Tizenhatodik fejezet
A foglyok megmentése

 

Ebben az időben egészen rabul ejtett tervem, hogy átmegyek Péntekkel a kontinensre. Kijelentettem, hogy ugyanekkora csónakot készítünk, ő pedig hazamegy benne. Egy szót sem felelt, csak igen komolyan és szomorúan nézett rám. Megkérdeztem, mi baja. Panaszosan megszólalt:

– Miért haragudni Péntekre? Mit csinálni Péntek?

Faggattam, mire gondol, és kijelentettem, hogy egy cseppet sem haragszom rá.

– Nem haragudni! – kiáltotta, és többször elismételte ezt a szót. – Akkor mért küldeni Pénteket haza népéhez?

– De Péntek, hiszen mondtad, hogy közéjük kívánkozol.

– Igen, igen – mondta –, kívánni, mindketten ott lenni. Nem kívánni, Péntek ott lenni, Robinson nem ott lenni.

Szóval kiderült, hogy nincs szándéka nélkülem elindulni.

– Menjek én is, Péntek? – kérdeztem. – Mit csinálnék én ott?

Erre igen gyorsan felém fordult.

– Ott Robinson igen sok jót tenni – mondta –, tanítani vadembereket jónak lenni, tisztának lenni, szelídíteni embereket. Új életet élni.

– Ó, Péntek! – kiáltottam – nem tudod, mit beszélsz. Én magam is tudatlan ember vagyok.

– Igen, igen – ismételte –, tanítani nekem jó, tanítani nekik jó.

– Nem, Péntek – mondtam –, nélkülem indulsz el. Hadd éljek én itt tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Ismét zavartan bámult rám. Aztán felkapta az egyik fejszét, amelyet használni szokott, és kezembe nyomta.

– Hát ezzel mit csináljak? – kérdeztem.

– Megölni vele Pénteket – mondta.

– Ugyan mért ölnélek meg? – kérdeztem újra.

Igen gyorsan megfelelt:

– Miért küldeni el Pénteket? Pénteket megölni, nem elküldeni.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy szeme is megtelt könnyel. Egyszóval annyi ragaszkodást és állhatatosságot fedeztem fel benne, hogy elhatároztam: soha többé nem teszem próbára, ha kedve van velem maradni.

De bennem egyre jobban felülkerekedett a vágy, hogy megkíséreljem a menekülést. Reményeimet a beszélgetésből szerzett adatokra alapítottam, vagyis hogy tizenhét szakállas ember él ott. Tehát haladék nélkül munkába kezdtünk. Először egy széles fát kerestünk ki, hogy alkalmas kenut faraghassunk, melyben megkockáztathatjuk az átkelést. Bőségesen volt a szigeten fa. Akár egész hajórajt is építhettünk volna, nemcsak kenukat. Elsősorban az a szempont vezérelt, hogy a hajóépítést a vízhez olyan közel végezzük, amennyire csak lehet. Nem szerettem volna újra elkövetni első hibámat.

Végül Péntek mutatott rá az alkalmas fára. Kiderült, hogy sokkal jobban érti ezeket a dolgokat, mint én. Nem tudom pontosan megnevezni a fát, amelyet ledöntöttünk, elég az hozzá, hogy nagyon hasonlít a puszpánghoz. Színük és szaguk legalábbis egyezett. Péntek amellett kardoskodott, égessük a fát üregesre. Én azonban megmutattam neki, hogy végezhetjük el ezt a munkát szerszámokkal. Nem kellett sokat tanítani: csakhamar ugyanolyan jól kezelte a fejszét, mint én. Egy hónapi kemény munka után kész voltunk a járművel. Igen csinosra sikerült, különösen azután, amikor elejét valóságos hajóorrá mintáztuk. Most újabb két hetet vett igénybe, míg görgő fákon hüvelykről hüvelykre haladva a tengerbe juttattuk. De mikor már a hullámokon úszott, akár húsz ember is könnyen elfért volna benne.

Mikor már vízen volt, csodálkozva tapasztaltam, hogy Péntek milyen ügyesen bánik vele. Kitűnően kormányozza, fordítja, hajtja, evez benne. Megkérdeztem, van-e kedve hozzá, hogy megkíséreljük az átkelést.

– Igen – felelte –, nagyon jól átjutni, akkor is, ha nagy szél fújni.

