8. fejezet – Rudel Stukái

Amikor 1939 szeptemberében kitört a II. világháború, a Junkers Ju 87-es Stuka zuhanóbombázó már elavultnak számított. Ennek ellenére 1939 és 1942 között Németország európai villámháborúiban a típus félelmetes hírnévre tett szert az ellenfél katonái és a polgári lakosság körében. A Stukákat a hadiszerencse fordultával, 1943 után is hadrendben tartották – ezután elsősorban az ellenséges harckocsik ellen vetették be őket. A leghíresebb Stuka-pilóta, Hans-Ulrich Rudel 2530 felszállás során 517 szovjet harckocsit semmisített meg sok más fegyver és felszerelés mellett.

Manapság ha valaki a II. világháború kapcsán német Blitzkriegről beszél, akkor legtöbbünk lelki szemei előtt máris megjelennek a tehetetlen szövetséges csapatokra vijjogva támadó német zuhanóbombázók rajai. Minden idők legismertebb zuhanóbombázója, a Junkers Ju 87-es közismert neve (Stuka) éppen ezért egyáltalán nem meglepő módon mára önálló jelentést nyert.

A zuhanóbombázók a bombázógépek olyan különleges fajtáját alkották, amelyeket a harctéren fellelhető célok „precíziós” megsemmisítésére terveztek. Páncélosaik támogatására a németek rendkívül fontosnak tartották a közvetlen légi támogatás megszervezését, s ebben a Stukáknak jelentős szerep jutott. A németek e téren aratott sikereinek titka a földi és a légi egységek szoros együttműködésében rejlett. A Stukaszázadok a földi alakulatokkal teljes összhangban harcoltak, így mindig rendkívül gyorsan ott teremhettek, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. A harcok sűrűjében küzdő Stukaszázadok hamar széles körű elismerést vívtak ki maguknak. Mivel támadásaikhoz mélyen be kellett repülniük a harcterület fölé, a zuhanóbombázók a Luftwaffe többi alakulatához képest hatalmas veszteségeket szenvedtek. Ebből következően viszont a legtöbb kitüntetést is ők kapták. Hans-Ulrich Rudel, a Luftwaffe leghíresebb Stuka-pilótája és századparancsnoka volt az egyetlen katona a Harmadik Birodalomban, aki megkapta a Lovagkereszt arany tölgyfalombbal, kardokkal és gyémántokkal ékesített változatát.

A STUKA

A szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatása terén szerzett I. világháborús tapasztalatok alapján az 1930-as években számos Luftwaffe-tisztben fogalmazódott meg az igény egy speciális támogató harci repülőgép rendszeresítésére. A Junkers repülőgépgyár hamarosan neki is látott egy egymotoros zuhanóbombázó (németül Sturzkampfflugzeug, röviden Stuka) kifejlesztéséhez, amelynek mintapéldánya Ju 87-es jelzéssel 1935-ben emelkedett először a levegőbe. A típust berepülése és szolgálati ideje alatt folyamatosan korszerűsítették, de a II. világháború első éveiben híressé vált jellegzetes sirályszárnyakat minden változaton megtartották.

Különleges bombacélzó készülékének köszönhetően a Stuka függőleges zuhanórepülésben támadhatta kiszemelt célpontját, majd a bombák kioldása után az automatikusan kinyíló zuhanófékek segítségével a pilóta 450 m-re a föld felett biztonságosan ki tudta venni gépét a zuhanásból. Ezzel a módszerrel a bombák még egy kezdő pilóta esetében is biztosan a célpont körüli 100 m sugarú körön belül csapódtak be, egy tapasztaltabb pilóta pedig képes volt 10 m-es pontossággal bombázni. A Stukák törzse alá általában egy 1000 vagy egy 500 kg-os bombát, míg a szárnyak alá összesen négy 50 kg-os bombát függesztettek. Emellett a szárnyakba kél 7,92 mm-es géppuskát szereltek, amelyekkel a bombatámadási követően végig lehetett pásztázni a célterületet.

