Egyszer éppen Hullban időztem, ahová véletlenül mentem. Nem volt szándékomban, hogy éppen akkor szökjem meg. Egyik barátom azonban, aki apja hajóján éppen Londonba készült, rábeszélt, hogy menjek vele. Tehát sem apámat, sem anyámat nem kérdeztem, sőt üzenetet sem hagytam hátra számukra. Belenyugodtam abba, hogy majd csak megtudják valahogyan a dolgot. És 1651. szeptember 1-én – életemben először – hajóra szálltam. Úgy gondolom, kalandvágyó fiatalok bajai aligha kezdődtek korábban és tartottak tovább, mint az enyéim.

Alig hagyta el a hajó a Humber-öbölt, szél támadt, és a tenger vadul hullámzani kezdett. Mivel azelőtt még soha tengeren nem voltam, testemben szörnyű gyöngeséget és lelkemben iszonyú rémületet éreztem. Komolyan gondolkozni kezdtem tettemen. Eszembe jutottak szüleim tanácsai, apám könnyei és anyám rimánkodásai. Lelkiismeretem, mely akkoriban még nem kérgesedett meg, súlyos szemrehányásokat zúdított rám.

A vihar egyre erősödött. A hullámok mind magasabbra tornyosultak, bár meg se közelítették azokat, amelyeket később láttam. Én azonban még ifjú hajós voltam, tapasztalatokkal nem rendelkeztem, és amit láttam, éppen elég volt nekem. Elkészültem rá, hogy minden hullám elnyelhet bennünket, és amikor a hajó zuhant, úgy éreztem, hogy meg sem állunk a tenger fenekéig. Kétségbeesésemben megfogadtam, hogy hazamegyek apámhoz, és soha életemben nem teszem hajóra a lábam, ha ép bőrrel szárazföldre kerülök. Követni fogom apám tanácsait, mert beláttam, milyen helyes mindaz, amit a csendes életről mondott.

Bölcs és józan gondolataim mindvégig kísértek, amíg a vihar tartott. Másnap azonban, mikor a tenger kisimult, kezdtem kissé megszokni a dolgot. Ennek ellenére egész nap levert voltam, mert tengeribetegségem még nem múlt el. Estére a szél is elállt, és gyönyörű napszállta volt. Másnap ugyanígy kelt a nap, és a szélcsendes tenger a szelíd napfényben olyan gyönyörű látványt nyújtott, amilyent még soha nem láttam.

Éjszaka mélyen aludtam, gyengeségem elmúlt, vidám voltam, és kíváncsian néztem a vizet, mely előző nap olyan kegyetlennek és rémesnek mutatkozott. És nehogy jószándékom gyökeret verhessen bennem, hozzám lépett barátom, aki az útra csábított.

 

– Na, Bob – mondta vállamra ütve –, hogy érzed magad utána? Fogadjunk, hogy nagyon megijedtél a múlt éjjel attól a kis széltől!

– Hogy kis szél, azt mondod? – kiáltottam fel. – Iszonyú vihar!

– Vihar? Ó, te bolond! Ezt nevezed te viharnak? Semmi se volt az egész. Az ilyen kis szélfújás egy jó hajónak meg se kottyan. De te még egészen zöldfülű vagy, Bob. Gyere, főzzünk puncsot, és akkor mindent elfelejtesz. Mit szólsz ehhez a szép időhöz?

Egyszóval én is úgy jártam, mint a többi hajós. A puncs elkészült, én pedig becsíptem. Akkor éjszaka mindent elfelejtettem: nem bántam az elmúltakat, és nem törődtem jövendőmmel. Ahogy a tenger simasága visszatért és a vihar elült, úgy rohantak meg régi gondolataim. Félelmemet és aggodalmamat mintha elnyelte volna a tenger, és vágyaim visszatérő áramlatában elfelejtettem kétségbeesett fogadalmaimat. Ha időnként feltámadt bennem a meggondolás, leráztam magamról. Öt vagy hat nap alatt tökéletes győzelmet arattam lelkiismeretem felett, mint a fiatalemberek általában, akik elhatározzák, hogy nem törődnek ilyesmivel.

A hatnapos tengeri utazás után Yarmouth Roadsba értünk. Mivel a szél ellenkező irányból fújt és a tenger csendes volt, a vihar óta elég keveset haladtunk. Itt horgonyt kellett vetnünk, mivel a szél továbbra is ellenkező irányból, vagy délnyugatról fújt. Legalább egy hétig itt maradtunk. Ez alatt Newcastle-ból számos hajó érkezett a folyótorkolatba, mert itt szokták megvárni a kedvező szelet, mellyel felfelé lehet a folyón haladni.

Nem időztünk volna itt sokáig, hiszen a dagály is felvitt volna minket, de a szél négy vagy öt napig kegyetlenül fújt. Mivel azonban ezt a helyet alkalmas pihenőhelynek tekintették, a horgony és a hajókötél pedig jól tartott, az emberek nem sokat törődtek a dologgal. Úgy töltötték idejüket, ahogy a tengerészek általában: heverészéssel és mulatozással. Nyolcadik nap reggel azonban erősödni kezdett a szél. Valamennyi emberünk a vitorlák bevonásával foglalatoskodott, hogy a hajó jobban kibírja a szelet. Délre a hullámok már magasra csaptak. Némelyik el is öntötte a hajót. Azt gondoltuk, hogy a horgony is kiszakad, és a kapitány elrendelte egy másik horgony leeresztését.

