Tizenharmadik fejezet
Egy spanyol hajó roncsai

 

Huszonharmadik éve laktam már a szigeten. A helyet úgy megszoktam és az életmód annyira természetemmé vált, hogy akár életem végéig is itt maradtam volna, ha a vadak nem zavarnak. Nem bántam, hogy nekem is úgy kell majd lefeküdnöm és kimúlnom, mint az öreg kecskének a barlangban. Néhány apró szórakozást és mulatságot is találtam, amitől az időm vidámabban telt, mint azelőtt.

Mint említettem, Pollt, a papagájt megtanítottam beszélni. Annyira tisztán és tagoltan ejtette ki a szavakat, hogy igen nagy örömöm telt benne. Nem kevesebb, mint huszonhat évet töltött velem a szigeten. Hogy azután mennyi ideig élt, nem tudom. Brazíliában úgy beszélik, hogy némelyik papagáj megér száz esztendőt is. Kutyám tizenhat évig volt szerető és derűs társam, aztán végkimerülésben kimúlt. Macskáim, mint már megjegyeztem, úgy szaporodtak, hogy irtani kellett fajzatukat, nehogy mindenemből kifosszanak. Mikor a két öreg macska, melyeket magammal hoztam, szintén elpusztult, ivadékaiból legfeljebb két-három kedvencet tartottam meg. Ezeket megszelídítettem, kölykeiket viszont elpusztítottam.

Továbbá mindig tartottam magam körül két vagy három gödölyét. Ezek annyira megszerettek, hogy végül a tenyeremből ettek. Felneveltem még két papagájt, melyek szintén elég jól beszéltek, de az elsőt egyik sem érte el. Igaz, nem is vesződtem velük annyit. Volt még néhány szelíd tengeri madaram, melyeket a parton fogtam, és a szárnyukat levágtam. Nevüket még ma sem tudom.

Azok az apró gallyak, amelyeket a külső fal mellé ültettem, idővel sűrű lugassá nőttek. Madarak népesítették be, melyek az alacsony fákon költöttek. Kezdtem tehát nagyon elégedett lenni életem folyásával, és már úgy képzeltem, hogy biztonságban vagyok a vadaktól.

De másként alakultak a dolgok. Olvasóim azonban levonhatják történetemből a tanulságot. Mert igen gyakran látjuk életünk folyamán, hogy a gonosz, amelytől legjobban igyekszünk menekülni, gyakran nem egyéb, mint szabadulásunk eszköze. Saját életemből is számos példát hozhatnék fel. Legalkalmasabb erre szigetemen töltött utolsó magános évem felidézése.

Huszonharmadik évem decemberében jártam. A déli napforduló ideje volt (mert télinek nemigen nevezhetem), számomra pedig az aratás évadja. Elég sokat voltam hazulról távol ebben az időben. Egyszer, kora reggel, még a napfény teljes beállta előtt, nagy meglepetéssel láttam, hogy a parttól valami tűz világít felém. Lehetett mintegy két mérföldnyire. És ráadásul nem is a szigetnek azon a részén, ahol a vadak nyomaira bukkantam, hanem a másik felén, az én oldalamon. Ez igen megdöbbentett.

Először földbe gyökerezett a lábam, és ki sem mertem moccanni lugasomból, nehogy meglepjenek. Hirtelen elfogott az aggodalom, mert arra gondoltam, hogy a vadak a szigeten kóborolnak, és megtalálhatják álló, illetőleg már learatott gabonámat, vagy kezem egyéb munkáját. Ebből pedig rögtön rájönnek, hogy ember van a szigeten, és bizonyára nem nyugszanak, amíg meg nem találnak. A veszélytől tartva visszavonultam váramba, magam után vontam a létrát, és igyekeztem mindent olyan természetes vadságban elrendezni, ahogy csak lehetett.

Aztán belül készülődni kezdtem a védelemre. Megtöltöttem ágyúimat, ahogy muskétáimat neveztem, majd pisztolyaimat. Elhatároztam, hogy utolsó leheletemig védekezem.

Körülbelül két óráig várakoztam türelmetlenül. Semmi hír nem jutott hozzám a külvilágról, mert nem voltak kémeim. Hovatovább azonban nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Tehát a domb oldalának támasztottam létrámat, és fölmásztam a tetejére. Ott elővettem látcsövemet, melyet szándékosan hoztam magammal. Hasra feküdtem, és a tűz irányába kémleltem. Rögtön láttam, hogy legalább tíz meztelen vadember üli körül a kis tüzet, melyet nem azért gyújtottak, hogy melegedjenek, erre nem volt szükségük, mert az idő amúgy is tikkasztó volt, hanem nyilván, hogy barbár szokásuknak hódoljanak. Azt azonban nem tudtam, vajon elevenen vagy holtan hozzák-e magukkal áldozatukat.

