Tizenötödik fejezet
Péntek tanítása

 

Már két vagy három napja éltem erődömbe zárkózva. Ekkor eszembe jutott, hogy Péntek azzal szokhat le legjobban az emberevés szörnyűségéről és kannibáli gyomrának vágyairól, ha más húst is megízlel. Tehát egyik reggel magammal vittem az erdőbe. Először is saját nyájamból szándékoztam megölni egy gödölyét. Azt hazavisszük, és feldarabolom. De menet közben az árnyékban egy nősténykecskét pillantottam meg. Mellette feküdt két gidája. Megragadtam Pénteket.

– Megállj – mondtam –, és maradj csendben.

Jeleket adtam, hogy ne mozduljon. Aztán vállamhoz kaptam puskámat, lőttem, és megöltem az egyik gidát. Szegény teremtés látta ugyan már, hogy öltem meg távolról ellenségét, a vadat, de mégsem tudta elképzelni, hogy csináltam. Most a lövés valósággal megrendítette. Reszketett és vacogott. Annyira oda volt a csodálkozástól, hogy azt hittem, összeesik. Meg se nézte a gidát, amelyre lőttem, sőt talán észre se vette, hogy megöltem. Saját mellényét tapogatta, hogy nem sebesült-e meg. Úgy látszik, feltételezte rólam, hogy meg akarom ölni. Elibém járult, leborult előttem, átölelte térdem, és egy csomó érthetetlen szót mondott. Annyit azonban könnyen kivettem hangjából, hogy életéért könyörög.

Hamarosan sikerült meggyőznöm, hogy eszem ágában sincs ártalmára lenni. Kezemmel magamhoz emeltem, és ránevettem. Aztán rámutattam a megölt gidára. Intettem neki, fusson oda, és hozza el. Miközben kíváncsian vizsgálta az állatot, mert szerette volna tudni, hogy öltem meg, én újra megtöltöttem puskámat. Felfedeztem egy nagy, sólyomféle madarat, mely lőtávolságban ült a fán. Hogy megértessem Péntekkel, mi a szándékom, ismét magamhoz hívtam. Rámutattam a madárra, melyről kiderült, hogy papagáj, ámbár először sólyomnak néztem. Aztán puskámra mutattam, majd a földre a fa alatt, hogy lássa, hová fog a madár leesni. Ilyenformán igyekeztem megmagyarázni, hogy lelövöm, és megölöm a papagájt. Tüzeltem. Parancsomhoz híven merőn figyelt, és látta, hogy esik le a madár a fáról.

Megint úgy állt mellettem, mint aki nagyon megrémült. Mintha nem mondtam volna meg neki a dolgot előre. Csodálkozását az is indokolta, hogy nem látta, mikor töltöttem meg puskámat. Így tehát azt hitte, hogy halálosan pusztító varázsszer lehet benne, mely egyaránt képes emberek, állatok, madarak megölésére. Ez pedig olyan mély megrendülést váltott ki belőle, mely nem múlhatott el egyhamar. Ami a puskámat illeti, napokig nem merte megérinteni. Mikor egyedül maradt, úgy beszélt hozzá, mintha feleletet várna. Később megtudtam, ilyenkor azt kérte a szörnyű fegyvertől, hogy ne ölje meg őt.

Tehát mikor csodálkozása valamelyest csökkent, rámutattam a lelőtt madárra, és intettem, hogy hozza el. Meg is tette, miután egy darabig vesződött a madárral. A lövés ugyanis nem volt halálos, és a madár szárnyával verdesve, jó darabig elbukdácsolt. Ennek ellenére megtalálta, kézbe vette és elhozta. Mikor észrevettem, hogy még mindig nem jött rá a dolog nyitjára, kihasználtam az alkalmat, és újra töltöttem. De most semmi lelőni való nem kínálkozott.

Hazavittük tehát a gödölyét. Még a délután folyamán megnyúztam, és a legjobb tudásom szerint feldarabolt húst beleraktam az előre elkészített lábosba, tűzhelyemen megfőztem, és nagyon jó levest csináltam. Először magam ettem néhány falatot, aztán emberemnek is adtam belőle. Szemlátomást örült, és nagyon ízlett neki a jó falat. De furcsállotta, hogy sót is használok az étkezéshez. Maga is szájába vett egy keveset, de elfintorította az arcát, aztán kiköpte a sót, és vízzel kimosta utána a száját. Erre én vettem számba egy darab sótlan húst. Úgy tettem, mintha utálnám só nélkül: éppen olyan gyorsan kiköptem, mint ő a sót. Így sem értem el sok eredményt, mert mégsem akart sót tenni sem a húsra, sem a levesbe. Legalábbis jó darabig nem. És később is csak igen mérsékelten.

