Tizenhetedik fejezet
Zendülők

 

Eltelt némi idő, és a csónakok nem mutatkoztak. Lassanként a jövetelüktől való félelem is elmúlt bennünk. Kezdtem fontolóra venni régebbi tervemet: vagyis azt, hogy miként juthatnék a kontinensre. Péntek apja is biztosított róla, hogy népe jól fog bánni velem, ha odamegyek, már csak az ő kedvéért is. De buzgalmamat kissé lehűtötte egy komoly beszélgetés, melyet a spanyollal folytattam. Megtudtam tőle, hogy még tizenhat spanyol és portugál él a vadak között, miután a hajótörésből megmenekültek. Igaz ugyan, hogy a vadaktól nincs bántódásuk, de szükséget szenvednek a legfontosabb dolgokban, sőt életüket is alig képesek fenntartani.

Kikérdeztem utazásuk minden részlete felől. Megtudtam, hogy hajójuk spanyol zászló alatt Rio de la Platából Havannába igyekezett. Céljuk az volt, hogy ott rakják ki terhüket: elsősorban bőrt meg ezüstöt. Ellenérték fejében pedig olyan árukat vásárolnak, amilyenhez hozzájuthatnak. A hajón öt portugál tengerész is dolgozott, akiket egy más roncsról vettek fel. A saját embereik közül az első hajó elvesztésekor öten fulladtak a tengerbe, a többi pedig végtelen veszélyek és kockázatok során át, csaknem éhen halva jutott a kannibál partra. Ott már arra is elkészültek, hogy felfalják őket. Elmondta, hogy néhány fegyverüknek semmi hasznát nem veszik. Ugyanis nincs golyójuk, puskaporuk pedig a tengervízben teljesen elázott. Ami keveset megmentettek lőporukból, a partraszállás utáni első napokban vadászat közben ellövöldözték.

Megkérdeztem tőle, milyen sors vár ott rájuk, ha nincs semmi tervük a menekülésre. Azt felelte, hogy erről rengeteget tanácskoztak. De vitájuk mindig reménytelen kétségbeeséssel végződött, mert sem műszereik nem voltak, hogy hajót építsenek, sem élelmiszerkészletük, hogy elinduljanak.

Megkérdeztem azt is, hogy fogadnák ajánlatomat, ha kilátásba helyezném számukra a menekülést. És vajon, ha mindnyájan együtt lennénk, nyélbe lehetne-e ütni a menekülést? Nyíltan feltártam előtte, hogy főleg attól tartok, árulást követnének el, és rosszul bánnának velem, ha életemet kezükbe tenném. A hála nem minden embernek szükségszerű erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják. Azt is hozzátettem, hogy csúnya dolog lenne, ha én lennék menekülésük eszköze, ők pedig végül foglyukká tennének. Ebben az esetben szívesebben bízom rá magam a vadakra. Faljanak fel inkább elevenen, mint hogy spanyol papok könyörtelen pribékjeinek kezébe jussak, és az inkvizíciónak essek áldozatul.

Azt is hozzátettem, meg vagyok győződve segítségük hasznosságáról. Feltételeztem, hogy ennyi kéz itt a szigeten elég nagy bárkát tudna összeácsolni ahhoz, hogy akár Brazíliába, akár az észak felé eső spanyol szigetekre eljuthassunk. Viszont, ha ők ennek ellenére, miután fegyvert adtam kezükbe, viszonzásul saját népük között jóságomért rosszal fizetnének, semmi értelme a dolognak, mert mostani helyzetem még mindig jobb.

Őszintén és elfogulatlanul válaszolt kérdéseimre. Elmondta, hogy helyzetük milyen nyomorúságos. Éppen ezért aligha hiszi, hogy szabadítójukkal rosszul bánnának. Ha jónak látom, ő visszatér az öreggel együtt, és megtárgyalja társaival a dolgokat. Aztán újra megjelenik nálam a válasszal. Megállapítja a feltételeket, amelyekre ünnepélyes esküt tesznek. Eszerint teljesen az én parancsnokságom alá helyezik magukat. Kötelességüknek tartják, hogy engedelmeskedjenek, és csak olyan országba megyünk, ahová én akarom. Hűségük mindaddig kötelező, amíg az általam kijelölt földet el nem érjük. Megígérte, hogy elhozza a saját kezükkel írt szerződést.