Két kenuban érkeztek, ezeket tüstént kivonták a partra. Úgy látszik, a dagályt várták, amellyel ismét elmehetnek. (Most éppen apály volt.) Nem könnyű elképzelni, mennyire feldúlt ez a látvány. Főként azért, mert ilyen közel voltak az én oldalamon. Mikor azonban eszembe jutott, hogy ugyanúgy elmennek majd a dagállyal, mint ahogy az apály árama idehozta őket, nyugalmam lassanként visszatért. Biztosra vettem, hogy dagály idején már olyan nyugodtan járhatok a parton, mintha itt sem lettek volna. Megfigyeléseim után már fel is szedelőzködtem, hogy tovább folytassam az aratást.

Úgy történt, ahogy vártam. Mihelyt az ár nyugat felé dagadni kezdett, láttam, hogy valamennyien csónakba szállnak, és eleveznek. Meg kell említenem, hogy mielőtt elindultak, jó egy órát táncoltak. Távcsövemen keresztül mozdulataikat is jól ki tudtam venni.

Mikor elhajóztak, vállamra kapva két puskámat, övembe tűzve két pisztolyomat, és felkötve széles, hüvely nélküli szablyámat, a lehető leggyorsabban elindultam a domb felé, ahol első ízben fedeztem fel nyomaikat. Mire odaértem, ami legalább két óráig tartott (fegyvereim súlya miatt csak elég lassan tudtam haladni), észrevettem, hogy a vadaknak még három csónakja járt ezen a helyen. Fel is fedeztem mindnyájukat a tengeren, amint a szárazföld felé igyekeznek.

A látvány félelmes volt számomra. Különösen, mikor bejárva a partot, vérengzésük borzalmas nyomaira bukkantam. Vért, csontokat és emberi testrészeket fedeztem fel szanaszét. Ezt lakmározták olyan vidáman a nyomorultak. A látványtól annyira felháborodtam, hogy megint fontolgatni kezdtem, nem kellene-e mégis elpusztítanom a legközelebb idevetődőket. Az nyilvánvaló, hogy elég ritkán jönnek a szigetre. Most is legalább tizenöt hónapja nem voltak a parton. Helyesebben mondva, azóta nem bukkantam nyomukra. De feltételezhető, hogy az esős évszakban aligha merészkednek ki a tengerre. Ennek ellenére szüntelenül nyomott a gondolat, hogy egyszer csak hirtelen meglepnek.

Újra gyilkos hangulat szállott meg. Jobbra is fordíthattam volna időmet, mégis folyton azt tervezgettem, hogyan fogom majd elpusztítani őket, ha legközelebb idejönnek. Különösen akkor kecsegtet siker, ha két csoportra oszlanak, mint ahogy most is tették. Arra azonban nem gondoltam, hogy az egyik csoport megölése után a következő héten vagy hónapban újabb csoportot kellene lemészárolnom. Ezt folytathatnám a végtelenségig, és én is éppen olyan gyilkos lennék, mint az emberevők, sőt talán még rosszabb. Napjaimat nagy nyugtalanságban töltöttem. Valahányszor házamból kimerészkedtem, először a legnagyobb óvatossággal körülszemlélődtem. Csak most láttam, milyen szerencsés vagyok kecskenyájammal. Puskát semmi áron sem mertem volna elsütni, nehogy felriasszam a vadakat. Mert ha most el is szaladnának, esetleg két-háromszáz csónakkal térnének vissza. És akkor nem tudom, mi lenne.

Mégis eltelt egy és egynegyed év, míg újra találkoztam a vadakkal. Lehet, hogy közben is megfordultak a szigeten, én azonban nem tudtam a dologról. De huszonnegyedik évem május hónapjában, ahogy időszámításomból kiderült, különös módon találkoztam velük. De erről majd később.

Nyugtalanságom az elmúlt tizenöt vagy tizenhat hónap alatt igen magasra szökött. Éberen aludtam, szörnyű álomlátásaim voltak, és éjszaka gyakran felriadtam. Nappal állandó kétség gyötört, éjszaka pedig viaskodtam velük.

Tehát május közepén történt, úgy gondolom tizenhatodikán, ahogy silány rovásnaptáram alapján kiszámítottam. Egész nap erős vihar dühöngött, az ég villámlott és dörgött, az éj pedig sötét volt. Éppen virrasztottam, amikor nagy meglepetésemre puskadörrenést hallottam. Úgy rémlett, a tengeren sütötték el. Ez a meglepetés minden eddigitől különbözött, és egészen más gondolataim támadtak utána.

