Második fejezet
Rabszolgaság és menekülés

 

Az a gonosz befolyás, amely elcsábított az apai háztól és belém oltotta a kalandok heves és elpusztíthatatlan vágyát, süketté tett minden intelemmel, sőt apám óhajával szemben is. Ez a vágyakozás volt az, amely nemegyszer az elképzelhető legesztelenebb vállalkozásra késztetett. Így kerültem egy hajóra, amely az afrikai partokra készült. Vagy ahogy a hajósok általában nevezni szokták: a guineai útra.

Nagy baj volt, hogy ezekbe a kalandokba nem mint hajós kerültem. Igaz ugyan, hogy akkor valamivel keményebb munkát végzek, de egyúttal megismerkedem a tengerészkötelességekkel, s lehetett volna belőlem hajóhadnagy vagy hajóskapitány. Én azonban mindig a rosszabbat választottam. Mert volt a zsebemben némi pénz, és finom ruhákat viseltem, mindig utasként vonultam fel a fedélzetre. Nem volt a hajón semmi dolgom, és nem is tanultam meg semmit.

Londonban először egész jó társaságba kerültem. Ilyen szerencse ritkán jut osztályrészül a hozzám hasonló, rossz útra tévedt fiatalembereknek. Megismerkedtem egy hajóskapitánnyal, aki a guineai partokat járta. Mivel utazásai elég jól sikerültek, újra oda készült. A kapitány örömét lelte társaságomban, mely abban az időben egyáltalán nem volt kellemetlen. Mikor hallotta tőlem, hogy kedvem van világot látni, megkérdezte, hajlandó vagyok-e vele együtt útra kelni. Nem fog semmibe kerülni, legyek asztaltársa és társalkodója, és ha van kedvem árut vinni, hasznot is húzhatok a dologból, amennyire a becsület megengedi. Esetleg talán vihetem is valamire.

Kapva kaptam az ajánlaton. A kapitánnyal szoros barátságot kötöttem. Becsületes, nyílt ember volt. Vele tettem meg az utat, és egy kis vagyonkát is vittem magammal, melyet kapitány barátom önzetlen becsületessége jelentékenyen megnövelt. Körülbelül negyven fontot fektettem a kapitány tanácsára mindenféle játékszerbe és csecsebecsébe. A negyven fontot levelezés útján rokonaimtól szedtem össze. Úgy gondolom, ők vették rá apámat és anyámat, hogy legalább ennyivel járuljanak hozzá utazásomhoz.

Kalandozásaim közül ezt az egyetlen utazást nevezhetem eredményesnek, amit teljességgel kapitány barátom jellemének és becsületességének kell tulajdonítanom. Irányítása mellett tűrhetően megismertem a mennyiségtant és a hajózás szabályait. Megtanultam, miként kell a hajó pályáját ellenőrizni, hogy lehet helyét meghatározni, egyszóval egy csomó olyan dolgot, amit a tengerész embernek tudnia kell. Mivel kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam. Egyszóval a guineai utazás tett hajóssá és kereskedővé. Ebből a vállalkozásból öt font és kilenc uncia aranyport hoztam haza, mely Londonba érkezésem után háromszáz font sterlinget jövedelmezett. A jó üzlet oltotta belém azt a nyerészkedő szellemet, mely később romlásomat okozta.

De ez az utazás sem járt baj nélkül. Először is majdnem állandóan beteg voltam, mert a rendkívül forró éghajlat heves lázat okozott. Ugyanis üzleteinket főleg az afrikai partokon bonyolítottuk le, a tizenötödik szélességi foktól észak felé.

Elhatároztam tehát, hogy guineai kereskedő leszek. Nagy szerencsétlenségemre barátom megérkezésünk után meghalt. Én azonban meg akartam ismételni az utat. Ugyanarra a hajóra szálltam, mint előzőleg; most a kormányos vezette. Ez volt életem legszerencsétlenebb vállalkozása. Szörnyű bajokon mentem keresztül.