Egy másik tervemről még nem is beszéltem előtte. Ez abban állt, hogy csónakomat árboccal és vitorlával szerelem fel, és ellátom horgonnyal és láncokkal. Az árbochoz elég könnyen hozzájutottam. Egy ifjú cédrust kellett csupán kidöntenem, ami éppen elég nőtt a szigeten. A közelben is találtam alkalmasat. Péntekkel együtt munkához láttunk, levágtuk és kifaragtuk. Sokkal több gondom volt a vitorlával. Voltak ugyan régi vitorláim, vagy inkább vitorladarabjaim szép számmal. De mivel már huszonhat éve tartózkodtam a szigeten, és karbantartásukra nem sok gondot fordítottam, legtöbbje szétmállott. Mert ugyan hogy is képzelhettem volna, hogy valaha még hasznukat vehetem. A legtöbb csakugyan mállófélben volt. De mégis találtam két darabot. Ezek még elég tartósnak látszottak. Elképzelhető, hogy tű hiányában toldozgatásuk mennyi munkába került. Végül is összetákoltam egy háromszögletes ocsmány lebernyeget, olyasfélét, amit nálunk otthon birkalapocka-vitorlának neveznek. Ennek a végén keresztfa van, és kis csúcsban végződik. Ilyet szoktak a hajóhoz kötött nagy csónakok használni. Én is ennek a kezeléséhez értettem legjobban. Ugyanilyen csónakban menekültem berber földről, ahogy történetem elején elmondtam.

Az árboc és a vitorla felszerelése két hónapig tartott. Ugyanis azon voltam, hogy minél tökéletesebb legyen. Tehát egy kis támasztó árbocot és elővitorlát is alkalmaztam. Ezekre akkor van szükség, ha szél ellen fordulunk. Még fontosabb volt, hogy a csónak farát kormánylapáttal lássam el. Így biztosíthattam, hogy az irányt betartjuk. Megvallom, ügyetlen hajóács voltam. De tisztában lévén azzal, hogy mindez milyen fontos, sőt szükséges, nem sajnáltam a vesződséget. Végre mégis elkészültem. Ha számba veszem a tömérdek félresikerült kísérletet, semmi csodálatosat nem találok abban, hogy az utóbbi munka legalább olyan sokáig tartott, mint a csónak kifaragása.

Mikor mindezzel kész voltam, meg kellett még tanítani Pénteket a hajózás tudományára. Igaz, hogy nagyszerűen evezett a kenuban, viszont fogalma sem volt a vitorláról és a kormányról. Egészen magánkívül volt a csodálkozástól, mikor látta, hogy vezetem ki a csónakot a kormány segítségével a tengerre, vagy amikor megfigyelte, hogy duzzad meg vagy ernyed el a vitorla az irány változásának megfelelően.

De rövid gyakorlat után összebarátkozott mindkettővel, és csakhamar tapasztalt hajós lett belőle. Egyedül az iránytű használatára nem tudtam rászoktatni. Igaz viszont, hogy ezen a vidéken nagyon ritkán volt felhős idő, és a ködöt alig ismerték. Az iránytű tehát senkinek sem hiányzott, mert a csillagok éjjel mindig megmutatták az utat, nappal viszont látszott a part. Az esős évszakban pedig, amikor a látás bizonytalan, senkinek sem volt kedve se szárazon, se vízen közlekedni.

Beléptem szigeti fogságom huszonhetedik évébe. Ámbár, ami az utolsó három évet illeti, melyet ezzel a derék teremtéssel együtt töltöttem, legszívesebben kihagynám a számolásból. Most vidáman ültem meg a hajótörésem évfordulóját. Erős remény élt bennem, hogy véglegesen és gyorsan megszabadulok innen. Lehet, hogy már egy évet sem töltök itt. Ennek ellenére folytattam a gazdálkodást, ástam, ültettem és arattam, mint eddig. Begyűjtöttem a szőlőt, és megaszaltam: egyszóval elvégeztem a rám váró feladatokat.

Közben beköszöntött az esős évszak, amikor többet kellett otthon tartózkodnom, mint egyébként. Új hajónkat biztonságba helyeztük, amennyire csak lehetett. Beeveztünk vele a folyócskába, ahol régi kikötőm állott, magas vízállás idején partra vontuk, és Péntekkel kis dokkot ástunk számára. Akkorát, hogy beleférjen, és elég mélyet, hogy éppen úszhasson benne. Majd mikor az apály beállott, töltést emeltünk a dokk végénél, hogy elzárjuk a tengervíztől. Így a dagály nem tehetett kárt a csónakban. Hogy az esőtől is megóvjuk, beszórtuk faágakkal, sűrűn, mintha háztető volna felette. Így vártuk a november és december hónapokat, amikorra vállalkozásom időpontját kitűztem.

