Tizenkettedik fejezet
Barlangmenhely

 

Közben más dolgaimat sem hanyagoltam el. Kis kecskenyájamat gondosan ápoltam. Nemcsak, mert élelemmel látott el bármikor bőségesen, de felmentett a vadászat fáradságaitól is. Ha már felneveltem kecskéimet, nehéz lett volna elszakadnom tőlük.

Hosszú gondolkodás után két lehetőségét láttam annak, hogy kecskéim megőrizzem. Vagy föld alatti barlangot ások, melybe éjszakára mindig beterelem őket, vagy pedig egymástól távol két vagy három kis földdarabot kerítek be, ahol legalább fél tucat kecskét tartok. Tehát bármi szerencsétlenség éri a nyájat, mégis könnyűszerrel újra felnevelhetem. Noha ez újabb jókora munkát jelentett, mégis a legésszerűbb tervnek látszott. Elindultam tehát, hogy megkeressem a sziget legelhagyottabb részét. Valóban, találtam is egy zugot, mely olyan magányos volt, amilyet csak kívántam. Kicsiny erdőbe ékelt tisztás volt, sűrűn nőtt fák között. Eszembe jutott, hogy egyszer magam is csaknem ittrekedtem, amikor a sziget másik részéről hazatértem. Szinte a természet erősítette meg: tehát nem is lesz annyi munkám vele, mint a többi karámmal.

Azonnal dolgozni kezdtem ezen a földdarabon. Alig telt bele egy hónap, a kerítés már annyira haladt, hogy nyájam, mely immár nem volt olyan vad, mint annak idején, biztonságban volt benne. Aztán késedelem nélkül tíz nősténykecskét és két bakot tereltem ide. Mikor már bent voltak, tovább javítgattam a kerítést, hogy olyan tökéletes legyen, mint a többi. Most már sokkal kényelmesebben dolgoztam, és jóval több időt töltöttem el a javítási munkával.

Minderre az az aggodalom ösztökélt, melyet az emberi lábnyomok keltettek bennem. Mert emberi lényt még mindeddig nem láttam a szigeten, noha két éve éltem szüntelen nyugtalanság közepette. Elhihető, hogy az életem sokkal kevésbé volt kellemes, mint azelőtt; állandó félelmek gyötörtek. Ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy új helyzetem folytán gondolataim is megváltoztak. Nem voltam már olyan nyugodt, mint azelőtt, mert lelkemet megfeküdte a borzalom, hogy kannibálok kezébe eshetek.

Miután vagyonom élő részét ilyenformán biztosítottam, újra bejártam a szigetet, hogy hasonló telepek létesítésére újabb rejtekhelyeket keressek. Közben nyugaton olyan messzire jutottam, mint még soha. És miközben a tengert figyeltem, úgy rémlett, hogy nagy messziségben csónakot látok. Volt egy távcsövem is a hajósok holmijából, melyet a roncsról megmentettem. De most nem volt nálam. Amit láttam, olyan messzire esett, hogy semmit sem tudtam kezdeni vele. Akárhogy is meresztettem a szememet, semmi bizonyosat nem sikerült megállapítanom. Nem tudom, csónak volt-e, vagy sem. De később, mikor elhagytam a dombot, már nem láttam, és nem is törődtem vele. Azonban elhatároztam, hogy látcső nélkül többé nem indulok útnak.

Mikor a dombról lejöttem, és a sziget túlsó vége felé továbbhaladtam, ahol azelőtt még sohase voltam, hamarosan alkalmam volt meggyőződni arról, hogy az emberi nyom ezen a szigeten nem is olyan ritkaság. Ekkor tudtam meg, milyen kiváltságos szerencsém volt, hogy a sziget másik oldalán a vadak előtt mindeddig rejtve maradtam. Oda ugyanis sohase mentek a vadak. Ellenkező esetben könnyen rájöhettem volna, hogy elég gyakran rándulnak ide kenuikkal a szárazföldre. Főként olyankor keresnek szigetemen kikötőt, ha véletlenül nagyon kimerészkedtek a tengerre. Közben elég gyakran találkoztak a tengeren ellenségeikkel. Ha pedig összecsaptak, a győztesek rendszerint erre a partra hozták a foglyokat. Itt, miután kannibálok voltak, szörnyű szokásaikhoz híven leöldösték és elfogyasztották őket. De erről majd később.

