2. fejezet – A 7. ejtőernyős-hadosztály

Hitler gyorsan felismerte az ejtőernyőscsapatok bevetésében rejlő lehetőségeket. Az ilyen egységek alkalmazása tökéletesen beleillett a modern német hadseregről alkotott elképzeléseibe, és segítségükkel mindenképp el kívánta kerülni az I. világháború lövészárokharcait. A repülőgépek fejlesztése terén az 1930-as évek közepére elért nagyfokú előrelépés érthető módon felkeltette a katonai körök figyelmét. A hadsereg tisztjeit elsősorban az érdekelte, hogy repülőgépekkel miként juttathatnak különlegesen kiképzett csapatokat mélyen az ellenséges vonalak mögé.

Bár a világ első katonai célú ejtőernyős ugrását egy maroknyi olasz csapat hajtotta végre 1927-ben, mégis a Szovjetunió voll az az ország, ahol először kezdték alkalmazni széles körben az ejtőernyőscsapatokat. Az első hadgyakorlatra, amelynek során még harckocsit is ledoblak, 1934-ben került sor. Nem sokkal később egy Moszkvához közeli nagyszabású gyakorlat keretében a Vörös Hadsereg 5000 ejtőernyőst dobott le a külföldi katonai attasék szeme láttára. Ugyanakkor a szovjetek nem hanyagolták el a csapatokat, járműveket és nehéz fegyvereket, felszereléseket az ellenséges vonalak mögé csendben eljuttatni képes vitorlázógépek építését sem.

Amikor a szovjet ejtőernyős-alakulatok híre eljutott Hermann Göringnek, a német Luftwaffe parancsnokának fülébe, ő azonnal parancsot adott hasonló egységek felállítására. Németország semmiképp sem maradhatott le a Szovjetunió mögött. Göring az ejtőernyősök ügyének támogatásával elsősorban Hitler kedvében akart járni, valamint újabb fricskát akart ezzel adni a rivális szárazföldi haderő vezetőinek. Ráadásul a légierő így bizonyíthatta, hogy hű követője a náci párt forradalmi irányelveinek.

Az első Fallschirmjäger (ejtőernyős-) alakulatot a repülőterek őrzésével megbízott Göring-ezredből tervezték létrehozni. Mivel az ezred katonái közül senki sem tudta, hogyan kell az ejtőernyőt használni, gyorsan besoroztak néhány civil oktatót, és megkezdődött a kiképzés. A náci rezsim befolyásos tagjainak támogatását élvező különleges alakulat gyorsan fejlődött, és hamar hírnevet szerzett magának. Egyre több önkéntes csatlakozott az intenzív ugró- és harckiképzést végző Fallschirmjágerekhez. Hamarosan megalakult a 7. ejtőernyős-hadosztály, amelynek parancsnokává az egykori I. világháborús vadászpilótát, Kurt Student vezérőrnagyot nevezték ki. A 48 éves tábornok, aki később a német ejtőernyőscsapatok atyjaként vonult be a történelembe, határozott, ravasz, szervezői és stratégiai érzékkel egyaránt megáldott parancsnok hírében állt. Embereit kezdettől fogva harcias „ejtőernyősszellemben” nevelte. Ő maga sohasem ugrott ejtőernyővel, bátorságát mégsem vonta kétségbe senki.

Student egyik első sikereként elérte, hogy a hadsereg főparancsnokságával szemben Németország összes ejtőernyősalakulatát az ő felügyelete alá rendeljék. Így a szárazföldi haderő saját ejtőernyős-zászlóalja átkerült a Luftwaffe alárendeltségébe. Studentnek ugyanakkor nem sikerült a hadsereg 22. légi szállítású hadosztályát teljesen a befolyása alá vonnia, pedig ez a Ju 52-es szállítógépekkel harcba szállított elit alakulat a későbbiekben szoros együttműködésben került bevetésre a Luftwaffe ejtőernyőseivel egyetemben. Németország első ejtőernyős tábornoka azt is elérte a főparancsnokságon, hogy hadosztályát szétszórt akciók helyett egy tömegben vessék be az előrenyomuló páncélosékek útjában fekvő hadászati fontosságú pontok elfoglalására. Student mindenképpen ütőképes hadászati fegyverként kívánta alkalmazni ejtőernyőseit.