A száraz évszak felé közeledve, a szép idővel együtt egyre többet gondoltam tervemre. Naponta készültem az utazásra. Első tettem az volt, hogy jelentős élelmiszerkészletet halmoztam fel. Az volt a szándékom, hogy két hét múlva megnyitom a dokkot, és tengerre kormányozom a csónakomat.

Egy reggel éppen hajónk körül tevékenykedtem. Közben kiáltottam Pénteknek, menjen a tengerpartra, és próbálja meg, tudna-e fogni egy teknősbékát, ami tojásai és húsa miatt hetenként legalább egyszer terítékre került. Péntek még nem jutott messzire, mikor egyszerre rohanva jön vissza, átugrik a külső falon, illetőleg kerítésen. Azzal sem törődött, hol éri lába a földet. Aztán lelkendezve kiabálni kezd:

– Ó jaj! Ó jaj! Ó, bánat! Ó, baj!

– Mi az, Péntek? – kérdeztem.

– Ó, odaát – kiáltja – egy-két-három csónak. Egy, kettő, három!

Beszédmódjából arra következtettem, hogy hat csónakról beszél. De amikor tovább faggattam, kiderült, mégis csak háromról van szó.

– Nahát, Péntek, ne ijedj meg annyira – csillapítottam, amennyire tudtam.

De láttam, hogy szegény fickó rettenetesen odavan. Úgy látszik, nem fért egyéb gondolat a fejébe, mint hogy most érte jönnek, darabokra vágják és megeszik. Szegény úgy vacogott, hogy nem tudtam mit kezdjek vele. Próbáltam vigasztalni, és bizonygattam, hogy én épp olyan veszélyben vagyok, mint ő, sőt engem valószínűleg előbb falnak fel.

– Na de, Péntek, ha úgy fordul, megverekszünk velük. Tudsz harcolni, Péntek?

– Én lőni – mondta –, de jönni igen sok.

– Nem számít – ismételtem –, a puskáink elijesztik azokat, akiket nem tudunk megölni.

Megkérdeztem tőle, fog-e úgy védeni engem, mint ahogy én őt. És mellém áll-e, és megteszi-e, amit parancsolok neki. Így felelt:

– Én meghalni, ha Robinson parancsolni, meghalni.

Bementem házamba, kihoztam egy jó korty rumot, és odaadtam neki. Tudniillik olyan takarékosan gazdálkodtam a rummal, hogy még mindig maradt belőle. Mikor megitta, rábíztam a két sörétes puskát, melyet mindig magunkkal hordtunk. Megtöltöttem mindkettőt durva hattyúsöréttel, mely majdnem pisztolygolyó nagyságú szemekből áll. Aztán a négy muskétát vettem elő, és megtöltöttem mindegyiket két nagyobb és öt kisebb golyóval. Pisztolyaim mindegyikébe egy pár golyót tettem. Nagy kardomat szokás szerint hüvely nélkül akasztottam oldalamra. Pénteknek odaadtam baltáját.

Mikor így felkészültem, fogtam a távcsövet, és kimentem a domboldalra, szemlét tartani. Távcsövem segítségével pontosan láttam, hogy három csónakban huszonegy vad és három fogoly ül. Céljuk nyilvánvaló volt: győzelmi lakomát akartak csapni a három emberi testből. Mondhatom, barbár ünnep! De úgy látszik, ez volt legkedvesebb szokásuk.

Kikötéshez nem azt a helyet választották, ahol Péntekkel partra szálltak, hanem valamivel közelebb jöttek folyómhoz. Itt a part elég menedékes volt, és a sűrű erdő csaknem a tengerig nyúlt. Ez a körülmény, továbbá embertelen céljuk annyira felháborított, hogy ismét lementem Péntekhez. Kijelentettem neki, hogy kész vagyok odamenni, és akár mindegyiket megölni. Megkérdeztem, velem jön-e? Most már túl volt az első félelmen, és a korty rum miatt emelkedett hangulat lett úrrá rajta. Vidám volt, és megismételte, hogy kész parancsomra meghalni.

