Daniel Defoe – Robinson Crusoe (PDF Átirat) – Oldal 17

Találatok: 99

218

Tizennyolcadik fejezet
A hajó visszaszerzése – hazatérés

Először is tehát egyesült erővel kihúztuk a csónakot az öbölből, olyan magasra, hogy a dagály el ne érhesse. Különben is akkora lyukat ütöttünk a fenekébe, hogy egyhamar nehezen lehetett kitatarozni. Aztán leültünk, és tanakodtunk, mit tegyünk.

Ekkor ágyúlövést hallottunk a hajóról, majd láttuk, hogy zászlójukkal jelt adnak embereiknek, hogy menjenek a fedélzetre. Aztán többször is tüzeltek, és megismételték a csónakosok hívójelét. Mikor látták, hogy minden lövöldözés hasztalan, másik csónakot eresztettek le, és evezni kezdtek a part felé. Távcsöveink segítségével megszámlálhattuk, hogy lehetnek legalább tízen, és tűzfegyver is van náluk.

A hajó, mint mondtam, körülbelül két tengeri mérföldre volt a parttól. Tehát a figyelésre jó alkalom kínálkozott. Még az arcukat is meg tudtuk különböztetni. A dagály ugyanis kissé keletre sodorta csónakjukat, éppen ezért a part mellett eveztek, hogy ugyanott kössenek ki, ahol az előbbiek.

Mint mondom, jól láttuk őket. A kapitány mindegyikről elmondta, hogy milyen ember. Az volt a véleménye, hogy három igen becsületes fickó ül köztük, akiket meggyőződése szerint csak a megfélemlítés vitt bele a zendülésbe. Ami azonban a csónakmestert illeti, aki úgy látszik, a főkolompos volt köztük, éppen olyan szemenszedett gazember, mint a hajó legénységének maradványa. Mostani merényletük pedig minden bizonnyal teljesen elvetemültté tette őket.

A kapitány tartott tőle, hogy erősebbek lesznek nálunk. Én elmosolyodtam, és kijelentettem, hogy a mi helyzetünkben levő emberek túl vannak már minden félelmen, nekünk aligha van vesztenivalónk, tehát bármi történik, jobb lesz számunkra: akár szabadulás legyen az, akár halál. Megkérdeztem, mi a véleménye életkörülményeimről, és vajon érdemes-e kockára tennem mindent a szabadulás érdekében.

– Azok után, amiket átéltem, nem bánt a veszély gondolata. Más bánt engem…

– Micsoda? – kérdezte a kapitány.

Az – feleltem –, hogy az ön véleménye szerint van három vagy négy becsületes fickó is köztük. Higgye el, hogy minden ember hatalmunkban van, aki itt partra lép. Hogy életben marad-e vagy meghal, attól függ, hogy viselkedik velünk szemben.

Ezt emelt hangon és vidáman mondtam, amitől ő is felbátorodott. Így tehát buzgón a dolgunk után láttunk.

Alighogy a hajó felől közeledő csónakot megpillantottuk, jónak láttuk biztonságba helyezni foglyainkat. Kettőt közülük, akikért a kapitány nem állott jót, Péntekkel és az egyik megszabadított emberrel barlangomba kísértettem. Ott eléggé el voltak zárva a világtól, nem állt fenn a veszély, hogy bárki észreveszi vagy meghallja őket. Ha pedig kiszabadulnának, könnyen eltévedhetnek az erdőben.

A kötelek rajtuk maradtak, viszont kaptak élelmiszert. Azt is megígértük nekik, hogyha nyugodtan maradnak, két vagy három napon belül visszakapják szabadságukat. De ha szökéssel próbálkoznának, halál fiai. Ünnepélyesen megfogadták, hogy fogságukat türelemmel viselik. Nagyon hálásak voltak, hogy ilyen jól bánunk velük, és eleséget és gyertyát is adunk nekik. A gyertyákról (melyek saját gyártmányúak voltak), Péntek gondoskodott. De azt nem tudták, hogy Péntek őrt áll a bejáratnál.

A többi fogollyal még jobban bántunk. Igaz, hogy kettő bilincsben volt, mert a kapitány nem bízott meg bennük. A másik kettőt azonban a kapitány ajánlására és ünnepélyes ígéretük alapján, hogy élve-halva kitartanak mellettünk, szolgálatomba fogadtam. Tehát a három becsületes emberrel együtt heten voltunk – mindnyájan jól felfegyverkezve. Most már nem kételkedtem, hogy le tudjuk fegyverezni a szembejövő tízet. Különben is a kapitány megjegyezte, hogy azok között is akad három vagy négy becsületes.

Mihelyt elérték a helyet, ahol a másik csónak a parton feküdt, behajóztak az öbölbe, és kiszálltak. Maguk után vonták a csónakot is. Ennek nagyon örültem, mert féltem, hogy inkább lehorgonyozzák a csónakot az öbölben, nem messze a parttól. Sőt, esetleg őrt is hagynak hátra, s ez számunkra lehetetlenné tenné, hogy megszerezzük.