Aztán kijelentette, hogy először ő teszi le az esküt, mely szerint mindaddig el nem mozdul mellőlem, míg erre engedélyt nem adok. Utolsó csepp véréig kitart mellettem, ha netán emberei között ellenem zendülés törne ki. Úgy jellemezheti társait, mint nyájas, becsületes embereket. Most a legnagyobb keserűség emészti őket, mert nincs sem fegyverük, sem ruhájuk, sem ennivalójuk, hanem ki vannak szolgáltatva a vadak kénye-kedvének. Jóformán reményük sincs, hogy hazájukba visszatérhessenek. Meg van róla győződve, hogy megszabadításuk esetén élve-halva mellettem lennének.

Bizonyságtétele alapján elhatároztam, hogy megkísérlem megmentésüket, ha lehetséges. Tárgyalás céljából elküldöm hozzájuk az öreg bennszülöttet és a spanyolt. Már mindennel készen voltunk az indulásra. Ekkor a spanyolnak támadt ellenvetése. Ez részben nagyon okos, részben pedig nagyon komoly volt, úgyhogy én csak örülhettem neki. Az tanácsolta, hogy legalább fél évvel halasszuk el társai megmentését.

A következőket hozta fel: körülbelül már egy hónapja tartózkodik nálam, és látja, milyen előrelátó módon gondoskodom fennmaradásomról. Azt is látja, mennyi gabonát és rizst halmoztam fel. Egymagamnak ez több mint elegendő, de kevésnek bizonyulna immár négy főre nőtt családom számára, ha nem gazdálkodnánk vele takarékosan. És mi lenne akkor, ha honfitársai, szám szerint tizenhatan, megjelennének nálam. Még kevésbé vihetnénk útravalót építendő hajónkra, akármelyik amerikai gyarmatra szándékoznánk is utazni.

Felajánlotta tehát, hogy ő két másik társával annyi földet ásna fel, amennyit be tudunk vetni. Ezután megvárjuk az aratást, hogy elég gabonakészletünk legyen, mikorra honfitársai megérkeznek. Mert lehetséges, hogy a nélkülözés miatt elégedetlenkednének, és új helyzetüket nem éreznék szabadulásnak, hanem úgy fognák fel, mintha egyik bajból a másikba jutottak volna.

Óvatossága annyira ésszerű, és tanácsa annyira jó volt, hogy ajánlatát örömmel fogadtam. Annál is inkább, mert hűségéről is meggyőzött. Tehát nekiláttunk az ásásnak mind a négyen. Úgy forgattuk faeszközeinket, ahogy csak lehetett. Körülbelül egy hónap múlva, éppen mire a vetés ideje eljött, már akkora földet törtünk fel, hogy legalább huszonkét véka árpát és tizenhat véka rizst vethettünk bele. Ennyi volt minden tartalék vetőmagunk. Természetesen, emellett hat hónapi fogyasztásra szintén meghagytunk bizonyos készletet, de éppen csak annyit, amennyivel kihúzhatjuk az aratásig.

Most már elég nagy társaságom volt ahhoz, hogy szembeszállhassunk a vadakkal, ha netán jönnének. Éppen ezért szabadon jártunk-keltünk a szigeten, ha alkalmunk nyílt rá. Gondolataink szüntelenül menekülésünk körül forogtak. Lehetetlen volt tehát, hogy egyúttal ne munkálkodjunk szabadulásunk eszközein is.

Ebből a célból számos fát jelöltem meg, melyeket tervünk szempontjából alkalmasnak ítéltem. Kivágásukat Péntekre és apjára bíztam. A spanyollal gyakran folytattam eszmecserét, majd őt kértem meg a munka irányítására és ellenőrzésére. Megmutattam neki, milyen mérhetetlen vesződséggel tudtam csak valamikor deszkává hasogatni egy nagy fát. Biztattam, kövesse példámat, mert legalább egy tucat nagyméretű deszkára van szükségünk, melyeknek szélessége két láb, hosszúsága tizenöt láb, vastagsága pedig legalább két hüvelyk. Hogy mindez mennyi munkával járt, bárki elképzelheti.

