3. fejezet – A Leibstandarte-SS Adolf Hitler

Adolf Hitler testőrsége, amely a náci párt vezéreinek védelmét ellátó keményöklű utcai harcosokból alakult az 1920-as években, a II. világháborúban Németország egyik legjobb páncéloshadosztályává vált. „Sepp” Dietrich parancsnoksága alatt a hadosztály tevékeny részt vállalt a keleti front összeomlásának megakadályozásában 1943 és 1944 folyamán. A Führer által legyőzhetetlennek tartott egység katonái végül megkeseredve, kiábrándultan fejezték be a háborút, miután legfőbb vezérük is ellenük fordult.

A Leibstandarte-SS Adolf Hitler – az első olyan Waffen-SS-alakulat, amely a Harmadik Birodalom Führerének nevét viselte – megalakulásától számítva nyolc év alatt egy kis létszámú, a politikai ellenfelekkel utcai csatározásokat folytató test őrségből tapasztalt, gépkocsizó gyaloghadosztállyá fejlődött. Az ezt követő négy évben a hadosztály részt vett Nyugat-Európa és a Balkán elfoglalásában, majd a Szovjetunióban harcolt. A sokszoros túlerővel szembeni kitartásával, fanatizmussal áthatott harci szellemével, megingathatatlan politikai hűségével és harci tapasztalataival a Leibstandarte az elit alakulatok krémjéhez tartozott.

Hitler paranoiás politikai nézetei az 1920-as évek elején alakultak ki, amikor a leendő Führer még csak egy volt a nagyhangú utcai szónokok közül. Németország a forradalom küszöbén állt. Egymást követték a puccskísérletek, miközben a szárnyait bontogató demokratikus rendszer megpróbált úrrá lenni az elvesztett világháborút követő nehézségeken. Az utcai összecsapások elsősorban a Sturmabteilung (SA) – a nácik barnainges „rohamcsapata” – és a kommunisták, illetve a weimari köztársaság rendőrsége között zajlottak. Hitler a kudarcba fulladt 1923. novemberi náci sörpuccs kapcsán meggyőződhetett arról, hogy a hatalom megszerzéséhez és megtartásához elengedhetetlen egy állandóan rendelkezésre álló, megbízható félkatonai szervezet.

Németországban egyre romlott a gazdasági helyzet, és az 1929-es „nagy világgazdasági válság” utóhatásaként hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség. Hitler elérkezettnek látta az időt a cselekvésre: pártja egyre nagyobb támogatottságot szerzett, és a választásokon a hatalom közelébe került. Hitler számára szükségessé vált a korábban eltervezett paramilitáris alakulat felállítása. A Schutzstaffel (SS) – kis létszámú „védőosztag” – eleinte alig több mint 100 fiatalból állt. Ránézésre egyszerű testőröknek látszottak, de valójában ők voltak a náci párt egyedül Hitlernek engedelmeskedő elit katonái. Névsorukat olvasva egymást követik a későbbi Waffen-SS (felfegyverzett SS) kiváló katonái. Parancsnokuk az a Josef „Sepp” Dietrich lett, aki később a Leibstandarte-SS Adolf Hitler hadosztályt, majd az 1945 áprilisában hat Waffen-SS-páncéloshadosztályt tömörítő 6. SS-páncéloshadsereget vezette. A háborúban hírnevet szerzett hadosztály- és ezredparancsnokok közül szintén sokan szolgáltak az első SS-alakulatban. Az itt kialakult szoros bajtársi kötelékek nemcsak a háborút, hanem az azt követő idők megpróbáltatásait is túlélték.

AZ SS FEJLŐDÉSE

Hitler 1933. januári kancellári kinevezését követően azonnal nekilátott hatalma megszilárdításának. Egyik első lépéseként a hírhedt „hosszú kések éjszakáján” leszámolt az SA vezetésével. Az SS tevékeny részt vállalt a tisztogatásban, rengeteg SA-vezető elfogása és meggyilkolása fűződik a nevükhöz. Dietrich személy szerint is fontos szerepet játszott mindebben, elvégre a hitleri rezsim első kivégzéssorozata az ő irányításával zajlott. Németország ezen az éjszakán gyökeresen megváltozott. A törvényeken alapuló parlamenti demokrácia eltűnt. Helyét az elkövetkező 12 évben diktatúra vette át, amelyben az SS Hitler könyörtelen gyilkológépe lett.

