Kilencedik fejezet
Csónakkészítés

 

Legelőször a földet kellett előkészítenem, mert most már közel három hold bevetésére való gabonám volt. Előbb azonban legalább egy hétig dolgoztam egy ásón. Mikor elkészültem vele, elszomorított, hogy milyen súlyos, és hogy megnehezíti a munkát. Mégis dologhoz láttam vele, utána pedig két sík földdarabba elvetettem a magot, olyan közel a házamhoz, amennyire csak lehetséges. Majd kerítéssel vettem körül a földemet, mégpedig az előbb említett, gyorsan növő fahusángokból. Tudtam, hogy egy éven belül földemet élősövény fogja keríteni, melyet csak ritkán kell javítani. Munkám körülbelül három hónapig is elhúzódott, mert a nedves évszakra esett, amikor gyakran nem mehettem ki. Otthon – miközben kint zuhogott – egyéb munkáimat végeztem.

Közben azzal szórakoztam, hogy papagájommal beszélgettem, és megtanítottam néhány szóra. Csakhamar elsajátította saját nevét. Elég hangosan és érthetően ki tudta mondani, hogy: Poll. Ez volt az első szó, amelyet a szigeten nem a saját számból hallottam. A madár tanítgatása természetesen csak mellékes munkám volt, mert különben elég nagy fába vágtam fejszémet.

Törtem a fejemet, mi módon készíthetnék agyagedényeket, mert igen nagy szükségem volt rá. Tekintve az éghajlat melegségét, és feltéve, hogy agyagot is találok, nem kételkedtem, hogy készíthetek olyan edényeket, melyek a napon kiszárítva, szilárd anyagok tárolására alkalmasak. Mivel edényekre volt szükségem, melyekben a gabonát meg a lisztet tarthatom, elhatároztam, hogy olyan nagy darabokat készítek, amekkorákat csak tudok, és amelyeket fel lehet állítani, mint a kőkorsókat.

Az olvasó megsajnálna és kinevetne, ha elmondanám, milyen ügyefogyottan kezdtem hozzá a munkához. Hány fölösleges, torz és otromba dolgot készítettem! Hány szakadt be, és hány mállott szét, mert az agyag nem bírta el saját súlyát! Hány tört össze a nap tüzében, mert túl hamar tettem ki őket száradni, hány mállott darabokra az emelés következtében, mielőtt még kiszáradt volna! Egyszóval: rengeteg munka után, amivel az agyag megkeresése, kiásása, megdolgozása és hazahozatala járt, végül két otromba szörnyeteget csináltam két hónap alatt, mert korsónak egyiket sem merném nevezni.

De mikor végre kiszáradtak a napon, mind a kettőt óvatosan felemeltem, belehelyeztem két vesszőkosárba, hogy szét ne törjenek. Mivel a fazék és a kosár nem egészen illeszkedett, az üres helyeket rizs– és árpaszalmával tömtem ki. Most azonban volt már két edényem, melyekben gabonámat, esetleg lisztemet szárazon tarthatom, ha túljutottam az őrlésen.

Míg a nagy edények készítése ritkán sikerült, a kisebbekkel nagyobb szerencsém volt. Rövidesen előállítottam néhány apró fazekat, tálat, csuprot és tartályt, amelyeket a nap keményre szárított.

De mindez nem felelt meg célomnak. Olyan agyagedényhez szerettem volna jutni, melybe folyadékot is lehet önteni, és állja a tüzet. Ezt viszont egy alkotásomról sem mondhattam el. Egyszer azonban, mikor ebédemet készítve nagy tüzet raktam, észrevettem, hogy az egyik agyagedényem egy darabja beleesett a tűzbe, ott kőkeménnyé égett, és piros lett, mint a cserép. A dolog kellemesen lepett meg, és úgy véltem, hogy bizonyára az egész is kiég, nemcsak a törött.

Ezután tanakodni kezdtem, milyen tüzet rakjak ahhoz, hogy kiégethessem az edényeket. Fogalmam sem volt a fazekasok égetőkemencéjéről, és arról sem, hogyan lehet az edényeket mázzal bevonni. Azonban két-három agyagedényt egymás tetejére téve tűzhelyemre raktam, és körülszórtam fával meg parázzsal. A tüzet addig tápláltam, míg láttam, hogy a középső edények eléggé kipirultak. Közben vigyáztam, hogy egyik se törjön el. Körülbelül öt-hat óráig hagytam benn edényeimet az izzásban. Egyik sem repedt meg, viszont egy szétmállott. Ennek az volt az oka, hogy a benne levő homok a heves tűztől megolvadt, és üveggé vált. Hagytam lankadni a tüzemet, mire az edények vörös izzása is alábbhagyott. De egész éjjel vigyáztam, hogy túl gyorsan el ne aludjék a tűz. Reggelre örömmel tapasztaltam, hogy van három jó fazekam, olyan kemény, amilyen csak kell. Sőt az egyiket közülük mázként vonta be a megolvadt homok üvegrétege.

Mondanom sem kell, hogy újabb eredményeim után semmiféle agyageszközben nem szenvedtem hiányt. De azt is meg kell jegyeznem, hogy formájukat tekintve igen otrombára sikerültek. Körülbelül úgy dolgoztam, ahogy a gyerekek, mikor sarat gyúrnak, vagy mint az az asszony, aki sose tanult kalácsot sütni.

Ember nem örült még annyira jelentéktelen tárgynak, mint én, mikor ráeszméltem, hogy tűzálló edényt tudok égetni. Alig volt türelmem, hogy kivárjam, míg teljesen lehűlnek. Ekkor az egyiket megtöltöttem vízzel, és a tűz fölé tettem. A dolog nagyszerűen ment. Aztán egy darab gödölyehúsból kitűnő levest készítettem, noha hiányzott belőle a zabliszt és még sok egyéb ízesítő fűszer.