A lehető leggyorsabban felpattantam. Létrámat tüstént a szikla középső részéhez támasztottam. Abban a pillanatban, mikor a domb csúcsát elértem, puskatüzet pillantottam meg, és legalább fél percet kellett várnom utána a dörrenésre. A fényről és a hangról megállapítottam, hogy a tengernek arról a részéről jön, ahol valamikor az áramlat elsodorta a csónakomat. Nem fért hozzá kétség, hogy valami bajba jutott hajóról lehet szó, melynek legénysége kétségbeesésében segítséget kér. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy átvillanjon agyamon a gondolat: lehetséges, hogy én nem tudok rajtuk segíteni, ők azonban segíthetnek rajtam.

Összeszedtem minden kezem ügyébe eső száraz fát, jókora máglyát raktam, és tüzet gyújtottam a dombon. A száraz rőzse szabadon lobogott. Igaz, hogy a szél erősen fújt, a láng mégis jól látszott. Bizonyos voltam afelől, hogy látnia kell annak, aki a közelben hajón van. És nyilván észre is vették. Mert mihelyt tüzem fellobbant, újabb lövést hallottam, majd megint újabb lövéseket, mindet ugyanabból a sarokból.

Egész éjjel tápláltam a tüzet, virradatig, és mikor már fényes nappal volt, és az ég kitisztult, megpillantottam valamit a tengeren, a szigettől keletre. Hogy vitorla volt-e vagy hajótest, távcsövemmel sem voltam képes kivenni. A túlságos nagy távolság mellett a levegőben is úszott egy kevés köd.

Napközben többször is szemügyre vettem. Csakhamar megállapítottam, hogy nem mozog. Ebből arra következtettem, hogy a hajó lehorgonyzott. Elképzelhető, hogy szomjaztam a bizonyosságra! Kézbe kaptam tehát puskámat, és a sziget déli része felé iramodtam, a sziklák irányában, ahol egykor elragadott az ár. Mikor odaértem, az immár teljesen kitisztult levegőben világosan láttam, hogy hajó roncsa van ott. Ugyanahhoz a sziklához vágta a vihar, amelyet én a csónakommal megkerültem. Ez az a szikla, amely megállítja az áramot, és ellenáramlás-félét hoz létre.

Eszembe jutott, hogy reménytelen helyzetemből annak idején az ellenáramlás mentett meg. De ami az egyik embert megmenti, a másikat elpusztítja. Úgy látszik, azok a hajósok, bárkik is lehettek, nem tudtak a víz alatt levő szikláról, és éjjel, az északkeleti szélben egyenesen ráfutottak. Ha látták volna a szigetet, mint ahogy feltételezhető, hogy nem látták, akkor bizonyára minden erejüket megfeszítve igyekeztek volna csónakukban a partra jutni. De segítségkérő puskalövéseik és az én tüzem, melyet valószínűleg láthattak, sokféle feltevést sugalltak.

Először azt képzeltem, hogy megpillantva a tüzet, csónakba szálltak, és megpróbáltak partra jutni. De mivel a hullámok nagyon magasak voltak, bizonyára felborultak. Arra is gondoltam, hogy csónakjuk talán már előbb elveszett. Ilyesmi is meg szokott történni; különösen, ha a hullámok elborítják a hajót. Emiatt a tengerészek kénytelenek a csónakot szétszedni, sőt nemegyszer tengerbe hajítani. Az is eszembe jutott, hogy kíséretükben más hajók is lehettek. A vészjelre azok felvették a roncs utasait, és elhajóztak. Sőt, előfordulhatott, hogy csónakjukkal belekerültek a tengeráramba, mely kisodorta őket a nyílt tengerre. Ott viszont pusztulás vár a hajósra. Lehet, hogy éhségükben máris arra gondolnak, hogy egymást felfalják.

Mindez csak találgatás volt. Helyzetemben nem tehettem egyebet, legfeljebb sajnáltam a nyomorultakat. Ki sem tudom fejezni szavakkal, milyen mély vágy fogott el hirtelen, hogy legalább egyiküket megpillantanám. És kitört belőlem a sóhaj:

– Ó, bárcsak egy vagy két, nem, nem, bár csak egy lélek menekült volna meg, hogy legyen társam, akivel beszélhetek, és aki szól hozzám!

Magányos életem folyamán soha ilyen komoly és erős vágy nem fogott el, hogy embertársaim közt lehessek. Földi lényt úgy még nem sajnáltam, mint őket.