Első felháborodásomban szétosztottam a fegyvereket, amelyeket az előbb megtöltöttem. Egy pisztoly tűztem Péntek övébe, és három puskát akasztottam vállára. Magam is eltettem egy pisztolyt, és megragadtam a három megmaradt puskát. Ilyen felszereléssel indultunk el. Zsebembe még egy kis palack rumot csúsztattam, Péntekre pedig rábíztam egy zacskót, tele lőporral és golyóval. Megparancsoltam neki, hogy közvetlenül mögöttem haladjon, ne moccanjon, és mindaddig ne használja fegyverét, míg parancsot nem adtam. Azt is megtiltottam, hogy beszéljen. Közöltem tervem:

Közel egy mérföldet kell haladnunk a patakon átkelve az erdőben. Én tájolómon nézem az irányt. Az a célom, hogy lőtávolba kerüljünk, mielőtt észrevennének. Távcsövemmel látom, hogy a feladat nem nehéz.

Ezzel az elhatározással léptünk az erdőbe. A legnagyobb óvatossággal és csendben haladtunk. Péntek közvetlen a nyomomban lépkedett. Óvatosan meneteltünk, míg az erdő szegélyéhez értünk, azon az oldalon, mely hozzájuk legközelebb volt. Csupán egy erdőkiszögellés választott el már tőlük. Ekkor halkan magamhoz szólítottam Pénteket. Megmutattam neki egy nagy fát, amely az erdő sarkán állott. Megparancsoltam, hogy menjen a fához, és derítse fel, lát-e valamit. És ha igen, micsodát.

Úgy is tett. Hamarosan visszatért, és elmondta, hogy nagyszerűen lehet látni onnan az egész társaságot. Mindnyájan a tűz körül ülnek, és az egyik fogoly húsát eszik. Egy másik nem messze tőlük megkötözve hever a homokon. Bennem már valósággal forrt a harag. Azt is megmondta, hogy a fogoly nem az ő nemzetségükhöz tartozik, hanem a szakállas emberek egyike, akikről elmesélte, hogy csónakon érkeztek országukba. Megteltem rémülettel, mikor a fehér embereket említette. A fáig lopakodva távcsövemen át tisztán láttam a fehér embert, aki a fövenyen feküdt. Kezét, lábát összekötözték, és ruháján is látszott, hogy európai.

A vadakhoz körülbelül ötven lépéssel közelebb egy másik fa is állott, mögötte pedig egy kis sűrű húzódott. Mikor a terepet jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy észrevétlenül eljuthatok odáig. Akkor pedig lövésem kétszerte biztosabb. Mérsékeltem tehát indulatomat, amelytől már majdnem szétrobbantam. Vagy húsz lépést hátrálva megbújtam a bokrok mögött, melyek elfödtek, míg a másik fáig jutottam. Ezután egy kis emelkedés következett. Innen, mintegy nyolcvan lépés távolságról tiszta kép tárult elém.

Pillanatnyi veszteni való időm sem volt. A gazfickók közül tizenkilencen a földön kuporogtak, kettőt pedig elküldtek, hogy lemészárolják a szegény fehér embert. Lehet, hogy egyik tagját a másik után vitték volna a tűzhöz. Épp lehajolt a két ember, hogy megoldják a rab lábán a köteléket. Péntekhez fordultam.

– Na most, Péntek – szóltam neki –, tedd, amit parancsolok.

Péntek jelezte, hogy megteszi.

– Akkor, Péntek, utánozz mindenben engem. Vigyázz, hogy semmit el ne hibázz.

Letettem a muskétát és a madarászpuskát a földre. Péntek megismételte mozdulataimat. A másik muskétával a vadakra céloztam. Ő szintén. Megkérdeztem, készen van-e, mire azt mondta:

– Igen.

– Akkor tüzelj! – mondtam, és abban a pillanatban és is tüzeltem.

Péntek sokkal jobban célzott, mint én. Azon az oldalon, ahová lőtt, két vadat megölt, és hármat megsebesített. Az én oldalamon csak egy halott és két sebesült volt. A vadak közt óriási rémület támadt. Aki épen maradt, talpra ugrott. De hirtelenében nem tudták, hová rohanjanak, sőt először azzal sem voltak tisztában, melyik irányból szabadult rájuk a pusztulás. Péntek szeme rajtam függött. Híven követte a parancsot, vagyis azt tette, amit én. Mikor a második lövés is eldördült, földre dobtam a muskétát, és felkaptam a sörétes puskát. Péntek követett. Látta, hogy felhúzom a ravaszt, és célzok. Ő ugyanígy cselekedett.

– Készen vagy, Péntek? – kérdeztem.

– Igen – felelte.