Szóval jól tartottam Pénteket főt hússal és levessel. Elhatároztam, hogy másnap megsütök egy darabot a gidából. A húst nyárson a tűz felett forgattam, két ágas cölöp közt úgy, ahogy otthon láttam. A műveletet Péntek erősen megbámulta. Mikor pedig megkóstolta a húst, kézzel-lábbal igyekezett értésemre adni, mennyire ízlik neki. Mikor már beszélni tudott, kijelentette, soha életében többé emberhúst nem eszik, amit én nagy örömmel hallgattam.

Másnap munkát adtam neki: gabonát kellett csépelnie és rostálnia. Beszámoltam arról, hogy annak idején hogy végeztem ezt a munkát. Ő csakhamar éppen olyan jól csinálta, mint magam. Különösen, mikor megértette, hogy ebből lesz a kenyér. Ugyanis megmutattam utána, hogy dagasztom és hogyan sütöm a kenyeret. Egy idő múlva Péntek minden munkát csaknem olyan jól végzett, mint jómagam.

Most azt kezdtem fontolgatni, hogy nagyobb földet fogok bevetni, és több gabonát termesztek, mint szoktam, mivel egy száj helyett kettőnek kell enni adnom. Kijelöltem tehát egy jókora földdarabot, és éppen úgy kerítést vontam köréje, mint azelőtt. Péntek nemcsak engedelmesen és keményen, de igen vidáman segített a munkában, miután felvilágosítottam, mi a célom. Ide vetjük a magot, és abból készül a kenyér. Most őt is táplálnom kell, s azt akarom, hogy egyikünk se szenvedjen szükséget. Igen értelmesnek mutatkozott, és tudtomra adta, hogy érti gondolataimat. Közölte szándékát is, hogy keményen fog dolgozni.

Ez volt a legkellemesebb év, amit eddig a szigeten töltöttem. Péntek már egész jól beszélgetett, és csaknem mindennek a nevét tudta, amire rámutattam. Minden helyet megtalált, ahová küldtem, és kihasznált minden alkalmat a beszélgetésre. Egyszóval, volt végre valakim, akivel saját nyelvemen beszélgethettem. Ilyesmivel azelőtt nem dicsekedhettem. Amellett, hogy szót válthattam vele, nagyon sok örömet találtam benne. Egyszerű, képmutatás nélküli becsületessége mindinkább napfényre került. Én pedig valóban megszerettem. Ami őt illeti, úgy vélem, jobban szeretett engem, mint életében bárkit.

Egyszer ki akartam próbálni, vágyódik-e vissza hazájába. Mikor már annyira beszélte nyelvemet, hogy felelni tudott minden kérdésemre, megkérdeztem tőle: szenvedett-e valaha nemzete vereséget csatában? Mosolyogva felelte:

– Igen, igen, mi mindig jobban harcolni – ami azt akarta jelenteni, hogy ők a jobbak a csatában. Aztán a következő beszélgetés alakult ki köztünk.

Robinson: Ha mindig ti győztök, hogy kerültél mégis fogságba, Péntek?

Péntek: Azért az én népem mégis nagyon győzni.

Robinson: Hogyan győzött? Ha a te néped megverte őket, hogy fogtak el téged?

Péntek: Azok sokkal többen lenni, mint az én népem, azon a helyen, ahol én lenni. Ők megfogni egy, kettő, három és engem. Az én népem legyőzni azokat a másik helyen, ahol nem voltam. Ott az én népem fogni egy, kettő, négy, ezer.

Robinson: De miért nem szabadított ki téged néped az ellenség kezéből?

Péntek: Ők futni egy, kettő, három és engem, és elmenni a csónakkal. Az én népemnek ott nem lenni csónakja.

Robinson: Rendben van, Péntek, és mit csinál nemzeted azokkal az emberekkel, akiket elfogott? Ugyebár elviszik és megeszik őket?

Péntek: Igen, az én népem is eszi az embert: megeszi mind.

Robinson: Hová viszik őket?

Péntek: Más helyre menni, ahol jó.

Robinson: Vajon eljönnek-e ide?