Az SS alig pár hónap alatt gyakorlatilag második kormányhatalommá nőtte ki magát. Így a náci párt hatalomból való kiszorítása belülről elképzelhetetlenné vált. A rendőrség, a börtönök, a hírszerzés és a bíráskodás mind az SS meghatározott osztályainak szoros ellenőrzése alá került. A szervezet létszáma hamarosan több százezer taggal gyarapodott, akik mind megingathatatlan hűséggel követték a Führer parancsait.

Németországban egyedül a Wehrmacht rendelkezett elegendő hatalommal a náci rezsim megdöntésére, és az egykori „cseh káplár” érthető módon nem bízott az I. világháború elvesztésével vádolt arisztokrata tisztikarban. A vezérkar politikai súlyának semlegesítése 1933 januárja után szinte azonnal megkezdődött. Hitler elérte, hogy a szárazföldi haderő katonái személyesen neki fogadjanak hűséget esküjükben. A náci eszmékkel nem rokonszenvező „problémás” tisztek vagy Werner von Blomberg tábornagy sorsára jutottak – akit személyét lejárató, minden valóságalapot nélkülöző szexbotrányt követően leváltottak -, vagy hatalmas birtokok adományozásával megvásárolták őket. Mindez azonban nem oszlatta el teljesen a Führer aggodalmát, ezért úgy döntött, hogy elit testőrségére alapozva létrehozza a párt saját haderejét, a Waffen-SS-t. Elképzelései szerint az új Harmadik Birodalom határain belül egyedül ez az erő lett volna hivatott fegyveres akciókat végrehajtani, míg a Wehrmacht szerepe kizárólag külső háborúk megvívására korlátozódott volna.

A Waffen-SS elit szellemiségének kialakulása közvetlenül a létrehozását követően megindult. Minden jelentkezőnek meg kellett felelnie a faji tisztaságra vonatkozó szigorú követelményeknek. Több nemzedékre visszamenőleg igazolniuk kellett, hogy őseik között nincs zsidó. Emellett fizikailag tökéletes kondícióban kellett lenniük, egy tömött fog vagy minimálisan romlott látás már kizáró oknak számított.

A berlini középületek és Hitler védelmére felállított első Waffen-SS-alakulat, a Leibstandarte tagjait a Wehrmacht soraiban csak „aszfaltkatonákként” emlegették, akik parádézáson kívül semmihez sem értenek. Hitler és az SS-t irányító

FENT: Josef „Sepp” Dietrich, a Leibstandarte első parancsnoka az 1 940-es nyugati hadjárat után. Hitlerhez fűződő személyes barátsága biztosította a Leibstandarte önállóságát és gyors növekedését – az alakulat gépkocsizóvá fejlesztését évekkel a Wehrmacht-egységek előtt, már 1934-ben végrehajtották.

Heinrich Himmler azonban azon munkálkodott, hogy a Waffen-SS-t igazi elit gárdává változtassák.

A tiszt- és altisztjelöltek kiképzését, a törzstiszti tanfolyamok beindítását és a logisztika megszervezését olyan tapasztalt törzstisztekre bízták, mint Paul Hausser vagy Willy Bittrich. Nekik köszönhető, hogy a Waffen-SS soraiban a náci birodalmat átszövő politikai „haverszellem” helyett mindvégig a katonai erények és a fegyelem dominált.

Az első SS-Standarték (ezredek) eleinte csupán könnyű fegyverzettel rendelkező gyalogosegységek voltak, de Hitler eltökélte, hogy elit gárdáját a lehető legjobb fegyverekkel és felszereléssel látja el. Ennek megfelelően a Waffen-SS raktárai rövid időn belül géppuskákkal, aknavetőkkel, könnyű tüzérségi ágyúkkal és páncélgépkocsikkal teltek meg. Így az 1930-as évek végére a II. világháborúban közkeletűvé vált neveket (Leihslandarte, Totenkopf stb.) viselő SS-Standarték jól felszerelt gépkocsizó alakulatokká fejlődtek.

Ahogy közeledett a háború kirobbanásának ideje, Hitler az SS-ezredeket egyetlen hadosztályba (SS-VT) vonta össze, melyet a Lengyelország elleni hadjáratban tervezett először bevetni. A Führer azt remélte, hogy a fajikig alsóbbrendű (Untermensch) lengyelekkel szemben a hadosztály dicsőségesen fog bemutatkozni.

