6. fejezet – A Grossdeutschland

A Wehrmacht szárazföldi haderejének legjobb páncéloshadosztálya kétségkívül a Grossdeutschland volt, amely nagyon hamar hírnevet szerzett magának a harctereken. Elit jellege miatt a hadosztály tömegével vonzotta az önkénteseket és a tehetséges fiatal tiszteket. Kiválóságából eredően ugyanakkor a Grossdeutschlandot mindig a legkritikusabb pontokon vetették be a keleti fronton, ahol az egyre nyomasztóbb szovjet túlerő fokozatosan felmorzsolta a hadosztályt.

Németország keleti hadjárata 1941 júniusában elsöprő lendülettel indult ugyan, de a Vörös Hadsereg megerősödésével Hitler egyre inkább arra kényszerült, hogy legjobb hadosztályait „tűzoltóbrigádokként” mindig ott vesse be, ahol a legválságosabb a helyzet. 1943-tól gyakorlatilag kizárólag ezeknek az alakulatoknak az érdeme volt, hogy ellentámadásokkal és a betörések elreteszelésével az alapjaiban rogyadozó német védővonalat sikerült egyben tartani.

Mivel a Waffen-SS páncéloshadosztályai a Führer személyes „tűzoltóbrigádjainak” számítottak, a Wehrmacht szükségesnek tartotta a szárazföldi haderőn (Heer) belül egy saját elit páncélosegység létrehozását. A Wehrmacht számára idővel presztízskérdést jelentett, hogy a Waffen-SS-hez hasonló elit egységekkel rendelkezzen, melyekkel először Nyugat-Európában, majd Oroszországban hathatós támogatást nyújthat Hitler hódító törekvéseihez. Ennek szellemében az eredetileg gépkocsizó gyalogezredként létrehozott Grossdeutschlandot hat év alatt páncélgránátos-hadosztállyá, végül páncéloshadtestté bővítették, amely névleg négy hadosztályt és két dandárt foglalt magában. Ez az erő azonban sohasem harcolt együtt valódi hadtestként, sőt sok alegység pusztán papíron létezett.

Maga a név, Grossdeutschland (Nagy-Németország), tökéletesen kifejezte az alakulat különleges jellegét: személyi állományát nem a megszokott elvek alapján, egy adott körzetből töltötték fel, hanem szerte Németországból a legjobb és legtapasztaltabb tisztek és katonák alkották. Emellett a név erős ideológiai töltéssel is bírt, mivel Hitler elképzeléseiben „Grossdeutschland” az Európában egyeduralkodó német államot jelentette, amelyben csak az arra érdemes népek kaphattak helyet, míg a többiekre megsemmisítés vagy kitelepítés várt. Azzal, hogy az elit egységet Hitler mániákus víziói alapján nevezték el, a szárazföldi haderő főparancsnoksága ékes tanúbizonyságát adta, hogy maximálisan támogatja a Führert az „uralkodó faj életterének” megteremtésére irányuló terveiben.

Néhány alegység kivételével a Grossdeutschland 1941 nyarától a keleti fronton harcolt a Vörös Hadsereg ellen.

A KEZDETEK

A Grossdeutschland eredete egészen 1934-ig nyúlik vissza, amikor a főparancsnokság berlini épületeinek védelmére a hadsereg őregységet állított fel. Miután a Waffen-SS megalakult, a hadvezetés úgy határozott, hogy ellensúlyozásaként szükség van egy hasonló elit alakulat felállítására. A választás az őregységre esett, melyet gyors ütemben gépkocsizó gyalogezreddé fejlesztettek. A négy zászlóalj erejű, tehergépkocsikkal, könnyűtüzérséggel, aknavetőkkel, légvédelmi és páncéltörő ágyúkkal felszerelt új ezred a Grossdeutschland nevet kapta.

Első bevetésükre Franciaországban került sor, majd részt vettek Jugoszlávia 1941. áprilisi elfoglalásában. A nyár folyamán meginduló keleti hadjáratban az ezredet a Közép hadseregcsoport kötelékében vetették be Moszkva irányában, majd a kijevi katlan bezárására átirányított csapatok részeként dél felé kanyarodott. A katlan felszámolását követően ismét a szovjet fővárost vették célba, ám a beköszöntő orosz télben hamarosan védekezésre kényszerültek. Zsukov téli ellentámadása során a Grossdeutschland majdnem 1000 halottat és több mint 3000 sebesültet veszített, de az ezred mindeközben a Wehrmacht egyik legkiválóbb és legütőképesebb alakulatává vált.

fent: MG 34-es géppuskával felfegyverzett páncélgránátosok figyelik, ahogy szovjet katonák egy csoportja megadja magát 1941 júliusában. A Grossdeutschland hadosztálya Barbarossa-hadművelet megindításától a keleti fronton harcolt.