az ejtőernyősöket az 1940-41 -es hadjáratokban főleg Junkers Ju 52-esek szállították – csak Krétán 490 darabot vetettek be belőlük. Lassúságuk és sebezhetőségük miatt azonban a háború előrehaladtával a szállítógépek súlyos veszteségeket szenvedtek; 1945 áprilisában már csak nyolc volt üzemképes közülük.

fent: A Gotha Go 242-es szállító vitorlázógép 1942-ben lépett szolgálatba. Kezdetben hat századot szereltek fel vele, és a Földközi-tenger térségében, illetve Észak-Afrikában használták. Vontatására általában Heinkel He 111-eseket alkalmaztak.

A többi országhoz képest a német ejtőernyősöknek voll egy hatalmas előnyük: ők a légierő részét képezték. Ennek megfelelően a Fallschirmjágereket, a szállítógépeket és a támadógépeket egyetlen integrált erőként lehetett bevetni, ráadásul így elkerülhették a brit és az amerikai hadsereg kombinált légi-szárazföldi hadműveleteit gyakran hátráltató vitákat a hadsereg és a légierő között.

Az ejtőernyősök célba juttatására a háború során végig a hárommotoros Junkers Ju 52-eseket használták. A típust eredetileg a Lufthansa részére tervezték polgári utasszállítónak; első felszállását 1932-ben hajtotta végre. Katonai alkalmazása a Luftwaffe megalakítását követően, az 1930-as évek közepén kezdődött. Alapvetően szállítási feladatok ellátására használták, de szükség esetén bombázógépként is be lehetett vetni. 18 ejtőernyőssel a fedélzetén a 264 km/h sebességgel repülő Ju 52/3m hatótávolsága elérte az 1280 km-t. Bár csillagmotorjai és jellegzetes hullámlemez borítása miatt elavult repülőgép benyomását keltette, a valóságban masszív építésű, megbízható repülőgépnek számított. Különösen strapabíróra tervezték a futóművet, amellyel a megrakott gép poros, göröngyös szükségrepülőterekre, utakra vagy bármiféle sík terepre könnyedén leszállhatott. 1936-ban a spanyolországi polgárháború kitörésekor Hitler Ju 52-eseket küldött Franco tábornok fasiszta csapatainak megsegítésére. Ezek a gépek szállították Franco 10 000 fős afrikai seregét Spanyolországba. Az összes változatot beleszámítva 1945 májusáig valamivel kevesebb mint 5000 Ju 52-es hagyta el a gyárat.

lent 1941 elején a Me 321-es óriás vitorlázógépet átalakították, és hat motorral szerelték fel, létrehozva ezzel a Me 323-as Gigant szállítógépet, amely 1942 novemberétől Szicíliából szállított utánpótlást az afrikai csapatoknak. Gyártását 1944 áprilisában, 198 példány átadását követően szüntették meg.

A légierő vezetése a szállítógépek rendszeresítésével egy időben felismerte a vitorlázógépek alkalmazásában rejlő katonai lehetőségeket is, ezért 1937-ben elkezdődött a nyolc felfegyverzett katona, valamint jelentős mennyiségű felszerelés célba juttatására képes DFS 230-as tömeggyártása. A gépet egy – ejtőernyősökkel megrakott – Ju 52-es vontatta a célkörzetig, ahol leoldás után egy vitorlázópilóta vette át az irányítást. Az ilyen módon szállított katonák általában még azelőtt támadásra indulhattak, hogy a vontatóikként funkcionáló szállítógépekből kiugró ejtőernyősök földet értek volna. Mivel vitorlázógépeikkel lehetővé vált a célpont teljes csöndben történő megközelítése, támadásuk a siker zálogát jelentő meglepetés erejével hatott az ellenségre. Miután a vitorlázó- és ejtőernyős-katonák elfoglalták a kijelölt hídfőt, elméletileg teherszállító vitorlázógépeknek kellett érkezniük lőszerrel és nehézfegyverzettel megrakva. Ezek a teherszállítók 1940-1941 során még fejlesztés alatt álltak, de végül megkezdődön a híres Gotha Go 242-es, illetve a Messerschmitt Me 321-es gyártása. Az előbbi egy páncélgépkocsit vagy egy könnyű tábori löveget, míg az utóbbi egy harckocsit tudott szállítani. Később mindkét típusnak elkészült a motorokkal felszerelt változata is.