Egy-egy zuhanóbombázás során a bombák pusztító hatását tökéletesen kiegészítette a “jerikói harsonának” nevezett sziréna lélektani hatása. A félelmet keltő sivítással támadó, megjelenésében keselyűre hasonlító Stuka komoly rombolóerővel bírt az ellenség harci moráljára nézve.

balra: A Stukát harci körülmények között először a spanyol polgárháborúban, a Condor légió kötelékében próbálták ki, amely 1937 decemberében három példányt kapott a típusból.

A típus legnagyobb hátrányának a mindössze 448 km-es hatótávolság (szokványos légi támogató bevetések esetén) és a vadásztámadások elleni védtelenség számított. Mivel sem gyakorlatilag ezzel a változattal vált híressé. A 37 mm-es, szárny alatti páncéltörő ágyú mellett a német mérnökök kifejlesztették a mai kazettás bombák elődjét is. A tömegesen támadó szovjet harckocsik ellen tervezett 500 kg-os SD-111-es 78 darab üreges töltetű páncéltörő résztöltetet tartalmazott, amelyek még a Joszif Sztálin II-es nehézpáncélosok tetőpáncélzatát is át tudták ütni.

A szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatása a gyakorlatban először a spanyol polgárháborúban (1936-1939) valósult meg, amikor a Luftwaffe pilótáinak első ízben nyílt lehetőségük valódi harci tapasztalatokra szert tenni. Bár a Stuka sebessége (400 km/h) messze elmaradt a légierő legfőbb vadászgépe, a Messerschmitt Bf 109-es sebességétől (574 km/h), ez nem okozott gondot a zuhanóbombázó feladatok végrehajtásában. Sőt a túl nagy sebesség kevés időt hagyott volna a pilótáknak célpontjuk azonosítására. A századkötelékben köröző, zsákmány után kutató Stukák látványa – főleg amikor támadásba lendültek – rettenetes élmény lehetett a közelben tartózkodó ellenséges katonák számára.

Spanyolországban a Stuka-pilóták megtanulták, hogy a közvetlen légi támogatás sikere leginkább a földi csapatokkal való együttműködésen múlik, azaz a legjobb eredményre akkor lehetett számítani, ha a földi egységek pontosan meghatározták az ellenség helyzetét, és rádión a földről irányították a Stukákat. A hadsereg alakulataival szoros együttműködésben végrehajtott zuhanóbombázás elméletének helyességét manőverezés, sem fegyverzet terén nem vehették fel a versenyt az ellenséges vadászgépekkel, hatékony alkalmazásuk a Luftwaffe vadászaitól függött: ha nem tudták távol tartani az ellenséget, a Stukák komoly veszteségeket szenvedtek.

A II. világháború kitörésekor még csak 330 Ju 87-es állt rendelkezésre, de a típust egészen 1944 végéig gyártották – kb. 5000 darab készült belőle 15 különböző változatban.

1942-tól kezdve a németek számára egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a többszázas nagyságrendben bevetett szovjet T-34-esek. Ezek harcképtelenné tétele hagyományos zuhanóbombázó módszerekkel nehéznek bizonyult, ezért olyan Stuka-változat kifejlesztésébe fogtak, amely sokkal jobban megfelelt a földön mozgó harckocsik ellen. Az új Ju 87G1-est két 37 mm-es páncéltörő ágyúval szerelték fel a szárnyak alá erősített fegyvergondolákban. Ezek a fegyverek minden akkoriban használatos szovjet harckocsit ki tudtak lőni, úgyhogy attól kezdve a Stuka-századokal rendszeresen küldték a szovjet harckocsik hullámainak megsemmisítésére. Rudel később a lengyelországi és a franciaországi harci tapasztalatok is igazolták. A készen kapott céladatok révén ráadásul a Stukáknak nem kellett értékes időt pazarolniuk a célpontok felkutatására, illetve csak azokat az ellenséges létesítményeket, állásokat stb. bombázták, amelyek a földön dúló csata szempontjából valódi jelentőséggel bírtak. A Luftwaffe minden páncéloshadosztályhoz ún. Stukaleitereket, azaz Stukairányítókat küldött, akik általában maguk is az adott körzetben tevékenykedő Stuka-század pilótái voltak, így valóban a lehető leghatékonyabbá vált a páncélosok és a zuhanóbombázók közötti együttműködés. A Stukaleiterek páncélgépkocsikat kaptak, hogy lépést tudjanak tartani a harckocsikkal, és rádióikon keresztül közvetlenül irányították célra a támadó gépeket. A Stukákat elsősorban a páncélosok „repülő tüzérségének” szokás nevezni, de a Ju 87-es igazából nemcsak tetemes mennyiségű bombája miatt vált a Blitzkrieg egyik meghatározó harceszközévé, hanem felderítő szerepe miatt is. Az ellenséges területek fölé mélyen bemerészkedő zuhanóbombázók ugyanis rendszeresen információkkal látták el a földi egységeket az előttük felvonult ellenséges erők nagyságáról és mozgásáról, valamint a terepakadályokról.

