Tizennegyedik fejezet
Megvalósult álom

 

Szerzeményem biztonságban volt a parton. Visszatértem tehát csónakomhoz, és evezőmmel előbbi kikötőjébe kormányoztam. Aztán elindultam első házam felé, ahol mindent rendben találtam.

Kipihentem magam, hogy folytassam régi életemet. Elvégeztem szokott munkáimat.

Életem a rendes kerékvágásban haladt. Éppen csak éberebb voltam a szokottnál; gyakran ki-kinéztem, de nem mentem el annyit hazulról. Ha elfogott a vágy, hogy szabadon mozogjak, a sziget keleti részén barangoltam, ahol majdnem bizonyosra vehettem, hogy a vadak nem lepnek meg. Itt nem kellett olyan óvatosan járkálnom, nem vittem magammal annyi lőport, mint a másik útra szoktam. Majdnem két évig éltem így.

De szerencsétlen fejem, mely csak arra való volt, hogy egész életem nyomorulttá tegye, megint tervektől zsongott. Folyton azzal foglalkoztam, hogy szabadulhatnék a szigetről. Újra el akartam látogatni a roncshoz, bár a józan ész azt súgta, nincs ott semmi, amiért az utat érdemes volna megkockáztatni. Néha erre, néha meg amarra akartam elkóborolni. Azt hiszem, ha a Szalehből hozott csónakom kéznél van, már régen kereket oldottam volna. Intő példaként ugyan előttem állt számos eddigi szerencsétlenségem, de rossz természetem olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem tudtam kibékülni helyzetemmel. Folyton azt hánytam-vetettem magamban, miképpen menekülhetnék meg erről a helyről. Talán nem árt, ha elmondok egyet-mást szabadulási terveimből.

Mindenki azt gondolhatná felőlem, hogy ezek után visszavonultam váramba, biztonságba helyeztem a csónakot, és nagyjából úgy folytattam életemet, ahogy eddig. Vagyonom jelentékenyen megnövekedett, de azért gazdagabb mégsem lettem. Ugyanis kincsemet éppúgy semmire sem tudtam használni, mint Peru indiánjai a spanyolok bejövetele előtt.

Egyszer egy esős májusi éjszaka, hajótörésem után huszonnégy esztendővel, éppen ágyamban feküdtem. Ébren voltam, jó egészségnek örvendtem, sem betegség, sem rosszkedv nem kínzott, testem-lelkem nem volt más feltételek közt, mint egyébként. Mégsem szállt szememre álom, még egy pillanatra sem.

Lehetetlen lejegyezni a tömérdek gondolatot, mely akkor éjszaka emlékezetemben átrohant. Sűrítve végigéltem életemet, egészen addig, míg a szigetre kerültem, és itteni tartózkodásom éveit. Összehasonlítottam első magányos éveim boldogságát azzal a nyugtalansággal, mely a homokban látott lábnyom óta gyötört. Azzal tisztában voltam, hogy a vadak azelőtt is gyakran fölkeresték a szigetet. Sőt, talán több százan is partra szálltak. Viszont én mindaddig nem tudtam a dologról, tehát félelem sem volt bennem. Nyugodt voltam, bár a veszély ugyanúgy fenyegetett. Elgondoltam, milyen jó, ha az ember nem látja előre a dolgokat.

Aztán gondolataim a vadak természetével foglalkoztak. Miképpen lehetséges, hogy ilyen teremtmények is vannak a világon? Milyen messze van földjük, ahonnan elindultak? Miért távoznak időnként olyan messze otthonuktól? Miféle csónakjaik vannak? S miért ne fordíthatnék egyet a dolgon, és miért ne juthatnék el hozzájuk, mint ahogy ők eljutottak hozzám?