1942 tavaszán kezdődött meg az egység gépkocsizó gyaloghadosztállyá történő bővítése. Ennek keretében 14 darab Pz III-ast, 42 darab Pz IV-est, 21 darab StuG III-as rohamlöveget, valamint több tucat Sd.Kfz. 251-es lövészpáncélost, 76,2 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt Mardert, 88 mm-es légvédelmi löveget és 170 mm-es, illetve 150 mm-es nehéztüzérségi löveget kaptak. A lövészpáncélosok korlátozott száma miatt a gyalogság zömét továbbra is páncélzat nélküli tehergépkocsikon szállították, ami azt eredményezte, hogy a katonáknak még az ellenséges géppuskák hatótávolságán kívül ki kellett szállniuk a járművekből, és onnan gyalogosan kellett folytatniuk a támadást. A páncéloszászlóalj egyik századát a szovjet T-34-esek vastag páncélzatának áttörésére kifejlesztett, L/43-as csőhosszúságú 75 mm-es löveggel felszerelt Pz IVF2-esekkel látták el.

Ezeknek a hosszú csövű, jobb páncélvédettségű Pz IVF2-eseknek a főparancsnokság fontos szerepet szánt 1942. nyári Kék hadműveletében, melyben az Oroszország déli részén felsorakozott szovjet hadseregek szétzúzását és a stratégiai fontosságú kaukázusi olajmezők megszerzését tűzték ki célul. A Grossdeutschland hadosztályt az öt támadó hadsereg északi szárnyát alkotó 4. páncéloshadsereg alá rendelték.

Az előrenyomulás lendülete és a szovjet csapatok minimális ellenállása az 1941-es év könnyű, villámháborús győzelmeit idézte a hadosztály katonái számára, miközben gyors ütemben nyomultak a Don felé. Egy szovjet harckocsihadtest felsőbb utasításra megpróbálkozott ugyan az ellentámadással, de a Grossdeutschland Pz IV-esei és Pz III-asai súlyos vereséget mértek rájuk. Egy hét leforgása alatt közel 200 szovjet harckocsi semmisült meg, és az ellentámadás végképp kifulladt, sőt a németeknek 100 000 szovjet katonát sikerült katlanba zárniuk. Az elkeseredett szovjet hadművelet annyiban mégis sikerrel járt, hogy egy időre feltartóztatta a németeket, és a Vörös Hadsereg bekerítéssel fenyegetett csapatainak nagy része vissza tudott húzódni. Így a Grossdeutschland az elkövetkező hat hétben hiába próbált vereséget mérni a szovjetekre, csak üres sztyeppékét találtak. A hadosztály szerencséjére hamarosan északra, a rzsevi kiszögelléshez irányították át őket, ezért nem kellett Paulus Sztálingrád felé vonuló 6. hadseregének sorsában osztozniuk. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Közép hadseregcsoport kötelékében könnyű dolguk lett volna. A Moszkva felé mutató rzsevi kiszögellést Sztálin komoly fenyegetésnek tekintette a főváros ellen, ezért utasítást adott a felszámolására. Ezt közvetlenül a 6. hadsereget csapdába ejtő Szaturnusz hadművelet folytatásaként tervezték végrehajtani. A Grossdeutschland a léli harcok során „tűzoltóbrigádként” tevékenykedett, azaz mindig ott vetették be, ahol a legválságosabbá vált a helyzet.

1943 januárjában a hadosztályt kivonták az arcvonalból, és délre irányították át a 6. hadsereg felmentésére tervezett támadáshoz. Mire megérkeztek a Harkov melletti gyülekezési körzetbe, csatlakozott hozzájuk az újonnan felállított Grossdeutschland páncélosezred 42 darab Pz IV-essel és kilenc 58 t-s Tiger 1-essel, amely 88 mm-es lövegével képes voll 2000 m távolságból is megsemmisíteni egy T-34-est. A páncélosezredet az a Hyazinth von Strachwitz gróf vezette ezredesi rangban, aki Párizs elleni támadásával már az I. világháború folyamán beírta nevét a történelemkönyvekbe, és aki rövid időn belül „páncélos grófként” vált ismertté.