A Stukák hatalmas pusztítást vittek végbe, és félelmetes hírnevet szereztek maguknak a lengyelországi és a nyugati hadjáratokban, de amikor Hermann Goring, a Luftwaffe parancsnoka a brit repülőterek ellen küldte őket, az elégtelen vadászkíséret miatt súlyos veszteségeket szenvedtek.

1941-től kezdve a zuhanóbombázókat nagy számban vetették be a földközi-tengeri szövetséges flotta ellen. A korlátlan német légi fölény azt jelentette, hogy az olasz és a görög repülőterekről felszálló Stukák zavartalanul támadhatták a brit Királyi Haditengerészet hadihajóit. Ebben a szerepkörben a Ju 87-es hatékonynak bizonyult, ahogy azt egyébként várni lehetett az 1940-es dunkerque-i evakuálás során elért eredmények ismeretében (akkor a Luftwaffe majdnem 250 szövetséges hajót süllyesztett el). A földközi-tengeri hadszíntéren a Stukák tevékenységének csúcspontját az 1941. májusi krétai csata jelentette. Miután a harckocsikat és tüzérséget nélkülöző ejtőernyősök számára utat robbantottak a szövetséges védelemben, a zuhanóbombázók a védők evakuálására készülő brit hajók ellen fordultak. Támadásaik nyomán kilenc hadihajó elsüllyedt, 15 pedig súlyosan megrongálódott.

Hans-Ulrich Rudel, a világháború leghíresebb Stuka-pilótája 1938-ban került az egyik legelső Stuka-század állományába, de katonai karrierje rosszul indult. Lassan tanult, és társai körében nem tett szert túlságosan nagy népszerűségre azzal, hogy kivonta magát a háború előtti Luftwafféra jellemző lármás szórakozásokból. Emellett a 32 éves Rudel nem ivott, nem dohányzott, és minden szabadidejét sportolással Töltötte, így társai örömmel fogadták, amikor néhány hónap múlva áthelyezték a felderítőkhöz. A lengyelországi hadjáratban felderítőpilótaként repült, de utána egyből kérte visszahelyezését a Stukákhoz. Ez meg is történt, így viszont a franciaországi hadjáratban nem vehetett részt, hiszen éppen akkor folyt zuhanóbombázó-kiképzése. Akiképzés befejeztével az egyik legnevesebb Stuka-ezredhez, az I. világháború legendás német vadászpilótájáról, Max Immelmannról elnevezett StG 2-höz (2. zuhanóbombázó-ezred) került. Rudel az ezreddel azonban sem a görögországi, sem a krétai hadműveletben nem repülhetett, mert szóváltásba keveredett parancsnokával, aki büntetésből földi szolgálatra vezényelte a szerelők közé.

RUDEL A KELETI FRONTON

Rudel ezután mindent megtett azért, hogy ismét repülhessen, és végül egy barátja, az ezred egyik századparancsnoka segítségével ez sikerült is neki: a földi szolgálat szüneteiben a századparancsnok kísérőjeként szállhatott fel bevetésekre. Ilyen módon Rudel a Szovjetunió elleni támadás első napjától kezdve szinte mindennap repült, kivéve a kórházban töltött időszakokat és amikor a Führer személyesen tüntette ki főhadiszállásán. Az ezred 1941 nyarán rengeteg bevetést teljesített a Közép hadseregcsoport Szmolenszk és Moszkva felé előretörő páncélosainak támogatására. Rudel eközben egyre nagyobb hírnevet szerzett magának azzal, hogy még a legnehezebb körülmények között is igyekezett bombáit pontosan célba juttatni, ezért mindig csak az utolsó pillanatban kapta fel gépét a zuhanásból.

