Hetedik fejezet
Mezőgazdasági tapasztalatok

 

Immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten. Úgy éreztem, hogy a szabadulás minden reménye füstbe ment. Szilárdan hittem, hogy emberi lény még nem tette lábát erre a helyre. Miután biztonságban tudtam lakóhelyemet, felébredt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem a szigetet. Mindenekelőtt azt szerettem volna látni, terem-e még rajta olyasmi, amit nem ismerek. Tehát július 15-én elkezdtem a sziget pontos felderítését.

Először a folyóhoz mentem, ahol miként említettem, tutajommal kikötöttem. Két mérföldnyi út után megfigyeltem, hogy a dagály csupán eddig a pontig jut el, és maga a folyó nem sokkal nagyobb, mint egy csermely, mégpedig igen jó és üdítő vizű. Mivel éppen a száraz évszakban voltunk, alig folydogált benne valami víz. Annyi semmi esetre sem, hogy folyóvá növekedhetne. Partjain kellemes rétek, fennsíkok és gyepes térségek terültek el. Azon a részen pedig, amelyet a víz, miként feltételezhető, soha nem öntött el, szép zöld dohányt találtam, jóminőségűt és erős szárút.

Más növényekre is bukkantam, amelyeknek mivoltáról azonban fogalmam sem volt. Lehetséges, hogy közülük nem egy hasznos volt, csak én nem tudtam előnyükre rájönni. Kasszava[ii] gyökeret is kutattam, melyből az indiánok a forró égöv alatt kenyeret készítenek, de nem találtam. Hatalmas aloék[iii] tűntek szemembe, de akkor még nem ismertem ezt a növényt. Láttam vadon növő cukornádat is, mely azonban alkalmatlan volt a termelésre. Egyelőre beértem ennyivel, és azt forgattam elmémben, miképpen győződhetnék meg a felfedezendő növények jóságáról és hasznáról, de eredményre nem jutottam. Brazíliában ugyanis olyan kevés növénnyel foglalkoztam, hogy a termények javarészét nem ismertem. Így hát ottani tapasztalataim mostani bajomban nem voltak segítségemre.

Másnap, tizenhatodikán, elindultam ugyanezen az úton. Valamivel tovább jutottam. A rétek véget értek, és a vidék arca erdősre változott. Különböző gyümölcsökre bukkantam. Mégpedig a földön dinnyére, a fákon pedig szőlőre. Tudniillik a szőlő felfutott a fára. A fürtök éppen most értek, tömöttek voltak és sűrűek. Ez a meglepő felfedezés igen nagy örömmel töltött el. De a tapasztalat arra intett, hogy módjával fogyasszam. Eszembe jutott, hogy berber földön több rabszolgaságba került honfitársam vérhasban és lázban pusztult el a mértéktelen szőlőevés miatt. De tudtam, hogy a szőlő megőrzésére van egy eljárás: mégpedig az, ha megszárítom a napon, azután elteszem raktáramba. És valóban, mikor már a szőlőérés ideje elmúlt, akkor is volt kitűnő és üdítő gyümölcsöm.

Egész este ott maradtam, sőt éjszakára sem mentem haza. Ez volt az első alkalom, hogy az éjjelt házamon kívül töltöttem. De az aggodalom arra kényszerített, hogy felmásszak egy fára, ahol igen jól aludtam. Reggel tovább folytattam felfedezéseimet. Körülbelül négy mérföld utat tettem meg, legalábbis ennyire következtetek a völgy hosszából, mert a csermely északi és déli partján dombok emelkedtek. Utam végén tisztásra értem, ahol a föld nyugat felé lejteni kezdett. Egy friss vizű kis forrás, mely a dombnak ezen az oldalán fakadt, ellenkező irányban, tehát kelet felé folyt. Az egész táj olyan üde, zöld, viruló volt, az egész növényzet annyira tavaszias, hogy szinte ültetett kert benyomását keltette.

Elindultam ebben a csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve, hogy mindez az enyém. De ugyanez a gondolat le is sújtott. Láttam itt rengeteg kakaófát, narancs– és citromfát. De vadon nőttek, és alig hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. A zöld citrom, amelyet leszedtem, mégis igen kellemes volt, azonfelül egészséges is. Később nedvét vízbe facsartam, s a hűvös ital nemegyszer felüdített. Úgy láttam, elég munka lesz mindezt hazavinni. Elhatároztam, hogy raktáramban szőlőt, citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat az éppen közeledő száraz évszakra. Ebből a célból egy kiválasztott helyen halomba hordtam a narancsot, citromot és szőlőt. Egy keveset magamhoz vettem, aztán hazaindultam. Úgy határoztam, hogy a maradékot majd zsákban vagy ládában viszem haza.