A legelső az volt, hogy a Kanári-szigetek táján, vagy inkább a szigetek és az afrikai part között, reggeli szürkületben egy mór[i] kalózhajó támadott meg bennünket. Kifeszített vitorlával üldözni kezdett. Mi szintén annyi vitorlát bontottunk ki, amennyit csak tudtunk, vagy inkább annyit, amennyit árbocaink elbírtak, csak hogy megmeneküljünk. De láttuk, hogy a kalózhajó nemsokára utolér bennünket. Felkészültünk tehát a harcra. A mi hajónkon tizenkét ágyú volt, a gazemberekén pedig tizennyolc.

Körülbelül délután három órakor értek utol. De ekkor tévedésből keresztbe fordultak felénk, amire mi egyszerre nyolc ágyúból adtunk rájuk sortüzet. Erre megint eltávolodtak. De tüzelésünket a födélzeten levő kétszáz ember puskával viszonozta. Egyikünknek sem történt semmi bajunk, mert mindnyájan fedezék mögött voltunk. A kalózok új támadásra készültek, mi pedig védekezésre. Most azonban a másik oldalról támadtak, és hatvanan ugrottak fedélzetünkre. Azonnal össze-vissza szabdalták vitorláinkat és kötélzetünket. Mi puskákkal, lőporos csomókkal, meg effélékkel vettük fel velük a harcot, és kétszer is megtisztítottuk tőlük a fedélzetet. De hajónk most már képtelen volt a mozgásra. Három emberünk elesett, és nyolc megsebesült. Kénytelenek voltunk megadni magunkat, és tűrni, hogy fogolyként szállítsanak Szaleh kikötővárosba.

A bánásmód, amelyben részesültem, nem is volt olyan rossz, mint ahogy először elképzeltem. Engem nem vittek az uralkodó udvarába, mint ahogy a többit. A kalózhajó kapitánya megtartott magának. Rabszolgájává tett, mert fiatal és ügyes voltam, tehát alkalmas a szolgálatra. Életkörülményeim meglepő változása nagyon elszomorított. Kereskedőből rabszolgává lettem. Most eszembe jutott apám intelme és jóslata, hogy nyomorúságban lesz részem, és senki sem segít majd rajtam. De ez csupán kóstoló volt abból a tömérdek nyomorúságból, amin még életem folyamán át kellett esnem.

Új gazdám vagy uram hazavitt szállására. Reménykedni kezdtem, hogy talán majd a tengerre is magával visz. Elképzeltem, hogy a sors talán összehoz egy spanyol vagy portugál hadihajóval, én pedig visszanyerem szabadságomat. Reményem azonban csakhamar elpárolgott. Mikor újra tengerre szállt, engem házában hagyott, hogy kis kertjét gondozzam, és a rabszolgák szokott munkáját végezzem. De mihelyt kalandozásából hazatért, azt parancsolta, hogy aludjak kabinjában, és vigyázzak a hajóra.

Itt szüntelenül menekülésemről ábrándoztam. Törtem a fejemet, mi lenne ennek legalkalmasabb módja. De semmit sem találtam megfelelőnek. Egy ember sem volt a közelben, akivel együtt szállhattam volna hajóra. Pedig mennyire szerettem volna a rabszolgák között egy angolt, írt vagy skótot találni. Két év telt el így. A képzelődés nemegyszer magával ragadott, de soha semmi sem bátorított, hogy a gyakorlat terére lépjek.