Fegyverzetüket és felszerelésüket tekintve Student katonái eleinte kizárólag a hadseregre támaszkodhattak, de hatékony alkalmazásukhoz elengedhet ellen volt különleges eszközök rendszeresítése is. Ezek nélkül ugyanis az ejtőernyősök képtelenek lettek volna minimális logisztikai háttérrel, mélyen az ellenséges vonalak mögött a lehető legnagyobb tűzerőt kifejtve harcolni, és túlélni a bevetést. Minden ejtőernyős különleges csizmát és terepszínű ruhát kapott. Sisakjukat a hagyományos német rohamsisak alapján alakították ki: belülről kibélelték, a durva földet éréskor halálos veszélyt jelentő hátsó kinyúló karimát eltávolították, az állszíjat pedig olyanra cserélték, amely ugrás közben szilárdan a fejen tartotta a sisakot. Emellett speciális bandoliert (vállon átvetett tölténytartót) is terveztek, hogy a katonák még több lőszert tudjanak magukkal vinni.

A Ju 52-esek alá függeszthető és az ejtőernyősökkel együtt ledobható szállítókonténereket nagy mennyiségben gyártották. Ezeket általában a nehéz MG 34-es géppuskák és a hozzájuk tartozó lőszerkészlet földre juttatására alkalmazták, hogy a csapatok már az első pillanattól kezdve kézifegyvereiknél hatásosabb fegyverzettel is rendelkezzenek.

A világ első gépkarabélyát szintén az ejtőernyősök számára fejlesztették ki. A sima puskával közel azonos tömegű, a géppisztolyokhoz hasonlóan nagy tűzgyorsaságú, sorozat lövő Fallschirmjagergewehr 42-est 1942-ben rendszeresítették. Forradalmian új gázműködtetésű mechanizmusának köszönhetően a fegyvert egyes és sorozatlövések leadására egyaránt használni lehetett. Minden, háború utáni gépkarabély, köztük a híres AK-47-es Kalasnyikov számára ez a típus képezte a kiindulási alapot.

Student tábornok 7. ejtőernyős-hadosztálya Lengyelország 1939. szeptemberi lerohanásában nem vett részt, mivel Hitler a nyugati támadásra tartogatta őket. A Führer elengedhetetlennek tartotta, hogy a különleges hadosztály létezését az utolsó pillanatig titokban tartsák. Az ejtőernyősök egészen 1940 májusáig intenzív kiképzéssel készültek a Benelux államok és Franciaország megtámadására. A Fall Gelb (Sárgaterv) [A szerző az előző fejezetben és itt is arról ír, hogy nyugaton a Sárga-terv került megvalósításra, pedig a valóságban azt elvetették (mivel a tervek a szövetségesek kezére jutottak egy baleset folytán), és helyette Manstein Sarlóvágás hadműveletét hajtották végre. – A ford, megjegyzése.] hadműveletben kiemelt szerepet szántak nekik: a légi szállítású rohamutászoknak meglepetésszerű csapást kellett mérniük a belga határerődítmény-rendszerre, mielőtt a szárazföldi egységek odaérnek.

