Negyedik fejezet
Első hetek a szigeten

 

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. A vihar elcsendesült, a tenger sem dühöngött és dagadozott annyira, mint előbb. Legjobban azonban az lepett meg, hogy az éjszaka a vihar a hajót felemelte a homokról, ahol megfeneklett, és majdnem addig a szikláig sodorta, melyhez a hullámok először vágtak oda. Ez a parttól körülbelül egy mérföldnyire lehetett, és mivel a hajó még mindig egyenesen állott, a fedélzetére kívánkoztam, hogy megmentsek néhány fontos dolgot.

Mikor a parton újra körülnéztem, az első, amit észrevettem, a csónak volt, amelyet a szél és a tengervíz tőlem jobbra, körülbelül két mérföldnyire vetett szárazra. Amíg lehetett, a parton haladtam, hogy odajussak. Azonban köztem és a csónak között egy körülbelül félmérföldes vízsáv húzódott. Egyelőre hát visszatértem, mert mindenekelőtt a hajóra szerettem volna jutni, reménykedve, hogy találok ott egy s más hasznos dolgot.

Délutánra a tenger meglehetősen lecsendesedett, s a dagály is elvonult, annyira, hogy negyed mérföldnyire megközelíthettem a hajót. Ekkor keserűségeim kiújultak. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy mindnyájan megmenekülünk, ha a hajón maradunk. Vagyis mindnyájan kijöhettünk volna a partra, és akkor most nem kellene így egyedül, vigasz nélkül állanom. Könnyek szöktek a szemembe. De mivel ez úgysem segített, elhatároztam, hogy feljutok a hajóra, ha lehetséges. Levetettem hát ruhámat – ugyanis rendkívül forró volt az idő –, és belevetettem magam a vízbe.

Mikor azonban a hajóhoz értem, újabb nehézségek tornyosultak elém: hogy jutok a fedélzetre? Ugyanis a zátonyra futott test magasan kiemelkedett a vízből, és nem lehetett semmibe se belekapaszkodni. Kétszer is körülúsztam, mikor második alkalommal egy kötéldarabot pillantottam meg. Csodálkoztam, hogy először nem vettem észre. Elég mélyen lecsüngött a hajó elején, úgyhogy nagy nehézséggel el tudtam érni, és segítségével felmászhattam a hajó orrára. Itt úgy láttam, hogy a hajó léket kapott, s belsejének nagy részét elöntötte a víz; viszont oldalt fekszik egy kemény homoktorlaszon, vagy inkább a földön, a fara pedig felemelkedik, míg az orra csaknem belemerül a vízbe. Ilyenformán az egész hátsó rész szabad volt, s mindaz, amit itt tartottunk, száraz. Elképzelhető, hogy első gondom annak felkutatása volt, hogy mi menekült meg és mi veszett el.

Mindenekelőtt megtaláltam a hajó élelmiszerkészletét: szárazon és vízmentesen. Mivel hallatlanul éhes voltam, a kenyérraktárba mentem, és megtöltöttem zsebemet kétszersülttel, és azt ettem, miközben egyéb tennivalóimat intéztem, mert veszteni való időm nem volt. A nagy kabinban rumot találtam, jó nagyot húztam belőle. Szükségem is volt erre, mert bizony nem csekély lelkierő kellett mindahhoz, ami előttem állt. Most elsősorban csónakra volt szükségem, amelyen a legszükségesebb dolgokat partra vihetem.

Felesleges lett volna veszteg ülni, és várni, hogy maguktól ölembe pottyanjanak a dolgok. Elő kellett venni találékonyságomat. Volt néhány deszka és gerenda félretéve a hajón. Elhatároztam, hogy munkához látok. Felcipeltem a deszkákat a fedélzetre, egy kötéllel egyiket a másikhoz kötöttem úgy, hogy a víz el ne sodorhassa őket egymástól. Mikor ezzel készen voltam, leeresztettem az egész tákolmányt a vízre a hajó oldaláról, és magam is utána ereszkedtem. Úgy találtam, hogy engem fenn képes tartani a vízen, de nagyobb terhet már nem lehet szállítani rajta, mert túl könnyű. Így hát munkához láttam. Ácsfűrésszel három darabra vágtam az egyik árbocot, és gerendáit nagy fáradsággal hozzákötöttem tutajomhoz. Munkámhoz erőt adott az, hogy minderre szükségem van, és úgy dolgoztam, ahogy máskor képtelen lettem volna.