Egyidejűleg mindent megtettem, hogy kis nyájamat úgy felszaporítsam, ahogy csak lehet. Ebből a célból egyik nap Pénteket és a spanyolt küldtem el, másnap pedig magam mentem el Péntekkel tőrt vetni. Ilyen módon vagy húsz kis gidára tettünk szert, melyeket a többiekkel együtt szándékoztunk felnevelni. Több anyakecskét is lelőttünk, gidáikat pedig szintén hozzácsaptuk a nyájhoz. Szőlőszüretelés idején tömérdek fürtöt akasztottunk ki aszalódni a napra. Azt hiszem, Alicantban, ahol az igazi mazsolát aszalják, nyolcvan hordót is megtöltöttünk volna szőlőnkkel. Táplálékunk java része aszalt szőlőből és kenyérből állott. És bízvást állíthatom, hogy rendkívül egészségesnek bizonyult.

Eljött az aratás ideje, és minden a legnagyobb rendben volt. Láttam ugyan már a szigeten jobb termést is, mégis úgy gondoltam, hogy ennyiből is futni fogja. A huszonkét véka árpából több mint százhúsz vékára valót hordtunk be, és csépeltünk ki. Ugyanez az arány mutatkozott a rizsnél is. Mindez kitart a legközelebbi aratásig, akkor is, ha itt van a tizenhat spanyol. Ha viszont hajóinkkal már útrakészen lennénk, elláthatnánk magunkat annyi élelemmel, hogy a világ bármely részébe eljutunk vele. Mikor a termést behordtuk, következett a kosárfonás, mert tartályokra volt szükségünk. A spanyol ebben a mesterségben igen ügyesnek bizonyult. Sőt nemegyszer korholt amiatt, hogy ezt a vesszőfonást védelmi munkáimban nem használtam fel. Én azonban nem láttam szükségét.

Most már elegendő élelmiszerkészletünk volt vendégeink számára. Meghagytam tehát a spanyolnak, keljen át a tengeren, és próbálja meg, mire tud jutni az ottmaradtakkal. Szigorú kikötésem volt, hogy egyetlen embert sem hozhat magával, aki előbb le nem teszi az esküt az öreg vadember és az ő jelenlétében.

Az eskü lényege abban állt, hogy nem támadják meg azt a személyt, akit a szigeten találnak, és aki érettük küldött, hogy megszabaduljanak. Sőt ellenkezőleg: melléje állanak, és megvédelmezik minden támadás ellen. Bárhova mennek, alávetik magukat parancsainak. Mindezt írásba is foglalják, és kézjegyükkel látják el. Hogyan viszik véghez mindezt, ha nincs se tolluk, se tintájuk, nem tudtam, de akkor nem is firtattuk.

A spanyol és az öreg vad, Péntek apja, utasításaimnak megfelelően el is indultak az egyik kenuban, melyben idejöttek, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy idehurcolták őket, mint foglyokat, a diadalmi lakomára. Adtam mindegyiknek puskát, tűzszerszámmal, továbbá nyolc töltésre való lőport és golyót. Intettem őket, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak. Ne használják, csak kényszerítő szükségben.

Feladatukat vidáman hajtották végre. Az első lépéseket tettük így szabadságunk felé, amire én már jó huszonhat éve és néhány napja vártam. Elláttam őket élelmiszerrel – kenyérrel és aszalt szőlővel –, amiből ők maguk hosszú ideig élhettek, sőt az egész spanyol társaságnak is elegendő kellett hogy legyen egy hétre. Jó utazást kívántam nekik, és megegyeztem velük abban a jelben, melyet majd visszatérésük alkalmával kiakasztanak. Már távolról meg akartam ismerni őket, mielőtt partra szállnak. Aztán néztem, hogy távolodnak el a parttól.

Jó széllel mentek el, éppen telihold idején, számításom szerint október havában. Ami a pontos naptári dátumot illeti, miután egyszer eltévesztettem, soha többé nem tudtam újra rögzíteni. Sőt, most már az évek számával sem törődtem olyan pontosan… Bár utólag átvizsgálva számításaimat, kiderült, hogy ebben a tekintetben sincs baj.