– Akkor hát rajta! – kiáltottam, és ismét az elképedt nyomorultak közé tüzeltem. Ugyanígy tett Péntek. Mivel ezekben a puskákban hattyúsörét volt, vagyis kisebbfajta puskagolyó, csak ketten estek el. De olyan sokan megsebesültek, hogy üvöltve és sikoltozva rohangáltak ide-oda. Mindegyikből csurgott a vér, és legtöbbjük kegyetlenül pórul járt. Hárman csakhamar a földre hulltak, noha még nem szenvedtek ki.

– Na most, Péntek – szóltam, félretéve a kilőtt puskát, és felkapva a még töltött muskétát –, kövess engem.

Bátran szemembe nézett. Erre kirohantam az erdőből, és megmutattam magam. Péntek közvetlenül nyomomban haladt. Mihelyt észrevettem, hogy megláttak, teljes erőmből kiabálni kezdtem, és Pénteknek is megparancsoltam, hogy ordítson. Aztán teljes erőből rohanva – ami különben nem is volt olyan könnyű, mert teli voltam fegyverrel – egyenesen az áldozat felé vettem utamat, aki mint mondtam, a fövenyen feküdt a bennszülöttek táborhelye és a tenger között.

A két mészáros a lövés zajától megrémülve egyenesen a tengernek rohant. Belevetették magukat kenuikba. Három másik követte példájukat. Pénteknek megparancsoltam, hogy lépjen előre, és tüzeljen rájuk. Péntek megértette szándékomat. Negyven lépésnyit előre futott. Aztán rájuk lőtt. Azt hittem, mindnyájukat leterítette, mert hirtelen eltűntek a csónak fenekén. Kettő azonban nemsokára felbukkant. Ennek ellenére is a lövésnek két halálos és egy sebesült áldozata volt. Az utóbbi is szinte halottként feküdt a csónak fenekén.

Mialatt Péntek tüzelt, én előkaptam késemet, és az áldozatot megszabadítottam kötelékeitől. Talpra segítettem, és megkérdeztem tőle portugálul, hogy kicsoda. Latinul felelte, hogy jó barát. De olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Kivettem zsebemből a rumos palackot, és kezébe nyomtam. Jelekkel értettem meg vele, hogy igyon. Aztán megkérdeztem, milyen országból való. Azt felelte, hogy spanyol. Mikor valamelyest magához tért, kézzel-lábbal igyekezett tudomásomra hozni, milyen hálás segítségemért.

– Szenyor – szóltam minden spanyol tudásomat összeszedve –, erről majd beszélünk, de most harcolnunk kell. Ha van hozzá ereje, fogja ezt a pisztolyt, a kardot meg kösse oldalára.

Mindkettőt hálásan elfogadta. Mihelyt fegyvert érzett a kezében, mintha új életerő szállta volna meg. Vad dühvel csapott rá ellenségeire, s kettőt azonnal darabokra aprított. Meg kell jegyeznem, azok a nyomorultak annyira megrémültek, hogy már futni sem tudtak. Hasonló volt a helyzet az öt csónakosnál. Hárommal a golyók végeztek, másik kettő pedig az ijedségtől bukott le.

Puskámat még kezemben tartottam, hogy szükség esetén lőjek. Pisztolyom és kardom a spanyolnál volt. Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy fusson a fához, ahonnan először lőttünk, és hozza ide a kilőtt fegyvereket. A parancsot gyorsan teljesítette. Kezébe adtam puskámat, és nekiláttam, hogy a többit ismét megtöltsem. Pénteknek és a spanyolnak megmondtam, jöjjenek hozzám, ha szükségük lesz fegyverre.

Miközben én a puskámat töltögettem, heves küzdelem fejlődött ki a spanyol és az egyik vadember között, aki hatalmas fakardjával támadt rá. Ki is oltotta volna életét, ha véletlenül fegyvertelen. A spanyol bátor és ügyes vívó volt, de úgy látszik legyengült. A hatalmas vadember ekkor birokra kelt vele, leteperte a földre, és éppen kardomat készült kicsavarni kezéből. A spanyol, aki alul volt, elengedte a kardot. De övéből kirántotta a pisztolyt, és átlőtte a vad testét. A bennszülött összeesett, odarohantam, de már nem volt szükség a segítségemre.

Péntek, akit szabadjára hagytam, a menekülőket üldözte. Nem volt egyéb fegyvere, mint baltája a kezében. Mégis leterítette azt a másik hármat, akikről az előbb beszéltem, vagyis azokat, akik elsőnek sebesültek meg. Mindenkivel végzett, akit el tudott érni.