Mikor a dombról a partra mentem, mint említettem, tökéletesen meg voltam zavarodva. A sziget délnyugati pontján állottam. Szavakat nem találok annak a rémületnek kifejezésére, mely elfogott, mikor a földön szerteszét koponyákat, kéz–, láb– és egyéb emberi csontokat pillantottam meg. Különösen szembetűnő volt az a hely, ahol nyilván tüzet szoktak gyújtani. Itt szoktak bizonyára ülni egy földbe ásott tűzhely-lyuk körül, hogy embertelen lakomákat rendezzenek társaik húsából.

A látvány annyira elképesztett, hogy először hosszú ideig nem is gondoltam a fenyegető veszélyre. A félelmemet háttérbe szorította a barbár, pokoli durvaság elképzelése, és az a gondolat, hogy mennyire el tud fajulni az emberi nem. Igaz ugyan, hogy már eleget hallottam erről, de azelőtt még soha nem láttam. Egyszóval el kellett fordulnom a borzalmas látványtól. Gyomrom felkavarodott, és közel voltam az ájuláshoz. Később némileg könnyebben éreztem magam, de képtelen voltam ottmaradni. Tehát olyan sebesen megmásztam a dombot, ahogy csak tudtam, és elindultam saját lakhelyem felé.

Útközben megálltam, és tűnődtem a dolgokon. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem ilyen lények közé születtem. És bár jelen helyzetemet nyomorúságosnak ítéltem, úgy találtam, több okom van a hálálkodásra, mint a panaszra.

Ilyen hangulatban értem el váramat. Valahogy sokkal könnyebben éreztem magam, és nagyobb biztonságban, mint azelőtt. Tudniillik rájöttem, hogy ezek a nyomorultak soha nem hatolnak a sziget belsejébe. Valószínűleg semmire nem vágyakoznak, amit ez a szerintük lakatlannak vélt hely rejthet. Talán járhattak már a sziget erdős részén is, de nem találtak ott semmi számukra értékesíthetőt. Én magam csaknem tizennyolc esztendeje éltem a szigetnek azon a részén, de mindeddig még nyomukra sem bukkantam. És lehet, hogy a következő tizennyolc év is zavartalan békében telt volna el, ha nem mozdulok ki helyemről. Ezután is csak egyetlen választásom lehet: rejtve kell maradnom, ott ahol vagyok, míg alkalmam kínálkozik más, jobb természetű emberekkel találkozni, mint a kannibálok.

Mégis nagyon borzadtam ezektől a nyomorult vadaktól és embertelen szokásuktól, hogy felfalják egymást. A dolog annyira lehangolt, hogy két évig jóformán el sem mozdultam lakásom környékéről. Három birtokomat gondoztam – mégpedig váramat, nyárilakomat és a bekerített karámokat. Az utóbbiakat is csak azért látogattam, mert oda zártam kecskéimet. Még a csónakot sem volt kedvem elhozni, inkább arra gondoltam, hogy újat készítek. Most már el sem tudtam képzelni, hogy anélkül is megkerülhetném a szigetet, hogy a tengeren a kannibálokkal találkozzam. Ebben az esetben viszont feltétlenül kezükbe kerülnék, és akkor nagyon is jól tudom, milyen sors várna rám.