Háromnapos kirándulás után érkeztem otthonomba, ahogy sátramat és barlangomat hívtam. De még mielőtt hazaértem, a szőlő tönkrement, nedve elapadt, úgyhogy alig volt jó valamire. A citrom frissen megmaradt ugyan, de csak keveset tudtam elvinni belőle.

Tizenkilencedikén újra elindultam. Előbb két kis zsákot csináltam. Ezekben készültem hazahozni szüretelésem eredményét. De meglepve láttam, hogy a gyümölcshalmok, melyek olyan dúsak és finomak voltak gyűjtés után, szét voltak szórva, és szemlátomást valami garázdálkodhatott itt, mert összetaposva és szanaszét hevertek. Ebből arra következtettem, hogy valamilyen ismeretlen állat lehet a közelben. De nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Mikor aztán láttam, hogy nem csinált egyebet csak szétszórta vagy összetaposta a gyümölcsöt, de semmit el nem vitt, újabb szüretelésem eredményét aszalódni a fákra akasztottam.

Utamról hazatérve, gyönyörűséggel állapítottam meg, hogy milyen termékeny a völgy, és milyen szép a fekvése. Azonfelül ez az oldal sokkal védettebb a viharoktól. Rájöttem, hogy eddig a legrosszabb tartózkodási helyet választottam ki a magam számára. Elkezdtem hát töprengeni, hogy elköltözködöm mostani lakóhelyemről, és ha lehetséges, keresek egy hasonlóképpen biztonságos helyet a szigetnek ezen a szép, termékeny részén.

Hosszan forgattam fejemben új ötletemet, amely egészen rabul ejtett. Különösen a hely szépsége vonzott. De mikor arra gondoltam, hogy jelenleg a tengerparton lakom, és hogy – mint ahogy velem is megtörtént – a rossz sors mást is idevethet, kedvem alábbhagyott. Noha semmi sem szólt amellett, hogy esetem megismétlődik, mégsem akartam bezárkózni a sziget közepén a dombok és erdők közé. Ezzel csak saját kötelékeimet súlyosbítanám, és egy kedvező fordulatot nemcsak valószínűtlenné, de lehetetlenné is tennék. Így hát nem mertem elmozdulni.

Mégis annyira belebolondultam ebbe a helybe, hogy július hátralevő részét majdnem egészen itt töltöttem. És bár másodszori meggondolásra is úgy döntöttem, hogy mostani lakóhelyemen maradok, itt is építettem egy kis kunyhót. Ezt szintén kettős kerítéssel vettem körül, közét embermagasságban rőzsével tűzdeltem meg. Néha két-három éjszakát is itt töltöttem – teljes biztonságban. A létrát minden alkalommal magam után húztam. Képzeletemben pedig úgy beszéltem házaimról, mint nyárilakról és tengerparti rezidenciáról. Ez a munka igénybe vette augusztus elejét.

Éppen elkészültem kerítésemmel, és munkám eredményén örvendeztem, amikor megkezdődött az esőzés, mely bezárt első lakóhelyemre. Mert noha készítettem nyárilakomban is egy sátrat, és jól kifeszítettem a vitorlavásznat, a domb ellenzője nem védett a viharoktól, és a barlang sem volt olyan, ahová visszavonulhatnék, mikor nagyon zuhog az eső.

Augusztus 3-ára a felakasztott szőlőfürtök tökéletesen megaszalódtak, és igen kellemes ízük volt. Leszedtem hát a fürtöket a fákról, amit nagyon okosan tettem, mert az eső bizonyára nagy pusztítást végzett volna bennük, és elvesztettem volna téli táplálékom javarészét. Legalább kétszáz tömött fürt lógott a fákon. Alighogy kész voltam ezzel a munkával, megeredt az eső, és augusztus tizennegyedikétől október közepéig majdnem állandóan esett. Néha olyan hevesen, hogy több napig ki sem mozdulhattam barlangomból.