A spanyol hozzám lépett, és fegyvert kért. Kezébe adtam a sörétes puskát, ezzel két vad üldözésére indult. Mindkettőt megsebesítette. De mivel képtelen volt futni, mindkettő bemenekült előle az erdőbe. Ott Péntek tovább üldözte őket. Az egyiket meg is ölte. De a másik nagyon fürge volt, és noha megsebesült, mégis vízbe vetette magát, és elérte a csónakot. Ott beugrott ahhoz a kettőhöz, akik még élve maradtak. Azzal a sebesülttel együtt, akiről nem tudtuk, él-e vagy meghalt; a huszonegyből csupán ez a három menekült meg.

Hadijelentésünk a következőképpen alakult. Hármat öltünk meg az első lövésre, kettőt a másodikra. Kettőt ölt meg Péntek a csónakban, majd két további sebesültet. Egyet megölt az erdőben, hármat megölt a spanyol, négyen belehaltak sebeikbe. Négyen megmenekültek a csónakon, egyikük sebesült. Ez összesen huszonegy.

A csónakban ülők ugyancsak dolgoztak, hogy lőtávolon kívül kerüljenek. Péntek kétszer is utánuk lőtt, de úgy látszik egyszer sem talált. Péntek nagyon szívesen beugrott volna velem az egyik kenuba, hogy kövessük őket. Bevallom, magam is eléggé aggódtam menekülésük miatt. Tartottam tőle, hogy a történtekről hírt visznek népüknek, mely talán két-háromszáz kenuval tér vissza. Ekkora tömeg pedig felfal bennünket.

Beleegyeztem tehát, hogy utánuk eredünk a tengeren. Beugrottam az egyik kenuba, és megparancsoltam Pénteknek, hogy kövessen. De nagy meglepetésemre a csónak fenekén egy másik szerencsétlent pillantottam meg. Keze-lába éppúgy össze volt kötözve, mint a spanyolnak, és egészen odavolt a rémülettől, mert nem tudta, mi történik. A csónakban tudniillik moccanni sem tudott, annyira gúzsba kötözték, tetőtől talpig. A kötözés maga annyira meggyötörte, hogy jártányi ereje is alig maradt.

Azonnal elvágtam az összefont háncsokat, melyek lebéklyózták, és talpra segítettem. De sem állni, sem beszélni nem tudott, csak nyögött keservesen. Úgy látszik, azt gondolta, hogy most ő következik soron a kivégzésben. Ekkor Péntek által tudomására akartam hozni, hogy szabad. Elővettem palackomat, és húzattam vele egy kortyot. Ettől és a szabadulás reményétől visszatért belé az élet, és felült a csónakban.

Mikor Péntek odajött, és az arcába nézett, megindító jelenet játszódott le. Mindenki könnyekre fakadt volna, ha látja, hogy öleli, csókolja, becézi a foglyot, hogyan kiabál, nevet, ugrál, táncol, énekel. Folyton kiabált, kezét tördelte, tulajdon arcát csapkodta kezével. Majd újra felugrott, és körültáncolta, mintha megbolondult volna. Jó időbe került, míg ki tudtam szedni belőle, hogy mi történt. Mikor egy kicsit magához tért, elmondta, hogy a rab nem más, mint apja.

Nem könnyű elmondani, mennyire megindított elragadtatása és a fiúi szeretetnek ez a látványa. Szegény Péntek nemcsak viszontlátta apját, hanem egyenesen a halálból kapta vissza. Ahhoz is erőtlen a tollam, hogy szenvedélyének különös megnyilvánulásairól beszámoljak. Hol kiugrott a csónakból, hol ismét beleugrott. Bent ült, keblére vonta apja fejét, és fél óráig is simogatta. Aztán karját és csuklóját kezdte el simogatni és dörzsölgetni, mert megdermedtek a kötelékektől. Mikor láttam, miről van szó, rumot adtam, hogy azzal dörzsölje az öreg kezét. A szesz jó hatása csakhamar mutatkozott.

Ez az esemény megakadályozta tervünket, hogy üldözzük a többi vadembert, akiket már csaknem elvesztettünk szemünk elől. Szerencsénk volt, mert két óra múlva heves szél kezdett dühöngeni. Ők útjuknak legfeljebb egynegyedét tehették meg. A vihar egész éjjel tombolt, északnyugati széllel, mely szembecsapott velük. Ilyen körülmények között aligha lehetséges, hogy partot értek.