Ekkor már borzasztó vihar dühöngött. Észrevettem, hogy a tengerészek arcán is rémület és iszony tükröződik. Hallottam, hogy a kapitány, noha a hajó gondja éppen eléggé elfoglalta, nemegyszer felsóhajtott:

– Végünk van, mindnyájan elveszünk.

Az első szélrohamok közben eltompultan feküdtem kabinomban. Múltkori megbánásom visszatért, de keményen küzdöttem magam ellen. Azt gondoltam, mostani halálfélelmem is el fog múlni. De mikor a kapitány elment mellettem, és hallottam kétségbeesett hangját, magam is borzalmasan megrémültem. Kiugrottam a kabinból, és körülnéztem. Soha ilyen gyászos látvány nem tárult elém. A hullámok hegymagasságra emelkedtek, és minden három-négy percben elöntöttek bennünket. Körös-körül nem láttam egyebet, mint pusztulást. Két közelünkben levő hajónak tőből letört az árboca a súlyos megterheléstől. A mi embereink azt kiáltozták, hogy körülbelül egy mérföldnyire egy hajó elsüllyedt. Két másik hajónak a horgonya kiszakadt, így kisodródtak a nyílt tengerre. Sorsuk most már a véletlenre volt bízva, mert az árbocaik eltörtek. A könnyű hajók jobban bírták a vihart és a tengert. Kettőt vagy hármat mégis elragadott a szél. Egyetlen vitorlájukkal hihetetlen sebességgel haladtak. Estefelé a kormányos és a csónakmester arra kérték a kapitányt, hadd vágják le az előárbocot. Ő azonban nem akart beleegyezni. A csónakmester erősködött, hogy különben elsüllyed a hajó. Erre a kapitány mégis beleegyezett. Az előárboc levágása után a főárboc olyan bizonytalanul állt, hogy kénytelenek voltunk azt is levágni, most már teljesen puszta volt a fedélzet.

 

Elképzelhető lelkiállapotom, hiszen kezdő hajós voltam még, és ilyesmit soha nem éltem át. Pedig még nem is tartottunk a legrosszabbnál. A vihar dühe fokozódott. Még a tengerészek is elismerték, hogy soha ilyet nem láttak. Igaz, hogy hajónk erős volt, de súlyos terhet vitt magával. A tengerészek sűrűn ismételték, hogy elsüllyedünk. A vihar most már olyan hevesen dühöngött, hogy olyasminek lehettem tanúja, amit ritka ember láthat: a hajóskapitány, a csónakmester és a tengerészek egyformán a halálra készültek, és minden pillanatban várták, hogy alászállunk a tenger fenekére.

Az éjszaka közepén egyik emberünk elkiáltotta magát, hogy léket kaptunk. Egy másik már azzal a hírrel jött, hogy a víz négy láb magasan áll a hajó fenekén. Mindenkit a szivattyúkhoz rendeltek. Ennek hallatára szívem verése is elállt. Az ágyról, amelyen ültem, háttal lebuktam a kabin padlójára. Társaim azonban felemeltek és rám förmedtek: hogy ha semmi egyébre nem vagyok jó, szivattyúzni és is tudok úgy, mint más. A szivattyúkhoz mentem, és teljes erővel munkához láttam.

Míg ezt csináltuk, a kapitány néhány könnyebb hajót kísért figyelemmel, melyek nem voltak képesek megbirkózni a viharral. Ezért kénytelenek voltak kifutni a tengerre, és mellettünk suhantak el. Elrendelte, hogy vészjelül süssük el az ágyút. Én nem tudtam, ez mit jelent, és azt gondoltam, hogy darabokra tört a hajó, vagy más szörnyűség történt. Egyszóval annyira oda voltam, hogy ájultan estem össze. Ebben a pillanatban azonban mindenki saját életével törődött, és senki sem volt arra kíváncsi, mi történt velem. A szivattyúhoz más lépett, engem pedig lábával félretolt. Otthagyott fekve, azt hitte, hogy meghaltam.

Jó időbe került, míg magamhoz tértem. Tovább dolgoztunk. A víz azonban egyre növekedett a hajó belsejében, és nyilvánvaló volt, hogy süllyedünk. Igaz ugyan, hogy a vihar kezdett már csendesedni, de reménytelennek látszott, hogy elérjük a kikötőt. A kapitány tehát újabb vészlövéseket adatott le. Egy könnyű hajó megkísérelte, hogy egy csónakot küldjön segítségünkre, ami elég kockázatos dolog volt. De jó ideig nem tudtunk a csónakba jutni, pedig a csónak sem maradhatott sokáig a hajó mellett. Végül az emberek addig eveztek minden erejüket megfeszítve, és életüket kockáztatva, hogy a mieinket megmentsék, míg sikerült hozzájuk a hajó farán át egy kötelet bójával együtt átdobni. Hosszú munka után elkapták ezt az úszó golyót. Mi közel húztuk mentőinket a hajónk orrához, és valamennyien átszálltunk a bárkába.