1941 augusztusában az StG 2-1 az Észak hadseregcsoporthoz helyezték át, ahol a Leningrádot ostromló német csapatok támogatására vetették be. Egyik legfontosabb feladatuk a Finn-öbölben csapdába esett szovjet hadihajók elpusztítása voll, amelyek nagy űrméretű hajóágyúikkal gyakran lőtték a város külső kerületeiben lévő német egységeket. Különösen nagy veszélyt jelentett a 26 416 t-s Marat csatahajó. Az ezred első támadását szeptember 21-én hajtotta végre, de az 500 kg-os bombák nem tudták áttörni a csatahajó vastag páncélzatát. Rudel hiába verekedte át magát 1000 légvédelmi ágyú tűzfüggönyén, és hiába találta telibe a hajót, az ő bombája sem tudott komolyabb károkat okozni.

A következő támadásra az 1000 kg-os bombák megérkezését követően került sor Rudel vezetésével, aki rá jellemző módon az utolsó pillanatig célkeresztjében tartotta a csatahajót, és csak 300 m magasságban oldotta ki bombáját, amely átszakította a fedélzetet, és telibe találta a lőszerraktárt. Rudel olyan erővel rántotta fel a gépét, hogy elsötétült körülötte a világ, így nem láthatta, ahogy a Marat izzó pokollá változott támadása nyomán. Végül alig 4 m-rel a víz fölött sikerült száguldó Stukáját egyenesbe hoznia, miközben három szovjet vadászgép csapott le a német gépekre. A vadásztámadás ellenére Rudelnek sikerült épségben hazajutnia, és a Marat elsüllyesztéséért Lovagkereszttel tüntették ki.

Az 1941/42 telén indított szovjet ellentámadás alatt az Immelmann ezred a Közép hadseregcsoport frontszakaszán igyekezett a friss hadosztályokkal támadó Vörös Hadseregnek minél nagyobb veszteségeket okozni. Amikor a szovjet harckocsik egy csoportja áttörte a német védővonalat és lerohanással fenyegette az ezred repülőterét, Rudel vezetésével a Stukák megállították az ellenséget, és a Das Reich Waffen-SS-hadosztály megérkezéséig három napon át sakkban tartották a szovjet harckocsikat. Addigra Rudel már több mint 500 felszállást teljesített, és hamarosan Németországba rendelték egy új Stuka-század kiképzésére. Ő azonban nem akarta otthagyni a frontot, ezért összeköttetéseit kihasználva elérte, hogy századával együtt Dél-Oroszországba helyezzék át a kaukázusi olajmezők megszerzését célzó német támadás légi támogatására. Javában dúlt a sztálingrádi csata, amikor Rudel sárgaságot kapott, és kórházba küldték, de ő néhány napnyi távoliét után saját felelősségére otthagyta a betegágyat, és visszatért ezredéhez, ahol azonnal rábízták az egyik század parancsnokságát. 1942/43 telének eseményei komoly erőpróba elé állították az Oroszország déli részén küzdő Luftwaffét. Miközben a szovjet harckocsik bekerítették a Sztálingrádnál küzdő 6. hadsereget, a Rudeléhez hasonló Stuka-századok mindent megtettek, hogy feltartóztassák a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A nyugat felé haladó szovjet támadók egymás után foglalták el a német repülőtereket, sorozatos áttelepülésekre kényszerítve ezzel a zuhanóbombázókat, amelyek így rövid hatótávolságukból kifolyólag egyre kevésbé lehettek Paulus hadseregének segítségére.