Péntek: Igen, igen, eljönni ide, vagy eljönni más helyre.

Robinson: Voltál-e már itt velük?

Péntek: Igen, már lenni itt. (Ekkor a sziget északnyugati oldalára mutatott. Az lehet szembe velük.)

Ebből megértettem, hogy Péntekem valamikor a vadak közt lehetett, akik a sziget nyugaton fekvő részein partra szálltak. Azok is éppen úgy emberevés céljából kerültek ide, mint ahogy őt is ezért hozták ellenségei. Valamivel később, mikor volt annyi bátorságom, hogy az említett helyre vezessem, mindent pontosan megmutatott nekem. Elmondta, hogy ő is részt vett egy lakomán, amikor tizenkét férfit, két asszonyt és egy gyereket fogyasztottak el. A tizenkettőt nem szóval fejezte ki, hanem ugyanannyi kavicsot rakott ki sorba, és mondta, hogy számoljam meg.

Ezt azért mondtam el, mert bevezetője annak, ami következik. Beszélgetésünk után megkérdeztem tőle, milyen messze van szigetünk az ő partjuktól, és vajon a tengeren sok kenu vész-e el? Ő erre tiltakozott, hogy soha egy csónakot sem vesztettek. Megtudtam, hogy mihelyt kijutnak a nyílt tengerre, ott bekerülnek egy áramlatba, melynek az iránya más reggel és más délután. Hasonló az eset a széllel is. Először azt hittem, hogy a dagályt és az apályt nevezik így. Később azonban megértettem, hogy egy hatalmas áramlásról van szó, az Orinoco tengerbe torkolló víztömegéről, melynek közelében fekszik szigetünk. Tehát az a sziget, amelyet nyugatra és északnyugatra láttam, a nagy Trinidad-sziget, a folyó torkolatának északi részén.

Ezernyi kérdést intéztem Péntekhez. Szerettem volna megtudni mindent a földről, lakóiról, a tengerről, a partról és a szomszédos nemzetekről. Ő mindent az elképzelhető legnagyobb őszinteséggel tárt fel előttem. Próbáltam faggatni, milyen néptörzsek nevét tudja, de csupán a karibokat volt képes megnevezni. Ebből megértettem, hogy hazáját térképünkön a Karib-tenger partján kell keresni, mely az Orinoco torkolatától Guyanáig nyúlik, majd tovább terjed Santa Martaig. Péntek elmondta még nekem, hogy a hold útjának irányában, tehát azon a tájon, ahol a hold lenyugszik, kezdődik a fehér emberek hazája. Hasonlítanak hozzám, szakálluk van, mondta, és közben nagy pofaszakállamra mutatott, amiről már beszéltem. Ezek bizony sok férfit megöltek, állította. Mindjárt tudtam, hogy a spanyolokról van szó, akiknek kegyetlenségét nemzedékeken át emlegették.

Megkérdeztem, hogy szabadulhatunk meg a szigetről, s hogy kerülhetnénk fehér emberek közé. Erre így felelt:

– Igen, igen, elmehetni két csónakkal.

Nem értettem, mire gondol, és mit akar a két csónakkal. Végre nagy kínnal-bajjal rájöttem, hogy egy csónakra gondol csupán, amely azonban akkora, mint két másik. Pénteknek ez a kijelentése nagyon felélénkített. Ettől kezdve megint fellobogott bennem a remény, hogy talán alkalom kínálkozik egyszer a menekülésre, és ez a szegény vadember segítségemre lehet.

Mikor Péntek és én már bensőbb ismeretségbe kerültünk egymással, és csaknem mindent megértett, amit mondtam neki, és anyanyelvemet, ha darabosan is, de elég jól beszélte, megismertettem saját történetemmel. Azt is elmondtam neki részletesen, hogy éltem, mielőtt ide kerültem a szigetre, mennyi időt töltöttem itt, és hogyan rendezkedtem be. Bepillantást engedtem a lőpor, a golyó és a puska titkaiba, és megtanítottam lőni. Megajándékoztam egy késsel, amelyben nagy örömét lelte. Övet is készítettem neki, megfelelő fityegőkkel, hogy bármit ráakaszthasson. A zsinórra kard helyett baltát kötött, melynek nemcsak a harcban, hanem számos munkában is hasznát veheti.