Következő tervem az volt, hogy kőmozsarat csinálok, amelyben gabonát törhetek. Arra gondolni sem mertem, hogy két kezemmel malmot is összetákolhatnék. Itt is alapos hiányok mutatkoztak felkészültségemben. A kőfaragásban éppen olyan tökéletlen voltam, mint bármelyik más iparban. Eszközeim sem voltak, melyekkel nekikezdhettem volna a munkának. Több napot töltöttem azzal, hogy megfelelő nagyságú követ találjak, amelyet kivájhatok, és mozsarat készíthetek belőle. Ilyenre azonban sehol sem bukkantam, legfeljebb a sziklatömbök közt. Onnan azonban nem tudtam kivágni. Amellett a sziget sziklái nem voltak elég kemények, inkább porhanyós homokkő jellegűek. Ez a kőzet pedig nem bírja az ütést, amellett a gabona is homokos lesz tőle. Hosszú időt vesztegettem el a kő keresésével, végül feladtam a reményt, és úgy határoztam, hogy kemény fából faragom ki a mozsarat. Találtam is megfelelő fát, kikerekítettem, kifúrtam, részben fejsze segítségével, részben pedig tűzzel. Mindez rengeteg munkába került. Egyébként ugyanígy csinálják a brazíliai indiánok csónakjaikat. Aztán az úgynevezett vasfából súlyos törőt készítettem. Most már teljes volt őrlő berendezésem, és a legközelebbi termést módomban állott lisztté törni, hogy kenyeret készíthessek magamnak.

Aztán a szita volt soron, hogy a lisztet a korpától és az ocsútól elválaszthassam. Enélkül aligha süthetek kenyeret. A dolog meglehetősen nehéz volt, mert nem rendelkeztem olyan anyaggal, mely a finom lisztet áteresztette volna. Több hónapra megrekedtem a munkában. Nem tudtam, mitévő legyek. Ami vásznam maradt, az már merő rongy volt. Kecskeszőrhöz hozzájutottam ugyan, de nem értettem a szövéshez és fonáshoz. Szerszámaim sem voltak. Viszont eszembe jutott, hogy a hajóról megmentett tengerészruhák közt volt néhány kalikó vagy muszlin nyakravaló. Ezekből három kis szitát készítettem, amelyekkel nagyjából elvégezhettem munkámat.

Következő állomás a sütés volt. Legtöbbet azon törtem a fejemet, mit csináljak, ha nincs kovászom. Mivel a kérdés megoldása reménytelennek látszott, később már nem gondolkodtam rajta. A kemence miatt szintén komoly gondjaim voltak. Végül a következő megoldást eszeltem ki: készítettem néhány agyagedényt, melyek szélesek voltak, de nem mélyek. Vagyis átmérőjük két lábra rúgott, viszont mélységük nem haladta meg a kilenc hüvelyket. Ezeket a szokott módon kiégettem. Mikor sütni akartam, tűzhelyemen nagy tüzet raktam, melyet saját készítésű kiégetett négyzetekkel takartam le.

Mikor a fa parázzsá vált, szétszórtam a tűzhely talapzatán, és otthagytam mindaddig, amíg egészen átforrósodott. Aztán a parazsat elsepertem, helyére tettem a kenyereimet, és rájuk borítottam az előbbi edényeket, majd körbe halmoztam a parazsat, hogy az edények tartsák a hőt. Azt hiszem, nincs is ennél jobb kályha a világon. Én mindenesetre megsütöttem árpakenyereimet, sőt hamarosan kitűnő pástétomsütő lett belőlem. Ugyanis a rizsből különféle tésztákat és pudingokat készítettem. Süteményeimbe azonban nem rakhattam mást, mint kecske– vagy baromfihúst.

Nem lehet csodálni, ha ennyi munka harmadik szigeti évem legtöbb idejét elvette. Mert meg kell jegyeznem, hogy közben nyakamon volt az új aratás is. Már második gabonatermésemet is learattam, de kalászosan tettem el a nagy kosarakba, mert még nem jutottam időhöz, hogy cséplőeszköz hiányában kicsépeljem.

Gabonakészletem annyira megnőtt, hogy bővíteni kellett raktáramat. Körülbelül húsz zsákra való árpám volt és még több rizsem. Most már semmi sem gátolt, hogy szabadon fogyasszam. Elhatároztam, hogy megfigyelem, mennyire van szükségem egy évben, és ezentúl évente majd csak egyszer vetek. Kiderült, hogy a negyven zsák árpa és rizs sokkal több volt, mint amennyi egy évre kellett.

Míg a mezei munkák elfoglaltak, gondolataim sokszor átrepültek arra a földre, melyet a sziget túlsó oldaláról láttam. Titkos kívánság élt bennem, hogy ott partra szálljak. Úgy képzeltem, emberek által lakott országot találok ott, és talán arra is alkalom kínálkozik, hogy megmeneküljek. Közben azonban nem törődtem azzal, mennyi veszélyt rejthet magában az ilyen vállalkozás. Megtörténhet, hogy vadak kezébe kerülök, akik talán rosszabbak, mint Afrika oroszlánjai és tigrisei. Ha kezüket rám tehetik, egy ellen ezer esélyem van arra, hogy megöljenek, és talán meg is esznek. Hallottam arról, hogy a Karib-partok lakói emberevők, és tudtam, hogy körülbelül ezen a földrajzi szélességen ért hajótörés. És ha feltételezzük, hogy nem kannibálok, akkor is megölhetnek. Sok európai járt már így; néha tízen, húszan is. Hát akkor mi történhet velem, aki egyedül vagyok, és aligha védekezhetem? Mindezek a dolgok, melyeket jól meg kellett volna gondolnom, csak később jutottak eszembe. Először cseppet sem aggódtam, annyira tele volt a fejem azzal, hogy átjussak.