Már legalább egy hete várakoztam rájuk, mikor furcsa és nemvárt esemény jött közbe. Ilyesmi aligha fordult elő a történelemben. Éppen a kunyhómban aludtam egy reggel, amikor Péntek lélekszakadva beállít hozzám, és hangosan kiáltja:

– Jöttek! Jöttek!

Felugrottam, és nem törődve a veszéllyel, kirohantam. Előbb természetesen magamra kaptam ruháimat. Átcsörtettem kis ligetemen, mely időközben sötét erdővé sűrűsödött. Puska sem volt nálam, pedig anélkül sosem mozdultam ki. Nagyon meg voltam lepődve, mikor a tengerre pillantva másfél tengeri mérföld távolságban egy csónakot fedeztem fel. A part felé igyekezett, birkalapocka-vitorlával, ahogy nevezni szokták. Jó szél hozta. Azt is észrevettem, hogy nem a szárazföld felől jön, hanem a sziget déli csücske irányából.

Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy maradjon a közelemben, mert nem azok érkeztek meg, akiket vártunk. Egyelőre tehát nem tudjuk, ellenséggel vagy baráttal lesz-e dolgunk. Aztán elmentem látcsövemért, mert szerettem volna minél többet tudni róluk. Behúztam a létrát, és felhágtam a domb tetejére. Innen szoktam szemlélődni, ha féltem valamitől. Jóval tisztábban láttam, viszont én láthatatlan maradtam. Alig tettem lábamat a dombra, mikor két és fél mérföldnyire délkeletre, a parttól azonban legföljebb másfél mérföldnyire, lehorgonyzott hajót pillantottam meg. Megfigyelésem szerint angol hajó volt, és a csónak is a hosszú angol csónakokra emlékeztetett.

Képtelen vagyok leírni, milyen zavarban voltam. De örömöm kifejezésére sem találok szavakat. A hajó láttára úgy éreztem, hogy honfitársaim, tehát barátok érkeztek. Mégis valami titkos félelem kerülgetett. Nem tudnám megmondani, honnan jött, de arra intett, hogy legyek résen. Először az ütött szöget a fejembe, hogy mi dolga lehet angol hajónak a világ ezen sarkában. Egyetlen hajóútvonal sem vezetett erre, melyen az angolok kereskedni szoktak. Azt is tudtam, hogy vihar sem volt a napokban, mely idesodorja őket. Viszont, ha angolok, nyilván nem jó szándékkal járhatnak itt. Tehát jobb, ha megmaradok rejtekhelyemen, mint ha tolvajok és gyilkosok keze közé kerülök.

Később beigazolódott: helyesen tettem, hogy előérzetemre hallgattam. Mert ha ez a titkos figyelmeztetés nem intett volna, rosszabb helyzetbe kerülök, mint amilyenben voltam.

Közben figyelemmel kísértem, hogy a csónak egyre inkább közeledik a parthoz. Úgy látszott, mintha öblöt keresnének, ahol kényelmesen kiköthetnek. Mivel azonban más irányból jöttek, nem vették észre a kis torkolatot, ahol valamikor én szálltam partra tutajaimmal. Tehát körülbelül tőlem fél mérföldnyire az öbölbe kormányozták csónakjukat. Ez volt a szerencsém. Máskülönben éppen ajtóm előtt kötöttek volna ki, és bizonyára csakhamar kiüldöztek volna saját váramból. Sőt az is lehet, hogy mindenemből kifosztottak volna.

Mikor partra szálltak, még nyilvánvalóbbnak látszott, hogy legtöbbjük angol. Egyet vagy kettőt hollandnak néztem, de feltevésem nem bizonyult helyesnek. Összesen tizenegyen voltak, köztük három fegyvertelen, sőt amint láttam, meg voltak kötözve. Mikor az első négy vagy öt ember partra ugrott, megragadták a hármat, és úgy emelték ki a csónakból, ahogy a foglyokat szokás. Jól láttam, hogy a három fogoly egyike heves taglejtésekkel kétségbeesetten, szinte eszeveszetten könyörög. Néha a másik kettő is felemelte karját, és nyilván ők is rettegtek, ha nem is annyira, mint társuk. A látvány teljesen megzavart, és nem tudtam, mire véljem a dolgot. Péntek szokott töredezett beszédmódjával odakiáltotta nekem:

– Ó, uram! Látni angol emberek éppúgy megenni foglyokat, mint vademberek.