1940 áprilisában Németország ismét támadásba lendült; ezúttal északnak, Dánia és Norvégia irányába. A németek számára stratégiai fontosságú norvég repterek elfoglalásában három századerejű ejtőernyőscsapat vett részt, akiket gyalogsággal tömött Ju 52-es csapatszállító repülőgépek hada követett. Mivel május elejére Norvégiában a német csapatok sikert sikerre halmoztak, és az ország elfoglalása – úgy látszott – a végéhez közeleg, Hitler engedélyt adott a Fall Gelb végrehajtására.

A német és a szövetséges haditerv középpontjában egyaránt Belgium és Hollandia állt. A britek és a franciák azt tervezték, hogy a német támadás megindulásakor erejük zömével bevonulnak Belgiumba, és ott (illetve Hollandiában) megpróbálják megállítani a Wehrmacht hadseregeit. Hitler és tábornokai éppen ebben reménykedtek. Páncéloshadosztályaiknak ugyanis az Ardennek gyengén védett erdőségein keresztül pontosan az előrenyomuló és harcba bocsátkozó szövetséges főerők hátában kellett előbukkanniuk. A nyugati hadjáratot Student ejtőernyőseinek és a hadsereg légi szállítású katonáinak kellett megkezdeniük a semleges Belgium és Hollandia jól kiépített védelmi létesítményei ellen indított rajtaütésekkel. Bevetésüktől a hadvezetés azt remélte, hogy így sikerül majd épségben elfoglalni és biztosítani a szárazföldi egységek gyors haladása szempontjából kulcsfontosságú hidakat. Minden csatorna és folyó leküzdése ugyanis jelentős késedelmet okozott, ha a fölötte átívelő hidat nem sikerült megszerezni – a német katonák a rengeteg vízi akadállyal szabdalt holland vidéket méltán nevezték „Hollandia-erődnek”.

Belgiumban a támadók előtti egyik legnagyobb akadályt a Liége-hez közeli Eben Emael erődje jelentette, amely az Albert-csatorna fontos hídjait vigyázta. Kiiktatása és a hidak biztosítása elsődleges fontosságú volt, hiszen a határ mentén felsorakozott, támadásra kész páncélosok csak az átkelők birtokában indulhattak meg Belgium belseje felé. Az 1. ejtőernyősezred és a 7. ejtőernyős-hadosztály utászzászlóaljának katonáiból felállított 85 fős rohamkülönítmény fél éven át a lehető legnagyobb titokban készült a bevetésre. Haditervük szerint 11 darab DFS 230-as vitorlázógéppel 1940. május 10-én hajnalán le kellett szállniuk az erőd tetején, majd üreges töltetű robbanóanyagaikkal meg kellett semmisíteniük az ágyútornyokat. Mindennek nagyon gyorsan kellett lezajlania, mielőtt még a védők télfoghatnák, hogy mi történik. Az akciót az utolsó pillanatig a lehető legnagyobb titoktartás övezte, a támadás végrehajtására utasító jelszó kézhezvételét követően még a vitorlázógépeket is bútorszállító teherautókba rejtve szállították előre a kiindulási reptérre.

Köd borította a tájat, amikor a vitorlázók ereszkedni kezdtek célpontjuk felé. Leszállásuk gyakorlatilag zavartalanul ment végbe. Néhány légvédelmi ágyú tüzet nyitott ugyan, de a belgáknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi készül. Tíz percen belül kilenc géppuskásbunker pusztult el vagy került a németek kezére. Ezután az utászok a hatalmas méretű, fémből készült forgó ágyútornyokat vették célba. Üreges töltetű robbanóanyagaik könnyedén áttörték a tornyok páncélzatát, a 120 mm-es ágyúkat pedig a csövükbe helyezett robbanóanyagokkal tették ártalmatlanná.

A meglepett belgák bátortalanul és szervezetlenül védekeztek. Félelmükben sokan az erőd alatti alagutakba húzódtak vissza, és nem mertek előjönni, hogy megpróbálják elsöpörni a könnyűfegyverzetű németeket egy összehangolt támadással. Mire a belga tüzérség tüzet nyitott és a védők kisebb csoportjai végre előmerészkedtek, addigra Eben Emael sorsa megpecsételődött.