A félelmet és az aggodalmat azonban lassanként felfalta az idő, és az a biztonságos érzés, hogy úgysem fedezhetnek fel. Életem hovatovább ugyanolyan egyenletessé vált, mint azelőtt volt. A különbség csupán abban nyilvánult, hogy jobban óvakodtam és éberebben vigyáztam, mint azelőtt, nehogy észrevegyenek. Különösen puskámat óvakodtam elsütni, nehogy véletlenül bármelyikük meghallja, ha netán a szigeten tartózkodnak. Most derült ki, milyen hasznos előrelátás volt a kecskék szelídítése. Nem kellett már az erdőben bolyonganom és lövöldöznöm. Ezentúl ha elejtettem is egyet-egyet, azt csapdával és hurokkal tettem, amit már azelőtt is próbáltam. Két év is eltelt anélkül, hogy puskámat elsütöttem volna, bár soha nem indultam el nélküle. Sőt, mi több, a három, hajóról megmentett pisztolyból is legalább kettőt mindig kecskebőr övembe tűzve viseltem. Kifényesítettem továbbá az egyik, a hajóról hozott nagy kardot, amelyet külön övre kötöttem. Ha valaki így találkozott volna velem, azt hiszem, félelmetes fickónak tartott volna. Mindehhez még azt kell hozzátennem, hogy a kard hüvely nélkül lógott oldalamon.

A dolgok ilyen folyása mellett – az említett óvatossági rendszabályokat betartva – visszatért előbbi nyugalmam és higgadtságom. Beláttam, hogy helyzetem másokéval összehasonlítva, távolról sem mondható nyomorúságosnak. Az ügyek higgadt szemlélete meggyőzött arról, hogy az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat. Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják.

Akkoriban jóformán alig nélkülöztem valamit. De mintha a vadaktól való félelem letompította volna találékonyságomat. Elejtettem például egy jó tervet, melyen azelőtt már gondolkoztam. Ugyanis szerettem volna az árpából malátát készíteni, abból pedig sört főzni magamnak. Maga a gondolat elég hebehurgya volt, és hamar beláttam, hogy nem olyan egyszerű. Igen sok mindenre lenne szükségem, hogy sört főzhessek. Először is a hordók hiányoztak, melyeknek készítéséig soha nem tudtam eljutni. Pedig heteket, sőt hónapokat is eltöltöttem a kísérletezéssel. Aztán nem volt komlóm, ami a sört tartóssá teszi, élesztőm, ami megerjeszti, és rézüstöm, hogy megfőzhetném benne. És mégis, mindennek ellenére, ha a vadak nem jönnek, tovább kísérleteztem volna, és talán sikerrel. Ugyanis, ha egyszer valamit fejembe vettem, arról nehezen tudtam lemondani.

Most azonban egészen más dolgokon törtem a fejem. Azon tűnődtem éjjel-nappal, hogy lephetném meg ezeket a szörnyeket mulatozás közben. Szerettem volna néhányukat elpusztítani, hogy megmentsem karmaik közül az idehurcolt áldozatot. De terveimet egymás után elvetettem. Egyiket sem lehetett használni. Ahhoz, hogy leszámolhassak velük, magamnak is ott kellene lennem. És mit tehet egyetlen ember hússzal, esetleg harminccal szemben, akiknek szintén van fegyverük – dárda vagy nyíl –, mellyel éppen olyan jól tudnak célozni, mint én a puskámmal?

Néha arra is gondoltam, hogy aláaknázom a helyet, ahol tüzet szoktak rakni. Elrejtek öt-hat font puskaport, mely tűzgyújtáskor a közelben állókat levegőbe röpíti. De nem szívesen pazaroltam volna rájuk ennyi lőport, hiszen magam is elég szűkében voltam már, és abban sem voltam biztos, el tudom-e érni a kellő hatást.

Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy egy alkalmas bokorban elbújok három puskával – mindegyikben dupla töltéssel –, és beléjük lövök. Minden lövéssel megölhetek talán kettőt-hármat. Három pisztolyom és kardom pedig akkor is végez a többivel, ha akár húszan vannak. A terv teljesen rabul ejtett; még álmodtam is róla. Képzeletem annyira sarkallt, hogy most már gyakran kerestem fel ezt a helyet. De noha lelkem tele volt a bosszúállás véres gondolatával, a hely borzalmassága, a látvány szomorúsága mérsékelte indulataimat.

Némi keresés után a domb oldala alkalmasnak látszott, hogy biztonságosan megfigyelhessem közeledő csónakjaikat. Ugyancsak volt egy odvas fa a közelben, melyben észrevétlenül elbújhatok, még mielőtt partra szállnának. Innen majd jól megfigyelhetem véres munkájukat, és biztosan célozhatok, ha már elég közel vannak. Elhatároztam, itt valósítom meg tervemet. Készenlétbe helyeztem két muskétámat és rendes sörétes puskámat. A két muskétát egy nagyobb és három-négy kisebb golyóval töltöttem meg, a sörétes puskát pedig darabos söréttel. Pisztolyaim mindegyikébe négy-négy golyót tettem. Annyi tartalék töltényt vittem magammal, hogy háromszor vagy négyszer is újra tölthettem.

Megvolt már a tervem, és képzeletben nemegyszer végre is hajtottam. Közben minden reggel felmentem a domb tetejére, mely váramtól, ahogy nevezni szoktam, körülbelül három mérföldnyire lehetett. Figyeltem a tengert, hogy vajon közeledik-e csónak. De két vagy három hónap után belefáradtam az őrtállásba. Különben is mindig eredmény nélkül tértem vissza. Nemcsak a parton nem mutatkozott nyom, de még a messzi tengeren sem vettem észre soha semmit, bárhogy figyeltem távcsövemmel.

Miközben a dombra feljártam, élénken dolgozott bennem a bosszúvágy, hogy húsz vagy harminc vadat eltegyek láb alól. Ennyire felháborítottak a vadak természetellenes szokásai. Végül azonban, mint említettem, belefáradtam haszontalan kirándulásaimba. Egyben a véleményem is kezdett megváltozni a dologról. Higgadtabban gondolkozva már nem éreztem magam hivatottnak arra, hogy szegény tudatlanok bírája és hóhérja legyek. Körülbelül így okoskodtam: „Ezek az emberek nem éreznek lelkiismeretfurdalást tettükért, mert nincsenek tisztában vele. Egy hadifogoly megölését nem tekintik nagyobb bűnnek, mint mi egy ökörét. Az emberhús evése nem nagyobb bűn náluk, mint nálunk az ürücomb fogyasztása.”

Rájöttem, hogy rossz úton járok. A kannibálok nem gyilkosabbak, mint azok a honfitársaim, akik nem egyszer egész tömegeket hánynak kardélre, és nem adnak nekik kegyelmet, bár eldobják fegyvereiket és megadják magukat. Ezek az emberek nem bántottak engem. Más lenne a helyzet, ha ők támadnának meg. De mindeddig még csak tudomásuk sincsen rólam. Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral beszélnek maguk a spanyolok is.

Új meggondolásaim lehűtöttek, és kezdtem elállni tervemtől. Rájöttem, hogy helytelen eljárást akarok követni velük szemben. Egyhez van csak közöm, ahhoz, hogy támadásukat megakadályozzam. De ha én támadok, az inkább jelenti tönkremenetelemet és pusztulásomat, mint szabadulásomat. Ha közéjük lőnék, és akár egy is élve menekülne közülük, a bosszúállók ezreit hozná nyakamra. Erre pedig semmi szükségem. Körülbelül így telt el egy év. Most már nem volt kedvem megtámadni ezeket a nyomorultakat. Sőt a dombra sem mentem fel, hogy megtudjam, jönnek-e a tengeren, vagy voltak-e a parton. Kerültem a kísértés minden alkalmát, amely terveimet éleszthette volna.