Két év múlva körülményeim úgy alakultak, hogy a szabadulás gondolata ismét tanyát vert fejemben. Gazdám már hosszabb ideje lustálkodott otthon. Hajóját egyelőre nem készítette útra. Ennek, mint hallottam, első oka a pénzhiány volt. Szokás szerint hetenként egyszer vagy kétszer – szép idő esetén többször is – kiment a hajó egyik csónakjával halászni. Ilyenkor a csónakban mindig magával vitt engem és egy fiatal mórt. Nagyon jól érezte magát társaságunkban. Én elég ügyes halásznak bizonyultam. Annyira vittem már, hogy néha egy mórral, aki rokona volt, meg a fiatalemberrel elküldött halászni.

Egyszer egy szép tiszta reggel útnak indultunk. Hirtelen köd ereszkedett le, amely olyan sűrű volt, hogy a partot teljesen elvesztettük szemünk elől, noha csak fél tengeri mérföld távolságra lehetett. Nem tudtuk, melyik irányban kell eveznünk, ezért egész nap és egész éjjel dolgoztunk. Mikor hajnalodott, azt tapasztaltuk, hogy ahelyett, hogy a partnak tartottunk volna, kikerültünk a nyílt tengerre. Legalább két tengeri mérföldre lehettünk a szárazföldtől. De azért nagy munka és némi veszély árán mégiscsak haza jutottunk. Reggel ugyanis elég erős szél kerekedett. Amellett szörnyen éhesek is voltunk.

A szerencsétlenség után főnököm elhatározta, hogy a jövőben majd jobban vigyáz magára. Mivel birtokában volt hajónk nagy mentőcsónakja, elhatározta, hogy máskor iránytű és eleség nélkül nem megy halászni. Megparancsolta tehát a hajóácsnak, aki szintén angol rabszolga volt, hogy építsen a nagy csónak közepére egy kis fülkét, amilyen a bárkákon szokott lenni. Legyen mögötte hely a kormány kezelőjének, előtte pedig a vitorlaigazgatásra. A csónak úgynevezett ürülapocka-vitorlával volt ellátva. A vitorla alsó szárnyának a keresztrúdja közvetlenül a kabin teteje fölött csapkodott, amelyet meglehetős alacsonyra építtetett. Belül csak a heverésző gazda számára, továbbá egy vagy két rabszolgának, az étkezőasztalnak meg egy kis szekrénynek volt hely, melyben palackot, kenyeret, rizst és kávét tartott.

A csónakkal sokszor mentünk halászni. Mivel én elég ügyesnek bizonyultam ebben a mesterségben, sosem indult el nélkülem. Egyszer két vagy három mórral készült halászni, akik elég rangos személyek voltak. Úgy rendelkezett tehát, hogy nagyobb rakományt szállítsunk éjszaka a fedélzetre. Elő kellett készíteni még három puskát is lőporral és golyóval, mert a halászat mellett még tengeri madarakra is akart vadászni.

Parancsait végrehajtottam, s másnap reggel vártam őt a tisztára mosott csónakban. Feltűztem zászlaját, és gondoskodtam mindenről, ami a vendégek kényelmét elősegíti. Közben főnököm a csónakra jött, és közölte, hogy vendégei nem jöhetnek, mert valami dolguk akadt. Megparancsolta, hogy mint rendesen, az emberrel meg a fiúval menjek halászni, mert barátai a házánál fognak vacsorázni. Azt is megparancsolta, hogy mihelyt egy kevés halat fogtam, vigyem azonnal házába. Megígértem, hogy úgy lesz.

Ebben a pillanatban felmerült agyamban minden régebbi gondolatom, melyet a menekülésről szőttem. Itt van ez a kis csónak, mely az én parancsnokságom alatt áll! Mikor gazdám elment, készülődni kezdtem, de nem a halászatra, hanem az útra. Nem tudtam, de nem is nagyon töprengtem rajta, hogy merre fordítsam a kormányt. Egyetlen vágy fűtött: hogy erről a helyről elkerüljek.