Természetesen legjobban az a gondolat kínzott, amikor elképzeltem közöttük sorsomat. Mi lenne belőlem, ha kezük közé kerülnék? Vagy hogy menekülnék el, ha megtámadnának? És már akkor milyen veszély fenyegetne, amikor megközelítem a partot? És ha nem esnék a kezükbe, hogy gondoskodnék magamról? Merre venném utamat?

Pillanatnyi helyzetemet a halálnál is nyomorúságosabbnak tartottam. Viszont, ha elérem a szárazföld partját, ott is menedékre lelhetek, és haladhatok a part közelében, mint Afrikában tettem. Esetleg lakott hely is eshet utamba, ahol segítséget találok. Legrosszabb esetben pedig meghalok, és vége nyomorúságomnak. Ilyen hatással volt rám a rossz hangulat, az aggodalom – és az a csalódás, mely a hajóroncs fedélzetén ért. Mert akkor képzeletemben már egész közel voltam ahhoz, hogy beszélhessek valakivel. Éppen ezért képtelen voltam másra gondolni, mint arra, ami vágyaimat foglalkoztatta. Át akartam jutni a szárazföldre.

Legalább már két órája feküdtem gondolataimba merülve. Vérem hevesen keringett ereimben, mintha lázam lett volna. De a természet végül egészséges alvásról gondoskodott. És akkor azt álmodtam, hogy reggel szokásomhoz híven kimegyek váramból, s a parton hirtelen két csónakot és tizenegy vadembert pillantok meg. Éppen kikötnek, és egy másik vadat hoznak magukkal. Bizonyára meg akarják ölni, hogy megegyék. A fogoly hirtelen félreugrik, és rohanva menekül. Aztán – álmomban – berohan az erődítményem előtti ligetbe, hogy elrejtőzzön. Én látom, hogy egyedül van, de arról nem veszek tudomást, hogy a többiek üldözik. Odamegyek hozzá, mosolygok és bátorítom. Ő letérdel előttem, mintha kérne, hogy segítsek rajta. Megmutatom neki létrámat. Erre felmászik rajta. Beviszem a barlangomba, ahol társammá fogadom. Magamban pedig ezt gondolom: „Most végre megkockáztathatom a szárazföldi utat, ez a fickó lesz a matrózom, megmutatja, mit tegyek, hová menjek eleségért, és hová ne menjek, ha veszély környékez.”

Ekkor felébredtem. Az álomképek hatása alatt teli voltam reménnyel. Annál nagyobb volt a csalódás, melyet eszmélésem után éreztem. Rájöttem, hogy az egész csak a képzelet játéka volt, és ez igen lehangolt.

Egy következtetést mégis leszűrtem álmomból: „nem menekülhetek másként, csak ha szerzek magamnak egy vadembert”. Mégpedig lehetőség szerint foglyot, akit arra ítéltek, hogy elfogyasztják, és éppen azért hozták szigetemre. Volt azonban a dologban egy bökkenő: egyetlen mód van arra, hogy tervemet végrehajtsam: ha megölöm az egész karavánt. Nemcsak vállalkozásom merészsége riasztott vissza a kísérlettől, de lelkiismereti kételyek is gyötörtek. Szívem remegett, hogy saját szabadulásomért ennyi vért kell ontani. Végül azonban sok, önmagammal folytatott vita után győzött bennem a szabadulás vágya. Elhatároztam, hacsak egy mód van rá, szerzek egy rabot, kerüljön akármibe.

Először terveket szövögettem, de nem tudtam zöldágra vergődni. Egyik eszköz sem bizonyult célravezetőnek. Tehát elhatároztam, megvárom, míg a szigetre jönnek, megfigyelem viselkedésüket, a többit pedig a véletlenre bízom. S akkor majd úgy fogok cselekedni, ahogy az alkalom diktálja.