Leírtam neki Európa országait, különösen hazámat. Elmondtam, hogy élünk, hogy viselkedünk egymással szemben, hogy kereskedünk hajóinkon a világ minden részével. Részletesen beszámoltam a hajótörésről, mely partra vetett, és amennyire lehetséges, a helyet is megjelöltem. Magát a roncsot azonban azóta teljesen darabokra törte és elsodorta a tenger. Megmutattam csónakunk romjait is, melyet menekülés közben vesztettünk el, és amelyet egymagam képtelen voltam megmozdítani. Most már csaknem szétmállott.

Péntek hosszú ideig némán bámulta a csónakot, és egy szót sem szólt. Megkérdeztem, mit tanulmányoz rajta. Erre azt felelte:

– Én látni ilyen csónakot jönni népemhez.

Jó ideig nem értettem, mit akar mondani. Végül némi firtatás után kiderült, hogy egyszer egy ilyen csónak vetődött hazájukba. Mint mondta, vihar sodorta a partra. Képzeletemben rögtön megjelent egy európai hajó, mely szétzúzódott a zátonyokon, és láttam, hogyan dobálja a víz a csónakot. De hirtelenében elmulasztottam megkérdezni, hogy vajon emberek voltak-e a csónakban. Csupán a jármű alakja iránt érdeklődtem.

Péntek elég jól leírta a csónakot. Még jobban megértettem, mikor némi melegséggel hozzátette:

– Megmentettük fehér embereket fulladástól.

Izgatottan kérdeztem tőle, hogy a csónakban voltak-e fehér emberek, hogy az ő kifejezését használjam.

– Igen – mondta –, csónak teli fehér emberrel.

Megkérdeztem, hányan voltak. Ujján mutatta meg, hogy tizenheten. Aztán azt kérdeztem, hogy mi lett belőlük. Erre azt felelte:

– Élni, népemnél lakni.

Erre új gondolat született agyamban. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy azokról az emberekről lehet szó, akik a szigetemhez sodort spanyol hajóroncsról menekültek meg. Mikor már bizonyosak lehettek afelől, hogy hajójuk sziklába ütközött, és ők menthetetlenül elvesztek, nyilván csónakba ültek, és a vadaknál szállottak partra. Ezután teljes részletességgel kívántam tudni, mi lett belőlük. Péntek erősítgette, hogy még élnek. Körülbelül négy éve lakhatnak ott. A vadak szabadon bocsátották őket, sőt ennivalót is adtak nekik. Megkérdeztem, miképpen lehetséges, hogy senkit sem gyilkoltak le vagy ettek meg közülük. Azt felelte:

– Nem, testvért csinálni velük.

Ezt én úgy értettem, hogy szövetséget kötöttek. Ő pedig hozzátette:

– Csak akkor enni embereket, ha háborúban elfogni.

Tehát csak akkor eszik meg az embert, ha háborúznak a törzsek, és hadifoglyot ejtenek.

Egyszer, már jóval beszélgetésünk után, a sziget keleti oldalán járkáltunk. Felmásztunk a dombra, ahonnan valamikor egy tiszta napon felfedeztem a szárazföldet, vagyis Amerika körvonalait. Péntek, mivel az idő szintén tiszta volt, komoly elmélyedéssel figyelt a távolba. Egyszer csak ugrálni és táncolni kezdett meglepetésében. Hangosan kiabált, mert éppen akkor nem voltam a közelében. Megkérdeztem, minek örül.

– Ó, boldogság! Ó, öröm! – kiáltotta. – Látni az országom, látni a népem.

Arcát elárasztotta a boldogság, szeme sugárzott a vágytól, mintha újra népe közé kívánkozna. Megfigyelése nyomán a gondolatok egész raja kezdett zsongani bennem. Valamivel nyugtalanabb voltam Péntek miatt, mint eddig. Úgy éreztem, hogy abban az esetben, ha visszakerülne népéhez, nemcsak tanításomat felejtené el, hanem a hűség is kihalna belőle. Lehetséges, hogy honfitársainak mindent elmondana rólam. Talán századmagával térne vissza, hogy lakomát csapjanak belőlem.

És talán éppen olyan jókedve lenne, mint akkor, amikor a hadifoglyokat fogyasztják.

Később megbántam gondolataimat. Mert kiderült, hogy igen megbántottam velük ezt a becsületes teremtést. A féltékeny gyanú azonban feltámadt bennem, és néhány hétig fogva tartott. Sokkal óvatosabb voltam, és nem mutattam iránta annyi barátságot, mint azelőtt. Kiderült, hogy nem cselekedtem helyesen. Ez a derék, hálás teremtés távol állott minden gyanúsítástól. Később alkalmam volt erről bizonyosságot szerezni.