Ebben az évszakban igen meglepett családom növekedése. Meg voltam győződve róla, hogy egyik macskámat elvesztettem. Úgy gondoltam, hogy vagy kereket oldott, vagy elpusztult, és színét sem láttam, míg egyszer csak nagy csodálkozásomra augusztus vége felé három kiscicával beállított. A kismacskák éppen olyan házi macskák voltak, mint az anyjuk. A három kismacska azonban később annyira idevonzotta a vadmacskákat, hogy alig tudtam elzavarni őket a háztól.

Augusztus tizennegyedikétől huszonhatodikáig szüntelen zuhogott az eső, tehát ki se mozdultam, mert semmi kedvem sem volt megázni. Bezártságom miatt kezdtem szükséget látni az élelemben. Kimerészkedtem tehát kétszer, és lőttem egy kecskét. Huszonhatodikán pedig hatalmas teknősbékát találtam, ez egyelőre megszabadított élelmezési gondjaimtól. Étrendemet ezentúl így szabályoztam: reggelire ettem egy fürt szőlőt, ebédre kecskehúst vagy teknősbékát sütve, mert szerencsétlenségemre nem volt edényem, amiben főzhettem volna, és két-három teknősbékatojást vacsoráztam.

Kényszerű barlangfogságom idejét arra fordítottam, hogy lakóhelyemet naponta két vagy három órán át bővítsem, és fokozatosan addig fúrtam az egyik oldalon, míg kiértem a szabadba. Az így létrejött ajtó nyílása a kerítésen vagy a falon kívül esett. Ettől kezdve az új bejáraton közlekedtem, noha nem volt könnyű dolog megszokni, hogy nem vagyok tökéletesen elzárva a világtól, miként előbb. Most ugyanis ki voltam téve annak, hogy bárki megközelíthet. Igaz ugyan, hogy mindeddig nem láttam embert a szigeten, és a legnagyobb élőlény, amellyel találkoztam, kecske volt.

Szeptember 30. – Elérkezett hajótörésem boldogtalan évfordulója. Összeszámláltam a rovásokat naptároszlopomon, és kiderült, hogy háromszázhatvanöt napja vagyok itt. Pontos naplóm itt véget ért. Tintám annyira fogyni kezdett, hogy ezután csak a legfontosabb eseményeket jegyeztem le, de nem tartottam számon a kisebbeket.

Rájöttem az esős és a száraz évszak változásainak szabályosságára, és megtanultam, hogy ennek megfelelően hogyan kell előkészülnöm mind az egyikre, mind a másikra. De tapasztalatomat drágán fizettem meg, mint ahogy későbbi előadásomból ki fog derülni.

Említettem, hogy megmentettem azt a néhány árpa– és rizsszemet, amely olyan meglepetésszerűen hajtott ki. Úgy emlékszem, mintegy harminc szál rizst és húsz szál árpát arattam. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy az eső elmúltával a magvakat elvessem, miután a nap magasan állott az égen. Tehát egy darab földet faásómmal felástam, és két részre osztva megkezdtem a magvak elvetését. De vetés közben hirtelen eszembe jutott, hogy nem szabad minden szemet egyszerre elvetnem, mert hátha nem ez a megfelelő vetésidő. Tehát, miután a magvak kétharmad részét elvetettem, egy marokra valót mindegyikből meghagytam.

Meggondoltságom később nagy vigaszomra szolgált, mert egyetlen akkor elvetett magból sem lett semmi. Ugyanis a következő hónapok alatt nem érte eső a földet, és semmi sem nőtt a nedvesség hiánya miatt. Látva, hogy első vetésem kiégett, ami a szárazság miatt nagyon is érthető volt, kikerestem egy nedves földdarabot a második kísérlet számára. Újból felástam egy talajrészt nyárilakom közelében, és a megmaradt magvakat februárban ültettem el, kevéssel a tavaszi napéjegyenlőség előtt. A termés a márciusi és áprilisi nedvességtől csakhamar szárba szökött, és igen szép kalászokat hozott. De mivel nem mertem minden magot elvetni, hanem csak egy részét, megint csak maroknyi terméshez jutottam. A tapasztalat viszont hozzásegített, hogy mesterré váljak, és tudjam, mikor szabad vetni, és hogy évente két vetési és két aratási évadra számíthatok.

Gabonatermelés közben némi felfedezést tettem, aminek később hasznát vettem. Mihelyt az eső elmúlt, és az időjárás állandóvá vált – körülbelül november közepén –, elindultam, hogy meglátogassam nyárilakomat. Bár hónapok óta nem voltam ott, mindent úgy találtam, ahogy hagytam. A kettős sövény nemcsak szilárd és sértetlen volt, hanem a levágott és földbe szúrt husángok némelyike ki is zöldült, és hosszú vesszőket hajtott, akárcsak a fűzfa, ha ágait levágjuk.