– Ugyan, Péntek – szóltam neki –, csak nem gondolod, hogy meg akarják enni őket?

– Igen, meg fogják enni.

– Nem, Péntek, azt nem teszik. Félek, hogy meggyilkolják őket, de semmiképpen nem eszik meg.

Még mindig nem tudtam, hogy áll az ügy valójában. De rémülettel töltött el a látvány. Minden percben azt vártam, hogy kivégzik a három foglyot. Egyszer csak látom, hogy az egyik gazember fölemeli széles kardját, hogy rásújtson az egyik szegény emberre. El voltam rá készülve, hogy nemsokára holtan rogy össze. A vér szinte megfagyott ereimben. Most nem bántam volna, ha itt van a spanyol és a vadember, aki elment vele. Azzal is megelégedtem volna, ha valahogy észrevétlenül lőtávolba kerülök hozzájuk. Talán könnyen megmenthettem volna a három embert, mert lőfegyvereket a többieknél nem láttam. De a dolog másként végződött.

Miután a szemtelen matróz olyan csúnyán bánt a három fogollyal, a fickók kóborolni kezdtek a szigeten. Úgy látszott, szemlét akarnak tartani a vidéken. Azt is észrevettem, hogy a másik három ember visszakapta szabad mozgását. Ennek ellenére leültek a földre, és töprengésbe merültek. Nyilván nagyon kétségbe voltak esve. Nekem az az idő jutott eszembe, mikor a szigetre kerültem, és először néztem körül. Milyen elveszettnek tartottam akkor magam. Milyen rettentő aggodalmak gyötörtek. Egész éjjel a fán tartózkodtam, mert féltem, hogy felfalnak a vadállatok. Akkor este még nem tudtam, mennyi kincset rejt számomra a hajó, amelyet a vihar és a dagály közelebb sodor a szárazföldhöz. Most ez a három ember sem tudja, milyen közel vannak a szabaduláshoz, és mennyire biztonságos a helyzetük. Azt gondolják, hogy már elvesztek, és ezért gyötri őket a kétségbeesés.

A dagály éppen tetőpontján volt, mikor az emberek partra léptek. Miközben gondtalanul kószáltak a szigeten ide-oda, hogy lássák, milyen helyre jutottak, a dagály elmúlt. A víz jelentékenyen leapadt, és csónakjuk szárazra került. A csónakban két embert hagytak, akik, mint később kiderült, jó sok brandyt ittak, s ennek következtében elaludtak. Mégis az egyik hamarabb ébredt fel, mint a másik. Megvizsgálta a csónakot, és látta, hogy sokkal súlyosabban nehezedik a talajra, semhogy megmozdíthatná. Kiáltott a többieknek, akik szanaszét kóboroltak.

A matrózok csakhamar megjelentek a csónak környékén. De együttes erővel sem tudták vízre taszítani, mert a csónak nagyon nehéz volt, a part pedig süppedékes, amilyen a finom föveny vagy a futóhomok szokott lenni. Lemondtak a további fáradozásról, és újra szétszóródtak a szigeten. Hallottam, amint az egyik hangosan kiáltotta a másiknak:

– Hé, Jack! Hagyd békén azt a csónakot, úgyis felemeli a következő dagály.

Ezek a szavak véglegesen tisztázták, milyen nemzethez tartoznak. Egész idő alatt rejtekhelyemen maradtam. Messzebb nem is mertem menni, mint a dombtető, ahonnan megfigyeléseket eszközöltem. Jóleső érzéssel gondoltam arra, milyen jól megerősített helyen lakom. Tudtam, legalább tíz órába is beletelik, míg a csónakot ismét felemeli a víz. Akkorra ismét sötét lesz, és én szabadabban figyelhetem mozdulataikat, és hallgathatom beszédjüket.

Közben készültem a harcra. Sokkal óvatosabb voltam, mint máskor, mert tudtam, hogy ma másfajta ellenséggel lesz dolgom. Parancsot adtam Pénteknek is, akiből kitűnő céllövőt neveltem, hogy lássa el magát fegyverekkel. Magamnál tartottam a két sörétes puskát, rá pedig a három muskétát bíztam. Külsőm valóban marcona volt. Félelmetes kecskebőr zeke volt rajtam, az említett nagy karimás sapkával, övemen meztelen kard lógott, két pisztolyt tűztem mellé, és mindkét vállamon puskát cipeltem.