Első csínyem az volt, hogy a mórral ennivalót hozattam a fedélzetre. Közöltem vele, hogy nekünk tilos urunk kenyeréből enni. Bólintott, hogy ez így van. Aztán hozott egy kosár kétszersültet, és három kancsó friss vizet is a csónakba. Tudtam, főnököm merre tartja az italos ládát, melyet bizonyára szintén angol hajóról zsákmányolt. Amíg a mór a parton tartózkodott, ezt is a csónakba vittem, mintha már előbb odakészítettük volna urunk számára. Vittem továbbá egy nagy darab méhviaszt is a fülkébe, legalább negyed mázsát nyomhatott, továbbá egy csomag cérnát vagy zsineget, egy baltát, egy fűrészt, egy kalapácsot. Tudtam, mindennek nagy hasznát vehetem, különösen a viasznak, amiből gyertyát készíthetek.

Egy második félrevezető fogással is éltem. Együgyűségében ezt se vette észre. Izmailnak hívták, de általában csak Muleynek, vagy Moelynek nevezték.

– Moely – kiáltottam –, urunk puskái a csónak fedélzetén vannak. Nem hoznál lőport meg golyókat? Talán néhány madarat is lőhetnénk.

– Igen – felelte –, majd hozok.

Hozott is egy nagy bőrtarisznyában legalább másfél font vagy talán még több lőport, egy másikban pedig öt vagy hat font súlyú golyót. Mindezt a csónakba raktuk. Közben gazdám fülkéjében is találtam valamennyi puskaport; ezzel megtöltöttem az egyik korsót, melynek tartalmát előbb egy másikba ürítettem. Most már minden szükségessel el voltunk látva. Tehát kivitorláztunk a kikötőből halászni.

A kikötő bejáratánál levő erődítménynél tudták, kik vagyunk, és nem is törődtek velünk. Mindig legalább egy mérföldnyire eltávolodtunk a kikötőtől, mielőtt behúztuk vitorláinkat, és halászni kezdtünk. A szél északkeletről fújt, ami nem volt éppen ínyemre. Déli szél esetén ugyanis bizonyára elértük volna a spanyol partokat, és befuthattunk volna Cadiz öblébe. De akármerről is fújt a szél, nem bántam. Elhatároztam, hogy elmegyek erről a szörnyű helyről, és a többit a sorsra bízom.

Egy darabig halásztunk, de semmit sem fogtunk. Ha a horgomra hal akadt, nem húztam fel, hogy a mór meg ne lássa, vagy pedig azt mondtam:

– Ez nem lesz jó, a gazdánk nem szereti az ilyet. Menjünk tovább.

Ő semmi rosszra nem gondolt. Beleegyezett, a csónak elejébe ült, és kifeszítette a vitorlát. Én a kormányt fogtam, és úgy vezettem a hajót, hogy legalább egy mérföldnyire távolodjunk a parttól. Aztán tettem, vettem, mintha halászni akarnék. Átadtam a fiúnak a kormányt, és odaléptem, ahol a mór állt. Színleltem, mintha mögötte valamiért lehajolnék. Ekkor hirtelen átfogtam a derekát, és belöktem a tengerbe. Azonnal felbukott, mert kitűnő úszó volt. Könyörögni kezdett, vegyem be a csónakba, és kijelentette, hogy a világ végére is eljönne velem. Olyan gyorsan úszott utánunk, hogy bizonyára utolér, mert csak lassú szél fújt. Erre a kabinba léptem, megragadtam az egyik puskát, ráfogtam, és kijelentettem, hogy eddig semmi rosszat nem tettem neki, és ha csendben marad, ezután se lesz baja.

– Elég jól úszol – mondtam –, hogy elérd a partot, és a tenger is nyugodt. Igyekezz visszajutni a partra, akkor nem bántalak. De ha a csónak közelébe merészkedsz, golyót röpítek a fejedbe, mert én szabadulni akarok.

Erre megfordult, és elkezdett a part felé úszni. Nincs kétségem, hogy könnyűszerrel elérte, mert kitűnő úszó volt.