De szerettem volna, ha most mellettem van Xury, és rendelkezésemre áll a vitorlás halászbárka, mellyel ezer mérföldet tettünk meg Afrika partjai mellett! De vágyam hiábavaló volt. Aztán arra gondoltam, hogy megkeresem hajóm csónakját, melyet oldalt vetett partra a vihar, mikor hajótörést szenvedtünk. Most is majdnem ott feküdt, ahol annak idején. Fel volt fordulva, és orrával beleékelődött a homokba. Ha lett volna segítségem, hogy kijavítsam és ismét vízre bocsássam, a csónak jó szolgálatot tett volna. Talán Brazíliába is könnyedén eljuthattam volna vele. Előre kellett volna látnom azonban, hogy nem tudom elmozdítani, és fenekére állítani, mint ahogy a szigetet sem tolhatnám el egymagam.

Mégis elmentem az erdőbe, görgető és emelő rudakat faragtam, amelyeket a csónakhoz cipeltem. Mindent meg akartam kísérelni, amit lehetett. Úgy képzeltem, ha megfordíthatom, kijavíthatom sérüléseit. Ebben az esetben nagyszerű csónak lesz belőle, én pedig könnyedén tengerre szállhatok vele. Ebben a gyümölcstelen munkában fáradságot nem kíméltem. Három vagy négy hetemet is elvette. Végül beláttam, hogy csekély erőmmel meg nem mozdíthatom. Erre körülnéztem a homokban, hogy alája kerülhessek, és különböző emelők segítségével mégiscsak helyrebillentsem.

De később sem voltam képes megmozgatni, annyira még kevésbé, hogy a vízre segítsem. Fel kellett hát adnom a reményt. Viszont minél lehetetlenebbnek látszott, annál hevesebben kínzott a vágy, hogy átjussak a szárazföldre.

Felmerült tehát bennem a gondolat, tudnék-e vajon kenut csinálni, ahogy a vidék bennszülöttei a csónakot nevezik. Hiszen ők is szerszám nélkül, mondhatni puszta kézzel, fatörzsekből készítik a magukét. A munkát nemcsak lehetségesnek, de könnyűnek is ítéltem. Előre örültem, mikor arra gondoltam, hogy én sokkal könnyebben elvégezhetem, mint a négerek vagy az indiánok. Az nem jutott eszembe, mennyivel több bajom lesz vele, mint nekik, különösen akkor, amikor vízre kell bocsátani. Az utóbbi nagyobb nehézséget jelent, mint a szerszámok hiánya. Mert mit ér, ha kiválasztok egy vastag fát az erdőben, sok munkával levágom, eltakarítom a felesleges részeket, és addig vájom, amíg csónak alakú lesz, és kiégetem a belsejét – ha ott kell hagynom helyben, mert nem tudom a partig eljuttatni.

Mint az őrült kezdtem munkába, s talán nem volt ember a földön, aki valaha hevesebben dolgozott. Dédelgettem tervemet anélkül, hogy megfontoltam volna, vajon képes vagyok-e kivitelére. Igaz ugyan, hogy nemegyszer meglepett a vízrebocsátás gondja. De ezt a belső szót elhallgattattam magamban. Legyen előbb kész, gondoltam, és fogadok, hogy aztán annak is megtalálom a módját.

Először egy öt láb széles cédrusfát vágtam ki, amely huszonkét láb magasságban is még legalább négy láb széles volt. Csak aztán kezdtek ágak sarjadni a törzsből. Mérhetetlen munkába került a fa kidöntése. Húsz napig vágtam a fejszémmel a tövét, és újabb két hétig tartott, amíg megszabadítottam koronájától. Ezután egy hónapot vett el a megformálása, hogy valamennyire csónak alakja legyen, és megmaradhasson a víz színén. Csaknem három hónapba került, míg belsejét kitisztogattam, és végre valódi csónak lett belőle. Ezt tűz nélkül, pusztán vésővel és kalapáccsal eszközöltem, és kemény munkám eredményeként csinos csónakot mondhattam magaménak. Akkora volt, hogy elfért benne huszonhat ember, tehát én magam és minden rakományom.

Nagyon boldog voltam, amikor munkámat befejeztem. Valóban, nagysága felülmúlt bármely más kenut. Sok fáradságba került, az bizonyos, de ha sikerül vízre juttatnom, bármily vad utazást megkockáztathatok vele.

De hiábavalónak bizonyult minden fáradozásom, hogy a vízre bocsássam, noha rengeteget vesződtem. Pedig nem volt messzebb a tengertől, mint jó száz lépés. Az első kellemetlenséget az jelentette, hogy a talaj a víz felé emelkedett. Hát jó, hogy ezt a bajt megszüntessem, elhatároztam: csatornát ások a földbe. Mondanom sem kell, ez újból mérhetetlen fáradsággal járt. De ki törődik a fáradsággal, ha szabadulásáról van szó. Mikor ezt az akadályt is elhárítottam, azonnal újabb tornyosult elém. Ugyanis ezt a kenut sem tudtam megmozdítani, akárcsak a mentőcsónakot. Aztán megmértem a talaj távolságát, és elhatároztam, hogy olyan mély csatornát ások, melybe a víz is beleömölhet.

Tehát dolgozni kezdtem. Kiszámítottam, milyen mélyre és milyen szélesre kell ásnom, hová kell szórnom a földet. Rájöttem, hogy nem lévén több mint két kezem, legalább tizenkét évre lenne szükség, mert a part túlságosan magas, és legalább húsz lábnyira kellett volna leásnom.