Mikor földre léptek, első dolguk volt, hogy másik csónakukhoz rohantak. Távolról is jól ki lehetett venni, hogy nagyon meg voltak lepődve, amikor a léket megpillantották rajta, és észrevették, hogy hiányzik belőle minden. Aztán egy darabig tanakodtak, háromszor vagy négyszer nagyot kiáltottak, és teljes erőből kurjongattak, hátha társaik meghallják. Semmi eredmény. Erre kis kört alkottak, és fegyvereikből sortüzet adtak, melyet mi is hallottunk, és hangját az erdő is visszaverte. A zajjal semmit sem értek el. Afelől biztosak voltunk, hogy a barlangba nem jut el a hang, viszont akik hozzánk társultak, hallották ugyan, de semmi kedvük nem volt válaszolni.

A partraszállók annyira meglepődtek, hogy – mint később elmesélték – először mindnyájan vissza akartak menni a hajó fedélzetére. Ott azt mesélték volna, hogy az előző partraszállókat legyilkolták, csónakukat pedig meglékelték. Így is történt, a csónakot azonnal vízre bocsátották, és mindnyájan beleültek.

A kapitány szörnyen megijedt, és nem tudta, mit csináljon. Azt hitte, hogy a lázadók visszamennek a hajóra, és azonnal kifeszítik a vitorlát, mert társaikat úgyis elveszettnek vélik. A kapitány hajóját fájlalta, mert már reménykedni kezdett, hogy visszaszerzi. Aztán újabb ijedelem lepte meg.

Alighogy vízre taszították a csónakot, észrevettük, hogy ismét a part felé közelednek. Úgy látszik, más ötletük támadt. Három embert a csónakban hagytak, a többi pedig partra lépett, és elindult a sziget belseje felé, az elveszettek keresésére. Számunkra ez kellemetlen meglepetést jelentett. Hirtelenében nem tudtuk, mit csináljunk. Ha foglyul is ejtjük mind a hetet, semmi hasznunk belőle, ha a csónak elmenekül. Igen valószínű, hogy visszaeveznének a hajóra, kibontanák a vitorlákat, és eltűnnének. Mi pedig örökre lemondhatnánk a hajónkról. De nem volt más segítség, mint várni és figyelni, hogy alakulnak a dolgok.

A hét ember a parton haladt, a három csónakőrző pedig jó messze a parttól horgonyt vetett. A csónakot tehát lehetetlen megközelíteni. A partraszállók szorosan egymás mellett haladtak, és egyenesen a kis dombnak tartottak, melynek a lábához lakásom támaszkodott. Mi jól láttuk őket, ők viszont nem vettek bennünket észre. Azt szerettük volna, ha egészen a közelbe jönnek, ahonnan már tüzelhetünk rájuk. De az is jó lett volna, ha távolabb mennek, mi pedig újra mozoghatunk. Mikor a domb egyik kiszögellésére értek, ahonnan messzire elláthattak a völgyekbe és erdőkbe, kiabálni és hallózni kezdtek.

Ez a hely a sziget északkeleti részén feküdt, ahol a terep leglapályosabb volt. A kiabálásba csakhamar bele is fáradtak. Úgy látszik, nem mertek távolabb menni a parttól és egymástól sem. Tehát leültek egy fa alá és tanácskozni kezdtek. Ha kedvük támadt volna aludni, mint ahogy elődeik tették, jó szolgálatot tettek volna nekünk. De teli voltak aggodalommal, és nem merték kitenni magukat az alvás veszélyének. Hogy ez miben állt, természetesen maguk sem tudták.

Miközben a kapitány a tanácskozást egy ideig távolból figyelte, hirtelen jó ötlete támadt. Feltételezte, hogy a zendülők ismét kilövik puskájukat, hogy felhívják társaik figyelmét. Nekünk abban a pillanatban kell rájuk támadni, amikor fegyverük a lövés után még üres. Bizonyára megadják magukat, mi pedig vérontás nélkül foglyul ejthetjük őket. Nekem tetszett az indítvány. Természetesen meglehetősen közel kellett lennünk hozzájuk, nehogy puskáikat ismét megtölthessék. Ez azonban nem következett be. Mi pedig jó darabig feküdtünk, és nem tudtuk magunkat semmire elhatározni.

Végül kijelentettem, hogy véleményem szerint estig úgysem történik semmi. Akkor pedig, ha nem térnek vissza a csónakhoz, talán módját ejthetjük, hogy elvágjuk az odavezető utat. Azután valami hadicsellel partra csaljuk a csónak őrzőit is.

Jó ideig vártunk, hogy elinduljanak. Egyre türelmetlenebbek lettünk. Igen elégedetlenek voltunk, mikor láttuk, hogy hosszú tanácskozás után felkeltek, és elindultak a tenger felé. Nyilván rémes sejtelmek gyötörték őket, és olyan veszélyesnek találták a szigetet, hogy jobbnak látták, ha visszamennek a hajóra, belenyugszanak társaik elvesztésébe, és tovább folytatják útjukat.