Az volt a tervem, hogy nem kísérletezem a sötétség beállta előtt. De két óra felé – ilyenkor van a legmelegebb a szigeten – láttam, hogy mind bementek az erdőbe. Úgy gondoltam, bizonyára lefeküdtek aludni. Viszont a szegény bajbakerültek, akik sokkal jobban aggódtak, semhogy aludni tudtak volna, egy nagy fa árnyékába telepedtek. Mintegy negyed mérföldnyire lehettek tőlem, és gondolom, a többiek már nem törődtek velük. Elhatároztam, hogy eléjük állok, és megtudom, hogy kerültek ide. Előreindultam tehát, Péntek némi távolságban követett. Fegyverei éppoly veszedelmesek, de megjelenése mégsem volt olyan ijesztő, mint az enyém. Rejtve haladtam, ameddig csak tudtam, és mielőtt még bármelyikük is észrevett volna, spanyolul odakiáltottam nekik:

– Kik önök?

A zajra felugrottak, de még jobban megzavarodtak, mikor megpillantottak egész rémítő valóságomban. Nem adtak feleletet. Sőt, úgy tetszett, hogy menekülni igyekeznek. Erre angolul szóltam hozzájuk.

– Ne lepődjenek meg. Lehet, hogy az ember akkor találkozik barátokkal, amikor nem is várja.

– Rajtunk nemigen lehet segíteni – sóhajtott az egyik ember.

– Mégis, nem mondaná meg, mi a baj? – kérdeztem. – Láttam önöket, amikor kikötöttek. Azt is megfigyeltem, hogy ön felemelte karját, és könyörgött az egyik gonosztevőnek, aki önt meg akarta ölni.

Szegény embernek könnyek folytak végig az arcán, és a csodálkozástól remegve kérdezte:

– Kivel beszélek?

– Kérem, tegye félre félelmét – feleltem –, angol vagyok, és szeretnék segíteni önökön. Amint látja, ott áll kísérőm. Van fegyverünk és lőszerünk. Mondja meg, mivel lehetnék szolgálatára.

– Uram, történetünk sokkal hosszabb, aligha tudom elmondani, míg ellenségeink a közelben vannak. De hallja mégis röviden. Én voltam annak a hajónak a parancsnoka, amelyik a tengeren áll. De embereim egy része fellázadt, és kényszerítette a többit, hogy kalózéletet folytassanak. Kis híján múlt, hogy meg nem gyilkoltak. Végre partra tettek ezen az elhagyott helyen ezzel a két emberrel. Az egyik kormányosom, a másik egy utas. Vártuk a pusztulást, mert azt hittük, lakatlan szigetre kerültünk, és még most se tudjuk, hogy mit gondoljunk.

– Hol vannak ellenségeik, azok a vadállatok? – kérdeztem. – Nem tudja, hová mentek?

– Ott fekszenek, uram – mutatott a sűrű felé. – A szívem is remeg, ha arra gondolok, hogy meghallhatják az ön beszédét. Mert akkor mindnyájunkat legyilkolnak.

– Van-e lőfegyverük? – kérdeztem.

– Csak két puskájuk van, egyiket a csónakban hagyták.

– Hát jó, akkor csak bízzák rám a többit. Úgy látom, mindnyájan elaludtak. Most könnyű lenne megölni őket. De ne ejtsük inkább mindet foglyul?

Válaszában közölte, hogy van köztük két megrögzött gonosztevő, akik iránt kár volna könyörületet mutatni. Úgy vélte, ha ezektől megszabadulunk, a többi újból visszatér a kötelesség útjára.

Megkérdeztem, melyikek azok.

Azt felelte, hogy innen nem tudja megkülönböztetni őket, de engedelmeskedik nekem, akármit parancsolok.

– Nos hát – mondtam –, akkor menjünk innen oda, ahol nem látnak vagy hallanak minket, nehogy felébredjenek. A többiről majd határozunk.

