Tizenegyedik fejezet
Emberi nyomok a homokban

 

A bölcs nyilván mosolygott volna rajta, ha meglát engem kis családommal ebéd közben. Poll, a kedvencem, volt az egyetlen, akivel szólhattam. Kutyám időközben megöregedett, és kissé szeszélyes lett. Mivel más társam nem volt, jobbomon ült. A két macska szintén körülöttem settenkedett, és a kezemből eléjük hullatott ízes falatokra lesett.

De korántsem az a két macska, melyeket valamikor a szigetre hoztam. Mindkettő régen elpusztult már: saját kezemmel temettem el őket lakóhelyem közelében. Kölykeiknek nem tudom, miféle vad teremtmény volt az apjuk, de én kettőt mindenesetre megőriztem, és megszelídítettem. A többit elkergettem, mert terhemre voltak, de később is visszajártak, és lopkodtak egyet-mást a házból. Nem egyet kénytelen voltam lelőni közülük, míg végül teljesen elmaradtak. Ilyen környezetben éltem.

Időnként elfogott a türelmetlenség, hogy csónakba üljek, noha elment a kedvem új kockázatoktól. Néha már-már elindultam, hogy megkeressem ladikom, máskor viszont bízvást megvoltam nélküle. De nyugtalanságom egyre nagyobb lett. Végül elhatároztam, hogy gyalog megyek oda, ahol csónakomat elrejtettem. Közben végig a part mentén haladok. Így is tettem. Mindenesetre, ha valaki közben találkozott volna velem, vagy megijed, vagy elneveti magát. Ezen a helyen, úgy gondolom, leírást adhatok külsőmről.

Fejemen kecskebőrből készült, éktelen kalapot viseltem, melyről hátul lebernyeg lógott le, hogy mind a naptól, mind az esőtől védelmezzen. A sziget éghajlata alatt ugyanis semmi olyan veszélyes nem volt, mint az átnedvesedett ruha.

Kecskebőr kabátot viseltem, amelynek a szárnya combközépig ért, továbbá bőszárú térdnadrágot. Az utóbbi szintén kecskebőrből készült, és oldalt a szőr olyan hosszan lógott le róla, hogy lábszáram közepét súrolta, és pantallónak látszott. Harisnyám és cipőm nem volt: mindkettőt valami lábbelifélével igyekeztem pótolni. Talán inkább bocskorhoz hasonlított, vagy kamáslihoz, de igen kezdetleges formában, mint általában legtöbb ruhadarabom.

Széles kecskebőr öv tartotta össze ruhámat, amelyről kard és tőr helyett egy kis fűrész és balta lógott, egyik az egyik, másik pedig a másik oldalon. Vállamon vetettem keresztül egy kevésbé széles övet, melyről bal karom alatt két tarisznya lógott, szintén kecskebőrből. Egyikben lőport, másikban golyót tartottam. Hátamon kosarat vittem, vállamon pedig puskát. Fejem fölött irdatlan kecskebőr ernyőt tartottam, mely a puska mellett legfontosabb felszerelési tárgyam volt. Ennek köszönhető, hogy arcom ilyen hosszú trópusi tartózkodás után sem barnult meg annyira, mint várni lehetett volna.

Volt idő, hogy szakállamat arasznyi hosszúra növesztettem. De mivel ollóm és borotvám is volt, többnyire rövidre vágtam, és csak az ajkam felett hagytam meg szőrzetemet olyan hosszúra, ahogy a törökök szokták. Otthon mindenesetre megbámultak volna.

Ilyen öltönyben indultam neki új utamnak, mely öt vagy hat napig tartott. A tengerpart mentén, egyenesen arra a helyre igyekeztem, ahol csónakomat először kikötöttem. Mivel semmivel sem kellett törődnöm, a legrövidebb úton juthattam el arra a magaslatra, ahonnan valaha a sziklafokot megpillantottam. Most meglepve láttam, hogy a tenger sima és nyugodt, sehol sem fodrozzák hullámok, és áramlat sem mutatkozik. A dolog annyira meglepett, hogy elhatároztam, itt maradok, és végére járok. Később rájöttem, hogy ennek az oka a dagály és az apály váltakozása, mert amikor este a sziklára hágtam, a vízen ismét meg tudtam különböztetni az áramlatot. Csupán valamivel távolabb kanyargott, mintegy fél tengeri mérföldre a parttól, míg annak idején közvetlenül mellette haladt. Ezért is tudta elragadni csónakomat.