A hadosztálynak éppenhogy sikerült kijutnia a harkovi bekerítésből, amikor a frissen feltöltött páncélosezredet a szovjet téli offenzíva elleni válaszcsapás vezetésével bízták meg. Von Strachwitz irányításával az ezred hatalmas lendülettel indult meg 1943 márciusában. Gyors haladásuk csak akkor lassult le, amikor összecsapásra került sor a szovjet II. harckocsihadtesttel. Miután az első ütközetben a Grossdeutschland páncélosezred 46 darab T-34-est kilőtt, az előrenyomulás ismét lendületet kapott, és a német páncélosok egymás után hagyták maguk mögött az ukrán falvakat. Másnap azonban az ezred egy előkészített szovjet „PaK-frontba” (a páncéltörő ágyúk kiépített védővonalának német elnevezése) futott, melyet jelentős számú gyalogsági fedezék támogatott. Ekkor a Tiger harckocsiké lett a főszerep. Az acélmonstrumok előregördültek, és az ellenséges tűzzel mit sem törődve sorra semmisítették meg a szovjet páncéltörő ágyúkat. Miután ezzel végeztek, a védővonal felszámolását a lángszórós harckocsik fejezték be.

Március 16-án a folytatódó támadásnak újabb 30 darab T-34-es esett áldozatul, melyeket gyülekezési körzetükben leptek meg a német páncélosok. Két nappal később a szovjet parancsnokság újabb harckocsikat vetett be, de Von Strachwitz meghallotta közeledésüket, és páncélosait elrejtve felkészült az ellenség fogadására. A német harckocsik parancsnoktik utasítására nem nyitottak azonnal tüzet, hanem hagyták, hogy a szovjetek bemerészkedjenek a faluba. A német harckocsizok idegőrlő órákat éltek át, miközben rejtekhelyeiken mozdulatlanul várakoztak a megfelelő pillanatra. Amikor aztán a szovjet harckocsik éppen az oldalukat mutatták a németek felé. Von Strachwitz 88 mm-es ágyúja eldördült, és az egyik T-34-es tornya messzire repült. Ekkor elszabadult a pokol. Néhány másodperc alatt 18 darab T-34-es semmisült meg, és a németek megindultak rejtekhelyeikről a szovjetek felé. A nap végére összesen 90 ellenséges harckocsit pusztítottak el. Ezután több lövészhadosztály és harckocsidandár több mint egy héten át rohamozta a Grossdeutschland állásait, de minden támadás súlyos szovjet veszteségekkel zárult. Amikor március végén Heinz Guderian vezérezredes, a páncéloscsapatok főfelügyelője látogatást lett a Grossdeutschland páncélosezrednél, Von Strachwitz büszkén mutatta neki a Harkovtól északra, egy szovjet „harckocsitemetőben” halomban álló, több száz kilőtt T-34-est.

KURSZK

Mivel a heves esőzések sártengerré változtatták Oroszországot, a németeknek és a szovjeteknek is elegendő idejük maradt egységeik újjászervezésére és feltöltésére a nyári hadműveletek előtt. A szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) a német vonalakba 80 km mélyen beékelődő kurszki kiszögellés felszámolásában kulcsszerepet szánt a Grossdeutschland hadosztálynak. Addigra az arisztokrata származású tisztek körében általános gyakorlattá vált, hogy ha valaki harci tapasztalatra, kitüntetésre vagy előléptetésre vágyott, akkor a Grossdeutschland hadosztályhoz helyeztette át magát. A tisztikar számára a hadosztály emellett annak biztosítékát jelentette, hogy a Waffen-SS eredményei nem homályosíthatják el teljesen a Wehrmacht sikereit. A Grossdeutschland közkatonái ugyanis addigra a keleti fronton szolgáló katonák legharcedzettebbjei közé tartoztak, míg a tisztek között a náci párttagok aránya meghaladta az átlagol.