De visszatérek Péntekhez. Annyira elfoglalta apja, hogy nem volt szívem bármilyen rövid időre is elszakítani tőle. Később mégis magamhoz hívtam, ő pedig szökdécselve, nevetve s az örömtől mintegy magánkívül engedelmeskedett. Megkérdeztem, adott-e kenyeret apjának. Fejét rázva szólt:

– Nem, csúnya kutya megenni mindent maga.

Erre egy karéj kenyeret vettem elő tarisznyámból. Aztán neki is adtam egy korty italt. De meg sem kóstolta, egyenesen apjához vitte. Volt zsebemben még két vagy három szőlőfürt, ebből is küldtem egy marokra valót az öregnek. Alighogy a szőlőt átadta apjának, hirtelen kiugrott a csónakból, és rohanni kezdett, mintha megbabonázták volna. Ő volt ugyanis a leggyorsabb fickó, akit valaha láttam. Olyan sebesen futott, hogy egy pillanat alatt eltűnt szemem elől. Hiába hívtam, hiába kurjongattam utána, nyoma veszett.

Negyedóra múlva azonban látom ám, hogy közeledik felénk, ha nem is olyan gyorsan, mint ahogy elfutott. Láttam, lépése azért lassúbb, mert tart valamit a kezében. Kiderült, azért futott el, hogy apjának friss vizet hozzon. Amellett leszelt még két karéj kenyeret. A kenyeret nekem adta, a vizet azonban apjának vitte. Mivel magam is szomjas voltam, szintén jót húztam belőle. Az öreget felüdítette a víz. Többet használt, mint bármilyen rum vagy szesz, amit én adtam, mert már majdnem eltikkadt a szomjúságtól.

Miután megitatta apját, megkérdeztem, maradt-e még víz. Igennel felelt. Megmondtam, vigye a szegény spanyolnak, az legalább annyira szenved, mint az apja. Az egyik kenyérdarabot szintén elküldtem a spanyolnak, aki valóban elég gyenge volt. Egy fa árnyékában pihent a földön. A tagjai merevek voltak, és a kötelék helye megdagadt. Mikor láttam, hogy felült meginni a Péntek által hozott vizet, és enni kezdte a kenyeret, odamentem hozzá, és megkínáltam egy marék szőlővel.

Rám nézett, szemében a köszönet és hála fénye csillogott. De gyenge volt, hiszen az erőltetett küzdelem is megviselte. Jóformán lábra sem tudott állni. Kétszer vagy háromszor megkísérelte, de bokája erősen megdagadt, és keservesen sajgott. Intettem, maradjon nyugodtan, és Péntekkel megdörzsöltettem a bokáját. Péntek ugyanolyan szorgosan végezte, mint az előbb apjánál.

Közben azonban szegény, jólelkű teremtés minden két percben, vagy talán többször is hátrafordította fejét. Arra volt kíváncsi, hogy apja ül-e még, ahogy az előbb hagyta. Egyszer csak látja, hogy az öreg lehanyatlik. Felpattant, és olyan gyorsan ott termett, hogy szinte látni sem lehetett, mikor éri lába a földet. De megnyugodott, hogy apja csupán pihenni dőlt le. Erre újra visszajött hozzám.

Közben szóltam a spanyolnak, engedje meg, hogy Péntek felsegítse, és a csónakig vezesse. Ha majd lakásomba hozta, én magam veszem gondjaimba. Péntek, erős, fiatal fickó létére hátára kapta a spanyolt, és gyengéden letette a csónak oldalára, lábával befelé. Majd egészen beemelte, és közvetlenül apja mellé helyezte. Ezután újra partra lépett, vízre taszította a csónakot, és gyorsabban evezett a part mellett, mint ahogy én menni tudtam. A szél már elég erősen fújt, de azért biztonságban behajózott a kis folyóba. Aztán elrohant, hogy a többi csónakot is elhozza. Megkérdeztem útközben, hová siet. Azt felelte:

– Menni, hozni többi csónak.

Azzal rohant már, mint a szélvész. Legalábbis sem embert, sem lovat így futni nem láttam. Már a másik csónakkal is a pataknál volt, mire én gyalog odaértem. Sőt el is hagyott, és sietett, hogy vendégeinket kiemelje a járműből. Már egyikük sem tudott járni. Szegény Péntek azt sem tudta, mihez kezdjen.