1939. szeptember 1-jén az SS-VT a Dél hadseregcsoport kötelékében indult támadásra. A lengyelek helyenként erős ellenállást fejtettek ki, és bár Hitler lelkesedéssel beszélt elit Katonái teljesítményéről, az SS-ezredek jelentős veszteségeket szenvedtek.

1940 tavaszán a Waffen-SS-Sturmgeschützékat StuG III-as rohamlövegegységekkel ellátott, teljes értékű gépkocsizó gyalogezredekké bővítették. Hitler kedvenc ezrede, a Leibstandarte nyugaton a Hollandián és Belgiumon keresztül előretörő páncéloshadosztályok támogatását kapta feladatul. Itt történt, hogy a Wilhelm Mohnke SS-Hauptsturmführer (százados) parancsnoksága alatt álló különítmény a britekkel történt összecsapás után 80 foglyul ejtett katonát lemészárolt.

Hitler ismét káprázatosnak ítélte SS-katonái teljesítményét, és négy új hadosztályt (Leihstandarte, Das Reich. Totenkopf és Wiking) hozott létre, amelyek a Waffen-SS további növekedésének magját alkották. A Wehrmacht mellett fokozatosan kiépülő, 1945-re 35 hadosztályt számláló hitleri “magánhadsereg” parancsnokainak zöme e négy hadosztály risztjei közül került ki.

1941 áprilisában a Leibstandarte jugoszláviai és görögországi teljesítménye komoly visszhangot váltott ki a Wehrmacht főparancsnokságán belül. Az SS-hadosztály ugyanis olyan harcászati érzékről és hatékonyságról tett tanúbizonyságot, amely elismerésre késztette a hadsereg tisztjeit, és bizonyságul szolgált arra, hogy a Leibstandarte egyáltalán nem csak a parádézáshoz ért.

1941 júniusában Dietrichnek a Szovjetunió ellen felvonuló hadosztálya 10 796 katonából állt. Rajtuk kívül a Das Reich, a Totenkopf és a Wiking szintén kivette részét a harcokból, melyek során a német csapatok mélyen betörtek a szovjet vonalak mögé. Hitler kijelentését, miszerint a keleti háború a német nép életterének (Lebensraum) megteremtéséért folyik, a Waffen-SS katonái lelkesedéssel fogadták, és tömegével végezték ki a szovjet hadifoglyokat. Emellett segítséget nyújtottak az SS-Einsatzgruppéknak („bevetési csoportoknak” nevezett kivégzőosztagok) az elfoglalt területek zsidóságának likvidálásához is.

A Barbarossa-hadműveletben a Leibstandarte a Dél hadseregcsoport alárendeltségében indult támadásra Ukrajnán át. Hiába ejtettek azonban fogságba több százezer oroszt Kijev környékén kialakított hatalmas katlanjaikban, a tél közeledtével a németek egyre erősödő szovjet ellenállásba ütköztek. „Sepp” Dietrich emberei hamarosan védelembe mentek át, és a tél folyamán szívósan tartották állásaikat a Don melletti Rosztov körül.

Hitler a nácikra jellemző önteltségéből fakadóan hitt abban, hogy hadseregei ősszel végleg legyőzik a szovjeteket, ezért a csapatokat nem látták el téli ruházattal és felszereléssel, így amikor beköszöntött a kegyetlen orosz tél, csak az olyan alakulatok, mint a Leihstandarte, a Das Reich és a Totenkopf kitartásán múlott, hogy nem omlott össze az egész keleti front. Tavaszra a helytállásukkal hírnevet szerzett Waffen-SS-egységek megtizedelődtek: a Szovjetunió ellen induló 160 405 SS-katonából november közepére 36 517 meghalt, megsebesült, vagy eltűnt.

balra: az SS-páncéloshadosztályok felderítő zászlóaljait ilyen oldalkocsis motorkerékpárokkal látták el a páncélautók és a lövészpáncélosok mellett. 1944-re már minden páncéloszászlóalj vagy 40 darabbal rendelkezett belőlük.