Mikor már a csónakban voltunk, céltalannak tartottuk, hogy az ő hajójukat elérjük. Úgy határoztunk, hogy a part felé evezünk. Kapitányunk megígérte nekik, hogy a csónak árát megtéríti, ha összetörne a parton. Így félig evezve, félig sodortatva északi irányban megközelítettük Winterton Nesst.

Negyedórája lehettünk már a csónakban, mikor tanúi lehettünk, hogy hajónk elsüllyed. Ekkor értettem meg először igazán, mit jelent ez a szó. Bevallom, szememet is alig mertem felemelni, mikor a szót matróztársaim szájából hallottam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a csónakba raktak – mert magamtól aligha lettem volna képes belemászni – szívem is elhalt bennem. Részben a kiállott félelem gyötört, részben pedig azok a gondolatok, hogy még mi vár rám.

Miközben így hányódtunk, és embereink nekifeszültek az evezőknek, hogy a parthoz közelebb vigyük a csónakot – a parton számos ember gyűlt össze. Láttuk őket a hullámok tetejéről, mikor a tenger magasba emelte a csónakunkat. Ide-oda szaladgáltak, hogy segítségünkre lehessenek, ha megérkezünk. Mi azonban csak igen lassan közeledtünk. Nem tudtunk partra jutni addig, míg el nem hagytuk a wintertoni világítótornyot, ahol a szárazföld kissé felfogta a szél erejét. Itt, noha nem minden nehézség nélkül, mindnyájan biztonságban partra léptünk. Utána gyalog Yarmouthba mentünk, ahol mint hajótörötteket, nagy szeretettel fogadtak. A városi hatóság jó szállásokat jelölt ki számunkra, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig pénzt is adtak, hogy Londonba juthassunk, vagy vissza Hullba, ha úgy látjuk jónak.

Ha a józan ész győzött volna bennem, akkor Hullba térek vissza, onnan pedig hazamegyek. Rossz végzetem azonban makacsul hajtott előre, és én nem ismertem megállást. Józan ítéletem ugyan nemegyszer hangosan figyelmeztetett, hogy térjek vissza, de ehhez nem volt erőm.

Barátom, aki a kapitány fia volt, és kezdetben erősen ösztökélt, közben valahogy lehiggadt. Yarmouthba érkezésünk óta csak most, két-három nap múlva beszéltem vele először, mert különböző helyeken voltunk elszállásolva. Első látásra úgy rémlett, hogy egész megjelenése megváltozott. Mélabúsan nézett rám, fejét csóválta, és megkérdezte, hogy érzem magam. Aztán elmesélte apjának, ki vagyok, és hogy ezt az utat csak próbaképpen tettem meg. Apja felém fordult, és igen komoly hangon mondta:

– Fiatalember, magának soha többé nem szabad tengerre mennie. Úgy tekintse ezt az eseményt, mint nyilvánvaló intelmet. Maga nem született tengerésznek.

– És ön, uram, sohasem megy többé tengerre? – kérdeztem.

– Az más. Nekem hivatásom, éppen ezért kötelességem is. De ha maga ezt az utazást csak próbaképpen csinálta, most kóstolót kapott, mit várhat, ha makacskodik. És micsoda maga, miért akar tengerre menni?

Erre elmondtam neki eddigi életemet; meghallgatta, aztán hevesen kitört:

– Mit követtem el, hogy ilyen szerencsétlen alakot vettem hajómra! Ezer fontért sem vinném magammal, ha újra tengerre szállok.

Aztán lehiggadt, és nagyon komolyan, intő hangon azt tanácsolta, hogy menjek vissza apámhoz, és ne erőszakoljam pusztulásomat.

– Fiatalember – mondta –, higgyen nekem: ha nem fordul vissza ezen az úton, csak bajban és csalódásban lesz része.

Aztán elváltunk. Nemigen tudtam, mit feleljek, és nem is láttam többé. Hová ment, nem tudom. Még volt zsebemben némi pénz, tehát szárazföldön Londonba utaztam. Ott is, akárcsak útközben, sokat tusakodtam magammal, hogy melyik életet válasszam: hazamenjek-e vagy a tengerre.

A szégyen megakadályozta, hogy hazamenjek. Elképzeltem, hogy mennyit nevetnének rajtam a szomszédok, és hányszor kellene megszégyenülnöm nemcsak apám, anyám, de mindenki előtt. Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.

Egy darabig így éltem: nem tudtam, mit csináljak, és milyen életpályát válasszak. A hazameneteltől még mindig makacsul idegenkedtem. Ám egy idő múlva elmosódott azoknak a bajoknak az emléke is, amelyekben részem volt. Ezzel együtt az a halk hang is elhallgatott bennem, amely a hazatérésre intett. Végre teljesen félretettem ezt a gondolatot, és elkezdtem utána járni, hogyan mehetnék világgá.