Mikor e szavakat kimondtam, a vágyakozástól kezem ökölbe szorult, és ujjaim erősen tenyeremhez tapadtak. Ha véletlenül puha dolog lett volna markomban, bizonyára összeroppantom. Fogaim pedig úgy egymáshoz préselődtek, hogy egy darabig a számat sem tudtam kinyitni.

De ezen már nem lehetett segíteni. Az események úgy alakultak, hogy a szigeten tartózkodásom utolsó évéig nem tudtam, megmenekült-e valaki arról a hajóról, vagy sem. Mindössze annyit mondhatok el, hogy a szigetnek azon a fokán, ahol a hajóroncs feküdt, nemsokára egy fiú hulláját vetette partra a tenger. Nem volt rajta más ruha, csak tengerészköpeny, egy vászon térdnadrág és egy kék vászoning. Ebből még arra sem tudtam következtetni, milyen nemzethez tartozik. Zsebeiben csak két pénzdarab és egy pipa volt – az utóbbi tízszer többet ért számomra, mint az előbbi.

A csendes idő arra csábított, hogy csónakommal eljussak a roncsig. Biztosra vettem, hogy fedélzetén számos hasznos tárgyat lelhetek. De ez korántsem ösztökélt annyira, mint az a lehetőség, hogy a hajón élőlényre bukkanok. Nemcsak megmenthetem az életét, hanem élete megmentése révén magam is vigaszhoz jutok. A gondolat olyan mély gyökeret vert a szívemben, hogy nem volt miatta sem éjjelem, sem nappalom. Meg kell kísérelnem, hogy csónakommal eljussak a roncsig. A kísértés olyan erős volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, soha nem lenne nyugtom, ha meg nem teszem.

Ennek hatása alatt váramba siettem, mindent előkészítettem az útra. Előkészítettem jó sok kenyeret, egy nagy korsó friss vizet, iránytűt a kormányzáshoz, egy palack rumot (mert ebből még mindig volt) és egy kosár szőlőt. Felpakolva minden szükségessel, csónakomhoz mentem, kimertem belőle a vizet, a tengerre taszítottam, megraktam a teherrel, aztán hazamentem újabb dolgokért. A második szállítmányban volt egy nagy zacskó rizs, továbbá az árnyékadó esernyő, egy újabb korsó víz, körülbelül két tucat árpakétszersült, egy tömlő kecsketej és sajt.

Ekkor ellöktem a kenum a parttól, és rábíztam magam az óceánra, akár sikerül, akár nem. Figyeltem a gyors áramlásokat, melyek a sziget partja mellett húznak el bizonyos távolságra. Emlékezetemben felébredt a hajdani rémület, és szívem hevesen kezdett dobogni. Előre láttam, ha bármelyik áramlat elkap, kikerülök a nyílt tengerre. Lehet, hogy olyan messzire visz, hogy a szigetet is elveszítem szem elől. Akkor pedig kis csónakomat a legkisebb szélvihar is felfordíthatja, és én menthetetlenül elvesztem.

Ezek a gondolatok úgy ránehezedtek agyamra, hogy kezdtem lemondani vállalkozásomról. Csónakomat egy kis öböl felé kormányoztam. Kiszálltam, és leültem egy földhányásra. Félelem és vágy közt hánykolódtak gondolataim. Míg így töprengtem, egyszer csak észrevettem, hogy az árapály megfordult, és megindult az áramlás, ez utamat néhány órára lehetetlenné tette. Közben eszembe jutott, hogy legokosabb dolog, ha felmegyek a legmagasabb helyre. Ott megfigyelhetem, milyen irányba sodornak az áramlások, és megítélhetem: ha az egyik kifelé ragad, vajon visszahoz-e a másik. Fel is mentem a kis domb tetejére. Onnan jól láttam, hogy az apály áramlata a sziget déli pontjának közeléből indul ki. Ebből következik, hogy a dagály áramlata az északi partot mossa. Nincs tehát egyéb dolgom, mint visszatérésemkor a sziget déli része felé irányítani csónakomat. Akkor minden jól megy.

Megfigyelésem annyira felbátorított, hogy elhatároztam: elindulok az első apállyal. Éjszakára vackot készítettem magamnak a csónakban tengerészkabátom alatt, majd az álomtól felüdülve, reggel vízre taszítottam. Először észak felé tartottam. Ekkor hirtelen érezni kezdtem az áramlat jótékony hatását, mely kelet felé vitt nagy sebességgel. Igaz ugyan, hogy gyorsasága nem közelítette meg a déli áramlat sebességét. Tehát végig képes voltam arra, hogy csónakomat kormányozzam. Derekasan dolgoztam evezőmmel, és egyenesen a roncs felé igyekeztem. Körülbelül két óra alatt el is értem.