Munka közben múlt el hajótörésem negyedik évfordulója, melyet nyugodtabban töltöttem, mint bármikor. Arra gondoltam, hogy itt nem ér el a világ nyomorúsága. Nem kell kapzsinak lennem, mert megvan mindenem, ura vagyok ennek a földnek. Annyi gabonát termeszthetek, amennyit akarok, van teknősbékám, fám, gyümölcsöm, szőlőm, több hajórakományra való.

De mindebből csak az volt értékes számomra, amit valóban fel is használtam. Dúskáltam ennivalóban, és ugyan mit értem volna azzal, ha több állatot vágok le, mint amennyit el tudok fogyasztani. A kutyának vagy a férgeknek jutott volna! Ha több gabonát vetek, mint amennyit elfogyasztok? Megrohadt volna! Ha több fát vágok le, mint amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval, a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben. Amint említettem, volt egy zacskó pénzem, részben aranyból, részben ezüstből. Ó, milyen haszontalan volt számomra! Gyakran gondoltam arra, hogy az egészet odaadnám egy jó pipáért, vagy egy kézi malomért. Sőt, egy marék babért, vagy akár egy üveg tintáért is.

Mint annak idején említettem, tintám lassan-lassan elfogyott. Először kissé felöntöttem vízzel, aztán tovább hígítottam, míg olyan halvány lett az írás, hogy alig látszott már a papíron. Amíg tartott belőle, gondosan feljegyeztem a hónap minden napját, melyen valami említésre méltó történt. Majd, hogy időmet töltsem, összehasonlítottam az eseményeket, és rájöttem, hogy néha egybeesnek a dolgok. És ha babonás lettem volna, fontosságot tulajdonítok talán annak is, hogy Szalehből való menekülésem éppúgy szeptember 30-ra esik, mint hajótörésem a szigeten.

Tintám után kenyerem fogyott el, illetőleg a kétszersült, melyet a hajóról hoztam. Pedig nagyon takarékosan bántam vele: egy évig körülbelül csak egy darabot engedélyeztem magamnak naponta. Mégis, legalább egy évig voltam kenyér nélkül, mielőtt saját termésemhez hozzájutottam.

Ruháim szintén pusztulni kezdtek. Egyetlen rendes darab fehérneműm nem volt, kivéve néhány kockás inget, melyeket tengerésztársaim ládáiban találtam, és gondosan őriztem. Hosszú időn át nem is viseltem mást, csak inget, de szerencsére csaknem három tucatom volt a hajórakományból. Maradt ugyan még a tengerészektől néhány viharkabát, de ezek nagyon melegek voltak a sziget éghajlatához. Valóban a hőség néha akkora volt, hogy nem hiányzott a ruha. De meztelenül nem járhattam: ehhez semmi hajlandóságot nem éreztem, annak ellenére, hogy egyedül voltam. Főként azért nem tettem, mert bőröm nem bírta a napot, és gyakran lehámlott, viszont az ing legalább kétszer olyan hűvösen tartotta bőrömet, mintha csupaszon jártam volna. Arra sem voltam képes, hogy kalap vagy sapka nélkül kimenjek a napra. Hajadonfővel a heves sugárzás azonnal fejfájást okozott, kalapban viszont elég jól bírtam.

Ezeket szem előtt tartva, elhatároztam, hogy rendben tartom azt a néhány rongyot, amit magaménak mondhatok. Elviseltem minden felsőkabátot, és most azon törtem a fejemet, mi módon készíthetnék ruhát a kecskebőrökből, vagy bármilyen rendelkezésemre álló anyagból. Belemerültem tehát a szabómesterségbe, vagy inkább a fércelésbe, mert hitvány munkámat egyébnek nem nevezhetem. Összetákoltam mellényeimből két vagy három váltást; ami a nadrágokat illeti, ezen a téren bizony elég szomorúan álltam, bár később segítettem a bajon.

Említettem, hogy félretettem az elejtett állatok bőrét, mármint a négylábúakét. Előzőleg a napon mindegyiket kifeszítettem és megszárítottam. Némelyik úgy megkeményedett, hogy alig volt jó valamire, mások viszont használhatóknak bizonyultak. Először egy nagy kalapot készítettem, szőrrel kifelé, hogy az esőt levezesse. Munkám olyan jól sikerült, hogy utána teljes öltönyt készítettem bőrből, vagyis kabátot és nadrágot, mely utóbbi térdig ért. Meglehetősen lötyögtek rajtam, de célom az volt, hogy inkább hűvösen tartsanak, mint melegen. El kell ismernem, hogy rémesen festettem bennük. Mert ha ácsnak rossz voltam, szabónak még rosszabb. Ennek ellenére ruháim a célnak nagyon is megfeleltek, és ha esőben kint kellett járnom, felsőkabátom bundája levezette az esőcseppeket, én pedig szárazon értem haza.

Ezután azzal vesződtem, hogy esernyőt eszkábáljak össze. Valóban fölöttébb hiányzott, és igen vágyakoztam utána. Brazíliában láttam ilyesmit. A hőségben valóban nagy hasznát vették. Itt pedig, ha lehet mondani, még jobban tikkasztott a hőség, mert közelebb voltunk az egyenlítőhöz. Amellett sokat kellett a szabadban tartózkodnom, tehát az eső és hőség ellen egyaránt védett. Nagyon sok bajom volt vele, és jó időbe került, míg végre használható tárgyat hoztam létre. Legalább kettőt-hármat eldobtam, de végül munkám eredménye megfelelt a célnak.