Abból, hogy a part felé tartanak, következtettem, hogy lemondtak a további keresésről, és ismét hajóra szállnak. Így is volt. Közöltem gondolataimat a kapitánnyal. A dolog nagyon elkedvetlenítette. Én erre kieszeltem egy hadifogást, amivel visszacsalhatom őket, ahogy céljainknak megfelelt.

Utasítottam Pénteket és a kapitány segédjét, hogy keljenek át nyugat felé a kis folyócskán. Menjenek abba az irányba, ahol a vadak partra szálltak, mikor Pénteket megmentettem. Mihelyt elérik a kis emelkedőt, körülbelül fél mérföldnyire, kezdjenek el kiabálni, olyan hangosan, ahogy csak tudnak. Majd várjanak, amíg a matrózok jelt adnak magukról. Mikor azonban eljut hozzájuk a matrózok felelete, azonnal forduljanak vissza. Közben vigyázzanak arra, hogy ne mutatkozzanak. Kerülő úton haladjanak, és állandóan válaszoljanak a matrózok kiabálására. Ha már elég messzire becsalták a zendülőket a szigetre és az erdőbe, jöjjenek vissza azon az úton, melyet kijelöltem számukra.

Már éppen készültek beszállni a csónakba, mikor Péntek és a kormányos kiabálni kezdtek. Azonnal felütötték fejüket a hangra, és feleletet is adtak. Majd futni kezdtek nyugat felé a parton a hang irányában. Ekkor a megdagadt vizű folyónál megtorpantak. Mivel nem tudtak átkelni rajta, hívták a csónakosokat, hogy szállítsák át őket.

Én csak erre vártam. Mikor átkeltek, észrevettem, hogy a csónakjuk jó darabon fölment a folyón. A három ember közül pedig csak kettő maradt a csónakban, melyet egy kis fa törzséhez erősítettek a parton. Mást nem is kívánhattam volna. Hagytam, hogy Péntek és a kapitány segédje végezzék feladatukat. A többi embert rögtön magamhoz rendeltem, és észrevétlenül átkeltem a folyócskán. A két emberen gyorsan rajtaütöttünk, mielőtt még észrevehettek volna bennünket. Az egyik a parton hevert, a másik a csónakban tartózkodott. Az, aki a parton heverészett, félálomban volt. Elsőnek a kapitány közelítette meg. Azonnal leütötte. Aztán a csónakban ülőre kiáltott, hogy adja meg magát, különben a halál fia. Sokat nem kellett érvelnie. Mikor a fickó látta, hogy társa elterül, semmi kedvet nem mutatott a védekezésre. Egyedül állt öt emberrel szemben. Amellett nyilván ő is azok közé tartozott, akik nem voltak benne szívvel-lélekkel a zendülésben. Éppen ezért könnyen rá lehetett bírni, hogy megadja magát, sőt később őszinte szívvel csatlakozott is hozzánk.

Időközben Péntek és a segédkapitány jól végezték dolgukat. Egyik dombtól a másikig, egyik sűrűből a másikba csalták az embereket. A játék nemcsak azzal az eredménnyel járt, hogy alaposan kifáradtak, hanem ráadásul el is tévedtek. Bizonyosra vehettük, hogy estig amúgy sem jutnak vissza a csónakhoz. Igaz, Péntekék is alaposan kifáradtak, mire visszaérkeztek hozzánk.

Most tehát egyéb dolgunk nem volt, mint várni reájuk a sötétben. Ha pedig megérkeznek, megtámadjuk őket, és biztosan végzünk velük. Péntek visszaérkezése után már jó pár óra eltelt, mikor felbukkantak a csónak tájékán. Hallottuk, hogy kiabálnak a lemaradtaknak, hogy jöjjenek utánuk. Hallottam az utóbbiak feleletét is. Panaszkodtak, hogy egészen oda vannak a fáradságtól, és nem tudnak gyorsabban menni. Ennek mindnyájan nagyon megörültünk.

Végre elérték a csónakot. De szinte lehetetlen leírni zavarukat, mikor látták, hogy az majdnem szárazon fekszik a mederben, miután a dagály elmúlt. Azonkívül két emberüket sem találták. Hallottuk, hogy kiabálnak egymásnak, egyre panaszosabb hangon. Egyre-másra mondogatták, hogy elvarázsolt szigetre kerültek. Úgy érezték, itt kell veszniök. Újra hallózni kezdtek, és társaikat hívták, de nem kaptak feleletet. Kis idő elteltével láttuk, hogy a félhomályban összevissza rohangálnak, kezüket tördelik, aztán beülnek a csónakba, hogy kipihenjék magukat. Majd ismét partra léptek, járkáltak, és ezt még többször megismételték.