Elhatározásomnak megfelelően szinte naponta felderítő utakat végeztem, annyit, hogy szinte már meg is untam. Mert közben eltelt másfél esztendő. Én az idő legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy kimentem a sziget nyugati végére és délnyugati sarkába. Ott a csónakokat lestem, de egy se mutatkozott. Elkedvetlenedtem, és rengeteget bosszankodtam, ám ennek ellenére sem csökkent bennem a vágyakozás. Sőt, talán még jobban gyötört. Most már attól sem féltem, hogy a vadak megláthatnak, annyira szerettem volna én látni őket. Sokszor abban az ábrándban ringattam magam, hogy nem is egy, hanem két vagy három vadat teszek akaratom eszközévé, és el tudom érni náluk, hogy soha ellenem ne forduljanak. Sokáig dédelgettem magamban ezt a gondolatot. De nem történt semmi sem. Képzelődésem szétfoszlott, mert a vadak nem akartak mutatkozni.

Körülbelül már másfél éve szövögettem terveimet. S egy reggel nagy meglepetésemre észrevettem, hogy nem kevesebb, mint öt kenu van egymás mellett a sziget partján, viszont az embereket sehol sem látom. Nagy számuk miatt minden tervem egyszerre füstbe ment. Mivel négyen vagy hatan szoktak egy csónakban ülni, vagy néha még többen is, el sem tudtam képzelni, mitévő legyek. Egymagam álltam szemben húsz vagy harminc emberrel. Zavartan és nyugtalanul várakoztam váramban.

Közben természetesen felkészültem a védelemre, ha bármi történnék. Jó darabig várakoztam, és figyeltem, nem hallok-e zajt. Végre elfogyott a türelmem. Puskámat lettem a létra lábához és felmásztam a domb tetejére, mint rendesen. De úgy helyezkedtem el, hogy fejem ne emelkedjék a domb fölé, nehogy észrevegyenek. Távcsövem segítségével megszámoltam, hogy legalább harmincan vannak. Láttam, hogy tüzet gyújtanak, és főznek valamit. Hogy mit ettek, nem tudom. Közben valamennyien táncoltak. Harcias taglejtésekkel a tűz körül ugrándoztak.

Miközben távcsövemen keresztül figyeltem őket, észrevettem, hogy két nyomorúságos teremtést rángatnak elő a csónak mélyéről. Úgy látszik, eddig ott fekhettek. Tehát ők lesznek a mészárlás áldozatai. Az egyik tüstént lebukott. Azt hiszem, bunkóval üthették agyon, mert így szokták. Ketten vagy hárman azonnal hozzáláttak, hogy a főzéshez feldarabolják. Ezalatt a másik rab mellettük állt, és várta, míg reá kerül a sor.

Ebben a pillanatban szegény nyomorult megérezte, hogy nem figyelnek rá. A kötelékek sem voltak rajta. Hihetetlen gyorsasággal rohanni kezdett a parton. Egyenesen felém. Illetőleg a partnak azon szakasza felé, ahol lakóhelyem állt. Be kell vallanom, szörnyen megijedtem, mikor közeledni láttam. Különösen, mikor úgy tetszett, hogy az egész banda üldözi. Vártam ugyan, hogy valóra válik álmom, és ligetemben keres menedéket. Arról azonban az álom nem kezeskedett, hogy a többi vad ide nem követi, és nem találják meg nálam. Mégis a helyemen maradtam. Gondolataimat valahogy rendbe szedtem, mert láttam, hogy csak hárman vannak a nyomában. És még nagyobb erőt öntött belém az, hogy a menekülő sokkal gyorsabban futott, mint üldözői. Tehát ha félóráig fut, megszabadul tőlük. Köztük és erdőm között volt a folyó, melyet elbeszélésem első részében többször említettem. Annak idején itt raktam le az öbölben a hajóról megmentett rakományt. Világos, hogy szegény nyomorult vagy átússza a folyót, vagy pedig elfogják. De mikor a menekülő a partot elérte, pillanatig sem habozott, belevetette magát a vízbe, noha éppen dagály volt. Körülbelül harminc karcsapással átúszta, majd kimászott a partra, és hallatlan gyorsasággal tovább futott.