Délután a rohamutászok ismét támadásba lendültek, és robbanószereik segítségével nekiláttak kifüstölni a védőket az alsóbb szintekről és az alagutakból. Másnap korán reggel megérkeztek az Albert-csatornán átkelő első német csapatok, ezért az erőd 750 fős védőseregének maradványai megadták magukat. A rohamkülönítményből mindössze hatan estek el, és 15 fő szerzett sebesülést. A teljes meglepetésként ható támadás nyomán megnyílt az út a 9. páncéloshadosztály előtt Belgium belseje felé. Eben Emael villámgyors elfoglalására a szövetségesek egyébként sokáig nem találtak magyarázatot. Evekig keringtek olyan történetek, miszerint a németek alagutat ástak az erődig, és azon keresztül jutottak be.

Az Eben Emael-i rajtaütéssel egy időben a 7. ejtőernyőshadosztály Student merész tervei alapján a „Hollandia-erőd” kulcspontjainak elfoglalására indult. Három nagyobb csoport a Rajna, a Meuse és Rotterdamtól délre a Lek folyó hidjai körül ért földet, míg egy másik különítmény Hága közelében ugrott ki, hogy elfogja a holland kormányt a királyi családdal együtt. Az ejtőernyősökkel szembeni holland védelem meggyengítésére a Luftwaffe Stukákat vetett be. Miután az ejtőernyősök kiugrottak a Ju 52-esekből, a gépek azonnal visszafordultak, hogy fedélzetükre vegyék a 22. légi szállítású hadosztály katonáit. Ők a Student emberei által elfoglalt hídfők megerősítését kapták feladatul.

Rotterdam körül a németek számára eleinte kedvezően alakult a helyzet. Támadásuk meglepetésként érte a hollandokat, és rövid időn belül sikerült elfoglalni a kijelölt hidakat. A védők azonban hamarosan magukhoz tértek, és elszánt ellentámadásokat indítottak. Még egy holland cirkáló is bekapcsolódott az összecsapásba, és tűz alatt tartotta a német állásokat mindaddig, amíg a Stukák menekülésre nem kényszerítették.

Egészen a Wehrmacht páncélosainak megérkezéséig elkeseredett küzdelem tombolt a hidak birtoklásáért. Rotterdam kapcsán feltétlenül szót kell ejteni a város híres-hírhedt bombázásáról. A légitámadást még Student kérésére rendelték el, de időközben a holland parancsnok aláírta a fegyverszünetet, és tárgyalások kezdődtek a város megadásáról. A bombázógépekhez azonban nem jutott el a visszahívó parancs, ezért rengeteg civil vesztette életét a városra hulló bombazáporban. A támadást követő zűrzavarban ráadásul a Waffen-SS egyik mesterlövésze véletlenül Studentre lőtt, aki súlyosan megsebesült.

Hágánál az események nem úgy alakultak, ahogy azt Hitler elképzelte. A hollandok ellenállása a vártnál sokkal erősebbnek bizonyult, s ez időt adott a kormánynak és a királyi családnak a meneküléshez. Sok ejtőernyős rossz helyen ért földet, így a 22. légi szállítású hadosztály katonáit szállító Ju 52-eseket a Hága körül kijelölt három reptéren nem németek, hanem teljes harckészültségben lévő ellenséges légvédelmi egységek fogadták. Több tucat szállítógép és katonák százai estek áldozatul a légvédelmi tűznek. Három hadosztály ellen-támadásával ráadásul a hollandoknak sikerült kiűzniük az ejtőernyősöket és a repülőgéppel földre tett csapatokat a németek számára egyedüli utánpótlási forrást jelentő repülőterekről. Hans von Sponeck gróf, a légi szállítású hadosztály parancsnoka a harcok során súlyosan megsebesült, sündisznóállásokba tömörült katonáit pedig több napig szorongatták, mire a felmentő sereg megérkezett.