Az 1941. decemberi visszavonulás Moszkva alól tovább erősítette Hitler bizalmatlanságát a Wehrmacht iránt, ezért a Wikingen kívül mindhárom SS-hadosztályt kivonták a frontról, és Franciaországba helyezték, ahol páncélgránátos-hadosztályokká alakították őket. Mindhárom hadosztály egy-egy páncélosezredet kapott, ezzel gyakorlatilag egyenértékűvé váltak a Wehrmacht páncéloshadosztályaival.

lent: A Leibstandarte egyik Tiger I. Ausf. E harckocsija a normandiai fronton. 1942-ben a hadosztályt páncélgránátossá szervezték át, de valójában egy teljes páncélosezreddel rendelkezett (mint a páncéloshadosztályok), amelynek részét képezte egy Tiger harckocsikkal felszerelt nehézpáncélos-zászlóalj is.

1942 nyarát és őszét a Paul Hausser parancsnoksága alatt frissen felállított SS-páncéloshadtest részeit képező Leibstandarte, Das Reich és Totenkop/hadosztályok átszerveződéssel és felkészüléssel töltötték. Bevetésükre azután került sor, hogy Paulus tábornok 6. hadseregét Sztálingrádnál a szovjet ellentámadás 1942 novemberében bekerítette. Hausser hadtestét Dél-Oroszországba vezényelték, és a csapdába esett 230 000 ember felmentésére utasították. Mondani sem kell, hogy a feladat meghaladta az SS-páncéloshadtest képességeit. A Sztálingrád körüli szovjet gyűrű áttörése nem sikerült, sőt az SS-hadosztályok Harkovba szorultak vissza, ahol a bekerítést csak úgy tudták elkerülni, hogy Hausser Hitler utolsó emberig tartó védekezésre felszólító parancsa ellenére engedélyezte a visszavonulást. Szinte alig hagyták maguk mögött az ukrajnai nagyvárost, Dietrich a hadosztályával együtt ismét a harcok sűrűjében találta magát. Erich von Manstein tábornagy, a Dél hadseregcsoport rátermett parancsnoka ugyanis az előretörő szovjet harckocsioszlopok ellen elsöprő erejű ellentámadást indított, amelynek élét a Leibstandarte képezte. A hadosztály Pz IV-esei és Tiger harckocsijai több száz T-34-est lőttek ki, és szovjet katonák ezreit ölték meg. Hausser hadteste 1943 márciusában a Leibstandarte vezetésével visszafoglalta Harkovot, és ezzel a Führer szemében jóvátette a város korábbi feladásával elkövetett hibát.

Négy hónappal később Kurszknál szintén Hausser hadosztályai vezették a támadást. Több mint egyheti kemény küzdelem után a szovjet védelem még mindig kitartott, és a németek a keleti front majdnem teljes hosszában védelemre kényszerüllek. A hadtörténelem legnagyobb páncélosütközetére július 12-én került sor Prohorovkánál, ahol a szovjet 5. gárda harckocsihadserege ellentámadást indított az észak felé törő német páncélosok ellen. A csapás fő súlya a német csapatok élén haladó Leibstandartéra zúdult, amelynek 70 harckocsija és rohamlövege szállt szembe a rohamozó 800 szovjet harckocsival. Az egész nap dúló ütközetben a hadosztály több mint 200 ellenséges harckocsit pusztított el.

Miután a szövetségesek júliusban partra szálltak Szicíliában, a Leibstandartét Olaszországba helyezték át, novemberben azonban ismét a keleti frontra vezényelték, hogy segítsen megerősíteni az egyre jobban roskadozó keleti frontot. Az elkövetkező négy hónapban a hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, miközben megpróbálta egyben tartani a Dél hadseregcsoport arcvonalszakaszát. Novemberben vezetésükkel ellentámadás indult Kijev visszafoglalására, de a decemberi nagy szovjet harckocsitámadás védelembe kényszerítette őket. Amikor 1944 februárjában Korszuny-Cserkasszinál 50 ()()() német katonát bekerítettek a szovjetek, a Leibstand-arte haladt a kudarcra ítélt felmentési kísérlet élén. Alig néhány hét múlva maga a hadosztály került katlanba Kamenyec-Podolszknál. Innen csak azért sikerült kijutniuk, mert Von Manstein a bekerítést Hitler parancsát megszegve „mozgó katlanná” alakította, így folyamatosan harcolva sikerült saját vonalaikat elérniük.