Tizedik fejezet
Kecsketenyésztés

 

Nem mondhatom, hogy ezután öt évig bármi rendkívüli történt volna velem. Egyformán éltem, ugyanazon a helyen, ahol eddig. Legfőbb munkám az árpa és a rizs évenkénti elvetése és learatása, továbbá a szőlő aszalása volt. Mindegyikből annyit raktároztam el, amennyi egy évre kellett. Állandó munkám mellett, amihez hozzájárult a naponkénti vadászat vagy halászat, végre a csónakkal is elkészültem. Csatornát is ástam, amely hat láb széles és négy láb mély volt, és az öbölbe juthattam rajta.

Első csónakom ugyanis, mivel előzetes meggondolás nélkül kezdtem hozzá, szörnyű nagy volt. Mivel nem tudtam a vízre juttatni, otthagytam, ahol készítettem. Azóta mintegy intő jelként meredt rám, hogy legközelebb hasonló hibát el ne kövessek. Tehát legközelebb, noha megfelelő fát nem találtam a közelben, és legalább fél mérföldnyire volt a part, a feladat mégis keresztülvihetőbbnek látszott. Körülbelül két évig dolgoztam rajta, mert sohasem adtam fel a reményt, hogy egyszer kijutok vele a tengerre.

De mikor kis csónakommal elkészültem, kiderült, hogy nagysága miatt nem alkalmas arra a célra, amelyre szántam. Nem kockáztathattam meg, hogy átjussak vele a körülbelül negyven tengeri mérföldnyire levő szárazföldre. Mivel csónakom kicsisége ezt a tervet keresztülhúzta, fel is hagytam a gondolattal. De minthogy megvolt, újabb terv vetődött fel előttem: körülhajózom a szigetet. Igaz ugyan, azelőtt is jártam a túlsó oldalon, mint ahogy megemlékeztem már róla, de az utat szárazföldön tettem meg. Most annál kíváncsibb voltam a partokra, és csónakom is volt, mellyel körülhajózhatom a szigetet.

Ebből a célból mindent a legnagyobb körültekintéssel intéztem. A csónakra egy kis árbocot szereltem, a vitorlát pedig a hajóvitorla darabjaiból állítottam össze, melyet a raktáramban őriztem. Megvolt már az árboc és a vitorla, és mikor a csónakot kipróbáltam, igen jónak találtam. Kis rekeszekkel és ládákkal szereltem fel mindkét végén, hogy helye legyen benne az élelmiszernek, lőpornak meg egyéb szükséges dolgoknak. A rekeszek azonkívül védelmet nyújtottak az eső és a tengervíz ellen is. Hajóm oldalába hosszú mélyedést véstem puskám számára, és hogy szárazon maradjon, vitorlavászonnal takartam le.

Esernyőmet is kitűztem a hajó farára, mintegy árbocként, hogy árnyékot vessen a fejemre, és oltalmazzon a nap hevétől. Készülődés közben hébe-hóba kisebb kirándulásokat tettem a tengeren, de sohasem merészkedtem messzire, és nem távolodtam el a folyótól. Végül azonban elhatároztam, hogy kis körutat teszek, mert kíváncsi voltam birodalmam határaira. Felszereltem bárkámat az utazásra, megraktam tizenkét kenyérrel (nevezhetném kétszersültnek is), magammal vittem egy fazék főtt rizst, egy palack rumot, egy fél kecskét, puskaport, két kabátot, amit még a hajóról mentettem meg. Az egyiket azért, hogy magam alá terítsem éjszaka, a másikkal pedig takarózni szándékoztam.

November hatodika volt, uralkodásomnak, vagy ha úgy tetszik, fogságomnak hatodik évében, amikor tengerre szálltam. Utam sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Noha a sziget nem volt valami nagy, mégis, mikor elértem a keleti oldalt, hatalmas sziklazátonyra bukkantam, mely földnyelvszerűen, két tengeri mérföldnyire nyúlt bele a vízbe. Tehát a tengeren kerülőt kellett csinálnom.

Mikor először megpillantottam, már-már feladtam tervemet. Mindenesetre visszatértem, mert nem tudtam, milyen messzire kell kihajóznom a tengerre. A kétség is elővett, miképpen térhetek majd vissza? Egyelőre horgonyt vetettem. Ugyanis a hajóról hozott kampók segítségével horgonyt is állítottam össze.

Csónakomat biztonságban tudtam, tehát vettem puskámat, és kimentem a partra. Megmásztam egy dombot, ahonnan reméltem, hogy teljes hosszúságában áttekinthetem a zátonyt, és eldönthetem, érdemes-e megkerülését megkockáztatni. Miközben így szemlélődtem, észrevettem egy erős és rendkívül különös tengeráramlatot, amely kelet felé tartott, szorosan a megkerülendő pont mellett. Erre annál inkább felfigyeltem, mert tudtam, milyen veszéllyel jár, ha véletlenül belekerülök, és annyira kivisz a nyílt tengerre, hogy többé nem vagyok képes visszakerülni a szigetre. Azt hiszem, így jártam volna, ha előzőleg nem mászom meg a dombot. Mert a sziget túlsó oldalát, csakhogy valamivel távolabb, ugyanez az áramlat mosta. Sőt azt is meg tudtam különböztetni, hogy meglehetősen erős áramlatról van szó. Tehát ha kikerülök az első áramlatból, azonnal belekerülhetek a másikba.

Két napig maradtam itt, mert erős délkeleti szél fújt. Mivel iránya ellentétes volt az áramlatéval, nagy hullámok torlódtak a fok körül: tehát a hullámverés miatt nem volt tanácsos, hogy a part mellett haladjak, de az sem, hogy eltávolodjak tőle az áramlat miatt.