Mikor némi távolságba kerültünk tőle, a fiúhoz fordultam, akit különben Xurynak hívtak.

– Xury, ha hűséges leszel hozzám, nagy embert csinálok belőled. De ha azt látom képedről, hogy hűtlen vagy, téged is a tengerbe doblak.

A fiú rám mosolygott, és olyan ártatlan arcot vágott, hogy lehetetlen volt nem bízni benne. Hűséget esküdött, és megígérte, hogy követ a világ végére is.

Míg az úszó mórt láttam, mindaddig a szél ellen kormányoztam a csónakot. Azt a látszatot akartam kelteni, mintha a gibraltári szoros felé igyekeznék.

Mihelyt alkonyodni kezdett, megváltoztattam az irányt, és egyenesen délkelet felé vitorláztam, hogy minél közelebb maradjak a parthoz. Most már friss szél fújt, és a tenger is sima volt. Azt hiszem, másnap délután három óra tájban, mikor először jutottam a part közelébe, nem kevesebb, mint százötven mérföldnyire lehettem Szalehtől délre. Ez már jóval túl lehetett a marokkói szultán birodalmán, mert ember sehol nem mutatkozott a parton.

Én azonban annyira féltem a móroktól, és annyira aggódtam, hogy a kezükbe kerülhetek, hogy nem álltam meg, nem mentem ki a partra, sőt horgonyt se vetettem. A szél iránya állandó maradt, én pedig öt napig hajóztam változatlan elszántsággal. Aztán a szél iránya is megfordult. Ekkor már joggal következtettem arra, hogy üldözőim, ha egyáltalán utánam jöttek, lemondtak további terveikről. Kimerészkedtem tehát a partra, és horgonyt vetettem egy kis folyó torkolatában. De hogy melyikében, nem tudom. Ugyanígy fogalmam sem volt a földrajzi szélességről, a földről vagy a népről, ahová érkeztem.

Nem láttam embereket, de nem is nagyon óhajtottam. Elsősorban friss vízhez szerettem volna jutni. A torkolatban este kötöttünk ki, és úgy határoztunk, hogy partra úszunk, mihelyt besötétedik. Akkor majd felderítjük a vidéket. De mikor alkonyodott, szörnyű morgó és üvöltő hangokat hallottunk. Nem tudtuk, miféle állattól származnak, de szegény fiú majd meghalt a félelemtől, és könyörgött, hogy virradat előtt ne szálljunk partra.

– Jól van Xury, akkor nem megyünk. De lehetséges, hogy holnap emberekkel találkozunk, akik talán az oroszlánoknál is rosszabbak.

– Akkor adunk nekik puskalövés – mondta Xury nevetve –, csináljuk őket futni.

Így törte Xury az angolt, mikor velünk, rabszolgákkal beszélt. Én nagyon örültem, hogy ilyen vidám, s adtam neki gazdánk palackjából egy jó korty italt. Xury tanácsa különben jó volt, és el is fogadtam. Horgonyt vetettünk, és egész éjjel csendben maradtunk. Én figyeltem, mert nem tudtam aludni. Ugyanis két vagy három órán át óriási vadállatok mászkáltak a közelben (a nevüket nem tudom). Lejöttek a tengerpartra, becsúsztak a vízbe, lubickoltak, és szemlátomást gyönyörűséget találtak a hűsölésben. Olyan utálatos üvöltő hangokat hallattak, amihez hasonlót soha életemben nem hallottam.

Xury szörnyen rettegett; bevallom, magam is. Különösen akkor, mikor az egyik otromba teremtés úszva megközelítette a csónakot. A sötétben alakját nem tudtuk kivenni, de üvöltéséből azt következtettük, hogy óriási állat lehet. Xury azt állította, hogy oroszlán. Lehet, hogy az is volt. A fiú könyörögni kezdett, hogy vonjuk fel a horgonyt, és menjünk el innen.