SS-PÁNCÉLOSHADOSZTÁLYOK

Látva SS-hadosztályainak harkovi sikerét – szemben a Wehrmacht páncéloshadosztályai által Sztálingrád felmentésére indított támadás kudarcával – Hitler 1943 tavaszán a Waffen-SS páncéloserőinek bővítése mellett döntött. Ennek értelmében került felállításra az I. Leibstandarte SS-páncéloshadtest a Führer kedvenc parancsnokának, „Sepp” Dietrichnek az irányításával. A hadtesthez a Leibstandarte mellett egy új hadosztály tartozott, melyet a Hitlerjugend (náci ifjúsági szervezet) tagjaiból terveztek feltölteni. Mind a hadtest, mind az új hadosztály tiszti és legénységi állományának tapasztalt magját a Leihstandarte adta. Az új alakulatok kiképzése, ütőképes hadtestté formálása 1943 őszén már javában folyt Belgiumban, a Leihslandarte viszont csak a következő év tavaszán tudott csatlakozni hozzájuk, amikor végre kivonták a keleti frontról.

lent Keretantennával felszerelt Sd.Kfz. 250/3-as rádiós lövészpáncélos harcjármű a Leibstandarte páncélgránátos-hadosztály állományából. A kép valahol a keleti fronton készült.

fent: A téli ködből előbukkanó Leibstandarte-harckocsi Panzer IV Aust. G vagy H típusú. A Tigerekről és Pantherekről áradozó propaganda ellenére a Wehrmacht és a Waffen-SS páncéloshadosztályainak gerincét a Panzer IV-esek alkották.

1943 őszén új jelölési rendszert vezettek be: a páncélgránátos-hadosztályokat hivatalosan páncéloshadosztályokká nevezték át. Így a legelső Waffen-SS-alakulat jelölése 1. Leibstandarte-SS Adolf Hitler (röviden LSSAH) SS-páncéloshadosztály lett.

A Waffen-SS új páncélosalakulatainak feltöltése eleinte lassan ment, mivel az újoncok és a felszerelés apránként érkezett. A tél közeledtével azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a britek és az amerikaiak franciaországi partraszállása rövid időn belül be fog következni, ezért a kiképzés és a feltöltés üteme felgyorsult. Hamarosan új harckocsik, lövészpáncélosok és egyéb felszerelés özönlött nyugat felé.

A keleti front harcaiban megtépázott Leibstandartét 1944 tavaszán helyezték át feltöltésre Franciaországba, ahol kiemelt szerepet szántak neki a szövetséges partraszállás meghiúsításában. A hadosztály maradványainak valóban szükségük volt a pihenésre és az újjászervezésre; az éhező, tetves katonáktól szedett-vedett fegyvereik és járműveik megtisztításánál és megjavításánál többet nem nagyon lehetett elvárni.

Hogy a hadosztályt mihamarabb harcképes állapotba hozzák, a Waffen-SS utánpótlási és ellátórendszere teljes sebességre kapcsolt. A hadosztály katonákkal és eszközökkel való feltöltése gyors ütemben haladt, de az idő rövidsége miatt a frissen besorozott fiatal újoncok és a Luftwaffe, illetve a haditengerészet állományából áthelyezettek felkészültsége komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Ezek a katonák harcértékben meg sem közelítették azokat az önkénteseket, akik a háború elején csatlakoztak az elit SS-hadosztályokhoz. A Leihstandarte veteránjainak szinte a semmiből, alapvető katonai ismeretekkel kellett kezdeniük a kiképzést, ugyanakkor az újoncokba bele kellett nevelni a hadosztály alkotta összetartozó „nagy család” különleges szellemiségét is.

1944 tavaszának végére a szövetséges partraszállás ellen felsorakoztatott öt páncélos- és egy páncélgránátos-Waffen-SS-hadosztályt a lehető legkorszerűbb fegyverekkel látták el. Harckocsijaik zömét Pz V-ös Pantherek alkották: ez a típus döntött páncélzatával, széles lánctalpaival és nagy erejű 75 mm-es lövegével tűzerő, manőverezőképesség és védettség terén egyaránt messze felülmúlta az összes ellenséges harckocsit. A szövetségesek legnagyobb számban alkalmazott harckocsiját, a Shermant például 2000 rn távolságból könnyedén ki tudta lőni, míg annak 500 rn-re meg kellett közelítenie a német páncélost, ha eséllyel akart szembeszállni vele. A könnyebb Pz IV-es már inkább egyenrangú ellenfélnek számított, de a német harckocsi 75 mm-es lövege továbbra is jelentős fölényt biztosított a Shermanekkel szemben. Ráadásul a Pz IV-est kötényzettel látták el az üreges töltetű lövedékeket tüzelő páncélöklök és PIAT páncéltörők hatásának semlegesítésére. A Panthereket és a Pz IV-eseket a Waffen-SS-hadosztályok páncéloszászlóaljaiba szervezve vetették harcba.