Tutajom tehát elég erős volt, hogy jelentős súlyt vigyen magával. Most már azon gondolkoztam, mivel terheljem meg, és hogyan védjem meg rakományomat a tenger hánykolódásától. De ezen sem sokáig törtem a fejemet. Először is ráraktam a fedélzet összes deszkáját és gerendáját, utána pedig végiggondolva azt, hogy mire van legjobban szükségem, fogtam három tengerészládát, feltörtem, kiürítettem, aztán leeresztettem a tutajra. Az egyiket megtöltöttem élelemmel, mégpedig kenyérrel, rizzsel, három hollandi sajttal, öt darab szárított kecskehússal (amit igen kedveltünk) és némi európai gabonával, ezzel a szárnyasokat etettük, amelyeket a tengeren magunkkal vittünk. Azonban ezek az állatok már elpusztultak. Volt itt vegyesen búza és árpa. Később, nagy csalódásomra kiderült, hogy a patkányok mindet megették. A hajórakományból megtaláltam még néhány láda innivalót, köztük pár üveg jó szíverősítőt, ezenfelül öt vagy hat gallon rizspálinkát. Miközben a hajón foglalatoskodtam, ismét emelkedni kezdett az ár, noha meglehetősen nyugodtan. Nagy rémülettel vettem észre, hogy ingem, kabátom és köpenyem, melyeket a parton hagytam a homokon, felkapja a víz. Tudniillik, amikor a fedélzetre úsztam, csak térdig érő vászonnadrágomat és harisnyáimat hagytam magamon. Erre nekiláttam, hogy ruhát kerítsek, amiből éppen eleget találtam, többet azonban nem vittem magammal, mint amennyire éppen szükségem volt. Tudniillik más dolgokon akadt meg a szemem: elsősorban szerszámokon, amelyeknek hasznát vehetem a parton. Hosszú keresés után végre megtaláltam az ácsládát, ami sokkal kellemesebb és értékesebb lelet volt számomra, mintha egy hajórakomány aranyat találok. Ezt is leeresztettem a tutajra, de arra nem vesztegettem időt, hogy megnézzem, mi van benne. Különben is nagyjából ismertem tartalmát.

Aztán fegyverre és lőszerre terjedt ki gondom. Két igen jó vadászpuska és két pisztoly volt a kabinokban. Először ezeket helyeztem biztonságba, néhány lőszertokkal és egy kis csomag golyóval, utána pedig két rozsdás kardot. Tudtam, hogy van a hajón három puskaporos láda is, de fogalmam sem volt róla, hol tartja mesterünk. Hosszú keresgélés után végre rájuk bukkantam, kettő még száraz volt, a harmadikat víz érte. Az előbbieket a fegyverek mellé raktam a tutajomra. Most már úgy gondoltam, hogy eléggé felpakoltam, tehát azon törtem a fejem, hogy jussak mindezzel partra, nem lévén se vitorlám, se tolórudam, se evezőm. Nem is beszélve arról, hogy egy kis szélroham is feldöntheti tákolmányomat.

Három dolog biztatott: először a sima, csendes tenger, másodszor a part felé áramló, emelkedő dagály, harmadszor pedig, hogy a kis szél, ami fújt, a part felé tartott. Miután pedig megtaláltam a csónak két vagy három törött evezőjét és az ácsládában egyéb szerszámok mellett két fűrészt, egy fejszét és egy kalapácsot – rakományommal együtt nekivágtam a tengernek. Körülbelül egy mérföldön át tutajom meglehetősen jól haladt, csupán azt vettem észre, hogy kissé oldalt tért az iránytól, ahol először partot értem. Ebből arra következtettem, hogy számolni lehet bizonyos vízáramlással, s reménykedni kezdtem, hogy lesz a közelben folyó vagy patak, amelyet rakományommal együtt kikötőnek használhatok.

Úgy volt, ahogy elképzeltem. A szárazföldön egy kis bevágást vettem észre, a dagály gyorsan vitt feléje. A lehetőség szerint úgy kormányoztam tutajomat, hogy az áram közepén maradjon.