Mikor három üldözője a folyóhoz ért, kiderült, hogy közülük csak kettő tud úszni, a harmadik azonban nem. Megállt a túlsó parton, és egy ideig társait figyelte. Majd lomhán visszafelé baktatott. Ezt a saját szempontjából okosan is tette. Megfigyeltem, hogy a két üldözőnek legalább kétszer annyi időbe kerül a folyó átúszása, mint a menekülőnek.

Nagy erővel, szinte ellenállhatatlanul ragadott meg a gondolat, hogy eljött a rég várt pillanat: most szerezhetek magamnak társat vagy segítőt. Valósággal a végzet parancsa, hogy segítsek a szerencsétlenen. Rögtön lerohantam a létrán, felkaptam két puskámat, melyeket már az előbb a létra lábához támasztottam. Aztán ugyanolyan gyorsan a domb tetejére hágtam, és elindultam a tengerpart felé.

Csak nagyon rövid utat kellett megtennem, azt is dombról lefelé. Így az üldözők és a menekülő közé kerültem. Hangosan a szökevény után kiáltottam, ő visszanézett, és az első pillanatban bizonyára ugyanúgy rettegett tőlem, mint üldözőitől. Én kezemmel integettem, hogy jöjjön vissza. Ugyanakkor lassan közeledtem az üldözők felé. Hirtelen az első előtt termettem, és puskám tusával leütöttem. Óvakodtam tüzelni, nehogy a többiek meghallják. Igaz ugyan, hogy ilyen távolságból elég keveset hallottak volna, és mivel a lőporfüst sem látható, aligha tudták volna mire magyarázni a zajt.

Mikor az elsőt leütöttem, társa megtorpant. Úgy látszik, ő is megijedt. Én feléje indultam. De mikor közelebb jutottam hozzá, észrevettem, hogy nyílvesszőt tart kezében, amelyet éppen íjára készül illeszteni, hogy lelőjön. Így kénytelen voltam puskámat használni. Első lövésre leterítettem. Szegény menekülő látta, hogy mindkét ellenségét elpusztítottam. Ámde annyira megrémült puskám zajától, hogy a lába is földbe gyökerezett. Nem mozdult sem hátra, sem előre. Mégis inkább azt a benyomást keltette, hogy távolodni akar, és nem közeledni. Újra rákiáltottam, és jelekkel igyekeztem értésére adni, hogy jöjjön. Meg is indult, de újra megállt, majd ismét tett néhány lépést, azután ismét megállt. Láttam, egész testében remeg, mintha máris rabságba esett volna, vagy mintha őt is a halál várná, akárcsak két ellenségét.

Újra intettem neki, hogy jöjjön. Próbáltam jelekkel értésére adni, hogy nincs oka félni. Egyre közelebb jött, de minden tíz lépés után letérdelt. Ezzel fejezte ki háláját azért, hogy megmentettem az életét. Rámosolyogtam, barátságos arcot öltöttem, és tovább integettem. Végül egészen mellettem állt. Ekkor újra letérdelt, megcsókolta, majd homlokával érintette a földet, lábam megfogta, és a saját fejére illesztette. Úgy látszik, ez annak a jele volt, hogy örökre rabszolgámnak tekinti magát. Én magamhoz emeltem, és amennyire lehetett, igyekeztem bátorságot önteni belé.

De új tennivalók vártak rám. Tudniillik közben észrevettem, hogy a leütött vad nem halt meg, csupán elkábult az ütéstől. Most kezdett magához térni. Rámutattam, hogy védencemet figyelmeztessem: üldözője még nem halt meg. Néhány szót mondott erre, melyeket nem értettem ugyan, mégis nagyon örültem nekik. Mert ezek voltak az első emberi hangok, melyeket huszonöt éve hallottam!