A német páncélosok közül a híres 88 mm-es löveggel felszerelt Tiger 1-es harckocsi tett szett a legfélelmetesebb hírnévre. 100 mm vastagságú elülső páncélzatával szemben az ellenséges páncéltörő ágyúk többsége hatástalannak bizonyult. Csak a britek 17 fontos ágyúja tudta átütni ezt a páncélzatot forradalmian új, leválóköpenyes volfrámlövedékével. 1943 folyamán a Tiger harckocsikat az SS-páncélgránátos-hadosztályok kötelékében, nehéz páncélosszázadokba szervezve vetették be, később azonban önálló zászlóaljakat szerveztek belőlük. A Königstiger (Tiger II-es) 1944 őszén jelent meg a csapatoknál.

Mindemellett a Waffen-SS páncéloshadosztályai számos Jagdpanzer IV-es, StuG III-as és Marder páncélvadász harcjárművel rendelkeztek, melyek harckocsialvázra épültek ugyan, de nem rendelkeztek forgó toronnyal. A páncéltörő löveget magába a harckocsitestbe építették be, ez könnyen álcázható, ideális védelmi fegyverekké tette a páncélvadászokat. [A valóságban a löveget csak a Jagdpanzer IV-es és a StuG III-as esetén építették a harckocsitestbe, a Marder sorozatban a löveget a testre szerelték rá egy nyitott küzdőtérrel. – A ford, megjegyzése.] A vastag, döntött páncélzatú Jagdpanzer IV-es a Pz IV-es alvázára épült, és ugyanazzal a hosszú csövű 75 mm-es ágyúval rendelkezett, mint a Panther. Az elavult Pz III-as alvázán kialakított StuG III-as 75 mm-es ágyúja szintén hatásos fegyvernek számított. A cseh Panzer 38(1) felhasználásával készült könnyűpáncélzatú Marder páncélvadász harckocsi fő fegyvere a szovjetektől zsákmányolt, 76,2 mm-es kiváló páncéltörő ágyú volt. [ A Mardernek valójában három sorozata létezett, minden sorozat más harckocsialvázon alapult: a Marder 1-es zsákmányolt francia harckocsikon, a Marder Il-es a Panzer II-esen, míg a Marder III-as a Panzer 38(t)-n. Az alkalmazott lövegek is természetesen többfélék lehettek, még egy sorozaton belül is (pl. Marder II-esek 50 mm-es és 75 mm-es löveggel egyaránt lélezlek). -A ford. megjegyzése.]

Egy SS-páncéloshadosztály alá két (gépesített) páncélgránátos-ezred tartozott. Mindegyik ezred rendelkezett egy Marderekkel vagy PaK 40-es ágyúkkal felszerelt páncéltörő századdal, a páncélgránátos-századokat pedig bőségesen ellátták az amerikai bazooka mintájára készült, Panzerschreckask (páncélrém) nevezett, vállról indítható páncéltörő fegyverekkel, illetve az „egyszer használatos” Panzerfaustokkal (páncélököl). Ezekkel felszerelve minden század komoly páncéltörőerőt képviselt.

Egy páncélgránátos-zászlóaljat minden hadosztályban Sd.Kfz. 251-es lövészpáncélosokkal (Schützenpanzerwagen, röviden SPW) szereltek fel, melyek révén a zászlóalj lépést tarthatott a támadó harckocsikkal. A többi öt zászlóaljat egyszerű, páncélzat nélküli teherautókban szállították. A hadosztály felderítő zászlóalját szintén páncélozott szállító harcjárművekkel és Marderekkel látták el.

A WAFFEN-SS HARCÁSZATA

A keleti fronton szerzett tapasztalataik birtokában a Waffen-SS páncéloshadosztályai a világ legütőképesebb páncélosalakulataivá fejlődtek. Olyan parancsnokok irányításával, mint Hausser. Dietrich, Kurt „Panzer” Meyer vagy Joachim Peiper, a hadosztályok valóban mestereivé váltak a harcnak.