Megfigyelésem arról győzött meg, hogy nem kell egyebet tennem, mint az apály és dagály váltakozását figyelnem, és akkor könnyűszerrel hazavihetem csónakomat. Ám mikor tervem kivitelezésére került volna sor, a veszély emléke olyan iszonyattal töltött el, hogy inkább mást határoztam. Igaz, hogy új tervem sokkal fáradságosabb volt. Ugyanis jobbnak láttam, ha építek vagy helyesebben mondva faragok egy másik kenut. Így viszont a sziget mindkét oldalán rendelkezem majd vízijárművel.

Említettem, hogy két lakhelyem is volt a szigeten. Egyik a kis erődítmény vagy sátor, előtte fallal, mögötte a sziklával, és abban a barlanggal, melyet ebben az időben több újabb fülkével bővítettem ki. Egyikben – a legtágasabb és legszárazabb helyiségben – fazekaimat tartottam és tizenöt vagy tizenhat kosarat, tele kicsépelt vagy csépeletlen gabonával.

Ami házam kerítését illeti, a póznák vagy oszlopok legnagyobbrészt fává lombosodtak, és koronájuk annyira összegubancolódott, hogy mögöttük lakóhelyemet senki észre nem vehette.

Nem messze terült el két szántóföldem, melyeket megfelelően műveltem és bevetettem, és amelyek minden évben meghozták a termést. Viszont, ha több gabonát kívántam termelni, egyszerűen megnöveltem a vetőterületet.

Az erdőben állt nyárilakom, melynek közelében szintén tűrhető ültetvényt létesítettem. Azért szerettem, mert az ottani házban nagyszerűen pihenhettem. A sövény éppen úgy védte, a létra pedig mindig kéznél volt. A letűzött husángokat, melyek fává sarjadtak, állandóan nyestem. Annak ellenére szépen terjeszkedtek, és kellemes árnyékot nyújtottak. Középen állt sátram, mely két leszúrt pózna között vitorlavászonból feszült. Igaz, hogy szüntelenül javítgatni kellett. Belsejében a leölt kecskék bőréből és egyéb puha anyagokból fekhelyet rendeztem be, takarónak pedig a hajóról megmentett pokrócok egyikét használtam. Ha alkalmam volt székhelyemtől megválni, többnyire itt töltöttem időmet.

Konyhám közelében terült el az állattenyésztő karám a kecskék számára. Mondanom sem kell, bekerítése mennyi vesződségbe került. De annyira aggódtam, hogy állataim esetleg megugorhatnak, hogy semmi fáradságot nem kíméltem. Úgy teletűzdeltem karókkal a cserényt, hogy inkább fal volt már, mint sövény. Még egy kéz se férhetett rajta keresztül. Mikor aztán ezek a karók is kihajtottak, a kerítés szilárdabb volt, mint egy fal.

Mindebből kitűnik, hogy nem voltam rest, és semmi fáradságot nem kíméltem, hogy kényelmemet biztosítsam. Ugyanis szelíd állataimról úgy vélekedtem, mint lábon járó hús–, tej–, vaj– és sajtraktárról, mely akkor sem fogy ki, ha akár negyven évig élek a szigeten.

Itt nőtt szőlőm is, melyet soha nem szűnő gonddal télire fürtökben raktároztam el, mint étlapom legízletesebb fogását. S hozzá kell tenni, nem csupán az íze volt kellemes, de a fürtök tápláló és egészséges nedve nemegyszer a gyógyszert is pótolta.

Mivel körülbelül félúton volt másik lakásom és azon hely között, ahol a csónakot kikötöttem, útközben itt többnyire megállapodtam, mert a csónakot nemegyszer megtekintettem. Sőt mindent, ami hozzá tartozott, nagy rendben tartottam. Nemegyszer szórakozás kedvéért bele is ültem, de veszélyes utakat már nem kockáztattam meg. Kőhajításnál messzebb nem mentem a parttól, mert féltem, hátha újra elragad az ár vagy a szél, vagy más balesetnek esem áldozatul.

S ekkor új korszak köszöntött be életembe.