Töprengtem, hogyan segíthetnék rajtuk. Odakiáltottam Pénteknek, ültesse le a gyengélkedőket, aztán jöjjön hozzám. Hamarosan összetákoltam egy kézi hordágyat, hogy ráfektessük őket. Péntekkel együtt így vittük haza betegeinket.

Külső erődítményeinknél azonban még nagyobb zavarban voltunk, mint az előbb. Betegeinket nem tudtuk átemelni a falon, viszont eltökéltem, hogy semmiképp sem rombolom le kerítésemet. Péntekkel együtt tehát két óra alatt csinos kis sátrat vertünk. Beborítottuk a vitorlákkal, és telehordtuk ágakkal. Azon a helyen állítottuk fel, amely a frissen ültetett liget és a kerítés között terült el. Itt két ágyat vetettünk nekik, úgy, ahogy szoktuk: rizsszalma alomra takarót terítettünk, arra pedig újabb terítőt.

Szigetem tehát benépesült. Mikor így biztonságba helyeztem megmentett és gyengélkedő foglyaimat, arra gondoltam, hogy ételre van szükségük. Megparancsoltam Pénteknek, válasszon ki nyájamból egy még elég zsenge húsú, egyéves kecskét. Mikor megölte, levágtam hátsó fertályát, és apró darabokra szabdaltam. Péntekkel vizet tétettem a tűzre, és mondhatom, kitűnő húslevest és főtt húst készítettem. A házon kívül főztem, mert belső falamon belül a barlangomban sosem csináltam tüzet. Aztán az élelmet az új sátorba vittük, itt asztalt rögtönöztem, leültem, és saját vacsorámat is vendégeimmel költöttem el. Amennyire tőlem telt, igyekeztem bátorítani és felvidítani őket. Péntek volt a tolmácsom, elsősorban az apja és közöttem. De ő segített ki a spanyolnál is, aki elég jól beszélte már a vadak nyelvét.

Miután megebédeltünk, vagy inkább megvacsoráztunk, megparancsoltam Pénteknek, menjen, vegye az egyik csónakot, szedje össze puskáinkat és egyéb tűzi fegyvereinket, melyeket idő hiányában a harc színhelyén hagytunk. Másnap pedig úgy rendelkeztem, hogy temesse el a vadak holttestét, melyek a napnak kitéve hamarosan rothadásnak indultak volna. El kellett még temetnie barbár lakomájuk maradványait, amire én magam képtelen lettem volna. Nem, még csak látni sem szerettem volna, ha véletlenül arra járok.

Ő mindent elvégzett. Utasításaimnak megfelelően még a nyomait is eltüntette annak, hogy a vadak itt jártak. Mikor újra arra vitt utam, már csak az erdő kiszögelléséről és a fáról ismertem rá a helyre.

Aztán egy kis beszélgetésbe elegyedtem két új lakótársammal. Péntek útján megkérdeztem az öregtől, mit gondol: vajon megmenekültek-e a vadak a kenuban? És vajon várhatjuk-e, hogy olyan erővel térnek vissza, amelynek nem tudunk ellenállni?

Először úgy vélekedett, hogy a vadak aligha tudták átverekedni magukat az egész éjjel dühöngő viharon, feltétlenül megfulladtak. Ha pedig dél felé vetődtek partra, mint ellenséget bizonyára felfalták őket. De hogy mi lesz akkor, ha mégis elérik saját partjukat, nem tudta megmondani. Véleménye szerint azonban a vadak rettenetesen megrémültek támadásunk módjától, a puskák zajától és tüzétől. Bizonyára úgy mesélik el esetüket, hogy villámlás és mennydörgés, nem emberi kéz pusztított köztük. Az a két lény pedig, aki megjelent – mármint Péntek meg én –, tulajdonképpen bosszúálló szellem. Tehát ezek pusztítottak soraikban, nem pedig fegyveres emberek. Ezt, mint mondta, kiáltozásukból vette ki. El sem tudják képzelni, hogy élő ember tüzet okádjon, és keze mozdítása nélkül távolról ölhessen.

Az öregnek igaza volt. Azóta megtudtam, hogy a vadak mégiscsak megmenekültek. Hazaérve úgy beszéltek szigetünkről, mint egy elvarázsolt földdarabról, ahol az isten tüze pusztít. De ezt akkoriban még nem tudtam, és jó ideig aggodalmak közt éltem. Mindig résen voltam, és sosem jártam fegyver nélkül. De most, hogy immár négyen voltunk, akár százzal is szembe mertünk volna szállni nyílt terepen.