Harmadik nap reggelre a szél elcsendesedett és a tenger nyugodt volt, tehát megkockáztattam. Azonban tudatlan és hebehurgya tengerésznek bizonyultam. Mihelyt a fokhoz értem, tapasztalnom kellett, hogy már csónaktávolságnyira a parttól mély vízen járok, az áramlat pedig úgy örvénylett, mint egy malom zsilipjében. Olyan erővel ragadta magával csónakomat, hogy nem tehettem mást, mint hogy minden erőmet megfeszítve a szélén igyekeztem maradni. Az ár azonban egyre tovább sodort a sziklafoktól, amely tőlem bal kézre emelkedett. A szél sem jött segítségemre, az evezőknek pedig semmi hasznát nem vettem.

Már azt hittem, hogy elvesztem. Mivel a sziget mindkét oldalát súrolta az áramlás, tudtam, hogy pár mérföldön belül egyesül, és akkor menthetetlenül elsodor. Semmi lehetőséget nem láttam arra, hogy kikerüljek belőle. Más kilátásom nem volt, mint a pusztulás. Nem a tenger miatt, hiszen az elég nyugodt volt, hanem az éhség következtében. Igaz ugyan, hogy egy teknősbékát is találtam a parton – akkorát, hogy alig bírtam felemelni –, és bedobtam a csónakomba. Volt még egy nagy korsó friss vizem is, de mit ér mindez, ha kikerülök az óceánra, ahol legalább ezer mérföldnyire nincs se part, se sziget?

Úgy pillantottam vissza elhagyott, magányos szigetemre, mint a világ legkedvesebb helyére, és azt tartottam a legnagyobb boldogságnak, ha oda visszakerülök. Feléje tártam karomat, és kétségbeesve kiáltottam:

– Ó, boldog sivatag! Soha többé nem látlak! Ó, én nyomorult teremtés, hová jutok?

Szemrehányásokat tettem magamnak hálátlan természetem miatt, hogy miért voltam elégedetlen magányommal. Most hogy jutok ismét partra? Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett.

Alig lehet elképzelni, milyen rémület szállott meg, mikor az áramlás szeretett szigetemről az óceán felé sodort. Mert most egyszerre ilyennek láttam. Már legalább két mérföldnyire sodródtam, és alig volt rá remény, hogy újra visszajussak. Ennek ellenére keményen dolgoztam, minden erőmet megfeszítettem, és észak felé kormányoztam, hogy lehetőleg kijussak az áramlatból.

Déltájban, mikor a nap pályájának tetőpontjára hágott, hirtelen úgy éreztem, hogy délkelet felől egy kis szellő csapja meg arcomat. A hűvös légáramlat új erőt öntött szívembe, különösen akkor, amikor másfél óra múlva rendes széllé erősödött. Akkor már én iszonyú távol voltam a szigettől, és ha az idő csak egy kicsit elborul vagy párássá válik, minden bizonnyal odaveszek. A fedélzeten ugyanis nem volt iránytűm, és ha a szigetemet szem elől tévesztem, soha többé nem tudom megtalálni. Az idő azonban továbbra is tiszta maradt. Újra kifeszítettem vitorlámat, és a lehetőség szerint északnak tartottam, hogy kikerüljek az áramlatból.

Mikor a vitorlát beállítottam, és a csónak oldalt kanyarodott, a víz világosságáról észrevettem, hogy az áramlás megváltozik. Ott ugyanis, ahol az áramlás erős volt, a víz örvénylett, a kitisztulás viszont az áramlás csökkenését jelentette. Ugyanakkor szemembe tűnt, hogy kelet felé körülbelül fél mérföldnyire, a víz megtörik a sziklákon. Úgy látszik, ezek a sziklák osztották ketté ismét az áramlatot, melynek főága jóval messzebb dél felé folyt, és északkeletről hagyta el a sziklát. A másik ága viszont a sziklákon megtörve visszatért, és erős örvényt kavart, majd északkeletnek fordult gyors áramlással. Csak az érezheti át örömömet, aki már megmenekült váratlan veszélyből. Rábíztam magam erre a visszafelé kanyarodó árra. Most egyformán segítségemre volt a vitorlámat dagasztó szél és alattam a csónakot vivő áramlás.

Körülbelül egy tengeri mérföldet vitt az áramlat a sziget felé, de majdnem két tengeri mérfölddel északra attól a helytől, ahol az áramlás először elragadott. Mikor tehát ismét a sziget közelébe értem, az északi parton találtam magam, vagyis épp az ellenkező oldalon, mint ahol csónakba szálltam.

Már egy mérföldnél többet tettem meg az áramlás segítségével, mikor észrevettem, hogy teljesen megszűnt, és nem visz tovább. Nyilvánvaló lett előttem, hogy most a két nagy áramlat holtterében vagyok: a délinek, amely magával ragadott, és az északinak, amely körülbelül egy mérföldnyire tőlem oldalt folyik. Közben azonban a sziget ellenállása miatt a víz csendes volt. A szél azonban még mindig belekapaszkodott vitorlámba, ha nem is olyan erővel, mint azelőtt. Tehát egyenesen a sziget felé kormányozhattam.

Délután négy óra tájt, körülbelül egy mérföldnyire a szigettől, felbukkant a sziklazátony. Az előbb ennek köszönhettem, hogy elkerültem a veszélyt. Ezután már csakhamar sima vízre értem, és kijutottam a partra.

Mikor ismét szárazföld volt a talpam alatt, elhatároztam, hogy lemondok a menekülés gondolatáról. És miután élelemmel felfrissítettem magam, csónakomat a parthoz közel vonva, néhány fa alatt egy kis mélyedésben rejtettem el. Majd leheveredtem aludni, mert a sok fáradság és az út izgalmai kimerítettek.