Szívesen kísértek, míg a sűrű el nem nyelt bennünket.

– Ide figyeljen – mondtam –, ha megkísérlem az önök megmentését, hajlandó-e két feltételbe belemenni?

Előre elfogadta mind a kettőt. Sőt kijelentette, hogyha visszaszerezzük hajóját, mindenben rendelkezésemre bocsátja. Ha viszont a hajót nem tudjuk visszaszerezni, mellettem marad a világ bármely részén. Két társa megismételte a fogadalmat.

– Nos – szóltam –, két feltételem van. Első az, hogy amíg itt vannak velem a szigeten, semmiféle erőszakot nem alkalmaznak velem szemben. Ha adok is alkalmilag fegyvereket az önök kezébe, azokat visszaadják, és kívánságaimnak engedelmeskednek. Második feltételem az, hogy a hajó visszaszerzése esetén engem és emberemet ingyen elvisznek Angliába.

Minden elképzelhető módon igyekezett bizonyítani, hogy feltételeimmel egyetért. Hiszen, mint mondta, életét is nekem köszönheti, erről soha nem felejtkezhet meg.

– Ebben az esetben – mondtam –, itt van önök számára három muskéta lőporral és golyóval. Most pedig azt mondják meg, ebben a pillanatban hogy cselekedhetünk a leghelyesebben.

Újra hálálkodott, és kijelentette, hogy teljesen rám bízza magát.

Erre én úgy vélekedtem, hogy minden cselekedetünk nagy kockázattal jár. Legjobb módszernek mégis azt vélem, ha tüzelünk rájuk, amíg alszanak. Ha az első sortűz nem végez velük, és hajlandók engedelmeskedni, életben hagyhatjuk őket.

Szerényen megjegyezte, hogy amennyiben rajta múlik, nem szeretné megölni őket. Igaz ugyan, hogy a két megrögzött gazember szította a lázadást, és ha megmenekülnek, a baj megint felütheti a fejét. Mert elhozhatják a hajóról az egész legénységet, és akkor mindnyájunkat elpusztíthatnak.

– A szükség tehát igazolja tanácsomat, miután életünk megmentésére más mód nem kínálkozik – jelentettem ki.

Mikor láttam, hogy még mindig vonakodik vért ontani, azt tanácsoltam, menjen oda egyedül, és intézze el a dolgot saját maga.

Míg beszélgettünk, hallottuk, hogy kezdenek ébredezni. Majd kettő rövidesen feltápászkodott. Megkérdeztem a parancsnoktól, köztük van-e a zendülők feje.

– Nem – felelte.

– Akkor csak hadd menjenek. De ha a többi szintén kereket old, az az ön hibája.

Figyelmeztetésem után fogta a puskát, amit kezébe adtam, és egy pisztoly tűzött az övébe. Társai, akik előrementek, egy kis zajt csináltak. Erre az egyik ébren levő matróz megfordult, és a többi felé kiáltott. De már késő volt. A puskák eldördültek. Helyesebben szólva, csak a két emberé, mert a kapitány egyelőre még nem használta fegyverét. Olyan jól céloztak, hogy egyik ember azonnal meghalt, egy másik pedig súlyosan megsebesült. De mivel volt még benne lélek, lábra állt, és segítségért kiáltozott. Ekkor a kapitány hozzálépett, és hangosan megmondta neki, hogy most már késő. Aztán puskatusával úgy főbe ütötte, hogy többet nem szólt. A három megmaradt ember közül az egyik könnyebben megsebesült.

Ekkor én is odaértem. Belátták, milyen veszélyben forognak, és értelmetlen volna ellenállni. Kegyelemért könyörögtek. A kapitány kijelentette, meghagyja életüket, ha biztosítják arról, hogy jó útra térnek. Egyben meg kell esküdniök, hogy segítenek neki a hajó visszaszerzésében, és abban, hogy visszajussanak Jamaikába, ahonnan elindultak. Mindnyájan hevesen fogadkoztak. A kapitány megkímélte életüket. Ezt én sem elleneztem, csupán azt kívántam, hogy kezük, lábuk kötve legyen, míg a szigeten tartózkodnak.