Nem tudnám megmondani, miféle fáról metszhettem ezeket a husángokat, de nagyon meg voltam lepve, sőt örvendeztem is a fiatal fák növésén. A fákat megnyírtam, aztán hagytam, nőjenek, ahogy tudnak. El sem lehet képzelni, három év alatt milyen széppé formálódtak. A bekerített kör átmérője körülbelül huszonöt lépés lehetett, de a fák, mert már ez a név illik rájuk, csakhamar beborították árnyékkal, mely olyan sűrű volt, hogy hűsölni lehetett alatta a száraz évszakban. Ennek alapján elhatároztam, hogy az első házamnál még több husángot vágok, és a fal körül félkörben elültetem; ezt meg is tettem. És a fákat vagy husángokat két sorban tűztem le, nyolc lépésnyire az első kerítéstől. Miután kihajtottak, nagyszerűen rejtették lakóhelyemet, sőt védelmet is nyújtottak, mint azt megfelelő helyen majd elmondom.

Most már tudtam, hogy az időt nem nyárra és télre kell beosztanom, mint Európában, hanem esős és száraz évadokra.

Az esős évad aszerint volt hosszabb vagy rövidebb, hogy mikor kezdtek fújni a szelek. Mivel úgy tapasztaltam, hogy a megázás könnyen rossz következményekkel járhat, a nedves hónapokra elláttam magam élelemmel, és így nem voltam kénytelen kimenni, hanem egész nap otthon maradhattam. Közben több elfoglaltságom volt, mert alkalmam nyílt arra, hogy ellássam magamat néhány olyan dologgal, aminek már régen nagy szükségét éreztem. Először is igen szerettem volna kosarat készíteni, de a rendelkezésemre álló vesszők nem bizonyultak alkalmasaknak erre a célra. Most nagy hasznát vettem annak, hogy gyermekkoromban sokszor megbámultam egy kosárfonót, mert szerettem volna tudni, hogyan készül el munkájával. Sőt gyermek létemre készségesen segítettem neki, és ezáltal elsajátítottam a mesterség számos csínját-bínját. Nem volt tehát egyébre szükségem, mint anyagra. Ekkor eszembe villant, hogy az ágak, melyekből kerítésemet nyestem, hasonlítanak a hazai fűzfavesszőkhöz.

Másnap elindultam nyárilakomhoz, és levágtam néhány ágat. Mindenben megfeleltek óhajaimnak. Legközelebbi alkalommal tehát fejszémmel egész csomót vágtam le, mert fában nem volt hiány. Az ágakat a kerítés mellé tettem száradni, mikor pedig alkalmasnak látszottak, elvonultam velük barlangomba. A következő évszakban annyi kosarat készítettem, amennyit csak tudtam, most már hordhattam földet vagy egyebet, aszerint, hogy mire volt szükségem. Nem voltak csinosak, de a célnak tűrhetően megfeleltek. Ezután azon voltam, hogy soha ne lássak szükséget kosárban, és mikor fonnivalóm elfogyott, újabb vesszőnyalábokat halmoztam fel. Aztán erős, mély kosarakat készítettem, hogy zsákok helyett azokban helyezzem majd el gabonámat, ha már elég nagy mennyiségben termeltem. Miután ezen a nehézségen túl voltam (bár elég sok időt áldoztam rá), azon kezdtem töprengeni, hogy segíthetnék két más hiányon. Nem volt edényem, amelyben folyékony dolgokat tarthatnék, kivéve a két rumos korsót és néhány palackot. Egyetlen alkalmatosságom volt a sütéshez, egy nagy üst, melyet a hajóról mentettem meg. Viszont ez túlságosan nagy volt arra a célra, amire én használni akartam. A második dolog, amire áhítoztam, egy pipa, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Végül ezt a kérdést is megoldottam.

Miközben a második sor fát elültettem, eltelt egy évszak, és engem új dolog kezdett foglalkoztatni.