AZ “ÁGYÚS MADÁR”

1943 elején Rudelt Németországba vezényelték, ahol az első kísérleti páncélvadász Stuka-alakulat felállításával és vezetésével bízták meg. A 37 mm-es, szárny alatti ágyúi miatt „ágyús madárnak” nevezett új Ju 87Gl-esekkel felszerelt század hamarosan a Krímbe települt át, hogy segítsen visszaverni a szovjetek partraszállási kísérletét a Kubán-félszigeten. Az ágyúval felszerelt Stukák rendkívül sikeresnek bizonyultak a csapatokat és utánpótlást szállító, partra szálló hajók ellen. Rudel egymaga 70 darabot süllyesztett el, amiért a Führertől megkapta a tölgyfalombot Lovagkeresztjéhez. Ezután visszakerült az StG 2-eshez, és az „ágyús madarakkal” repülő század parancsnokává nevezték ki – éppen időben ahhoz, hogy részt vehessen az 1943. júliusi Citadella hadműveletben.

Az offenzíva déli szárnyán támadó II. SS-páncéloshadtest támogatására rendelt századnak a várt módon már az első naptól kezdve rengeteg dolga akadt. Rudel Stukái a német páncélosok előtt repülve sorra indították támadásaikat a frontra igyekvő szovjet harckocsi-erősítések ellen. A századparancsnok és kísérője T-34-esek tucatjait semmisítette meg. Volt olyan nap. amikor Rudel egyetlen nap alatt 12-1 lőtt ki. A Stuka-pilóták addigra már kitapasztalták, hogy melyek a szovjet harckocsik legsebezhetőbb részei (motortér és a torony teteje), és mindig azokra tüzeltek. A harckocsik kipufogóiból kiömlő füst jelentősen megkönnyítette a célzást, és ha a 37 mm-es lövedékekkel sikerült eltalálni a motort, a harckocsi általában hatalmas robbanással izzó ronccsá változott. A szovjetek azon szokása, miszerint a harckocsik hátuljára tartalék üzemanyaggal teli póttartályokat szereltek, megkönnyítette a Stukák dolgát. A minél nagyobb hatékonyság érdekében Rudel 15 m-es támadási magasságot javasolt pilótáinak, ilyen magasságból ugyanis a lassan repülő német gépeknek elegendő idő állt rendelkezésre a pontos célzáshoz.

Az „ágyús madarak” támadása nemcsak a szovjet harckocsikra, hanem a legénység és a harckocsik hátulján utazó gyalogosok harci moráljára is pusztító hatással volt. Ellenlépésként a szovjetek azzal próbálkoztak, hogy légvédelmi tüzérségüket szorosan a harckocsik mellé rendelték, de Rudel ekkor néhány, bombákkal és géppuskákkal felfegyverzett zuhanóbombázót küldött a célterület fölé. Miközben a Ju 87G1-esek támadáshoz készülődtek, a magasban érkező Stukák rácsaptak a tüzet nyitó szovjet légvédelmi ütegekre, és bombáikkal, illetve géppuskáikkal megsemmisítették azokat. Emellett ezek a gépek jelezték a többieknek, ha a keleti front teljes hosszában egyre aktívabbá váló Vörös Légierő gépei téltűntek a közelben. A Stukák támadásának összehangolásával valóban jó eredményeket ért el Rudel százada, de a heves elhárítótűz következtében a gépek rendszerint még így is számtalan golyó ütötte lyukkal tértek vissza repülőterükre.

Miután Hitler kurszki támadása kifulladt, a szovjetek nagyszabású ellentámadást indítottak az Orjolnál csoportosuló német egységek északi szárnya ellen, és napokon belül széles arcvonalon áttörték azt. Rudel századát rohamtempóban a helyszínre vezényelték, hogy próbálja meg megállítani vagy legalább lassítani a nyugat felé özönlő szovjet harckocsik előretörését, időt adva ezzel a szárazföldi erősítések felfejlődéséhez és a frontvonal stabilizálásához. A századparancsnok gépét az egyik támadás során több találat érte, de sikerült a német vonalak mögött kényszerleszállást végrehajtania és visszatérnie századához. A szovjetek szakadatlan támadása komoly erőpróba elé állította az egész Immelmann ezredet. Rudelt ezekben a harcokban nevezték ki a 3. Gruppé (csoport) parancsnokává, mivel annak parancsnoka egy bevetés során életét vesztette. Addigra az új Gruppenkommandeur (Grw£>/?e-parancsnok) közel 1500 bevetést teljesített és 60 szovjet harckocsit lőtt ki, amiért megkapta a kardokat Lovagkeresztjéhez.

fent ju 87D-kötelék a Dnyeper fölött, 1943-ban. Az egyik legkiforrottabbnak tekinthető D változat 1800 kg bombát vihetett magával, de szükség esetén mindkét szárny alá fel lehetett függeszteni egy hat géppuskát és két 20 mm-es gépágyút tartalmazó fegyvergondolát is.