Gyanakvásom idején minden alkalmat kihasználtam, hogy titkos gondolatait leleplezzem. De mindig azt kellett tapasztalnom, hogy tökéletesen becsületes és ártatlan. Semmit sem találtam, ami gyanúmat táplálhatta volna. Tehát nyugtalanságom eltűnt, és ismét a régi bizalmat éreztem iránta. Közben annyira vigyáztam minden mozdulatomra, hogy bizalmatlanságomat észre se vette. Tehát nem tételezhető fel, hogy félrevezetett.

Egyszer ismét a domb felé sétáltunk. A tenger fölött párás volt a levegő, úgyhogy nem látszott a szárazföld partja. Magamhoz hívtam, és így szóltam hozzá:

– Péntek, nem vágyakozol a hazádba, népedhez?

– Igen, – felelte –, nagyon örülni lenni népemnél.

– Mit csinálnál ott? – folytattam. – Ismét vaddá válnál, emberhúst ennél, és ruhátlanul járnál, mint azelőtt?

Zavartan nézegetett, és fejét rázva szólt:

– Nem, Péntek azt mondani, hogy jónak lenni, megtanítani őket gabonakenyeret enni, kecskehúst enni, tejet inni, nem enni embert.

– De hisz akkor megölnének téged.

Egy ideig töprengett, aztán megszólalt:

– Nem, nem, ők engem nem megölni, ők akarni megtanulni szeretet.

Bizonyára azt gondolta, hogy hajlamosak lennének az emberszeretet megtanulására. Azt is hozzátette, hogy nagyon sokat tanultak a szakállas emberektől, akik csónakban jöttek. Erre megkérdeztem, hogy visszamenne-e hazájába. Elmosolyodott, és azt felelte, hogy nem tud olyan messzire úszni. Készítenék neki egy kenut, mondtam. Azt felelte, hogy csak ha én is vele tartok.

– Én megyek! – feleltem – de ha megérkezem, biztosan megesznek.

– Nem, nem – mondta –, én tenni, hogy ők meg nem enni, én tenni, hogy nagyon szeretni.

Ezzel azt akarta nyilván mondani, hogy beszámol majd ellenségeinek megöléséről és életének megmentéséről. Emiatt fognak társai megszeretni. Aztán úgy-ahogy elmondta, milyen barátságosak voltak a tizenhét fehér emberhez, vagy szakállas emberekhez, ahogy hívta őket, mikor hajótöröttként kerültek hozzájuk a partra.

Bevallom, ettől az időtől kezdve újra nagy kedvem támadt megkockáztatni az átkelést. Vajon szövetségre léphetnék a szakállas emberekkel, akik kétségkívül spanyolok és portugálok lehettek? Ez vitán felül állt. Akkor pedig módot találhatunk arra, hogy elmeneküljünk, feltéve, ha már szárazföldön vagyunk, és egymásban jó társaságot fedeztünk fel. Mindenesetre onnan már sokkal könnyebb a menekülés társaságban, mint innen egyedül – egy negyven mérföld távolságra levő szigetről.

Tehát néhány nap múlva ismét munkába vettem Pénteket, és beszélgetés közben elmondtam, adnék neki egy csónakot, azzal hazamehet népéhez. Ugyanakkor megmutattam neki csónakomat, melyet a sziget másik oldalán tartottam, s miután kimertem belőle a vizet (mert mindig víz alatt tartottam), parthoz vontam, megmutattam neki, és mindketten beszálltunk. Kiderült, hogy kitűnően kezeli, és éppen olyan gyorsan tudna hajózni vele, mint magam. Tehát így szóltam hozzá:

– No, Péntek, átmegyünk-e a te népedhez?

Erre nagyon bután nézett rám. Lehet, hogy a csónakot találta túlságosan kicsinek. Megmondtam neki, hogy van nagyobb is. Másnap el is mentünk arra a helyre, ahol a nagy csónakot tartottam. Ez volt az, amelyiket nem tudtam vízre bocsátani. Kijelentette, ez elég nagy. De kiderült, hogy mivel már huszonkét vagy huszonhárom éve feküdt, a nap kiszárította, és fája elkorhadt. Péntek bólogatott, hogy ilyen csónak nagyon jó lenne, és „sok ital, étel, kenyér” férne belé.