A németek harcászatában központi helyet foglaltak el az összfegyvernemi harccsoportok (Kampfgruppe). A szövetséges hadseregekkel szemben a Waffen-SS alakulatainál rutinfeladatnak számított, ha harckocsikból, páncélgránátosokból, páncéltörőkből, felderítőkből és tüzérségből egyetlen parancsnok irányítása alatt gyorsan harccsoportot kellett szervezni. A harccsoportok mérete és felépítése sohasem előre meghatározott mintát követett, hanem az adott feladathoz és a szemben álló ellenség erejéhez igazodott.

Az SS-katonák közötti szoros „családi” összetartozás ráadásul ezeket a harccsoportokat még hatékonyabbá tette. A tisztek évek óta ugyanazokkal szolgáltak együtt, ismerték egymást, könnyen együtt tudtak működni. A Waffen-SS-harccsoportok rövid, rádión adott szóbeli parancsok alapján is képesek voltak bonyolult hadmozdulatok végrehajtására, s ezekkel gyakorta mentették meg a német csapatokat a teljes összeomlástól. A szövetségeseknél ez a parancsnoklási módszer elképzelhetetlen lett volna, náluk minden formálisan, az előírásoknak megfelelően zajlott, ami megnehezítette a német Kampfgruppékéhez hasonló feladatok gyors végrehajtását.

A német parancsnoklási rendszert a célorientáltság jellemezte. A parancsnokok csupán az elérendő célt kapták meg, a végrehajtás mikéntjében nem kötötték meg a kezüket. Ha védekezniük kellett, mindig meghatároztak egy „súlypontot” (Schwerpunkt). ahová a parancsnok a rendelkezésére álló erők zömét koncentrálta. Normandiában ez általában azt jelentette, hogy a németek elsősorban a környék feletti magaslatokat igyekeztek védeni, ahonnan tüzérséggel, aknavetőkkel és harckocsikkal pusztító tüzet zúdíthattak az ellenségre. Amikor a Waffen-SS támadásba lendült, a parancsnokok szintén súlypontokat jelöltek ki – általában az ellenséges vonalak leggyengébb szakaszait. Ilyenkor, amint sikerült áttörést elérni, az eredmények kiaknázására és továbbfejlesztésére azonnal nagyobb erőt vontak össze.

A keleti fronton folytatott harcok egyértelműen bebizonyították, hogy a páncélosok tömeges bevetése támadásban és védekezésben egyaránt döntő jelentőségű. Egy hadosztály páncélosezredét csak abban az esetben volt értelme harcba küldeni, ha attól valóban sikert lehetett várni. Az erők szétaprózása és védelemben, valamint helyi jellegű támadásokban való felhasználása megengedhetetlen pazarlást jelentett. A védekezést a páncéltörő ágyúkkal, illetve esetleg a légvédelmi osztály harckocsik ellen is hatékony, 88 mm-es légvédelmi lövegeivel megerősített páncélgránátosoknak kellett végrehajtaniuk.

Amikor 1944. június 6-án megkezdődött a szövetségesek normandiai partraszállása, a Leibstandarte még mindig feltöltés és kiképzés alatt állt Belgiumban. Szállítási nehézségek és a szükséges felszerelés hiánya miatt július közepéig nem is csatlakozhatott az I. SS-páncéloshadtest többi alakulatához. A hadosztály első komoly normandiai bevetésére Caentől keletre, a Goodwood hadművelet keretében előrenyomuló brit gárda-, 7. és 11. páncéloshadosztályokkal szemben került sor. Az összecsapásban a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek: közel 400 Sherman harckocsijuk semmisült meg. [Ez így nem igaz, mert a 400 harckocsis veszteség az egész, hadműveletre vonatkozik, az nem kizárólag a Leibstandarte számlájára írható. – A ford, megjegyzése. | Miután az amerikaiak július végén áttörték a Normandia körüli német védővonal nyugati részét, Hitler augusztus 7-én Mortainnél ellentámadásra küldte Waffen-SS-hadosztályait, hogy elreteszeljék a betörést. A támadás gyakorlatilag már azelőtt kudarccal zárult, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Az utakon mozgó német hadoszlopokra szövetséges vadászbombázók csaptak le, és hatalmas veszteségeket okoztak. Alig néhány nap múlva a németek hátrálni kezdtek kelet felé, míg végül a szövetséges gyűrű bezárult körülöttük. Falaise-nél a teljes normandiai német haderő a Leibstandartéval együtt csapdába esett. Hausser és a Waffen-SS más parancsnokai Hitler parancsa ellenére kitörésre utasították csapataikat.