Az én embereim legszívesebben rájuk támadtak volna a sötétben. Én azonban úgy akartam intézni a dolgot, hogy kíméljem az emberéletet, és lehetőleg minél kevesebbet öljek meg közülük. Főként azt akartam elkerülni, hogy embereink közül bármelyiknek baja történjék. Tudtam, hogy az ellenség is jól fel van fegyverezve. Elhatároztam, hogy várunk, hátha csoportokra oszlanak. Rejtekhelyünkről közelebb mentünk hozzájuk, hogy jobban szemmel tarthassuk őket. Pénteknek és a kapitánynak megparancsoltam, hogy négykézláb, a földön kúszva, közelítsék meg a csoportot, amennyire csak lehet, vagyis igyekezzenek minél közelebb lenni hozzájuk, mielőtt megnyithatnák ránk a tüzet.

Nem sokáig kellett így maradnunk. A csónakmester, aki a főkolompos volt a lázadók között, és éppen ezért most sokkal inkább kétségbe volt esve, mint a többiek, harmadmagával elindult feléjük. A kapitány égett a türelmetlenségtől, hogy a főcinkos minél előbb kezei közt legyen. Ezért nem várta be, míg egészen megközelítik, hanem felugrott, és Péntekkel, aki lábánál várt, rájuk lőtt. A csónakmester ott helyben szörnyethalt. A második ember törzsébe kapta a lövést, lebukott a csónakmester mellé, de csak egy vagy két órával később halt meg. A harmadik elszaladt.

A tüzelés zajára azonnal előrenyomultam egész hadseregemmel, mely ebben a pillanatban nyolc emberből állott. Vagyis: én voltam a fővezér, Péntek a vezérkari főnök, a legénység a kapitány, két embere és a három hadifogoly, akik fegyverhűséget fogadtak. A sötétben történt a támadás, tehát számunkról fogalmuk sem lehetett. Megparancsoltam annak az embernek, akit a csónakban hagytak, és aki most hozzánk tartozott, hogy szólítsa őket néven. Reméltem, hogy tárgyalást kezdhetünk, akkor pedig én szabom meg a feltételeket. A dolog úgy ütött ki, ahogy vártuk. Könnyen elképzelhető, hogy jelen helyzetükben inkább megadják magukat. Tehát nagyon hangosan rákiáltott az egyikre:

– Tom Smith!

Tom Smith azonnal válaszolt.

– Te vagy az, Róbert? – kérdezte, mert úgy látszik, megismerte a hangot.

– Igen, az vagyok, Tom Smith. Tedd le a fegyvert, és add meg magad, vagy pillanat múlva véged.

– Kinek adjuk meg magunkat? Kik vannak itt? – kérdezte Smith újra.

– Ők vannak itt – felelte Róbert –, vagyis a kapitány és vele ötven ember. Már két óra óta vadásznak rátok, a csónakmesternek vége. Will Fry megsebesült, én fogoly vagyok. Ha nem adod meg magad, mindnyájatoknak vége.

– Kegyelmet kapunk, ha megadjuk magunkat? – kérdezte Smith.

– Megyek és megkérdezem, ha megígéritek, hogy megadjátok magatokat – mondta Róbert.

Azonnal megkérdezte a kapitányt. Helyette az kiáltotta vissza:

– Smith, ismered a hangomat. Ha leteszitek a fegyvereteket, és megadjátok magatokat, Will Atkins kivételével, életben maradtok.

Erre Will Atkins felkiáltott:

– Kapitány, könyörüljön rajtam, az isten szerelmére! Én sem voltam rosszabb a többinél!

Ez mellesleg nem volt igaz. Will Atkins volt az első ember, aki a zendülés idején lefogta a kapitányt, durván összekötözte, és gyalázatos hangon beszélt vele. A kapitány ennek ellenére azt válaszolta neki, hogy tegye csak le nyugodtan a fegyverét, és bízzon a kormányzó könyörületességében. Itt reám célzott, mert mindnyájan kormányzónak hívtak.

Egyszóval letették a fegyvert, és életükért könyörögtek. Az embert, aki tárgyalt velük, és még kettőt elküldtem, hogy kötözzék meg őket. Erre az én ötven emberből álló hadseregem, mely az előbbi hárommal együtt is csak nyolc tagot számlált, felvonult, és foglyul ejtette őket.

Ezután a csónak kijavítása volt soron, hogy birtokunkba vehessük a hajót. A kapitánynak végre alkalma nyílt, hogy beszéljen velük. Szemükre hányta, hogy milyen galádul bántak el vele. Fejükre olvasta gonosz terveiket. Az ilyesminek vége csak nyomor és kétségbeesés lehet, esetleg akasztófa. Mindnyájan megbánást mutattak, és életükért könyörögtek.

Erre a kapitány kijelentette, hogy nem az ő foglyai, hanem a sziget kormányzója rendelkezik velük. Nagyon csalódtak, mikor úgy képzelték, hogy kopár és lakatlan szigetre tették ki őt! Szerencsére laknak itt emberek, és a parancsnok angol. Ha úgy tetszik, mindnyájukat felakasztathatja. Azonban mindnyájuknak kegyelmet adott; de ő úgy véli, hogy Angliába küldi őket, ott majd a törvénynek megfelelően bánnak velük. Egyedül Atkins marad itt, akit a kormányzó utasítására figyelmeztet, hogy készüljön a halálra, mert reggel felakasztják.