1943 őszét-telét a Gruppé Ukrajnában töltötte, ahol a szovjet téli támadás idején sokszor mentették meg a német hadseregeket a teljes katasztrófától. Beavatkozásuk különösen a Kirovográdért dúló ütközetben bizonyult döntőnek november folyamán, amikor a Stukák több száz T-34-es támadását verték vissza. Rudel és alakulatának pilótái ekkorra

fent Egy Ju 87D-t bombákkal szerelnek fel, mielőtt támadásra indulna észak-oroszországi célpontja ellen 1943/44 telén. Leningrád fölött az első Stukák 1941 végén jelentek meg.

már valódi nemzeti hősökké váltak. Nap mint nap hallani lehetett róluk a rádióban, és az újságok is beszámoltak a növekvő számú megsemmisített szovjet harckocsikról, a Stukák által visszavert támadásokról és a pilóták kitüntetéseiről. A közkatonák Rudel Stukáit csak „harctéri tűzoltóbrigádként” emlegették, melyet mindig a frontvonal legveszélyeztetettebb részén vetettek be. Miközben más Stuka-alakulatok Ju 87-eseiket kétmotoros, 75 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt Henschel Hs 129-esekre vagy a Locke-Wulf Fw 190-es csatarepülő-változatára cserélték le, addig Rudel ragaszkodott a jól bevált, megbízható Stukákhoz. [A szerző itt téved, a 75 mm-es ágyúval ugyanis csupán néhány példányt szereltek fel, gyakorlatilag kísérleti jelleggel. A Stuka-századokból átképzett Henschel-századok zöme jóval kisebb kaliberű fegyverekkel rendelkező Hs 129-esekkel repült. – A ford. megjegyzése.] Százada legtöbbször repülőtérnek alig nevezhető front közeli mezőkről, tisztásokról, szántóföldekről indult „harckocsivadászatra”, és Rudelnek minden vezetői erélyére szüksége volt ahhoz, hogy tartsa a lelket szerelőiben, akik a dermesztő hidegben szinte pótalkatrészek, szerszámok és egyéb szükséges berendezések nélkül is újra és újra repülőképes állapotba hozták a sérült gépeket. Stukái élén Rudel rettenthetetlennek tűnt, ahogy egyik rácsapást a másik után hajtotta végre a szovjet páncélosok ellen. Találatot kapott gépével egyszer ellenséges területen kellett kényszerleszállást végrehajtania, de valahogy sikerült átjutnia a német oldalra. Egységéhez való visszatérését követően 1944 márciusában századával sikeres támadást hajtott végre egy Dnyeper felett átívelő híd ellen, ám ekkor hirtelen 20 szovjet vadászgép támadt rájuk. Miután a század egyik szétlőtt Stukája a szovjet oldalon hajtott végre kényszerleszállást, Rudel leszállt mellé, hogy felvegye a személyzetet, gépe azonban beleragadt a sárba, és nem tudott újból felszállni. Rudel két katonájával együtt orosz fogságba esett, ahonnan azonban sikerült megszökniük. Végül egy folyó átúszása és 50 km gyaloglás után elérték saját vonalaikat, és hamarosan ismét repülhettek.