A „Hollandia-erőd” elleni sikeres támadást követően a 7. ejtőernyős- és a 22. légi szállítású hadosztály alapján felállították a XI. ejtőernyőshadtestet, melynek parancsnokává Student tábornokot nevezték ki. Hitler a hadtestet eredetileg az Oroszlánfóka hadművelet keretében Anglia ellen akarta bevetni, ám végül letett a szigetország megszállásáról. Figyelme ekkor keletre, a Szovjetunió felé fordult, de 1941 áprilisában a jugoszláviai angolbarát államcsíny miatt arra kényszerült, hogy déli szárnyának védelme érdekében erői egy részét a Balkánra csoportosítsa át. Jugoszláviát a német páncélosok könnyen elfoglalták, és a briteket visszaszorították Görögországba. Student ejtőernyősei a Korinthoszi-csatorna fölött átívelő híd elfoglalását kapták feladatul. Tudták, hogy ha a terv sikerül, akkor visszavonuló görög és angol katonák ezreit ejthetik csapdába. A híd két oldalán kiugró egy-egy zászlóalj a földel érés után azonnal megrohanta a hídra szerelt robbanóanyagok távirányítóit rejtő bunkereket. A zűrzavarban a németek már majdnem elérték céljukat, amikor egy mesterlövésznek sikerült az egyik robbanóanyagot eltalálnia. A híd a levegőbe repült, az ejtőernyősök közül sokan meghaltak vagy megsebesültek.

lent: Krétáról az ejtőernyőshadtestet a keleti frontra vezényelték, majd alárendelt egységeit az 1. ejtőernyős-hadosztályba szervezték, melyet aztán Olaszországba irányítottak hadászati tartalékként. 1942. november 9-én Szicíliából Tunéziába helyezték át őket, ahol elit gyalogosegységként kerültek bevetésre. A kép a tunéziai harcok során készült.

Április végére a britek Krétára vonultak vissza. Hitler az Athéntól 120 km-re délre fekvő szigetet komoly fenyegetésnek tekintette, mivel onnan bombázógépekkel könnyedén el lehetett érni a Németország szempontjából stratégiai fontosságú romániai olajmezőket. Ezért Krétát a Führer parancsa értelmében a XI. ejtőernyőshadtestnek még a Szovjetunió megtámadása előtt el kellett foglalnia. A Merkúr fedőnevű hadművelet volt a hadtörténelem első olyan támadása, amelyet alapvetően légi úton szállított csapatok hajtottak végre. Studentnek két hadosztály állt rendelkezésére: a 7. ejtőernyős-hadosztály és a 22. hadosztályt felváltó 5. hegyihadosztály. Elképzelései szerint 10 000 embernek ejtőernyővel, 5000 főnek szállító repülőgéppel, míg 7000 katonának tengeri úton kellett a szigetre érkeznie. A támadáshoz több mint 500 Ju 52-est és 80 vitorlázógépet vontak össze.

Kréta védelmét 30 000 brit, ausztrál és új-zélandi, valamint 10 000 görög katona látta el, akikhez több tízezer felfegyverzett krétai lakos csatlakozott. Az új-zélandi B. C. Freyberg tábornok parancsnoksága alatt álló védősereg azonban nem rendelkezett páncélosokkal, tüzérséggel és elegendő lőszerrel. Kevés vadászgépük messze alulmaradt a Luftwaffe 280 bombázójával, 150 zuhanóbombázójával, 180 vadászgépével és 40 felderítőgépével szemben.