– Azt már nem, Xury – feleltem –, legföljebb meghosszabbítjuk a kötelet, és kimegyünk a tengerre. Oda már nem jönnek utánunk ezek az állatok.

Alighogy kimondtam, az állat már körülbelül két evező távolságra közelítette meg csónakunkat. Ekkor a kabinba mentem, kihoztam egy puskát, és rálőttem. Rögtön megfordult, és a part felé úszott.

Lehetetlen leírni azt a szörnyű zajt, azt az összevissza üvöltést és ordítást, melyet a part szélén, majd beljebb a szárazföldön a puskalövés okozott. Nem tévedek, ha úgy vélem, hogy azelőtt még soha nem hallottak ilyesmit. Kalandunk meggyőzött róla, hogy éjjel nem szállhatok partra. Viszont az már más kérdés, hogy nappal megkísérelhetem-e, mert legalábbis olyan rossz a vadak kezébe esni, mint a tigrisek vagy oroszlánok körmei közé kerülni.

De bármiként állt a dolog, mindenképpen partra kellett mennünk vízért, mert már egy csepp sem volt a korsókban. Xury kijelentette, hogy ő szívesen kimegy a partra a korsóval, hogy vizet keressen, ha kívánom. Megkérdeztem tőle, miért akar kimenni? Mért ne mennék én, és miért ne maradna ő a csónakban? A fiú feleletében annyi ragaszkodás volt, hogy mindörökre megkedveltem.

– Ha vademberek jönni, megenni engem, te elmenni.

– Rendben van, Xury, akkor megyünk mind a ketten. Ha pedig vademberek jönnek, megöljük őket; akkor egyikünket sem ehetik meg.

Adtam Xurynak egy darab kétszersültet és egy korty szíverősítőt az említett italos ládából. Aztán olyan közel vittük a csónakot a parthoz, ahogy jónak láttuk, és kigázoltunk a partra. Nem vittünk magunkkal egyebet, csak fegyverünket és a két üres korsót.

Nem akartam szem elől téveszteni a csónakot, mert attól féltem, hogy esetleg a vadak kenuikkal leereszkednek a folyón. A fiú azonban egy mérfölddel beljebb a szárazföldön meglátott egy lapályosabb helyet. Egész addig elkószált, majd láttam, hogy felém rohan. Azt hittem, a vadak üldözik, vagy valamilyen ragadozó állat ijesztette meg. Rohantam, hogy segítségére siessek. De közelébe érve láttam, hogy egy állat lóg a válláról. Nyúlhoz hasonlított, bár a színe és lábának alkata más volt. Eldicsekedett, hogy sikerült lelőnie. Nagyon örültünk a zsákmánynak; húsa valóban ízletes volt. Még nagyobb örömünkre szolgált azonban, hogy Xury jó ivóvizet talált, közben pedig nem találkozott vadakkal.

Később rájöttünk, hogy nem kellett volna olyan sokat fáradni a víz miatt, mert amikor a folyó árja leapadt, valamivel feljebb egy kis friss vizű csermelyt találtunk. Megtöltöttük korsóinkat, lakomát csaptunk a nyúlból, és indulásra készültünk, miután emberi nyomot nem fedeztünk fel a parton.

Előbbi utamból tudtam, hogy a Kanári-szigetek és a Zöldfok-szigetek nincsenek messze ettől a parttól. De mivel műszereim nem voltak, nem tudtam megállapítani, milyen szélességi fokon vagyunk. Ellenkező esetben könnyen megtaláltam volna ezeket a szigeteket. De reménykedtem, hogy előbb-utóbb belekerülök abba az útvonalba, amerre az angol kereskedelmi hajók járnak, és akkor feltétlenül találkoznom kell valamelyikkel, amelyik felvesz bennünket.