Szomorú látvány tárult elém. A spanyol módra épített hajó két szikla közé került. Tatja és mellvédje a sziklán zúzódott szét a hullámverésben. Főárboca és törzse darabokra tört. De orra és többi része feltűnően épen maradt.

Alighogy közelébe értem, fedélzetén egy kutya jelent meg. Mikor meglátott, ugatni és vonítani kezdett. Szóltam hozzá. Erre a tengerbe vetette magát, hogy hozzám ússzon. Bevettem a csónakba. Már majdnem éhen veszett. Egy karéj kenyeret dobtam eléje. Olyan mohón falta fel, mint egy két hete éhező farkas. Aztán vizet adtam neki. Ha engedem, pukkadásig teleitta volna magát.

Ezután a fedélzetre mentem. Az első elém táruló kép két egymásba kapaszkodó ember holtteste volt a hajó konyhafülkéjében. Arra következtettem ebből, hogy mikor a hajó zátonyra jutott, a hullámok egészen elborították, a benne levő emberek pedig nem bírták ki a szüntelen vízáradást. Éppúgy megfulladtak, mintha a tenger fenekén lettek volna. A kutyán kívül más élőlény nem volt a hajón. A rakományban sem találtam semmit, amit a víz tönkre ne tett volna. Igaz ugyan, hogy volt néhány hordó a hajó fenekén, de hogy bort vagy pálinkát tartalmaztak-e, nem tudom. Egyikkel sem tudtam zöldágra vergődni. Több ládát is észrevettem. Kettőt beemeltem a csónakba. Meg sem néztem, mi van bennük. Ha a hajó fara szorult volna a sziklák közé, a ládák tartalma után ítélve, sok mindent találhattam volna a fedélzeten. A hajó bizonyára Brazíliából Spanyolországba készült. Kétségtelen, nagy rakományt vihetett magával.

A ládák mellett egy körülbelül húszgallonos szeszes hordót is találtam. Nagy nehezen a csónakba vonszoltam. A kabinban volt több muskéta és egy nagy puskaporos szaru, körülbelül négy font lőporral. A fegyvereket ott hagytam, de ezt magammal vittem a csónakba. Kiválasztottam egy szeneslapátot és szénfogó vasat. Ezekre igen nagy szükségem volt már régen. Nagyon örültem ezenfelül két kis rézüstnek, egy fémedénynek és egy pecsenyesütőnek.

Megrakodva teherrel, a kutyával együtt elindultam. Az ár kezdett hazafelé sodorni. Egy órával alkonyat után el is értem a sziget partját. Nagyon ki voltam merülve. Éjjel a csónakban aludtam, reggel pedig elhatároztam, hogy új szerzeményemet nem váramba, hanem barlangomba szállítom.

Miután megreggeliztem, rakományomat a partra cipeltem, és mindent tüzetesen megvizsgáltam. A szeszes hordóban rumot találtam, mely különbözött a mi brazíliai készítményeinktől. Távolról sem volt olyan jó. Mikor azonban a ládákat vettem szemügyre, igen sok hasznos dologra bukkantam: az egyikben például nagyszerű szíverősítőkre, azonkívül két edényben kitűnő befőttre. Olyan ügyesen voltak bekötve, hogy a sós víz nem tett bennük kárt. Találtam még néhány jó inget. Ennek is igen örültem, úgyszintén másfél tucat fehér vászonzsebkendőnek. Meleg napokon az ember megtörülheti velük az arcát. A pénzrekeszben három nagy zacskóban összesen ezerszáz ezüst piaszter volt, azonkívül hat aranypénz és néhány kisebb aranyrúd. A másik ládában néhány olcsóbb ruhát találtam. Úgy látszik, az ágyúmesteré lehetett. Lőport mintegy két fontra valót leltem, három kisebb palackban.

Végeredményben kirándulásomnak nem sok haszna volt. A pénz például egyáltalán nem érdekelt. Annyit ért, mint a sár a talpam alatt, szívesen odaadtam volna három vagy négy pár cipőért és harisnyáért. Legjobban ez hiányzott az utóbbi időben. Két cipőhöz mindenesetre hozzájutottam: azokhoz, amelyek a halottak lábán voltak. Az egyik ládában további két cipőt találtam, aminek igen megörültem. De különböztek a mi otthoni cipőinktől, inkább amolyan bocskorfélék voltak. Ebben a ládában is találtam pénzt. De sokkal kevesebbet. Nyilván nem tiszté, hanem közlegényé volt.