A kapitány mindezt csak kitalálta, de megvolt a kívánt hatása. Atkins térdre esett, és könyörgött, hogy a kapitány járjon közben életéért a kormányzónál. A többiek is rimánkodtak, hogy vissza ne küldjék őket Angliába.

Nekem az jutott eszembe, hogy ütött a szabadulás órája. Ebben a pillanatban könnyen rá lehetne bírni a fickókat, hogy segítsenek a hajó visszaszerzésében. Visszavonultam tehát a sötétbe, nehogy meglássák, micsoda kormányzóval van dolguk. Magamhoz hívtam a kapitányt. Jókora távolságból hallattam hangomat. Az egyik embernek az volt a feladata, hogy továbbítsa üzenetemet a kapitánynak.

– Kapitány, a kormányzó hívatja.

– Mondd meg neki, hogy azonnal jövök – válaszolta tüstént a kapitány.

Ezen még jobban elcsodálkoztak, és valóban azt hitték, hogy a parancsnok itt van a közelben ötven emberével. Mikor a kapitány megjelent nálam, közöltem vele terveimet a hajó visszaszerzésére vonatkozólag. Neki hallatlanul tetszett a dolog, és úgy határoztunk, hogy másnap reggel szerét ejtjük. De hogy minél ügyesebben végrehajthassuk, és hogy a sikert biztosíthassuk, kifejtettem, hogy szét kell osztani a foglyokat. Neki kell kiválasztania Atkinst és a két leggonoszabbat. Ezeket megbilincselve a barlangba vezetjük, ahol a többiek vannak. A feladattal Pénteket és azt a két embert bíztuk meg, akik a kapitánnyal léptek partra. A rabokat a barlangbörtönbe kísérték. Tekintve, hogy foglyok voltak, meglehetősen sivár hely lehetett számukra. A többieket nyárilakomba vezényeltem. Mivel sövény vette körül, ők pedig bilincsben voltak, ez is elég biztos helynek tetszett. Azt is figyelembe kell venni, hogy viselkedésüktől függött életük.

Reggel elküldtem hozzájuk a kapitányt, hogy tárgyaljanak. Ki kellett őket próbálnia, és meg kellett győződnie arról, megbízhat-e bennük, és elindulhat-e velük a hajó fedélzetére. A kapitány beszélt a gazságról, amelyet elkövettek, és arról a helyzetről, amelybe kerültek. Megjegyezte, hogy a kormányzó egyelőre kegyelmet adott nekik, de ha Angliába küldi őket, ott mindnyájan bitóra kerülnek. Viszont, ha csatlakoznak egy olyan jogos vállalkozáshoz, mint a hajó visszaszerzése, kieszközli számukra a kormányzónál a teljes bocsánatot.

Mindenki elképzelheti, hogy abban a pillanatban milyen szíves-örömest fogadták ezt az ajánlatot. Térdre borultak a kapitány előtt, és mély megbánással fogadták, hogy utolsó csepp vérükig hívek maradnak hozzá, hiszen egész életükkel adósok neki, és követik a világ végére is. Amíg csak élnek, apjuknak fogják tekinteni.

– Hát jó – felelte a kapitány –, megyek a kormányzóhoz, és elmondom neki a dolgot. Meglátom, mit tehetek, hogy beleegyezését megnyerjem.

Sürgősen be is számolt a hangulatról, és erősen reménykedett hűségükben. Mégis, hogy mindenképpen biztosítsam magam, megmondtam, menjen vissza, és válasszon ki közülük ötöt. Ezek fognak segédkezni neki, a másik kettőt pedig a kormányzó azzal a hárommal együtt, akik a barlangba vannak zárva, túszként tartja vissza. Ha az öt ember hűtlennek bizonyulna, az öt túszt egymás mellé akasztatja. Ez a szigorúság majd meggyőzi őket arról, hogy a kormányzó nem tréfál. Nem is tehettek egyebet, mint hogy elfogadták a feltételeket. Most a kapitány és a foglyok dolga volt, hogy figyelmeztessék a másik ötöt kötelességükre.

Vállalkozásunkhoz tehát a következő erők álltak rendelkezésünkre: először a kapitány, a kormányosa és az utas. Másodszor az első bandából való két fogoly, akikért a kapitány jót állott, mire én visszaadtam szabadságukat, sőt fegyvert is bíztam rájuk. Harmadszor az a kettő, akiket mindeddig bilincsben tartottam nyárilakomban, de a kapitány indítványára most felszabadítottam. Negyedszer ez az öt ember, akiket utoljára választottunk ki. Tehát ez összesen tizenkét ember, ehhez a számhoz hozzá kell számítani még a barlangban tartott öt túszt.

Megkérdeztem a kapitányt, vállalkozik-e rá, hogy velük a hajó fedélzetére menjen. A magam részéről jobbnak láttam, ha én meg Péntek nem mozdulunk, miután a hét ember a szigeten maradt. Elég munkát jelentett számunkra a foglyok őrzése és élelmezése. A barlangban levő öt emberről úgy határoztam, hogy zár alatt maradnak. Péntek naponta kétszer is megfordult a barlangban, hogy szükségleteikről gondoskodjék. A másik két emberrel vitettem az eleséget arra a helyre, ahol Péntek átvette tőlük.