Megközelítő számítás szerint jelenlegi tartózkodási helyem a marokkói szultán birodalma és a néger föld között feküdt. Itt lakatlan sivatag terült el, legfeljebb ragadozók élnek rajta. A négerek a móroktól való félelmükben délre húzódtak, a mórok pedig, bizonyára kopársága miatt, nem méltatták arra, hogy letelepüljenek. És valószínűleg mindnyájan kerülik a tömérdek tigris, oroszlán, leopárd és egyéb vadállat miatt. A mórok csak vadászni jönnek ide, de akkor valóságos hadsereggel. Legalább két-háromezren szoktak lenni. És valóban: majdnem ezer mérföldön át csak sivatagos partot láttunk, és nem hallottunk egyebet, mint a vadállatok ordítását.

Egyszer vagy kétszer látni véltem a Teneriffai-csúcsot a Kanári-szigeteken. Nagy kedvem lett volna eljutni odáig. Kétszer is megpróbáltam, de az ellenszél mindig visszakergetett. A tenger is túlságosan hullámos volt járművem számára. Tehát eredeti elhatározásomhoz híven a part közelében maradtam.

Azután útközben még többször szálltunk partra vízért. Egy ilyen alkalommal hajnaltájban egy kis földnyelv alatt vetettünk horgonyt, mely elég meredeken emelkedett ki a tengerből. Minthogy dagály volt, mélyebben be akartunk jutni a kontinensre. Ekkor Xury, akinek úgy látszik, nálam jobb szeme volt, azt súgta, hogy menjünk távolabb a parttól.

– Ott, ott fekszik egy szörnyű állat a dombon, mélyen alszik.

Odanéztem, s egy hatalmas oroszlánt pillantottam meg, mely a domb árnyékában pihent.

– Xury – mondtam –, menj ki a partra, és öld meg.

– Én megölni! Ő megesz egy szájjal – mondta ijedten. Úgy akarta mondani, hogy egy falásra.

Erre én egy szót se szóltam, intettem neki, hogy maradjon csendben, fogtam legnagyobb puskánkat, mely ágyúnak is beillett, megtömtem lőporral és golyóval, majd félretettem. Aztán megtöltöttem egy másikat is két golyóval, úgyszintén a harmadikat is öt kisebbel. Hosszan megcéloztam a fejét. De úgy feküdt, hogy lábát az orra elé dugta. A golyó tehát lábszárcsontjába talált, és szétroncsolta. Ordítva felugrott, de törött lába miatt újra visszaesett. Aztán három lábra állt, és szörnyen üvöltött. Ehhez hasonlót még sosem hallottam. Meglepett, hogy nem a fejét találtam. Azonnal újabb lövést adtam le a második puskából. Nyögve összeesett, de még mindig vergődött. Ekkor Xury nagy bátran kikéredzkedett a partra.

– Menj csak – mondtam, mire ő kezében a kisebb puskával átgázolt a vízen, és az állat mellé érve, fülébe lőtt. Ettől vége volt.

Vadászatunk azonban nem juttatott eleséghez. Én sajnáltam az elpazarolt puskaport. Xury azonban kijelentette, hogy valamit mégiscsak megment belőle. Kérte, adjam kezébe a baltát.

– Miért, Xury? – kérdeztem.

– Levágni a fejét – mondta.

Azonban sehogy sem boldogult az állat fejével. Tehát a lábát vágta le, és magával hozta a csónakba. Valóban óriási példány volt. Én arra gondoltam, talán a bőrét mégis megmenthetjük, és esetleg később hasznát vehetjük. Elhatároztam, hogy megnyúzzuk. Xuryval együtt munkához láttunk. Kiderült, hogy ezt ő jobban értette, mert én bizony elég kontárul dolgoztam. Egész napunk azzal telt el, hogy az állatot nyúztuk, de végül elkészültünk vele. Bőrét a kabin tetejére terítettük, ahol a napon két nap alatt megszáradt. Később aztán fekvőhelyemül szolgált.