Egyet mégis megcsináltam: elhoztam csónakomat a sziget keleti oldalára, és behajóztam vele egy kis öbölbe. Ez magas szikla alatt volt, és tudtam, hogy az áramlat miatt a vadak amúgy sem merik megközelíteni. A csónakkal együtt mindent elszállítottam, ami hozzátartozott: vagyis az árbocot és a vitorlát meg a horgonyfélét. Azt akartam, hogy a legcsekélyebb nyom se utaljon csónakomra vagy szigetbeli lakásomra.

Megint igen visszavonult életet folytattam, és ritkán mozdultam ki barlangomból. Csak állandó elfoglaltságaim tudtak kicsalni, például a kecskék megfejése vagy erdei nyájam gondozása a sziget túlsó oldalán.

Most már bizonyosan tudtam, hogy a vademberek soha nem keresik fel kutató szándékkal a szigetet. Nem kétséges, hogy azóta is járhattak itt. Borzalommal gondoltam arra, milyen szörnyű lett volna régebben találkozni velük, mikor szinte puszta kézzel, fegyvertelenül jártam, és puskám is csak sörétre volt töltve. Az lett volna meglepetés, ha a nyom helyett tizenöt vagy húsz vadat találok, akik üldözőbe vesznek! És mivel nálam jobban futnak, nem kétséges, hogy elfognak.

Gondolataim annyira összeszorították szívemet, hogy nemegyszer igen elcsüggedtem. Pedig helyzetem most jobb volt. Valamikor még nem tudtam volna nekik ellenállni, hacsak nincs hirtelen elég lélekjelenlétem. Most legalább a tömérdek töprengés és megfontolás után tudtam, mi a teendőm.

Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy az állandó veszély és félelem eltompította ötletességemet. Sokkal többet foglalkoztatott biztonságom, mint jólétem kérdése. Már egy szeget sem szerettem beverni, mert attól tartottam, hogy meghallják a zaját. Még kevésbé mertem a puskámat elsütni. Különösen óvakodtam tüzet rakni, melynek áruló füstje nappal messzire ellátszik. Ezért téglaégetőmet áthelyeztem nyárilakomba, ahol nagy örömömre föld alatti barlangot fedeztem fel. Vadember talán be se merészkedett volna ide, én azonban örömmel elfoglaltam. Mert semmire nem volt akkor nagyobb szükségem, mint biztos búvóhelyre.

A barlang szája egy nagy szikla alján nyílt, ahol egyszer véletlenül faágakat vágtam, hogy faszenet csináljak. Faszénre azért volt szükségem, mert nem akartam füstölni lakásom körül, viszont mégsem élhettem kenyérsütés és főzés nélkül. Addig égettem tehát a tőzegréteg alatt a fát, míg faszén lett belőle. Majd a tüzet eloltva, hazavittem, és most már füst nélkül tudtam hőt gerjeszteni.

De a dologra térve: éppen fát vágtam, mikor észrevettem, hogy az egyik sűrű és alacsony cserje mögött egy üreg szája sötétlik. Kíváncsi voltam, milyen lehet belülről. Mikor bebújtam, láttam, hogy elég nagy, sőt, fel is állhattam benne. De be kell vallanom, hogy sokkal inkább igyekeztem kifelé, mint befelé.

Ugyanis a sötétben hirtelen két villogó szemet pillantottam meg! Nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Először nagyon megijedtem. Később, összeszedve magam, kezembe vettem egy tűzcsóvát, és bevilágítottam. De alig tettem három lépést, rémületem visszatért. Hangos nyögést hallottam, aztán panaszos hangokat, aztán újabb sóhajtást. Visszahőköltem, és elöntött a hideg veríték. S ha kalap van rajtam, lehet, hogy hajam talán az égnek emeli.