Mikor a két túsz előtt megjelentem, a kapitány úgy beszélt rólam, mint arról a személyről, akire a foglyok őrizetét bízta a kormányzó. Kijelentette, hogy a kormányzó akarata értelmében engedelmességgel tartoznak nekem. Ha nem engedelmeskednek, a kormányzó a várba viteti, és vasra vereti őket. Tehát én is szabadon beszélhettem kormányzóról, helyőrségről, várról és minden efféléről, valahányszor erre szükség volt. Arról természetesen hallgattam, hogy én magam vagyok a kormányzó.

A kapitánynak most már nem volt egyéb dolga, mint felkészíteni az útra a két csónakot – az egyiket, a megrongáltat az utas, míg a másikat, amelyben kormányosa és még öt ember ült, maga vezette. Nagyon ügyesen intézték a dolgot, mert éppen éjfélkor értek a hajóhoz.

Mikor már a hajótól hallótávolságra voltak, Róbert a kapitány parancsára azt kiáltotta, hogy megjöttek az emberekkel meg a csónakkal. De, folytatta, hosszú időbe került, amíg megtalálták őket. Ilyen meg hasonló beszédekkel tartották szóval a hajó legénységét, míg a hajótestet elérték. A kapitány és a kormányos léptek elsőnek a hajó fedélzetére. Első dolguk az volt, hogy puskatussal leütötték a másodkormányost és a hajóácsot. A legénység hűségesen segített nekik. Lefogták azokat is, akik a középső és alsó fedélzeten voltak. Elreteszelték a csapóajtókat, hogy az ottlevők ne tudjanak kitörni. Mikor a másik csónak legénysége a fedélzetre jutott, elfoglalták a mellvédet és a konyhába vezető lépcsőt. Az ottlevő három embert foglyul ejtették.

A fedélzeten tehát már minden biztonságban volt. Ekkor a kapitány parancsot adott a kormányosnak, hogy három emberével törjön be a kabinba, ahol az új kapitány feküdt. Mikor a lármát meghallotta, felugrott, és két másik emberrel meg egy fiúval fegyvert fogott. A kormányos legényeivel feltörte az ajtót. Az új kapitány embereivel rájuk tüzelt. Az egyik golyó megsebesítette a kormányost – a karját roncsolta össze –, s azonkívül még két társát. De haláleset nem történt. A kormányos ennek ellenére segítségért kiáltva betört a kabinba. Noha vérzett, pisztolyával főbe lőtte az új kapitányt. A golyó a bitorló száján hatolt be, és füle mögött jött ki, úgyhogy egy szót sem tudott szólni. Erre mindenki megadta magát, és a hajót egy emberáldozat árán elfoglalták.

Miután a kapitány a hajót birtokába kerítette, elrendelte, hogy hét puskából sortüzet adjanak. Úgy egyeztünk meg, hogy ezzel a jellel tudat a sikerről. Elképzelhető, milyen boldog voltam. Hajnali két óráig virrasztva vártam erre a hangra a parton. Utána lefeküdtem. Mivel a nap rendkívül fárasztó volt, mélyen elaludtam. Nagy meglepetésemre újra puskalövés vert fel. Hallottam, hogy valaki azt kiabálja:

– Kormányzó, kormányzó!

Rögtön megismertem a kapitány hangját. Mikor felmásztam a domb tetejére, ő már ott állt. A hajóra mutatott, és átölelt.

– Kedves barátom, és megmentőm – mondta –, íme az ön hajója. Mert az öné mindenestől, velünk együtt és mindazzal, ami hozzá tartozik.

A hajóra pillantottam, mely valóban ott úszott a parttól alig fél mérföldnyire. Közben ugyanis felvonták a horgonyt, és mivel szép idő volt, közelebb jöttek a szigethez, szembe a folyó torkolatával. Mivel éppen dagály volt, a kapitány ugyanott kötött ki, ahol én valamikor a tutajommal, vagyis majdnem ajtóm előtt.

Először csaknem elájultam a meglepetéstől. Láttam, hogy most már valóban ölembe hullt a szabadulásom. Itt áll egy nagy hajó, készen arra, hogy odavigyen, ahová akarom. Egy ideig egy szót sem tudtam szólni. Szerencse, hogy a kapitány átölelve tartott, mert különben a földre zuhantam volna. Mikor megrendülésemet észrevette, kihúzott zsebéből egy palackot, és egy korty szíverősítővel kínált meg. Miután ittam, leültem a földre, de jó ideig szót sem tudtam szólni.

Ő is éppen úgy volt, mint én, legfeljebb nem a megrendüléstől. Ezer meg ezer kedves és kellemes dologról beszélt, hogy valahogy magamhoz térítsen. De az öröm annyira túláradt bennem, hogy szinte egész lelkem megbomlott. Végül könnyekben törtem ki. Valamivel később beszélni is tudtam. Most rajtam volt a sor: én öleltem meg szabadítómat, és együtt örvendeztünk.