A kurszki csatára való felkészülés jegyében a hadosztály két Panther-zászlóaljat kapott. A T-34-es által jelentett fenyegetésre válaszként kifejlesztett legújabb német Panther harckocsi döntött páncéllemezekkel és hatékonyságában a Tiger 88 mm-es lövegéhez mérhető, hosszú csövű 75 mm-es harckocsiágyúval jelent meg. Hitler a Citadella hadművelet sikere szempontjából elengedhetetlennek tartotta a Pantherek bevetését, ezért a támadás időpontját többször is elhalasztotta, hogy elegendő „csodapáncélos” álljon készen a nagy összecsapásra. (Végül összesen 192-t vetettek be.)

Ez idő tájt természetesen a hadosztály többi részét is feltöltötték, a páncélosezred két zászlóalja így 1943 júliusára 80 darab Panzer IV-essel és 15 darab Tiger harckocsival rendelkezett. Emellett elegendő lövészpáncélos érkezett ahhoz, hogy minden gyalogos-, rohamutász- és felderítő zászlóaljat ellássanak vele, továbbá az attól kezdve páncélgránátosnak nevezett hadosztály 150 mm-es Hümmel és 105 mm-es Wespe önjáró tüzérségi lövegeket kapott. 1943 júliusában négy páncéloszászlóaljával a Grossdeutschland volt a legerősebb német páncélosegység a keleti fronton.

Július 5-én a hadosztály támadását a páncélgránátosok kezdték meg. Legfontosabb feladatként egy fontos magaslatot kellett elfoglalniuk, hogy ezzel utat nyissanak a szovjetek déli szárnyára csapást mérő páncélosok számára. A páncélostámadást a Tiger-század vezette, közvetlenül mögöttük az új Pantherek haladtak, de szinte alig indultak el, máris a szovjet páncéltörő ágyúk tűzviharába kerültek. A szovjetek ugyanis egymásba kapcsolódó páncéltörő állások egész hálózatát építették ki a kurszki kiszögellésben. Számos Tiger aknára tiltott, ráadásul időigényes tűzpárbajba bonyolódtak a szovjet páncéltörő ágyúkkal. Annak érdekében, hogy a támadást továbblendítsék, a Pantherek előrenyomultak, de rövid időn belül számos példány lángokban tört ki. Ez azonban nem a szovjet elhárítótűz vagy az aknák következtében, hanem a megoldatlan műszaki problémák miatt történt. Ennek ellenére a maradék Pantherek könnyedén visszaverték egy amerikai General Lee harckocsikkal felszerelt szovjet harckocsi-dandár ellentámadását.

A következő hat napban a németeknek végig ugyanezekkel a problémákkal kellett megküzdeniük. Ahelyett, hogy sikerült volna gyors áttörést kierőszakolni és a hadműveletet gyakorlatilag villámháborúval sikerre vinni, a Citadella véres anyagcsatává változott. A Grossdeutschland páncélgránátosai és harckocsijai védővonalról védővonalra küzdöttek magukat előre, mindennap tucatjával lőtték ki a szovjet harckocsikat és ágyúkat, valamint százával ejtettek hadifoglyokat -mindhiába. Veszteségeik egyre nőttek. Július 12-én a Grossdeutschland páncélosezred már csak 22 bevethető Pz IV-essel, 38 darab Pantherrel és hal Tigerrel rendelkezett. Ezen a napon a szovjet hadvezetés támadásra indította friss tartalékait. T-34-esek százai rontottak a hadosztály vonalának, és több helyen áttörték azt, de a német páncélosok ellentámadása helyreállította a frontvonalat.

Másnap a hadosztály alakulatai újból nekilendültek, de isméi egy „PaK-frontba” ütköztek, melyet több mint 100 beásott harckocsi és páncéltörő löveg alkotott. Ennek áttörése immáron túlságosan kemény diónak bizonyult számukra – a Grossdeutschland előrenyomulása végképp megrekedt.

A kurszki támadás során a hadosztály több mint 263 szovjet harckocsit, 144 páncéltörő ágyút, 22 tüzérségi löveget és 11 sorozatvetőt semmisített meg 10 darab Pz IV-es és 43 darab Panther elvesztése mellett. Ez elfogadható veszteségi arány, de emellett számos harckocsi és jármű szorult kisebb-nagyobb javításokra. A július 5-én harcba indult páncélosoknak így alig harmada maradt bevethető állapotban, ráadásul a páncélgránátosok is súlyos veszteségeket szenvedtek.