Miközben mindez lejátszódott, elküldtem Pénteket a kapitány kormányosával, hogy szerezze meg a csónakot, hozzák el az evezőket és a vitorlákat. Feladatukat elvégezték. Ezalatt lassan előkerült a három kóborló is – akik szerencséjükre különváltak a többitől –, mert meghallották a puskalövéseket. Mikor meglátták, hogy a foglyul ejtett kapitány ismét föléjük került, szintén engedelmességet fogadtak. Győzelmünk tehát teljes volt.

Nem maradt más hátra, mint hogy a kapitány meg én elmondjuk egymásnak viselt dolgainkat. Először én szólottam. Előadtam egész történetemet, melyet álmélkodó figyelemmel hallgatott. Különösen az a rész fogta meg, milyen jól el tudtam látni magam élelemmel és lőszerrel. És mivel életem sora valósággal csodák láncolata, mélyen megindította. Mikor pedig arra gondolt, hogy én megmentettem az életét, könnyek buggyantak ki szeméből. Szó is alig jött az ajkára.

Elbeszélésem végeztével őt és két emberét lakosztályomba vittem. A ház tetején keresztül vezettem be őket. Feltálaltam az ennivalót, ami éppen kéznél volt, s megmutattam, hogy rendezkedtem be.

Bármit mutattam, bármit mondtam nekik, oda voltak a csodálkozástól. A kapitány legjobban erődítményemet bámulta meg: elsősorban azt, hogy a ligettel milyen tökéletesen el tudtam rejteni. Igaz ugyan, hogy már majdnem húsz éve ültettem ezeket a fákat. S itt sokkal gyorsabban nőnek, mint hazámban. Azalatt olyan sűrű erdővé fejlődtek, hogy lehetetlen volt áthatolni rajta a néhány kis ösvény kivételével, melyet fenntartottam önmagam számára. Elmondtam, hogy ez váram és fő tartózkodási helyem, de amellett van még nyárilakom is, ahová időnként vissza szoktam vonulni. De azt majd más alkalommal mutatom meg. Egyelőre most az a dolgunk, hogy visszaszerezzük a hajót.

Ezt ő is elismerte, de bevallotta, fogalma sincs róla, milyen haditervet kellene követni. Hiszen még mindig huszonhatan vannak a hajón akik részt vettek az összeesküvésben. Ezzel mintegy törvényen kívül helyezték magukat, és most már minden kétségbeesett merényletre is vállalkoznak, mert tudják, hogy Angliában sorsuk az akasztófa. Éppen ezért ilyen kevesen nem támadhatjuk meg őket.

Egy ideig latolgattam azt, amit mondott. Úgy láttam, hogy következtetése helyes. Most tehát határozni kell, de gyorsan. Valahogy csapdába kellene csalni a fedélzeten maradtakat, különben partra szállnak, és elpusztítanak bennünket. Ezenkívül az is eszembe ötlött, hogy a hajó legénysége bizonyára már kíváncsiskodhatik, mi lett társaikból és a csónakból. Feltehető, hogy nemsokára a partra jönnek. Lehet, hogy számosabban, hogysem ellenállhatnánk nekik. Mindezt ésszerűnek találta.

Erre azt ajánlottam, hogy szereljük le a csónakot, mely az öbölben fekszik. Szedjünk ki belőle mindent, és rongáljuk meg, hogy ne lehessen vele tengerre szállni. Tehát nekimentünk a csónaknak. Kiszedtük belőle a fegyvereket, amit itt hagytak, és minden egyebet. Kezünkbe került egy palack pálinka, egy másik palack rum, néhány kétszersült, egy szaru lőpor és legalább öt vagy hat font cukor vászonzsákban. A pálinka és cukor különösen kapóra jött, mert az utóbbi években igen nélkülöztem.

Miután az evezőket, az árbocot, a vitorlát és a kormányt eltávolítottuk, és az élelmiszert és fegyvereket partra cipeltük, meglékeltük a csónakot. Jöhetnek már bármennyien, a csónakot mégsem tudják elvinni! Ebben a pillanatban kételkedtem, hogy képesek leszünk a hajót visszaszerezni. Viszont megfordult a fejemben, hogy a csónakot kitatarozhatjuk, és meglátogathatjuk spanyol barátainkat. Mert ezt a gondolatot még mindig nem vetettem el.