Most az volt a kérdés, hogy jussak csónakommal haza. Nagyon is vaktában indultam el, és eszembe se jutott, hogy megkíséreljem az utat visszafelé. Azt szintén nem tudtam, mi van a szigetnek a másik, vagyis a nyugati oldalán. De nem is nagyon volt kedvem hozzá, hogy felderítsem. Úgy határoztam tehát, hogy másnap reggel nyugat felé indulok a part mentén, és szemlét tartok, találok-e megfelelő helyet, ahol csónakomat biztonságba helyezhetem, ha netalán ismét szükségem lenne rá. Körülbelül három mérföldes parti csavargás után egy nagyon kellemes kis parti öbölre bukkantam, amely egy kis folyócska torkolata volt. Itt alkalmas kikötő kínálkozott csónakom számára; ugyanolyan biztonságban tudtam itt, mintha dokkban lenne. Miután jó erősen lehorgonyoztam, elindultam a parton, hogy körülnézzek, hol vagyok.

Úgy találtam, hogy nem jutottam nagyon messzire előző tartózkodási helyemtől, tehát a csónakból nem vettem ki mást, mint puskámat és ernyőmet – ugyanis igen meleg volt –, és elindultam. A kiállott fáradalmak után mostani sétám valósággal pihenés volt. Este régi nyárilakomba jutottam, ahol mindent a helyén találtam. Ugyanis, mint említettem, ezt a rezidenciámat is mindig a legnagyobb rendben tartottam.

Átmásztam a kerítésen, s leheveredtem az árnyékba, hogy tagjaimat pihentessem. Igen fáradt voltam, és csakhamar elaludtam. Mindenki elképzelheti meglepetésemet, mikor arra ébredtem, hogy valaki nevemen szólít:

– Robinson, Robinson, Robinson Crusoe! Szegény Robinson Crusoe! Hol vagy, Robinson Crusoe? Hol voltál?

A fáradságtól olyan mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel azonnal. De álom és ébredés közt hánykolódva, úgy rémlett, mintha valaki szólna hozzám. És mikor a hang egyre többször ismételte nevemet, teljesen felébredtem. Először szörnyen megrémültem, és a legnagyobb ijedelemben voltam. De alighogy kinyitottam szemem, megpillantottam papagájomat, Pollt, a sövény tetején. Azonnal tudtam, hogy ő szólított. Ugyanis ezt a figyelmeztető és korholó hangot tőlem tanulta el. Mondhatom, tökéletesen eltanulta, úgyhogy ujjamon ülve és csőrével felém kapkodva, egész világosan tudta mondani: – Szegény Robinson Crusoe, hol vagy? Hol voltál? Hogy kerülsz ide? – és több effélét.

Noha jól tudtam, hogy papagájomat hallom, mert senki más nem lehet a beszélő, mégis jó időbe került, amíg megnyugodtam. Először is az képesztett el, hogy került ide a madár. Aztán pedig: miért épp ezt a helyet választotta, és nem valami másikat. Mivel azonban láttam, hogy az én derék Pollom beszél hozzám, tovább nem is feszegettem a kérdést. Kinyújtottam kezemet, és mikor nevén szólítottam, a barátságos teremtés szokása szerint hüvelykujjamra ült, és tovább fecsegett:

– Szegény Robinson Crusoe! Hogy jöttem ide? Miért vagyok itt? – kiáltotta, mintha kitalálta volna gondolataimat. Így vittem ujjamon hazáig.

Egyelőre elment a kedvem a tengertől, és volt bőven időm arra, hogy végiggondoljam a veszélyeket, amelyekben forogtam. Viszont igen örültem volna, ha ismét magam közelében tudom csónakomat. De fogalmam sem volt róla, hogyan menjek érte. A sziget keleti oldalát már jól ismertem, és tudtam, hogy ott az utat nem kockáztathatom meg. Az ilyen vállalkozásnak már a gondolatától is összeszorult a szívem, és megfagyott a vérem. Viszont nem tudtam, milyen a sziget másik oldala. De feltételezve azt, hogy az áramlat ugyanolyan erővel siet kelet felé a partnak, mint ahogy a másik oldalon eltávolodik tőle, megvolt rá az esélyem, hogy abban az esetben az áramlás nekisodor a szigetnek, mint ahogy előzőleg elvitt tőle. Belenyugodtam tehát, hogy egyelőre lemondok a csónakról, noha rengeteg munkát fektettem elkészítésébe és vízrejuttatásába.

Majdnem egy évig megmaradtam elhatározásom mellett. Elképzelhető, milyen csendes, békés, földhözragadt életet folytattam. Megnyugodtan fontolgattam, hogy mindenem megvan, az emberi társaság kivételével.

Közben a műszaki munkában tökéletesítettem magam. Erre különböző szükségleteim kényszerítettek. Úgy vélem, kitűnő ács lehetett volna belőlem, ha megfelelő eszközök birtokában vagyok.

Emellett a fazekasmesterségben is reményen felül tökéletesedtem: edényeimet korong segítségével készítettem, ez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, és szebb eredménnyel járt. Most már tetszetős, kerek edényeket formáltam, míg első alkotásaimra rossz volt ránézni. Ám úgy gondolom, hiúságomat semmi sem dagasztotta annyira, mint az, amikor rájöttem, hogy pipát is tudok készíteni. És noha az első darab csúnyára sikerült, és egyetlen érdeme az volt, hogy pirosra égett, mégis kitűnően füstölt. Igaz, hogy a hajón is maradt pipa, de azokról teljesen megfeledkeztem, mert az első években nem tudtam, hogy a szigeten dohány is terem. Mikor pedig később átkutattam a hajót, akkor már nem sikerült pipára bukkannom.