A Luftwaffe nagyszabású előkészítő bombatámadását követően 1941. május 20-án reggel 3000 Fallschirmjäger ledobásával kezdődött meg a hadművelet. Freyberg gyengén felszerelt csapatai már várták a németeket, és fanatikus odaadással küzdöttek. Parancsnokaik vezetésével elszántan harcollak a földet érő ejtőernyősök ellen, és géppuskáikkal több százat még a levegőben megöltek. A helyi lakosok is csatlakoztak a „galamblövészethez”, és baltákkal, ásókkal indultak az olajfákon akadt ellenséges katonák ellen. Az épségben leérkezett németek hamarosan elszigetelt kis csoportokban a négy legnagyobb reptér – Máleme, Haniá, Rethímno és Iráklió – szélére szorultak vissza. Mivel helyzetükről nem tudták tájékoztatni a főparancsnokságot, a következő hullámot ugyanott dobták ki, és azok ugyanolyan súlyos veszteségeket szenvedtek. A nap végére a britek még mindig szilárdan tartották Haniá, Rethímno és Iráklió repülőterét, a német támadókat elűzték a közelből. Student ejtőernyőseinek egyedül Málemében volt esélyük arra, hogy elérjék céljukat. Itt napközben a reptér felett őrjáratozó német gépek állásaikba kényszerítették a védőket, így azok nem indíthattak támadást a szétszórt német csoportok ellen.

Május 20/21-én éjjel a németek és az új-zélandiak között elkeseredett közelharc bontakozott ki a málemei repülőtérre néző, kulcsfontosságú domb birtoklásáért. Az állandóan változó harc hevében az új-zélandiak parancsnoka visszavonulást rendelt el. Ezt a hibát a németek kihasználták, és 21-én kora reggel egy Ju 52-es vakmerő leszállással máris földre tette az első erősítést. A repülőtér német kézre került. Student ettől kezdve minden rendelkezésre álló eszközt és csapatot ennek a talpalatnyi területnek a kiszélesítésére irányított. Napközben százával érkeztek a Ju 52-esek és vitorlázógépek ejtőernyősökkel és hegyicsapatokkal. A repülőgépek közül sok odaveszett vagy megrongálódott, de végül áldozatuk meghozta a gyümölcsét. Freyberg hiába indított éjszaka dandárerősségű ellentámadást, a megszilárdult német védelmet már nem tudták áttörni. Mivel a brit Királyi Haditengerészet szétszórta a Krétára ellátmányt, tüzérséget és utánpótlást szállító német flottillát, Student embereinek kizárólag légi utánpótlásra támaszkodva kellett elfoglalniuk az egész szigetet.

A Ju 52-esek három napon át megállás nélkül, a veszéllyel dacolva szállították az utánpótlást Málemébe, mire Student-nek végre elegendő katona állt rendelkezésére a támadás megindításához. Az ejtőernyősök és a hegyicsapatok négynapos kemény küzdelemben végigviharzottak a sziget északi partján, elfoglalták a Szúdai-öbölben lévő haditengerészeti bázist, és egyesültek több elszigetelt ejtőernyőscsoporttal.

Tüzérség híján az ellenséges védelem megtörésében a Stukákra támaszkodtak. Freyberg belátta, hogy a németeket már nem tudja megállítani, ezért május 28-án elrendelte Kréta kiürítését. Katonái a magas hegyeken át a sziget déli partja felé vették az irányt, ahol a brit Királyi Haditengerészet hajói vártak rájuk. A tengeri evakuálás során 15 000 embert sikerült kimenekíteni, de közben 2000 tengerész halt meg a Luftwaffe támadásaiban. A német repülőgépek kilenc hajót elsüllyesztettek, 15-öt megrongáltak.

Student hadteste ragyogó haditettet hajtott végre Kréta elfoglalásával – tettük úgy vonult be a hadtörténelembe, mint az első olyan eset, amikor egy ellenséges erők által védett szigetet kizárólag légideszantcsapatokkal sikerült elfoglalni. Győzelmükért azonban nagy árat fizettek. Valamivel több mint 3250 német katona elesett, és a sebesültek száma ugyanennyire volt tehető. Közel 200 Ju 52-es lezuhant vagy megrongálódott. A 7. ejtőernyős-hadosztály személyi állománya megtizedelődött, és jó pár hónapig harcképtelen maradt.

