 40 Me 262-est jelentett, naponta egy tucatnál is több gép indulhatott bevetésre. Április 23-án további 16 gép érkezett – köztük egy 50 mm-es ágyaival felszerelt kísérleti változat majd a következő napon még 12.

Az új gépekkel a JV 44 ütőképessége jelentősen megnövekedett, ami április 24-én már éreztette hatását. A nap reggelén a Me 262-esek megleptek egy amerikai köteléket, és három bombázógépet lelőttek. Később még több német vadász érkezett, de az amerikai kísérővadászok ekkor már éberebbek voltak, és elűzték a támadókat. Ekkor vesztette életét a 108 légi győzelmes Lützow, akinek a gépe egy találat következtében darabjaira robbant.

Berlin szovjet körülzárását követően Göring megpróbálta magához ragadni a politikai hatalmat, amire válaszként Hitler elrendelte a letartóztatását. A sors furcsa fintora, hogy Speer Gallandot küldte a kényes feladat végrehajtására, ő viszont a politikai sakkjátszmánál sokkal fontosabbnak tartotta hazája védelmét, úgyhogy figyelmen kívül hagyta a parancsot.

Pilótái a Harmadik Birodalom végóráiban is folyamatos harcban álltak a szövetséges légierővel. Április 25-én ismét egy bombázóköteléket akartak megtámadni, de „csak” két amerikai vadászt sikerült lelőniük. Ezen a napon került sor az 50 mm-es ágyúval szerelt kísérleti Me 262-es első bevetésére, amely kudarccal végződött, mivel az ágyú rendkívül hamar elakadt. Április 26-án Galland személyesen vezette harcba embereit egy Ulm fölött repülő B-26-os kötelék ellen. Gépágyúival pillanatok alatt lelőtt kettőt, míg két másik Marauder a német rakétáknak esett áldozatul. Ekkor azonban hirtelen P-17-es Thunderbolt kísérővadászok támadtak rájuk. Galland gépének pilótafülkéjébe lövedékek csapódtak, jobb lábába pedig szilánkok fúródtak, ami miatt kivált a harcból, és hazaindult. Megérkezésekor a münchen-reimi repülőtér ellenséges vadásztámadás alatt állt, ennek ellenére ő behelyezkedett leszálláshoz. Gépe alig ért földet, máris letért a kifutópályáról, de végül komolyabb baleset nélkül csúszva megállt a füvön, miközben géppuskalövedékek szaggatták körülötte a talajt. Ezzel Adolf Galland repülős pályafutása véget ért, a JV 44 parancsnokságát Heinz Bár vette át.

Másnap Bár vezetésével a Me 262-esek négy ellenséges gépet lőttek le (ebből az újdonsült parancsnok kettőt) a nyugatról érkező amerikai és a kelet felől támadó szovjet gépekkel vívott harcokban. Mint később kiderült, ezek voltak az alakulat utolsó légi győzelmei a II. világháborúban.

Galland begipszelt lábbal egy kórházi ágyon értesült arról, hogy a JV 44-et Prágába helyezték át, hogy ott csatlakozzanak a cseh fővárost a Vörös Hadsereggel szemben védő német alakulatokhoz. Orvosai utasítása ellenére ekkor azonnal visszatért alakulatához, és újból átvette a parancsnokságot.

Úgy vélte, hogy a parancs végrehajtása egyet jelentene pilótáinak szovjet hadifogságba küldésével, ezért megtagadta az engedelmességet, és utasította Bárt, hogy a JV 44 maradjon ott, ahol van. Hosszas lobbizással aztán sikerült elérnie, hogy a parancsot megváltoztatták: az alakulatot Prága helyett az ausztriai Salzburgba irányították.

Miután értesült Hitler öngyilkosságáról, Galland követeket küldött az amerikaiakhoz tárgyalni. Szerette volna megőrizni alakulata egységét, és szeretett volna harcolni az amerikaiak oldalán a szovjetek ellen, az amerikai fél viszont ügyet sem vetett a javaslatára. A Luftwaffe főparancsnoksága időközben ismételten Prágába akarta küldeni a JV 44-et, Bár azonban egy tapodtat sem mozdult, mondván: „Én Galland altábornagy úr parancsait követem.” A háború számukra május 4-én ért végei, amikor az amerikai harckocsik elfoglalták az alakulat salzburgi repülőterét. Gépeikből egy sem került épen az amerikaiak kezére, mert még azok megérkezése előtt az összesét felrobbantották a pilótafülkékbe dobott kézigránátokkal.

VÉGELSZÁMOLÁS

Galland a háború után tagadta, hogy fanatikus náci lett volna, aki még akkor is a háború meghosszabbításán fáradozott, amikor Németország számára már minden elveszett. Alakulata – mondta – csak a munkáját végezte, amíg lehetett. A JV 44 élén Gallandnak alkalma nyílt kipróbálni a Me 262-es sugárhajtású vadászgépek „tömeges” bevetését, de az várakozásaival ellentétben vajmi kevés hatást gyakorolt a lehengerlő erőfölénnyel támadó szövetségesekre. Ilyen hatalmas számbeli különbség esetén ez nem is történhetett másképp. Egyszerre tizenkét gépnél többet soha nem tudott bevetésre küldeni, így a több száz bombázóval és vadászrepülőgéppel szemben az „elit század” nem sokat tudott elérni. Tizenegy hetes fennállása során a JV 44 mindössze 24 szövetséges repülőgépei lőtt le három saját veszteség mellett, ugyanakkor a repülőtér elleni szövetséges légi támadásokban több tucat Me 262-es semmisült vagy rongálódott meg a földön.

A JV 44 rövid háborús története tökéletes példája a német elit alakulatok által hazájuk védelmében kifejtett, sokszor emberfeletti erőfeszítésnek. Hősök módjára küzdöttek, de elbuktak. Galland és pilótái hiába harcoltak oroszlánként, a háború menetét nem változtathatták meg. Hitler katonai tévedéseit és a szövetségesek sokszoros túlerejét nem ellensúlyozhatta egy maroknyi harcos bátorsága még akkor sem, ha a legtapasztaltabb tisztek irányítása alatt, a legkorszerűbb fegyverekkel indultak harcba.