Nyolcadik fejezet
Felfedezések

 

Említettem az előbb, hogy szerettem volna látni egész szigetemet. Leírtam utamat a patak mentén addig a helyig, ahol felépítettem nyárilakomat, majd azt is, hogyan jutottam el a sziget másik oldalára. Most arra határoztam el magamat, hogy bebarangolom az egész tengerpartot. Magamhoz vettem puskámat, fejszémet, a szokottnál nagyobb mennyiségű lőport és golyót, két kétszersültet, egy csomó szőlőt, és kutyámmal együtt megkezdtem utamat. Mikor a völgyet elhagytam, ahol nyárilakom állt, újra megpillantottam nyugat felől a tengert. És mivel az idő nagyon tiszta volt, a távolban valami szárazföldfélét is kivettem. Hogy sziget volt-e vagy kontinens, nem tudtam. De nagyon magasan feküdt, és nyugat-délnyugat irányban nagy távolságra terült el. Legalább tizenöt-húsz tengeri mérföldre becsültem.

Nem tudtam pontosan megmondani, a világnak melyik részét látom. Annyit sejtettem, hogy az amerikai partok közelében lehet, és megfigyeléseimből arra következtettem, hogy a föld a spanyol gyarmatbirodalomhoz tartozik. Lehetséges, hogy vadak lakják, és ha történetesen ott szenvedek hajótörést, talán rosszabb körülmények közé kerülök, mint itt. Belenyugodtam tehát sorsomba, és jobbnak láttam, ha nem gyötröm magam hasztalan vágyakkal.

Miután a dolgon egy darabig elgondolkodtam, az is megfordult fejemben, hogy ha az ott szemben a spanyol part, esetleg hajó is mehet el itt a tengeren. Viszont, ha nem az, úgy Spanyolország és Brazília közötti földekhez tartozik, és ebben az esetben a leggonoszabb vadak lakják. Ezek ugyanis kannibálok, vagyis emberevők, akik nem átallják felfalni a kezük közé került foglyokat.

Gondolataimba merülve haladtam előre. Úgy láttam, a szigetnek ez az oldala sokkal kellemesebb, mint ahol én lakom. A nyílt rétségeket fű és virág borítja, az erdőkben pedig szép fák nőnek. Tömérdek papagájt láttam, és hirtelen arra vágytam, hogy megfogjak egyet. Ha lehet, megszelídíteném, és megtanítanám néhány szóra. Némi vesződség után valóban fogtam egy fiatal papagájt. Bottal ütöttem le a fáról, aztán hazavittem. Évekbe került, amíg beszédre tanítottam. Végül azonban mégis elég jól kiejtette a nevemet.

A következő eset pedig, bár jelentéktelen, talán mégis elég szórakoztató. Ez a nap hallatlan gyönyörűséget szerzett. A kisebb mélyedésekben nyulakat és rókákat találtam. (Legalábbis első látásra effélének tűntek.) De igen különböztek minden általam ismert fajtától, és noha nem egyet megöltem, fogyasztásukra nem tudtam elszánni magam. Erre nem is volt szükségem, mert ennivaló bőséggel állt rendelkezésemre, ráadásul igen ízletes falatok. Különösen három dolgot szerettem: a kecskét, galambot és teknősbékát – és ha hozzávesszük a szőlőt, a legjobb éttermekkel is versengett az asztalom. Ámbár sorsom siralmas volt, mégis örülhettem, hogy legalább ennivalóban nem kellett szűkölködnöm.

Utam folyamán sosem haladtam két mérföldnél többet naponta. Annyiszor kitértem jobbra vagy balra, hogy lássam, milyen felfedezéseket tehetek, hogy nem jutottam tovább. Ha éjszaka pihenőre tértem, most már fára se másztam, és védett helyet se kerestem.

Mihelyt a tengerpartra értem, újra meggyőződtem róla, hogy a sziget rosszabb felét választottam. Ezen az oldalon számtalan teknősbéka tanyázott, míg a másikon másfél év alatt csak hármat találtam. Azonkívül tömérdek szárnyas lepte el a partot. Egyes fajtákat már ismertem, másokat sohase láttam. Igen soknak ízletes húsa volt. De a pingvinek kivételével egynek sem tudom a nevét.

Lőhettem volna annyit, amennyit csak akartam. De takarékoskodtam a lőporral és golyóval. Tehát inkább egy nősténykecskét ejtettem el, melyből több húst nyerhettem. Noha a szigetnek ezen az oldalán jóval több kecske legelészett, mégis sokkal nehezebben férkőzhettem hozzájuk, mert a vidék sík és nyílt volt. Könnyebben észrevettek az állatok, mint ott, ahol dombokra mászhattam.