Miután Franciaországból kiszorultak, a németeknek a Harmadik Birodalom nyugati határán sikerült megállítaniuk a szövetségesek előrenyomulását. Hitler azonban nem akart beletörődni a helyzetbe, és utasítást adott egy olyan támadás haditervének a kidolgozására, amellyel kiűzhetik ellenségeiket Franciaországból. A Wacht am Rhein (Őrség a Rajnán) fedőnevű hadműveletben feltöltött Waffen-SS-páncéloshadosztályoknak, köztük a Leibstandarténak kellett volna az Ardennek erdőségein áttörni, és elfoglalni Antwerpent, ami több százezer szövetséges katona csapdába ejtését eredményezte volna. A merész terv végrehajtására azonban csak gyenge egységek álltak rendelkezésre.

Atámadó csapatok élén a Leibstandarte alakulataiból Joachim Peiper parancsnoksága alatt felállított harccsoport haladt azzal a céllal, hogy elfoglalja a Meuse folyón átívelő stratégiai fontosságú hidakat, és ezzel megnyissa az utat Antwerpen felé. Peiper katonái e támadás során követték el egyik leghírhedtebb cselekedetüket, amikor Malmédynél majdnem 100 amerikai hadifoglyot lemészároltak. A harccsoport egyébiránt nem érte el célját, mivel alig néhány nap eltelte után kifogytak az üzemanyagból, és az amerikai csapatok körülkerítették őket. A német offenzíva ezzel megrekedt, és január elejére a Leibstandarte ismét Németország területére szorult vissza.

Hitler ekkor megint parancsot adott a Waffen-SS-hadosztályok feltöltésére, hogy mihamarabb bevethesse őket Magyarországon az ottani olajmezők védelmére, illetve az ostromlott Budapest felmentésére. A Leibstandarte 1945. januári támadása a Tavaszi ébredés hadművelet keretében eleinte sikerrel kecsegtetett, de aztán a nagy számban felvonuló szovjet harckocsik elől hátrálni kényszerültek Bécs felé, ahová áprilisban érkeztek meg. |A szerző itt súlyosan téved. A Tavaszi ébredés hadművelet március folyamán játszódott le, és nem januárban. A januárban Budapest felmentésére indított Konrád fedőnevű hadműveletben a Wiking és a Totenkopf hadosztályok vettek részt. – A ford. megjegyzése.] Ugyanebben az időben az oroszok megindították végső rohamukat a birodalmi főváros ellen, a nyugati szövetségesek pedig már jóval a Rajnán túl jártak. Közeledett a vég Németország számára. Berlini bunkerében a Führen feldühítette a Leibstandarte engedély nélküli visszavonulása Magyarországról, ezért a hadosztály minden katonájának megtiltotta az „Adolf Hitler” feliratú karszalagok további viselését. A karszalagot hosszú éveken át büszkén viselő veteránoknak – köztük Dietrichnek – ez valóban a véget jelentette, úgyhogy katonáikkal együtt nyugatnak indultak azzal a céllal, hogy az amerikai csapatok előtt tegyék le a fegyvert.

A LeibStandarte-SS Adolf Hitler páncéloshadosztály hivatalosan soha nem adta meg magát: a megmaradt katonák feletteseik parancsára egyszerűen szétszéledtek, és megpróbáltak hazajutni otthonukba. A Leibstandarte személyi állományának többsége azonban végül hadifogságba került. A háború után az amerikaiak eltökélték, hogy a malrnédyi mészárlás felelőseit bíróság elé állítják. A dachaui koncentrációs táborban lefolytatott tárgyalásokon a Leibstandarte több mint 70 volt tagját ítélték hosszú börtönbüntetésre, de miután a hidegháború megkezdődött, és a Szovjetunió vált a nyugati világ első számú ellenségévé, az amerikaiak megenyhültek, és az elítélteket mind szabadon engedték. „Sepp” Dietrich és társai szerencsésnek mondhatták magukat, amiért nem a szovjetek fogságába estek.

Rövid fennállása alatt a Leibstandarte félelmetes hírnevet szerzett magának Európa csataterein, és „etalon” lett a náci Németország többi elit alakulata számára.