De aztán a csóva fénye mellett tovább haladtam. És ekkor a földön egy nagy, ijesztő bakkecskét pillantottam meg. Úgy látszik, azért vonult ide vissza, mert már a végét járta. Próbáltam megmozdítani, hogy lássam, ki tudom-e cipelni a barlangból. Az állat igyekezett feltápászkodni, de nem volt jártányi ereje sem. Nem bántam, maradjon itt, ha engem ennyire megijesztett, ugyanígy megrémít majd egy netalán ide tévedő vadembert.

Meglepetésem lassanként elpárolgott. Körülnéztem, és láttam, hogy a barlang elég kicsi. Tizenkét láb volt keresztben, alakját azonban se kereknek, se szögletesnek nem lehetett mondani. Nyilván nem emberi kéz munkája, hanem a természeté. Azt is felfedeztem, hogy a barlangfenéknél hátul tovább folytatódik, de az újabb helyiségbe csak olyan keskeny nyílás vezet, hogy hason csúszva kell haladnom. Mivel nem volt nálam gyertya, egyelőre nem kutattam tovább. De elhatároztam, hogy másnap gyertyával és tűzszerszámmal jövök, mely utóbbit egy muskéta závárjából és gyutacsából szerkesztettem.

Másnap tehát újra eljöttem ide, saját gyártmányú gyertyámmal felszerelve. Mostanában ugyanis kecskefaggyúból állítottam elő gyertyafaggyút. Kanócnak pedig kötélmaradékot vagy szárított csalánrostot használtam. A hátsó nyílást elérve, négykézláb kellett csúsznom körülbelül tíz lépést. Ez elég merész vállalkozás volt, mert nem tudtam, hova jutok. A szoroson átjutva, éreztem, hogy a mennyezet emelkedik. A magasságát itt legalább húsz lábnyira becsültem.

Állítani merem, hogy ilyen tüneményes látvány még nem tárult elém a szigeten. A barlang oldalai ezerszeresen verték vissza két gyertyám fényét. Hogy mi van a sziklában, gyémánt vagy egyéb drágakő, esetleg arany – nem tudom. Gyönyörű mélyedésbe jutottam. Fala száraz és sima volt, alját finom szemcsés kavics borította, sehol semmi nyoma undorító csúszómászóknak vagy nedvességnek. Egyedüli nehézségét a bejárat jelentette, de a veszély jelenlétére való tekintettel most annak is örültem. Elhatároztam, hogy haladéktalanul idehozom azokat a dolgokat, melyekre leginkább szükségem van. Elsősorban lőporomra gondoltam, aztán fegyvertáram egy részére, vagyis a két sörétes puskára és három muskétámra. Váramban tehát öt muskéta maradt, melyek mint ágyúk álltak készenlétben a legkülső védővonalon. De ha kirándultam, bármelyiket elszállíthattam.

Lőszerrakodás közben véletlenül kinyitottam azt a lőporos hordót, amelyik megnedvesedett a tengerben. Ekkor láttam, hogy a víz csak két vagy három hüvelykig nedvesítette át a port. A megkeményedett kéreg viszont megóvta a hordó tartalmának jó részét. Ilyenformán majdnem hatvan font jó minőségű puskaporhoz jutottam. A felfedezés kellemesen hatott rám. Készletemet a barlangba hurcoltam. Váramban nem tartottam soha többet két-három fontnál. Ugyanezt tettem a golyóöntésre szolgáló ólommal is.

Képzeletemben úgy álltam most magam előtt, mint a régi óriások. Ezek a monda szerint szintén sziklabarlangokban és odúkban éltek, ahol senki sem közelíthette meg őket. Én szintén elhitettem magammal, hogy ötszáz vadember se találhat rám, akárhogy is üldöznek.

Felfedezésem követő reggel a vén kecskét holtan találtam a bejáratnál. Okosabbnak tartottam, ha itt földelem el egy nagy gödörbe, és jól betakarom.