Egyik nap délfelé járhatott az idő, és én a csónakhoz mentem. Hallatlanul meglepett, hogy hirtelen meztelen lábnyomot pillantottam meg a parton. Alakja egészen világosan kivehető volt a homokban. Úgy megdöbbentem, mintha villám csapott volna le mellettem. Figyeltem, körülnéztem, de semmit sem hallottam vagy láttam. Felmentem egy magaslatra, hogy körülnézzek. Lesiettem a partra, de az egy nyomon kívül mást nem észleltem. Visszatértem, hátha újabb nyomokra bukkanok, vagy legalább meggyőződöm arról, hogy képzelődtem. Erről azonban szó sem lehetett, valódi lábnyom volt: lábujjak, sarok, talp és általában a láb minden része.

Nem tudtam, hogy kerülhetett ide, és képzeletem is cserbenhagyott. Gondolataim egymást kergették, és mint aki meg van zavarodva, úgy tértem haza erődítményembe. Elvesztettem a talajt a lábam alól, és tele voltam aggodalommal. Minden második vagy harmadik lépés után hátranéztem, minden bokrot vagy fát távolról embernek véltem. Képtelen vagyok elmondani, felzaklatott képzeletem hány alakot varázsolt elém, hány vad gondolat rohant át agyamon, és hányszor futott rajtam végig a hideg.

Mikor váramba értem – azt hiszem, joggal hívhatom így –, úgy buktam le, mint egy üldözött. Hogy létrán másztam-e, vagy a sziklába vésett ajtón keresztül jutottam be, már nem emlékszem rá. A következő nap reggeléről sincsen emlékem, mert nincs az a megijesztett nyúl vagy róka, mely rémültebben lapult volna odvában, mint én.

Egész éjjel nem aludtam. Minél távolabb voltam félelmem okától, annál inkább nőtt aggodalmam. Kusza gondolataim annyira megzavartak, hogy képzeletem sötét árnyakkal telt meg. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a nyom gazdája bizonyára a szemben levő szárazföld valamelyik vadembere lehet, aki kenujával idáig merészkedett. Lehet, hogy a tengeráram hajtotta ide a szigetre, és miután partot ért, az ellenkező irányú áramlattal továbbállt. Talán elment a kedve attól, hogy itt maradjon, ezen a lakatlan szigeten.

Miközben fejemben egymást kergették a gondolatok, hálás voltam a sorsnak, hogy nem találkoztam a vademberrel, vagy hogy ő nem pillantotta meg csónakomat, amiből rájöhetett volna, hogy más is lakik a szigeten, és elindult volna keresésemre. Ekkor szörnyű aggodalmak kezdtek gyötörni, mert félni kezdtem, hogy talán mégis meglátták a csónakomat. Ha pedig így van, bizonyára nagyobb számban térnek vissza és felfalnak. És ha véletlenül nem is találnak meg engem, megtalálhatják a karámomat, elpusztíthatják, elhurcolhatják szelíd kecskenyájamat, én pedig itt éhen veszhetek.

Órákig, sőt mondhatom, nemcsak órákig, hanem napokig, hetekig, hónapokig gyötörtek ezek a rémítő gondolatok. De végül mégis erőt vettem magamon, és három nap után kimerészkedtem a váramból, mert kergetett az éhség. Ugyanis alig tartottam magamnál egyéb kész ételt, mint néhány árpakenyeret és vizet. Azt is tudtam, hogy legfőbb ideje megfejni kecskéimet. Ez volt szokott esti szórakozásom. Szegény állatok nagyon kínlódtak a fejés elmaradása miatt. Némelyik majdnem belepusztult, másoknak pedig szinte elapadt a teje. Közben biztattam magamat, hogy szó sem lehet másról, mint saját nyomomról, és tulajdon árnyékomtól ijedtem meg. Újra kimentem tehát a partra és nyárilakomnál megfejtem a kecskéket.

Mikor három nap után mindent változatlanul találtam, valamivel merészebb lettem, és arra gondoltam, hogy az egész csak képzeletem játéka volt. De addig mégsem nyugodtam, amíg ki nem mentem a partra, hogy lássam a lábnyomot, és összehasonlítsam a magaméval. Mert csak a teljes hasonlóság győzhet meg arról, hogy saját lábam nyomáról van szó.

De a helyszínt megvizsgálva, először is kizártnak tartottam, hogy csónakomból ezen a ponton lépjek ki a partra. Amikor pedig hozzámértem lábamat, kiderült, hogy a nyom sokkal nagyobb, mint az enyém. Ettől újra életre keltek képzelgéseim, és olyan lázképek gyötörtek, mintha hidegrázásom lenne. Újra hazamentem, most már szilárd hittel, hogy rajtam kívül más ember vagy esetleg emberek vannak a szigeten, tehát a sziget lakott, engem pedig bármikor meglephetnek. És ugyan hogy védeném magam?

Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette! Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe segítségül. Első tervem az volt, hogy lerombolom házaimat, világgá kergetem nyájamat, nehogy az ellenség megtalálja, és miatta idekapjon a szigetre. Aztán felásom szántóföldjeimet, nehogy az csábítsa őket ide. Lerombolom nyárilakomat és sátramat, hogy nyoma se maradjon itt emberi életnek, és ne kutassanak tovább utánam.

Ezek a gondolatok nyűgöztek le első este, mikor hazaértem. A rémület még új volt bennem, és agyamat gőz lepte el. Mert a veszélytől való félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély. Az aggodalom nagyobb teherként nehezedik az emberre, mint a valóságos rossz.

A félelem miatt egész éjjel nem hunytam le szememet. Reggel azonban elaludtam. Mivel testem és lelkem egyaránt kimerült, igen mélyen aludtam. Másnap tehát sokkal erősebben ébredtem, mint amilyen este voltam. Higgadtan kezdtem gondolkozni, és miután számot vetettem magammal, arra a következtetésre jutottam, hogy a sziget nem annyira elhagyott, mint képzeltem. Lehetséges, hogy nincsenek állandó lakói, de úgy látszik, hébe-hóba kikötnek partjain. Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy a tenger hajtja ide őket.

Én is immár tizenöt éve élek itt, de emberi alaknak még csak árnyékával sem találkoztam. Ha pedig bárki idesodródott, nyilván olyan hamar távozott, ahogy csak tudott. Mert kinek volna kedve megtelepedni itt? Semmi egyéb veszély nem fenyeget tehát, mint az, hogy a szárazföldről idetévedt emberek partjaimra szállnak. De ahogy jöttek, ugyanolyan gyorsan igyekeztek elillanni. Aligha maradhattak éjszakára a parton. Éppen ezért nincs egyéb tennivaló, mint hogy magam számára biztos védelmet nyújtó helyről gondoskodjam.

Most bánkódni kezdtem, hogy barlangomat olyan nagyra építettem, és a kerítésen kívül is elláttam ajtóval. Érett megfontolás után elhatároztam, hogy egy másik erődvonalat is építek, félkör alakban, nem messze a falamtól, ott, ahol körülbelül tizenkét éve az említett kettős kerítést létesítettem. Ezek a fák közben vastagra nőttek, és csupán néhány oszlopra volt szükség, hogy megerősítsem a falat. Most tehát már két fal védett. A külső falat gerendák, régi kábelek, deszkák és minden elképzelhető anyag erősítette. Hét akkora lyukat vágtam a falba, hogy karom kiférhessen rajtuk. Belül körülbelül öt láb vastagságúra szélesítettem a falat a földdel, amelyet barlangomból kihordtam. A hét nyílásba a hajóról hozott muskétákat[iv] szereltem fel. Mindegyiknek állványt készítettem, és most úgy álltak, mint az ágyúk. Két perc alatt minden fegyveremet elsüthettem. A fal megerősítése egy hónapig tartott, de én még mindig nem éreztem magamat biztonságban.

Mikor munkámmal elkészültem, a falon kívül a földet teletűzdeltem azokkal a fűzfához hasonló husángokkal, melyek olyan gyorsan nőnek. Legalább húszezret ültethettem el, közben azonban arra is vigyáztam, hogy az ellenség szemmeltartására szabad terep maradjon, nekik pedig a fiatal fák ne adjanak menedéket, ha meg akarják közelíteni a külső falat.

Két év múlva sűrű liget vett körül. Öt év elteltével pedig olyan sűrű erdő környékezte lakásomat, hogy valósággal áthatolhatatlan volt. Nincs ember, akinek megfordulhatna a fejében a gondolat, hogy ember van mögötte, még kevésbé, hogy lakás. Mivel utat nem hagytam, közlekedésem lebonyolítására két létrát használtam. Ha a két létrát elveszem, nincs az az emberi lény, aki birodalmamba bejuthatna anélkül, hogy kárt tenne magában. És ha be is jutna valaki, még mindig csak a második védőfal előterében van.

Minden tőlem telhetőt megtettem tehát saját védelmemre. Mint ahogy később kiderült, nem egészen ok nélkül. Ám ebben az időben még csak annyit láttam, amennyit félelmem sugallt nekem.