De nem sok időm volt arra, hogy most ezen elmélkedjem. A leütött vad már annyira magához tért, hogy felült a földön. Észrevettem, hogy az én emberem remegni kezd. Erre én másik puskámra mutattam, mintha le akarnám lőni. Vademberem, mert ezentúl így nevezem, most kérő mozdulatot tett. Megértettem, hogy kardomat szeretné, mely hüvely nélkül lógott övemen. Teljesítettem kívánságát. Mihelyt kezében volt a fegyver, ellenségére rohant, és egyetlen csapással leütötte fejét. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen jól bánik egy számára nyilván idegen fegyverrel. Később megtudtam, hogy ők is csinálnak fakardokat, amelyek olyan élesek és súlyosak, hogy leüthetik velük bárkinek a fejét.

Vadam most már a győzelem boldog mosolyával közeledett felém, és visszaadta a kardot. Lábam elé helyezte taglejtések közepette – melyeket nem nagyon értettem – a megölt ember koponyájával együtt.

Látszott rajta, hogy egészen lenyűgözi a kíváncsiság: hogy voltam képes megölni a másik indiánt olyan messziről. Rámutatott a hullára, és jelekkel kérte, hadd mehessen oda. Intettem neki, hogy csak menjen. Mikor odaért, elképedve állt a holttest mellett. Előbb egyik oldalát vizsgálta meg, majd mikor megfordította, a másikat. A golyó által ütött sebet nézte, mely éppen a mell közepén tátongott. Nem folyt el sok vére. Úgy látszik, befelé vérzett el, mert már teljesen halott volt. Vadam felvette az íjat és a nyilat, és visszajött hozzám. Én útnak indultam, és intettem neki, hogy kövessen. Igyekeztem értésére adni, hogy mások is jöhetnek.

Erre ő jelekkel magyarázni kezdte, hogy szeretné eltemetni ellenségeit. Nyilván azért, hogy követői nyomokra ne bukkanjanak. Én szintén jelekkel beleegyezésemet adtam. Azonnal munkához látott, és pár perc alatt jó kis gödröt kapart kezével a homokba, mely elég nagy volt, hogy egy embert beletemessenek. Belévonszolta a tetemet, és földet hányt rá. Így cselekedett a másikkal is. Azt hiszem, az egész művelet nem vett negyedóránál hosszabb időt igénybe.

Újra intettem neki, hogy kövessen. Nem váramba vittem, hanem barlangomba, a sziget túlsó felére. A barlangban ennivalót és egy fürt szőlőt adtam neki, egy korsó vizet tettem eléje. Úgy láttam, alaposan megszomjazott a nagy rohanás után. Mikor így felfrissült, jeleztem neki, hogy most már lefekhet. Egy helyre mutattam, ahol a rizsszalma alom takaróval volt beterítve. Magam is nemegyszer aludtam rajta. Szegény teremtés azonnal lefeküdt és elaludt.

Megállapítottam, hogy meglehetősen jóképű, csinos fickó, tartása egyenes, lába erős, de nem túlságosan vastag. Magas volt és arányos alkatú. Úgy gondoltam, huszonhat éves lehet. Arca igen jó benyomást keltett, nem vadságot, inkább biztonságot tükrözött, és volt benne valami férfias. Sőt, ha mosolygott, kedvességet és finomságot is fel lehetett fedezni arcán. Fekete, hosszú haja nem göndörödött gyapjasan, hanem simán lógott. Homloka magasan domborodott, élénk szeméből pedig okosság sugárzott. Bőre színét nem feketének, inkább cserzett barnának láttam. Arca kerek és telt volt, orra kicsiny, de nem lapos. Keskeny rajzú szája mögül elefántcsontfehér fogak villantak elő.