A Citadella hadművelet elakadásával egy időben a szovjetek harcba vetették hadászati tartalékaikat az északról dél felé igyekvő német támadósereg ellen, amely hamarosan rendezetlen visszavonulásba kezdett. A helyzet stabilizálása érdekében Hitler a Grossdeutschlandot kivonta a déli szárnyról, és gyors ütemben az északi szárny támogatására dobta át. A hadosztály harckocsijait és egyéb felszereléseit azonban alig pakolták le a vasúti kocsikról, amikor egy Harkov környéki újabb szovjet offenzíva miatt ismét bevagonírozták és útnak indították őket.

VISSZAVONULÁS

Négy szovjet hadsereg Harkov közelében 80 km széles rést ütött a 4. páncéloshadsereg vonalán, és a résen keresztül több mint 2000 darab T-34-es indult meg dél felé. A támadókkal déli irányból a Waffen-SS két páncéloshadosztálya, a Totenkopf és a Das Reich szállt szembe, míg a szovjetek északi szárnyára a Grossdeutschland és a 7. páncéloshadosztály mért csapást. Von Strachwitz ezrede egy új Tiger-zászlóaljjal kiegészülve indult támadásra, ami azt jelentette, hogy a „páncélos gróf immáron több mint 100 harckocsit – kb. 40 darab Panthert, 40 darab Tigert és 30 darab Pz IV-est – vethetett be. Mivel ekkora páncéloserővel egyetlen Wehrmacht-alakulat sem rendelkezett, a névleg még mindig páncélgránátos-hadosztálynak számító Grossdeutschlandot „szuper páncélos-hadosztálynak” kezdték nevezni.

A hadosztály harckocsijai és a sík sztyeppén támadó T-34-esek százai összecsaptak. A szovjetek szűnni nem akaró hullámokban küldték harckocsijaikat a németek ellen, akik Tigereikkel és Panthereikkel hatalmas távolságokból sorra lőtték ki a kukoricatáblákon keresztül nyomuló T-34-eseket; naponta átlagban 40-50-et. Mindeközben a páncélgránátosoknak a szovjet gyalogság egymást követő támadásaival kellett megbirkózniuk. Az intenzív harcok komoly erőfeszítéseket követeltek a német szerelőktől, akiknek rohammunkában kellett megoldaniuk az elhasználódott ágyúcsövek cseréjét a harckocsikon.

A Grossdeutschland ahtirkai ellentámadása nagy harcászati siker volt ugyan, de a német arcvonal továbbra is gyenge maradt, és a főparancsnokságnak a hadosztályokat vissza kellett vonnia a Dnyeper vonala mögé. A Dél hadseregcsoport visszavonulásának fedezését a Grossdeutschkind kapta feladatul. Hiába sikerült azonban a német seregeknek a folyó túlpartján védelemre berendezkedniük, a szovjetek egy perc nyugtot sem hagytak nekik, és hamarosan megvetették lábukat a túlparton. A Grossdeutschland az elkövetkező három hónapot azzal töltötte, hogy egyik válságos helyzetbe került arcvonalszakasztól a másikig sietett, miközben a szovjet gőzhenger megállíthatatlanul gördült nyugat felé. 1944 márciusára a szovjet támadás Románia határánál kifulladt, így a németek kissé össze tudták szedni és át tudták csoportosítani megtépázott hadosztályaikat. Ekkoriban a Grossdeutschlandot a hadosztály történetének talán leghíresebb parancsnoka, a mindössze 1,5 m magas, arisztokrata származású fáradhatatlan tábornok, Hasso von Manteuffel altábornagy vezette egy Panther tornyából.

Áprilisra Manteuffelnek sikerült erős védőállásokat kiépítenie hadosztályával a román határváros, Targul Frumos közelében. Legelöl a páncélgránátosok helyezkedtek el kiépített árokrendszerükben és bunkereikben, ahonnan a szovjet gyalogság rohamait kellett visszaverniük. A tüzérütegeket mögöttük úgy állították fel, hogy a hadosztály teljes arcvonalát tűz alatt tarthassák, a 88 mm-es légvédelmi lövegeket pedig beásták és páncéltörőként alkalmazták az esetleg áttörő szovjet harckocsik ellen. A tartalékot a 25 bevethető Pz IV-essel. 10 darab Tigerrel és 12 darab Pantherrel rendelkező páncélosezred, valamint egy 25 darab StuG III-assal rendelkező rohamlöveg-zászlóalj képezte. Von Manteuffel parancsnoki állását egy domb tetején rendezte be, ahonnan az egész sávra jó kilátás nyílt. A klasszikus védelmi ütközethez már csak a Vörös Hadsereg hiányzott.