Mégsem volt kedvem ide költözni. Régi lakásom annyira megszokottá vált számomra, hogy valahányszor erre jártam, mindig úgy éreztem, úton vagyok és nem otthon.

Aztán továbbhaladtam a tengerparton kelet felé, úgy gondolom, legalább tizenkét mérföldnyire. Itt egy jelzőpóznát tűztem ki, és úgy döntöttem, hogy másnap ellenkező irányban indulok el, és mindaddig folytatom utamat, amíg újra elérek erre a helyre.

Más úton szándékoztam visszatérni, mint amerre jöttem. Azt gondoltam, annyira ismerem már a szigetet, hogy feltétlenül rábukkanok lakóhelyemre. Úgy látszik azonban, hogy tévedtem. Két vagy három mérföldnyi gyaloglás után széles völgybe kerültem, melyet dombok vettek körül, a dombokat pedig erdő borította. Nem tudtam, melyik irányba forduljak. Legfeljebb a nap adhatott volna útbaigazítást, de szerencsétlenségemre két vagy három napon át, míg én a völgyben jártam, az idő párás volt, és én nem láthattam az eget. Kényelmetlen érzéssel haladtam előre, míg végre a tengerpartra értem, megkerestem a jelzőtáblát, és visszaindultam az úton, amerre jöttem. A nagy meleg miatt egyszerre csak rövid utat tettem meg, mert a puskám, lőszerem, baltám és egyéb holmim elég nehéz volt.

Útközben kutyám észrevett egy kecskegidát, és rátámadt. Én utánarohantam, elkaptam, és élve mentettem meg a kutyától. Nagy kedvem támadt, hogy hazavigyem, mert többször megfordult már a fejemben, hogy vajon fel tudnék-e nevelni egy-két gödölyét. Ez hozzásegítene, hogy nyájat szelídítsek, ami nagy segítségemre lenne, ha már lőporom elfogyott.

Kötelet kötöttem az apró állat nyakára, és magam után vonszoltam, bár nem csekély fáradsággal. Megérkeztem végre nyárilakomhoz. Bezártam oda az állatot, mert már igen vágyakoztam haza. Ugyanis egy hónapja voltam úton.

Ki sem mondhatom, mennyire jólesett, hogy megérkeztem öreg barlangomba, és lefekhettem függőágyamba. Az ide-oda való vándorlás annyira kifárasztott, hogy utána a saját házam – mint ahogy hívtam – tökéletes kényelmet nyújtott. El is határoztam, ilyen nagy utat soha többé nem teszek, ha az a sorsom, hogy a szigeten maradjak.

Egy hétig tartott, míg a hosszú út fáradalmait kipihentem. Újabb bonyolult feladat állt előttem: kalitkát kellett készítenem Poll számára. A madár egyre barátságosabb lett, és mindinkább megszokott. Aztán eszembe jutott a szegény kis kecske, amelyet a kerítés mögé zártam. Elhatároztam, érte megyek és megetetem valamivel.

Ott találtam meg, ahol hagytam, mert nem volt módjában kiszökni. Csaknem éhen halt. Vágtam neki ágakat és vesszőket, és miután megetettem, ismét megkötöztem, és magammal vittem. Annyira megszelídült, hogy nem kellett rángatnom. Követett, mint egy kutya. Mivel állandóan etettem, annyira kedves és ragaszkodó teremtés lett belőle, hogy háziállataim közé soroltam. Később sem hagyott el soha.

Közelgett az őszi napéjegyenlőség évadja. Szeptember harmincadikát, hajótörésem évfordulóját éppen úgy meggyászoltam, mint a múlt évben. A szabadulásra most éppoly kevés reményem volt, mint az első napon.

Közben azonban rájöttem, mennyivel boldogabb mostani életem, minden nyomorúságom ellenére is, mint az az átkozott, gyalázatos élet, melyet azelőtt folytattam. Mennyire megváltozott minden bánatom, örömöm. Megváltoztak az álmaim, érzéseim, gyönyörűségeim, és általában mindent másképpen néztem, mint két évvel ezelőtt.

Azelőtt, ha elindultam akár vadászatra, akár felderítő útra, csakhamar elfogott az aggodalom, és szívem összeszorult, ha elgondoltam, hogy itt az erdők, hegyek és síkságok közt örök sorompókkal tart fogva az óceán. Töprengéseim közben ilyen gondolatok gyakran viharként sodortak magukkal, úgyhogy kezemet tördeltem és sírtam, mint egy gyermek. Néha munka közben fogott el a csüggedés, mire leültem, és néha órák hosszat sóhajtoztam. Ez rosszabb volt a sírásnál, mert akkor legalább megkönnyebbültem, és bánatom elapadt.