A kosárfonás is bevált. Most már számos fajtát készítettem. Igaz, hogy nem voltak valami csinosak, de igen jól lehetett bennük dolgaimat tartani vagy cipelni. Például, ha kecskét lőttem, ott helyben felakaszthattam egy fára, megnyúzhattam, feldarabolhattam, majd hazavihettem kosaramban. Ugyanez volt a helyzet a teknősbékával. Feldaraboltam, és csak húsának azt a részét vittem haza, amire szükségem volt. A többit otthagytam a parton. Ugyancsak a nagy kosarakban tartottam gabonámat, melyet száradás után azonnal kicsépeltem.

Egy nap észrevettem, hogy puskaporom jelentősen leapadt. Olyan hiány ez, amit lehetetlen pótolni. Komolyan kezdtem fontolgatni, mit csinálok, ha több lőporom nem lesz. Vagyis miképpen vadászok a kecskékre? Említettem az előbb, hogy itt-tartózkodásom harmadik évében egy fiatal gödölyét fogtam, megszelídítettem, abban a reményben, hogy egy bakot is szerzek melléje. Ez azonban nem sikerült, közben pedig kecském megöregedett. Mivel nem volt szívem hozzá, hogy megöljem, végelgyengülésben múlt ki.

Most azonban már tizenegyedik éve tartózkodtam a szigeten, lőszerem pedig nagyon megapadt. Csapdákkal és vermekkel kezdtem kísérletezni, mert nagyon szerettem volna néhányat elevenen foglyul ejteni. Különösen anyakecskére vágyakoztam, amelynek kicsinyei lesznek. Ebből a célból vermeket ástam azokon a helyeken, ahol tapasztalatom szerint kecskék szoktak legelni. A vermeket beszórtam gallyakkal. Szélükre árpa– és rizskalászokat hintettem. Megfigyeltem, hogy a kecskék megették a gabonát, sőt a lábnyomaikat is láttam. Ekkor éjszaka három csapdát állítottam fel. De reggel mindegyik állott, viszont a csaléteknek nyoma sem volt. Ez eléggé elkedvetlenített. Tehát megváltoztattam csapdámat. De nem akarom a dolgot részletezni. Elég az hozzá, hogy egy reggel nagy bakot találtam az egyikben, a másikban pedig két gidát, egy hímet és egy nőstényt.

Nem tudtam, hogy mit csináljak az öreggel. Olyan vad volt, hogy meg se közelíthettem, pedig nagyon szerettem volna elevenen hazavinni. Meg is ölhettem volna, de nem ez volt a célom. Így hát otthagytam, sőt kiengedtem börtönéből. Eszeveszetten rohant el. Akkor még nem tudtam, amit csak később tanultam meg, hogy az éhség az oroszlánt is megszelídíti. Ha három vagy négy napig koplaltatom, majd vizet viszek neki és gabonát, éppúgy megszelídült volna, mint a gidák. Mert igen könnyen szelídíthető teremtések, ha az ember jól bánik velük.

Egyelőre azonban jobb híján futni hagytam. Aztán a két gidához mentem, egyiket a másik után kiszabadítottam, kötéllel egymáshoz kötöztem, és némi fáradság árán hazacipeltem őket.

Jó időbe tellett, amíg hajlandók voltak táplálkozni. De mikor fiatal gabonát szórtam eléjük, megkóstolták és megszelídültek. Most már reményem volt arra, hogy akkor is elláthatom magam kecskehússal, ha puskaporom végére jártam. Mert a megszelídített kecskék békésen legelésznek majd házam körül. De aztán eszembe jutott, hogy ezeket a vadságból kell megszelídítenem, és zárt helyre van szükségem, különben megszöknek.

Mindez nagy feladatot rótt egyetlen emberre. De tudtam, hogy feltétlenül meg kell oldanom. Először is alkalmas helyet kerestem, ahol egyformán találnak gyepet, melyen legelhetnek, vizet, amit ihatnak, és árnyékot, ahová megbújhatnak a nap elől.

Sok gonddal járt a bekerítés. Egyelőre úgy határoztam, hogy körülbelül százötven lépés hosszú és száz lépés széles területet kerítek be, amelyet később növelhetek, ha nyájam gyarapodik, és a szükség úgy kívánja.

Első karámom bekerítése körülbelül három hónapig tartott. Ez alatt az idő alatt a kecskéket karóhoz kötöttem, és lehetőleg mindig közelükben tartózkodtam, hogy megszokjanak. Gyakran hoztam nekik árpakalászokat, vagy egy marékra való rizst. Ilyenkor a kezemből etettem az állatokat. Mikor kész voltam a kerítéssel, és szabadon engedtem a gidákat, akkor is állandóan a nyomomban voltak, és gabonáért bégettek.

Célomat ezzel el is értem. Körülbelül másfél év múlva már tizenkét állatot számlált nyájam. Két év múlva pedig számuk negyvenháromra ugrott, noha közben többet leöltem és elfogyasztottam. Ezután öt más területet vettem körül sövénnyel; mindegyikből nyílás vezetett át a másikba.

De ez még korántsem volt minden. Mert a kecskék révén nemcsak húshoz jutottam, hanem nagy örömömre tejhez is. A fejéssel eleinte alig törődtem, és csak később fordult meg elmémben a gondolat. Valóban kellemes meglepetés volt, mert most már berendezhettem tejgazdaságomat, és naponta két-három csöbröt is telefejtem tejjel. És mint ahogy a természet minden teremtményt ellát eledellel, az embert is megtanítja arra, hogy kell adományát felhasználni. Én magam, noha soha életemben nem fejtem tehenet vagy kecskét, sőt azt is csak futólag láttam gyermekkoromban, hogyan készítenek vajat vagy sajtot, több kísérlet után mindezt megtanultam. Most már volt tejem, vajam és sajtom, sőt arra is rájöttem, hogyan juthatok sóhoz. Dagály után a tengerpartról összeszedtem és kiszárítottam.