Miután a szovjet tüzérség egész nap lőtte a német állásokat, május 2-án megindultak a harckocsik. A páncélgránátosok hagyták, hogy az első hullámban közelítő 25 darab T-34-es átgördüljön lövészárkaik felett. A „88-asok” pontosan erre vártak: néhány percen belül a támadók több mint felét megsemmisítették, míg a többi szovjet harckocsit a tartalékban várakozó páncélosok intézték el. A második támadóhullámot alkotó 30 darab T-34-est az arcvonal mögötti magaslat lejtőjén megbúvó rohamlövegek lőtték ki saját veszteség nélkül.

Ezután a szovjetek hét új, 122 mm-es ágyúval felfegyverzett Joszif Sztálin II-es nehéz harckocsit küldtek támadásra, amelyek több mint 3000 m távolságból tüzet nyitottak a német páncélosokra. Von Manteuffel Tiger harckocsijait küldte ellenük, de a német 88 mm-es harckocsiágyúk ilyen távolságból hatástalannak bizonyultak a szovjet harckocsikkal szemben. A németeknek 1800 m-en belülre kellett kerülniük ahhoz, hogy a szovjet harckocsik vékonyabb oldalpáncélzatát célozva sikerrel vehessék fel velük a harcot. Végül ilyen módon négy JSZ II-est sikerült harcképtelenné tenni, míg a visszavonuló három nehézpáncélost az üldöző Pz IV-esek lőtték ki hátulról.

A következő támadás során a szovjetek betörtek egy tahiba a hadosztály jobb szárnyán, és azonnal T-34-esek tömegét indították a keletkezett résbe. Von Manteuffel egy Pz IV-es század élén a helyszínre sietett, ahol 30 szovjet harckocsit kilőttek, a többit pedig megfutamították.

A szovjet harckocsik és gyalogosok tömegrohamai két napon át szakadatlanul folytatódtak a Grossdeutschland állásai ellen. A védővonalat tartó katonák mindannyiszor kitartottak, amíg a segítségként küldött páncélosok megérkeztek. Végül május 5-én a szovjetek visszavonták csapataikat. Veszteségeik 350 harckocsira rúgtak, és Von Manteuffel számításai szerint további 200 megsérült. A németek mindössze 10 harckocsit veszítettek a küzdelemben.

AZ UTOLSÓ ÁLLÁSOK

1944 júniusában a háború legnagyobb szovjet offenzívája szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, és tátongó rést szakított a német védelmi vonalon. A Vörös Hadseregnek ezzel az arcvonal középső részén sikerült kiűznie a németeket a Szovjetunió területéről, a harcok attól kezdve Lengyelországban folytak. Augusztus 1-jén a szovjet csapatok elérték a Baltitengert, és elvágták a Riga körül tömörülő Észak hadseregcsoport visszavonulási útját. A német hadvezetés a kétségbeejtő helyzetben ismét a Grossdeutschlandhoz fordult. Vezetésével támadó harccsoportot kívántak indítani a csapdába esett Észak hadseregcsoport felmentésére.

A megindulási körzetbe való megérkezése után a hadosztályt először a Kelet-Poroszország és Litvánia határán fekvő Vilkoviskenbe (ma Vilkaviskis) irányították, hogy ott felszámoljon egy szovjet gárda-harckocsihadtestet. Közel 350 harckocsi és a Grossdeutschland egyéb páncélozott járművei indultak meg a kitűzött cél felé, de rövid időn belül kiderült, hogy velük szemben több száz Joszif Sztálin nehéz harckocsi várakozik SzU-100-as és SzU-122/152-es nehéz rohamlövegek mellett. Von Manteuffel mindenképp el akarta kerülni a frontális összecsapást, és úgy manőverezett, hogy harckocsijai a szovjet páncélosok oldalába kerüljenek. A német támadás következtében a szovjetek végül 70 harckocsit és 60 páncéltörő ágyút maguk mögött hagyva visszavonultak.