Most azonban más gondolatok foglalkoztattak. Rájöttem, hogy olyan boldog lehetek ezen a magános, elhagyott szigeten is, mint a föld bármely más pontján. Ilyen lelkiállapotban kezdtem meg harmadik évemet. Nem akarom ezentúl az olvasót olyan részletes leírással terhelni, mint az előző évekkel kapcsolatban tettem. Csak általában jegyzem meg, hogy ritkán töltöttem henyén az időt. Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.

Először elindultam a puskámmal élelmet szerezni, ami olyankor, ha nem esett, három órát vett el a reggelből. Aztán feldaraboltam és megsütöttem, illetőleg elraktam azt, amit lőttem. Ez is elég sok időbe került. Számításba kell venni azt is, hogy dél ideje, amikor a nap magasan állt, a hőség miatt kibírhatatlan volt. Tehát délután négy óra után folytathattam csak a munkát. Néha ezt az időbeosztást felcseréltem; reggel dolgoztam, és délután mentem vadászni. Amellett, hogy munkára elég kevés idő jutott, maga a munka is tömérdek fáradsággal járt. Az eszközök, a segítség és a gyakorlat hiánya külön-külön sok időt vett el. Például negyvenkét napra volt szükségem ahhoz, hogy egy polcot elkészítsek, melyet barlangomban szereltem fel. Az én helyemben az ácsok hatot elkészítettek volna fél nap alatt.

Én viszont a következő eljárást követtem. Előbb ki kellett döntenem egy nagy fát, mert széles deszkára volt szükségem. Három napig tartott, amíg a fát kivágtam, és újabb kettőig, amíg lecsonkoztam az ágakat. Rengeteg fejszecsapással addig vágtam mindkét oldalt, míg megkaptam a megfelelő vastagságot. Aztán megfordítottam, és annyira kisimítottam, amennyire csak lehetett. Mindezt nem hagytam abba, míg el nem készültem három hüvelyknyi vastag deszkámmal. Bárki láthatja ebből, mennyi munkám volt vele; de a türelem ezen is éppen úgy átsegített, mint sok mindenen. Ezt csak azért jegyzem itt fel, hogy kitűnjék, minden munka mennyi időt vett el. Mert azt, amit szerszámokkal és segítséggel könnyen el lehet végezni, én saját kezem munkájára utalva, hosszú ideig csináltam.

Az idő már november vagy december felé járt. Vártam az árpa és a rizs beérését. A felásott vetőterület nem volt nagy, mert félvékányi vetőmagom sem volt, miután nagy része odaveszett a meleg évszakban. Örültem az ígérkező szép termésnek, mikor hirtelen rádöbbentem, hogy különböző ellenségeim pusztítják. Ráadásul alig védekezhettem ellenük. Először is a kecskék és az apróvadak, melyeket nyulaknak neveztem, úgy látszik megérezték a jó ízét, és elkezdték rágcsálni, még mielőtt szárba szökhetett volna.

Egyéb orvosság nem volt, csak az, ha kerítéssel veszem körül. Ez újabb keserves munkát jelentett, annál is inkább, mert sürgősen kellett. Mivel azonban szántóföldem elég kicsi volt, három hét alatt elkészültem a kerítéssel. Napközben sikerült az állatokból egyet-kettőt lelőnöm, éjszaka pedig őriztettem a kutyámmal. Egy karóhoz kötöttem az ajtó mellett, ahol egész éjszaka ugathatott. Tehát elég hamar elűztem az ellenségeimet, a gabona pedig szépen fejlődött, és lassanként megérett.

De ahogy a vadak a zsendülő gabonát pusztították, úgy torkoskodtak most a madarak az érlelődő termésben. Amikor kimentem földem megtekintésére, látnom kellett, hogy tömérdek madár veszi körül. Azt se tudtam, hány fajta. Azonnal közéjük lőttem, mert a puska mindig nálam volt. A lövés zajára magából a vetésből is rengeteg madár röppent fel, amelyeket előbb még észre se vettem.