Fél óra hosszat feküdt, de inkább csak szundított, mint aludt. Hirtelen felkelt, és kijött a barlangból hozzám. Én közben ugyanis éppen kecskéimet fejtem a közeli karámban. Mikor észrevett, hozzám futott, homlokát ismét földre hajtotta, és akárcsak az előbb, újra fejére illesztette lábamat. Ezután minden elképzelhető jellel igyekezett értésemre adni, hogy szolgámnak tekinti magát, amíg él. Túlnyomórészt megértettem, hogy mit akar kifejezni. Jeleztem, hogy meg vagyok elégedve.

Nemsokára beszélni kezdtem hozzá, és tanítgattam, hogy ő is beszéljen. Legelőször azt igyekeztem megértetni vele, hogy neve Péntek. Mert péntek volt az a nap, amikor megmentettem. Hadd maradjon meg a nevében ennek az időnek emléke. Ugyancsak megtanítottam a Robinson névre, és megértettem vele, hogy ez az én nevem. Megtanulta az „igen” és „nem” szavakat, és azt is, hogy mit jelentenek. Majd agyagbögréből tejjel kínáltam meg. Én is ittam belőle szeme láttára, miközben megmártogattam kenyeremet a tejben. Neki is kezébe nyomtam egy darabot, hogy ugyanúgy cselekedjék. Hamarosan meg is tette, és jelezte, hogy ízlik.

Egész éjjel vele maradtam. De mikor nappal lett, intettem neki, hogy kövessen. Értésére adtam, hogy ruhát kap. Ennek szemlátomást megörült, mert teljesen meztelen volt. Mikor elmentünk a mellett a hely mellett, ahol a két embert eltemette, ujjával rámutatott a halmokra. Előző nap ugyanis mindkettőt jelekkel látta el, amelyekről később rájuk találhat. Aztán gesztikulálni kezdett, hogy ássuk ki, és együk meg a holttesteket.

Erre én nagyon haragos arcot vágtam, kifejezve, hogy mennyire borzadok a gondolattól. Intettem kezemmel, hogy azonnal jöjjön. Engedelmesen követett. Fölvezettem a domb tetejére. Ott körülnéztünk, hogy eltávoztak-e ellenségei. Elővettem látcsövemet, és aprólékosan megvizsgáltam táborhelyüket a parton, de sem ők, sem a csónakok nem voltak sehol. Bizonyosra vehettem, hogy eltávoztak. Úgy látszik, két társukat nem is keresték.

De én nem elégedtem meg felderítésem eredményével. Most már bátrabb voltam, és ennek következtében kíváncsibb is. Magammal vittem Pénteket, kezébe adtam kardomat; ő meg hátára vette az íjat és puskámat, míg én kettőt tartottam magamnál. Így értünk a bennszülöttek táborhelyére. Nagyon szerettem volna valami közelebbit megtudni róluk.

A helyszínen ereimben megfagyott a vér, szívem pedig szinte megállt a szörnyű látványtól. Az elénk táruló kép valósággal megdermesztett, de Péntekre nem tett különösebb benyomást. A földet szanaszét emberi csontok borították, melyekre rászáradt a vér. Itt is, ott is félig megrágott, szétmarcangolt és megpörkölt húsdarabok hevertek. Minden arról a győzelmi ünnepről beszélt, melyet a vadak ellenségeik pusztulásának örömére ültek. Három koponyát, öt kezet és négy vagy öt sípcsontot láttam szerteszét a földön.

Péntek megértette kíváncsiságomat, és jelekkel fejezte ki, hogy négy foglyot hoztak át lakmározás céljából. Hármat meg is ettek, ő pedig – itt magára mutatott – a negyedik lett volna. Azt is megtudtam, hogy nagy csata volt az ellenség és az ő törzse között. Továbbá, hogy amazok nagyon sok foglyot ejtettek. Mind a két társaság különböző helyekre vitte a foglyokat, hogy megegyék őket, akárcsak ezeket a nyomorultakat.