Augusztus vége felé elérkezett az idő a Riga környékén harcoló hadseregcsoport köré fonódó szovjet gyűrű áttörésére. Bár néhány alakulatnak sikerült a német állásokat elérnie, a sokszoros szovjet túlerővel szemben a Grossdeutschland tehetetlennek bizonyult. Mire augusztus 23-án a felmentési kísérlet végképp kifulladt, a hadosztály összes harckocsija megsemmisült, vagy megsérült és javításra várt. A páncélosezred csak az új Tiger és Panther harckocsik megérkezését követően vált ismét bevethetővé.

A Vörös Hadsereg addigra 19 gyalogoshadosztályt és öt harckocsihadtestet sorakoztatott fel a német vonalakkal szemben, és amikor októberben felújították a támadást, a Grossdeutschland körüli gyenge német hadosztályok összeomlottak. Von Manteuffel hadosztálya hosszú napokon át gyakorlatilag bekerítésben harcolt. Tigereivel és Panthereivel a Grossdeutschlandnak sikerült olyan utóvédet alkotnia, amely lehetővé tette a többi német hadosztály visszavonulását Menteibe. Miután ez megtörtént, szovjet harckocsikkal szorosan a nyomukban Manteuffelék is visszavonulhattak. Memelt Hitler erődnek nyilvánította ugyan, de a valóságban a város nem volt több állandó tüzérségi támadás alatt álló romhalmaznál. Ennek megfelelően a védelem nem is tarthatott ki sokáig, és a város védőit, köztük a Grossdeutschland maradványait, hajókon Kelet-Poroszországba menekítették.

1944. december folyamán a hadosztályt újjászervezték, és ennek keretében alárendelt alakulatainak bázisán létrehozták a Grossdeutschland páncéloshadtestet. Papíron a Grossdeutschland hadosztály mellett a hadtest részét képezte még a Brandenburg és a Kurmark páncélgránátos-hadosztály, a Luftwaffe Hermann Göring páncéloshadosztálya, valamint a Führer gránátosdandár és a Führer Begleit dandár. A valóságban azonban ezeket az alakulatokat sohasem vetették be együtt igazi hadtestként, és nagyarányú harctéri veszteségeik, valamint az utánpótlás akadozása miatt sohasem állt rendelkezésükre elegendő katona és felszerelés.

Amikor 1945 januárjának közepén megindult a következő szovjet támadás, a kimerült Grossdeutschland hadosztály utoljára csapott össze a Vörös Hadsereggel. Kelet-Poroszország erdeiben heteken át tombolt a küzdelem, miközben a hadosztály fokozatosan Königsberg felé szorult vissza. Utolsó páncélos-ellentámadásukra március 17-én került sor, amikor három Tiger indult a Balti-tenger partján még éppenhogy tartott talpalatnyi terület védelmére. A három páncélos legénysége az utolsó emberig harcolt, hogy fedezetet nyújtson bajtársainak, miközben azokat a Samland-félszigetre evakuálták. Ezt követően a hadosztály túlélői majdnem egy hónapig egyszerű gyalogságként harcoltak a félszigeten, míg végül hajóval Dániába szállították őket. Az eltelt három hónap alatt a hadosztály katonái közül több mint 17 000-en vesztették életüket, és csupán néhány száznak sikerült a viszonylagos biztonságot jelentő brit hadifogságba kerülnie.

LENT Tüzelőállásba helyezik a Grossdeutschland egyik PaK 38-asát. A páncéltörő tüzérség minden páncéIoshadosztályban fontos szerepet kapott. Mivel a PaK 38-as hatásos lőtávolsága nem haladta meg a 2000 m-t, a fénykép valószínűleg a frontvonalon vagy annak közelében készült.

A Grossdeutschland hadosztály végigküzdötte a háborút. Felállítására eleve azért került sor, hogy a német szárazföldi haderő elit alakulataként részt vegyen Hitler keleti hódító háborújában. A hadiszerencse fordultával aztán szerepe kissé megváltozott: immáron nem a támadások vezetését bízták rá, hanem a száz sebből vérző német arcvonal egyben tartását. A német hadiipar legkorszerűbb harckocsijaival (Tiger, Panther) felfegyverzett Grossdeutschland páncélosezred ragyogó harci sikerei végigkísérték a hadosztály küzdelmeit, és csak 1944 őszén, a Joszif Sztálin nehéz harckocsik tömeges megjelenésével váltak vadászokból menekülő vadakká.