Rudel Ju 87G1-esével fokozatosan az ellenséges harckocsik megsemmisítésének specialistájává vált, 1944 augusztusára az általa elpusztított páncélosok száma elérte a 320-at. 1944 júliusában a Közép hadseregcsoport összeomlása miatt az Immelmann ezred északnak, a Kur-földnyelv felé vonult vissza, ahol elkeseredett harcokat folytattak a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Októberben Rudelt alezredessé léptették elő, és kinevezték az Immelmann ezred parancsnokává, ünnepelni viszont nem sok ideje maradt, mert megérkezett az áttelepülési parancs Magyarországra. Itt a Waffen-SS hadosztályait kellett támogatniuk az ostromlott Budapestet védő 100 000 fős sereg felmentési kísérletében. Ekkoriban már a szovjet vadászok uralták a légteret a keleti front teljes hosszában, ami különösen veszélyes vállalkozássá tette a lassú Stukák bevetését. Néhány nap leforgása alatt Rudel gépét kétszer lőtték le, de ő begipszelt lábbal ismét felszállt „ágyús madarai” élén. A több mint 2400 bevetés alatt 463 szovjet harckocsit elpusztító Rudelt 1945 januárjában Hitler a tölgyfalombbal, kardokkal és gyémántokkal ékesített Lovagkereszttel tüntette ki. A Führer a legnagyobb német katonai kitüntetés átadásakor megpróbálta eltiltani az ezredparancsnokot a további repülésektől, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérhessen alakulatához, és továbbra is velük együtt indulhasson harcba.

Magyarországról az StG 2-t németországi repülőterekre helyezték át, hogy onnan felszállva próbálja meg megállítani a Sziléziába betört szovjet harckocsik előrenyomulását. A Stukák támadásai nyomán sok bekerített német alakulatnak sikerült nyugat felé kitörnie, és elkerülnie a szovjet hadifogságot. Amikor 1945 februárjában a Vörös Hadsereg hídfőt létesített az Odera nyugati partján, Rudel Stukái ismét támadásba lendültek. Ő maga ezúttal négy harckocsit lőtt ki, mielőtt egy szovjet vadász alulról meg nem sorozta a gépét. Szitává lőtt Stukájával ezután sikerült visszatérnie repülőterére, ahonnan egy új géppel azonnal felszállt, és több mint egy tucat Joszif Sztálin harckocsit pusztított még el. Nem sokkal később egy újabb bevetés során a szovjet légvédelem telibe találta Rudel gépét, amely ennek következtében a levegőben darabokra robbant. Az ezredparancsnok egy tábori kórházban tért magához, és ott tudta meg, hogy bal lábát amputálni kellett. Habár orvosai szerint repülős pályafutása ezzel véget ért, a Harmadik Birodalom legjobb Stuka-pilótájának erről egészen más elképzelései voltak: hat hét múlva már újból bevetésre szállt fel Csehszlovákiából. 1945 májusában, Németország kapitulációját követően az Immelmann ezred maradványai parancsnokuk vezetésével az amerikaiak kezén lévő délnémet országi repülőterekre repültek, ahol megadták magukat.

MODERN “TANKGYILKOSOK”

Hans-Ulrich Rudel alapvető szerepet játszott a máig használatos, harckocsik ellen kifejlesztett, gépágyúval felfegyverzett csatarepülőgépek harcászatának kidolgozásában. Stukáinak kurszki sikerei pedig komoly inspirációként hatottak az A-10-es Warthog (VaraCskos disznó) „tankgyilkos” repülőgép kifejlesztéséhez. A gyakorlatilag egy hétcsövű, 30 mm-es gépágyú köré épített, nagy sérülésállóságú gépet az Egyesült Államok Légiereje (USAF) a hidegháború csúcspontján rendszeresítette a Közép-Európában állomásozó hatalmas mennyiségű szovjet harckocsi ellensúlyozására.

Rudel egyike volt Németország legkiválóbb katonai parancsnokainak. Azt vallotta, hogy minden parancsnok legfontosabb kötelessége embereit személyesen harcba vezetni, ezért amikor csak tehette, Stukái élén indult bevetésre. Ezzel igencsak feladta a leckét azoknak, akik eredményességben megpróbálták felvenni vele a versenyt. 2530 bevetés alatt összesen 517 szovjet harckocsit semmisített meg – ez a mennyiség öt teljes harckocsihadtestnek felelt meg. Emellett elsüllyesztett egy csatahajót, egy cirkálót, 70 partra szállító járművet, valamint elpusztított 800 teherautót, 150 tüzérségi löveget, számtalan bunkert, hidat és utánpótlási raktárt, illetve kilenc igazolt légi győzelmet aratott. Minderre ráadásként öt pilótáját mentette ki az ellenséges vonalak mögül. Rudel gépét a szovjet légvédelem harmincszor lőtte le, ezek során ötször sebesült meg.