Péntekkel mindent összeszedettem: a koponyákat, a csontokat, a húsmaradványokat. Mikor együtt voltak, halomban, máglyát rakattam, és mindent hamuvá égettem. Láttam, hogy Pénteknek egy-egy jobb húsdarab láttára korog a gyomra. Én azonban annyira kimutattam irtózásomat, hogy étvágyát nem merte elárulni. Ugyanis jelekkel megértettem vele, hogy megölöm, ha bele mer kóstolni a húsba.

Munkánk végeztével erődömbe mentünk. Ott hozzáláttam Péntek felruházásához. Mindenekelőtt adtam neki egy vászonnadrágot, mely a hajdani ágyúmester ládájából került elő. A spanyol hajóronccsal kapcsolatban már megemlékeztem erről. Egy kis igazítás után egészen jól állott rajta. Aztán kecskebőrből mellényt tákoltam össze neki. Tűrhetően sikerült, mert időközben eléggé belejöttem a szabómesterségbe. Elláttam egy nyúlbőrből készült, nagyon kényelmes és elég csinos sapkával is. Egyelőre tehát tűrhetően felruháztam. Ő pedig oda volt az örömtől, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint gazdája. Eleinte ügyetlenül csetlett-botlott új öltönyében. A nadrágviselés szokatlan volt neki, a mellény pedig dörzsölte a vállát és hónalját. Miután egy kicsit tágítottam rajta ott, ahol feldörzsölte, egészen jól tudta használni.

Másnap, miután kunyhómba mentem vele, azon kezdtem tanakodni, hol szállásoljam el. Hogy ő is jól érezze magát, és nekem se legyen utamba, egy kis sátrat emeltem neki a két erődítmény közti térségben, a másodikon belül, de az elsőn kívül. Mivel ide nyílt a barlang külső bejárata, ajtófélfával láttam el, és egy befelé nyíló ajtót is szereltem rá. Éjszakára eltorlaszoltam, és a létrát is magam után húztam. Péntek tehát nem jöhetett át a legbelső falon. Legfeljebb átmászhatott volna. De az ilyesmi akkora lármával jár, hogy mindenképpen fel kell ébrednem. Ugyanis első falam fölé most már hosszú rudakból tetőt emeltem, amely befödte az egész sátrat, és a domboldalhoz támaszkodott. Azon a helyen, ahol a létra segítségével szoktam ki-be közlekedni, csapóajtófélét szereltem fel. Ha valaki kívülről próbálkozott bejönni, aligha sikerült neki, mert az ajtó leesett, és nagy zajt csapott. A fegyvereket este elvettem Péntektől, és lakosztályomban helyeztem el.

De elővigyázatosságomra semmi szükség nem volt. Mondhatom, hogy soha senkinek nem volt még hűségesebb, ragaszkodóbb társa, mint nekem. Semmi alattomosságot, makacsságot vagy rosszindulatot nem fedeztem fel benne. Mindenben tökéletesen engedelmeskedett. Úgy ragaszkodott hozzám, mint gyermek az apjához. Gondolom, ha alkalom kínálkozik, életét is kész lett volna feláldozni, hogy megmentsen. Erről sok minden meggyőzött, és rájöttem, hogy részéről semmi veszély nem fenyeget.

Új társammal tehát nagyon meg voltam elégedve. Sok örömöm telt benne, és elhatároztam, hogy mindenre megtanítom, amivel hasznomra és segítségemre lehet. Elsősorban szerettem volna elérni, hogy megértse, ha szólok hozzá. Mondhatom, tehetségesebb tanítványt nem is kívánhattam volna. Mindig nagyon vidám és szorgalmas volt. Már az is örömmel töltötte el, ha megértett, vagy meg tudta magát értetni velem. Tehát nagyon kellemesen lehetett társalogni vele. Most már kezdett az életem olyan könnyűvé válni, hogy nem bántam volna, ha akár örökre itt kell maradnom. Csak a vadaktól ne kellett volna tartanom!