Mikor egy kicsit elbeszélgettünk, a kapitány elmondta, hogy némi csemegét hozott számomra a hajóról. Sokat ugyan nem talált, mert azok a gazemberek hosszú uralmuk alatt majdnem teljesen kifosztották a hajót. Lekiáltott a csónakba embereinek, hogy hozzák partra a kormányzónak szánt dolgokat. Valóban annyi mindent hoztak, amennyit legföljebb búcsúzáskor szoktak otthagyni valahol. Mintha magam is nem készültem volna velük útra!

Először is egy láda kitűnő szíverősítőt, hat palack madeira bort, két font kitűnő dohányt, tizenkét nagy szelet disznóhúst, egy kis zsák babot és egy mázsa kétszersültet. Hozott továbbá egy láda cukrot, egy láda lisztet és egy zsák citromot, két palack limonádét és sok más egyebet. De kaptam még egyebet is, amit mindennél ezerszer többre becsültem: hat tiszta inget, hat kitűnő nyakravalót, két pár kesztyűt, egy pár cipőt, egy kalapot és egy nagyon jó, alig viselt öltönyt. Vagyis tetőtől talpig felruházott. Elképzelhető, milyen ajándék volt ez az én helyzetemben. De még soha olyan félszegnek és ügyefogyottnak nem éreztem magam, mint amikor új ruháimat felvettem.

Mikor a ceremóniákon túlestünk, és a finom dolgokat behoztuk kis lakosztályomba, tanácskozni kezdtünk, mihez kezdjünk a foglyokkal. Nem volt csekélység eldönteni, hogy velük vagy nélkülük induljunk-e útnak. Különösen kettő adott okot a tépelődésre, akiket a kapitány egészen elvetemülteknek tartott. Kijelentette, hogy ezeket a gazembereket semmiképp sem lehet lekenyerezni. Legfeljebb vasra verve vihetjük el őket, mint gonosztevőket, és át kell adni mindkettőt az igazságszolgáltatásnak. Láttam, hogy a kapitányt eléggé aggasztja a dolog. Erre kijelentettem, hogy magam beszélek a két emberrel. Reméltem, el tudom érni náluk, hogy saját jószántukból itt maradjanak a szigeten.

– Ennek tiszta szívemből örülnék – jelentette ki a kapitány.

– Nos, elküldök értük, és beszélek velük ön helyett.

Elküldtem a barlanghoz Pénteket és a két túszt, akik most már szabadon jártak, mert társaik betartották ígéretüket. Úgy rendelkeztem, hogy vezessék az öt embert – úgy, ahogy vannak, megbilincselve – nyárilakomba, és ott várjanak rám. Nemsokára megjelentem köztük új ruhámban. Ekkor már ismét kormányzónak hívtak. Mikor mind együtt voltunk, és a kapitány is mellettem ült, magam elé rendeltem a foglyokat. Megmondtam nekik, hogy ismerem gyalázatos viselkedésüket a kapitánnyal szemben, tudom, hogy megszöktek a hajóval, és kalózéletet készültek folytatni. De maguk estek abba a verembe, melyet másoknak ástak. Tudomásukra hoztam, hogy a hajó ismét a kapitányé: itt horgonyoz most a sziget előtt. Nemsokára láthatják, hogy a bitorló kapitány elvette jutalmát, ott lóg felakasztva a vitorlarúdon. Szeretném hallani védekezésüket. Mit tudnak felhozni mentségükre, hogy ne akasszam fel őket tettenért kalózok módjára.

Egyikük azt felelte, hogy nincs semmi kívánságuk. Megemlítette, hogy elfogatásukkor a kapitány kegyelmet ígért nekik. Alázatosan könyörögtek életükért.

Kijelentettem, nem tudom, milyen kegyelmet gyakorolhatnék. A magam részéről elhatároztam, hogy embereimmel együtt elhagyom a szigetet. Már meg is beszéltük útitervünket a kapitánnyal. A kapitány aligha tehet egyebet, mint hogy vasra verve viszi őket Angliába, ahol törvény elé kell állniok a hajó ellopásáért. Tudják, hogy ezért bitó jár. Azt hiszem, legjobb megoldás, ha a szigeten maradnak. Mivel én úgyis elmegyek, nem bánom, meghagyom életüket, és itt maradhatnak a szigeten.

Erősen hálálkodtak, és azt hajtogatták, hogy sokkal szívesebben maradnak itt, mint hogy Angliában felkössék őket. Így hát ebben maradtunk.

Azonban a kapitány látszólag akadékoskodott, mintha nem állna módjában itthagyni őket. Erre én, színlelt haraggal leintettem a kapitányt, és kijelentettem, hogy ezek az én foglyaim és nem az övéi. Miután már kegyelmet ígértem nekik, meg is akarom tartani szavamat. Ha neki nem tetszik, fogja el őket újra, de én mindenesetre mindegyiket szabadon bocsátom.