A Merkúr hadművelet túlságosan sok hadianyagot és élőerőt emésztett fel, ezért Hitler vonakodott elrendelni Málta és Gibraltár légi úton történő elfoglalását. Student katonáit a következő másfél évben egyszerű gyalogságként a keleti fronton vetették be, ahol súlyos veszteségeket szenvedtek. 1942 végén az ejtőernyősöket a főparancsnokság utasítására Dél-Franciaországban ismét összevonták, és felállították a földközi-tengeri térség hadászati tartalékát képező 1. ejtőernyős-hadosztályt. Néhány alárendelt alakulatot Tunéziába dobtak át a Marokkó és Algéria felől közeledő szövetséges csapatok elleni védelem megerősítésére.

Amikor 1943 júliusában a szövetségesek partra szálltak Olaszországban, a német ejtőernyősöknek lehetőségük nyílt összemérni erejüket a brit hadsereg ejtőernyősezredével. A híres brit „vörös sapkások” az invázió első óráiban elfoglaltak egy fontos hidat Cataniától délre, amelyet a német 3. ejtőernyősezrednek kellett visszafoglalnia. Légitámadások sorozatát követően a híd két oldalán kiugró Fallschirmjagerek elsöprő erejű támadást indítottak a kétszáz fős brit alakulat ellen. A hidat azonban hiába sikerült visszafoglalni, néhány óra múlva megérkezett egy brit harckocsidandár, és elűzte a németeket. A hídért folyó küzdelemben a britek 500 főt veszítettek, miközben a németek közül 300 elesett, 160 pedig fogságba került.

AZ UTOLSÓ BEVETÉSEK

1943 novemberében a német hadvezetés az ellenség kezére került görög Lérosz-sziget visszafoglalására küldte ejtőernyőseit, de a félelmetes hírnevet szerzett Fallschirmjäger Division már csak árnyéka volt egykori önmagának. A szövetségesek légi fölénye miatt a nagy erejű nappali támadások végrehajtása lehetetlenné vált. 1944-ben Tito jugoszláviai főhadiszállása ellen SS-ejtőernyősök hajtottak végre meglepetésszerű támadást, amely némi sikerrel zárult. A légierő ejtőernyősei ezzel szemben gyalogosként harcolták végig a háborút. Göring felállított ugyan további 10 ejtőernyős-hadosztályt, de a valóságban ezek egyszerű gyalogoskiképzést kaptak, repülőgépből soha nem ugrottak; a régi „ejtőernyős-szellemből” viszont sokat megőriztek. Az 1. ejtőernyős-hadosztály 1944-ben Monté Cassinónál folytatott kitartó védekezőharcai legendássá váltak. Az 1044. decemberi ardenneki támadásra való felkészülés jegyében a Luftwaffe parancsot kapott arra, hogy a Harmadik Birodalom területéről összegyűjtsön minden, ejtőernyős ugrásra kiképzett katonát, és alakítson belőlük zászlóaljat. A zászlóalj bevetése kudarccal végződött. Az éjszaka, hóviharban repülő Ju 52-esekből kiugró katonák szétszóródtak, a kijelölt földet érési helyen alig százan gyűltek össze. Számukra nem maradt más, mint a menekülés: megpróbáltak kisebb csoportokban visszajutni a német vonalak mögé.

A háború hat évében Hitler ejtőernyősei egy egészen újfajta hadviselés alapjait rakták le. Bár a krétai veszteségek után a Führer már nem engedélyezett nagyobb ejtőernyős-hadműveleteket, a szövetségesek nem tettek le a tömeges bevetésekről. 1944 szeptemberében a Market Garden hadművelet során a britek és az amerikaiak ejtőernyősökből, illetve vitorlázógépen szállított gyalogosokból álló „szőnyeget” terítettek Hollandia egy részére, hogy elfoglalják a Rajnán átívelő hidakat. Ezzel tervezték megnyitni az utat a harckocsik előtt az ellenséges hátország felé – hasonlóképpen, mint Student 1940-ben, csak éppen jóval kevesebb sikerrel.