A dolog érzékenyen érintett, mert előre láttam, hogy néhány nap alatt mindenemet felfalják. Éhen kell vesznem, és soha többé nem termeszthetek gabonát. Nem tudtam, mitévő legyek. De elhatároztam, hogy nem engedem pusztulni a termést, még ha éjjel-nappal is kell rá vigyáznom. Mindenekelőtt megnéztem, mennyi kárt szenvedtem. Eléggé kifosztottak. Mivel azonban a szemek még zöldek voltak, mégsem vesztettem olyan sokat, mert a maradékból kitűnő gabona lehet, ha megérik. Puskámat megtöltve egy darabig ott álltam, aztán elmentem. Közben láttam, hogy a tolvajok a környező fákon üldögélnek, mintha csak arra várnának, hogy távozzam. Valóban erről volt szó. Mert alig hogy eltűntem szemük elől, egymás után rászálltak a vetésre.

A dolog annyira bosszantott, hogy türelmetlenségemben nem bírtam tovább várni. Tudtam, hogy minden most megevett szem egy karéj kenyértől foszt meg a jövendőben. A kerítés mellől újra rájuk lőttem. Hármat el is találtam. Éppen erre volt szükségem. A madarak hulláját a többiek elrettentésére egymás mellé akasztottam, ahogy otthon minálunk a megrögzött gonosztevőket szokták. Elképzelhetetlen, milyen hatást értem el. Ezután nemcsak hogy gabonámat nem dézsmálták, de még a tájékát is elkerülték a sziget ezen részének. Míg kint függött a madárijesztő, nem is vetődött ide madár. Elképzelhető, mennyire örültem. És decemberben, amely az év második aratásának hónapja volt, betakarítottam a termést.

Munkám közben sajnálatosan nélkülöztem a sarlót vagy kaszát. Úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Fogtam az egyik kardot, amelyet a hajó fedélzetéről hoztam magammal. De mivel a termés nem volt nagy, különösebb késedelem nélkül elkészültem a munkával. A magam módja szerint arattam, vagyis csak a kalászokat vágtam le, nagy kosárban szállítottam el őket, és saját kezemmel csépeltem ki. Aratás végén megállapíthattam, hogy a félvékányi magból körülbelül két zsákra való rizst és ugyanannyi árpát kaptam.

Ettől igen felbátorodtam, mert jól láttam, hogy nem maradok kenyér nélkül. Most azonban újabb gond vett elő: nem tudtam, hogy őrlöm meg gabonámat, és hogy tisztítom meg a korpától. Azután pedig, hogy sütök belőle kenyeret. Mivel arra vágytam, hogy sok gabonám legyen raktáron, és állandó készlet álljon rendelkezésemre, úgy döntöttem, hogy ebből a termésből még nem eszem, hanem elvetem az egészet a következő évadban. Elhatároztam, hogy minden képességemet arra szentelem, hogy gabonával és kenyérrel lássam el magam.

Valóban, helyes a kifejezés, ha azt mondom, hogy most kenyeremért dolgoztam. Azt hiszem, kevés ember van, aki annyit gondolkozott volna azon a sok apróságon, ami a kenyérsütéshez kell: a mag megszerzésén, termelésén, ápolásán, feldolgozásán, elkészítésén és így tovább.

Én, aki visszaestem a természetes állapotba, ennek a munkának a sokféleségét elevenen éreztem minden órában, attól kezdve, hogy az első marék gabonám kikelt.

Először is nem volt ekém, hogy a földet forgassam, sem ásóm vagy lapátom, hogy felássam. Ezen, mint elmeséltem, ásó faragásával segítettem. Mivel fából készült, előállítása is hosszú időt vett igénybe. Mivel pedig nem volt vasból, nemcsak hogy hamarabb elkopott, de munkámat is megnehezítette. Mikor a gabonát elvetettem, nem volt boronám. Hogy ezen segítsek, egy erős ágat vágtam le, és azzal sepertem végig a földet, bár gereblyének vagy boronának alig nevezhettem. Növekedése közben meg kellett védenem mindenféle veszélytől. Aztán malomra volt szükségem, hogy megőröljem, szitára, hogy megtisztítsam, kovászra, hogy megkelesszem, és kemencére, hogy megsüssem. Mindez hiányzott, viszont a gabona annál inkább csábított.

Tehát bármennyi nehézséggel is járt munkám, el kellett végeznem. Egyéb út nem volt előttem. Napomnak bizonyos részét mindig erre fordítottam. Mivel az egész termést vetőmagnak tettem el, a következő fél évet azzal töltöttem, hogy a kenyérsütéshez szükséges eszközöket állítottam elő.