Újra hálálkodni kezdtek, én pedig leoldoztattam bilincseiket. Megmondtam nekik, menjenek vissza az erdőbe, ahonnan jöttek. Én majd hagyok itt nekik fegyvereket, lőszert és bizonyos irányelveket, amelyeknek betartásával egészen jól élhetnek.

Aztán kezdtem készülődni, hogy hajóra szálljak. De a kapitánynak megmondtam, hogy éjjel még itt maradok csomagolni és rendelkezni. Ő viszont a hajót hozza rendbe. Másnap küldjön érettem a csónakkal. A bitorló kapitány holttestét mindenesetre, elrettentő példaként akasztassa a vitorlarúdra.

Miután a kapitány elment, a lakásomba hívattam az embereket. Komoly beszélgetésbe kezdtem velük életkörülményeikről. Választásukat helyesnek ítéltem. Ha a kapitánnyal mennek, bizonyára akasztófán végzik. Megmutattam a lázadó kapitány felakasztott holttestét: egyebet ők sem várhatnak.

Aztán megígértem nekik, hogy bevezetem őket az itteni életbe, hogy helyzetükön könnyítsek. Előadtam nekik a hely történetét, és azt is, hogyan kerültem ide. Megmutattam erődeimet és szántóföldjeimet, tájékoztattam őket a gabonatermelésről, szőlőaszalásról. Egyszóval mindarról, ami könnyebbségükre szolgálhat. Megemlítettem a tizenhét spanyolt is, akik minden pillanatban megérkezhetnek. Levelet hagytam hátra részükre, és megígértettem velük, hogy úgy bánnak a spanyolokkal, mint önmagukkal. Itt meg kell jegyeznem, hogy a kapitány tintát is hozott a fedélzetről. Mellesleg igen meg volt lepve, hogy nem jöttem rá arra, hogy koromból és vízből is lehet tintát készíteni.

A szigeten hagytam tűzifegyvereimet, vagyis öt muskétát, három vadászpuskát és három kardot. Körülbelül másfél hordó puskaporom maradt, mert az első másfél év után erősen takarékoskodtam. Előadtam, hogy kell bánni a kecskékkel, hogy történik fejésük és hízlalásuk, miképpen lehet vajat és sajtot előállítani. Egyszóval minden tapasztalatomat közöltem velük. Megígértem, hogy közbenjárok a kapitánynál további két hordó puskapor irányában, és kerti magvakat is próbálok szerezni, aminek annak idején magam is nagyon örültem volna. A zacskó babot is átadtam nekik, melyet a kapitány nekem hozott, és figyelmeztettem őket, hogy okvetlenül vessék el.

Mikor mindent elrendeztem, másnap a hajó fedélzetére szálltam. Az volt a szándékunk, hogy azonnal útnak indulunk, de éjjel még nem szedtük fel a horgonyt. Kora reggel látjuk, hogy az öt ember közül kettő a hajó felé úszik. Keservesen panaszkodtak a másik háromra, és könyörögtek, vegyük fel őket a hajóra, mert veszélyben forog az életük. Rimánkodtak a kapitánynak, akkor is vegye fel őket, ha akasztófa vár rájuk. A kapitány kijelentette, hogy mindenben én rendelkezem. Némi huzavona után, miután ünnepélyesen megfogadták, hogy megjavulnak, a fedélzetre vettük őket. Idővel egész becsületes fickóknak bizonyultak.

Kevéssel később a csónakkal ismét elindultam a partra, mert éppen apály volt. Elvittem az ottmaradtaknak az ígért holmit. A kapitány még ládáikat és ruháikat is kiadta, amit ők igen hálásan fogadtak. Én biztattam őket, hogy nem feledkezem meg róluk; ha módomban áll, erre irányítok egy hajót, amelyre felszállhatnak.

Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem saját készítményű nagy kecskebőrsüvegemet, napernyőmet és egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem, mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé megdörzsöltem. Elhoztam azt a pénzt is, amit a spanyol hajóroncson találtam.

Így távoztam el a szigetről 1686-ban, a hajónapló szerint december 19-én. Huszonhét évig, két hónapig és tizenkilenc napig voltam itt. Pontosan ugyanazon a napon szabadultam ebből a második fogságomból, mint Szalehből a nagy csónakban, a móroktól. Hosszú utazás után, 1687. június 11-én megérkeztem Angliába.

Útközben elmentünk a spanyolokért, és felvettük őket a hajóra. Kimondhatatlanul boldogok voltak, és könnyes szemmel mondtak köszönetet.

De a legboldogabb volt Péntek, mert apját is magunkkal vittük a nagy útra.

.oOo.

{@}

[i] Mór – Észak-Afrika arab és berber lakosságának régebbi elnevezése

[ii] Kasszava – amerikai cserje. Gyökere sok keményítőt tartalmaz.

[iii] Aloe – forró égövi növény a liliomok családjából

[iv] Muskéta – régimódi kanócos puska

Table of Contents

Első fejezet Elindulásom

Második fejezet Rabszolgaság és menekülés

Harmadik fejezet Hajótörés a lakatlan szigeten