Itt az a veszély fenyegetett, hogy másodszor is hajótörést szenvedek, ami nagyon érzékenyen érintett volna. Mivel a partot egyáltalán nem ismertem, tutajom egyik sarkával zátonyra futott, mivel pedig vége szabadon lebegett, kicsibe múlt, hogy rakományom megbillenve a vízbe nem csúszott. Minden erőmet megfeszítettem, hogy a ládákat helyükön tartsam. Ennek ellenére sem voltam képes ellökni a tutajt. Elmozdulnom sem lehetett helyemről. Minden erőmmel a ládákba kapaszkodva körülbelül fél óráig álltam így, miközben a víz emelkedése egyre inkább mutatkozott. Kevéssel utóbb pedig tutajom már ismét úszott; a tolórúddal a csatornába taszítottam, utána pedig egyre feljebb sodorva, végül egy kis folyó torkolatában találtam magam, melynek mindkét oldalán part emelkedett, közepében pedig erős áram sodort. Körülnéztem, hol találok alkalmas helyet a kikötésre, mert nem akartam túl magasra felkerülni a folyón. Abban az időben ugyanis még erősen reménykedtem, hogy hajót pillanthatok meg a tengeren. Éppen ezért úgy határoztam, hogy tanyámat a part közelében ütöm fel.

Végül egy kis öblöt pillantottam meg a folyó jobb partján. Nagy üggyel-bajjal odakormányoztam tutajomat, és végül annyira megközelítettem, hogy evezőmmel talajt érve, partra taszíthattam a tutajt. Itt azonban majdnem újra a tengerbe veszett egész rakományom. A part ugyanis meglehetősen meredek volt egyik oldalon, ott tehát nem lehetett kikötni. Másfelől viszont az a veszély fenyegetett, hogy a menedékesebb résznél megint veszélybe kerül minden holmim. Nem tehettem egyebet, mint hogy megvárom, míg az ár eléri a legmagasabb pontot, miközben a tolórúddal mint horgonnyal tartom a tutajt a simább partrész mellett, amelyről feltételeztem, hogy a víz alá fog merülni. Mihelyt elég magas volt a víz, tutajomat föléje kormányoztam, aztán kikötöttem, mégpedig olyanformán, hogy két törött evezőmet kétoldalt a talajba szúrtam, egyiket az egyik, másikat a másik oldalon. Tehát nem volt más dolgom, mint megvárni, amíg a víz leapad, s tutajomról a rakományt biztonságban a partra vihetem.

Most az a feladat hárult rám, hogy szemlét tartsak a vidéken, és alkalmas lakóhelyet keressek, ahol kincseimet minden veszéllyel szemben biztonságba helyezhetem. Még mindig nem tudtam, hol vagyok: kontinensen-e vagy szigeten, lakott vagy lakatlan helyen, kiszolgáltatva vadállatoknak, vagy sem. Körülbelül egy mérföldnyire tőlem elég meredek és magas domb emelkedett. Elővettem az egyik vadászpuskát és az egyik pisztolyt, utána egy csomag lőport. Így felfegyverkezve felfedező útra indultam a dombtetőre. Miután nagy fáradsággal és erőfeszítéssel megmásztam, nagy bánatomra elém tárult végzetem. Szigeten voltam, amelyet minden oldalról körülfogott a tenger. Szárazföldet sehol sem láttam, néhány távolról ködlő szikla kivételével. Azonfelül még két kis szigetet is megpillantottam, körülbelül három tengeri mérföld távolságra nyugatra.

Továbbá azt is megállapítottam, hogy a föld minden bizonnyal lakatlan, legfeljebb vadállatok élhetnek rajta, noha eddig még egyet sem láttam. Viszont rengeteg szárnyast pillantottam meg, de nem ismertem fajtájukat. S ha valamelyiket megölöm, akkor sem tudtam volna, jó-e húsuk élelemnek, vagy sem.

Miközben visszatértem, rálőttem egy madárra, amelyet egy erdőszéli nagy fán pillantottam meg. Azt hiszem, ez volt az első puskalövés ezen a szigeten a világ kezdete óta. Alighogy tüzeltem, számtalan különféle madár rebbent fel az erdőből, és zavaros vijjogással, sikoltozással köröztek fölöttem; egyiket sem ismertem. Ami a megölt madarat illeti, sólyomfajtának véltem, mert a színe és a csőre leginkább ahhoz hasonlított, a karmai azonban nem voltak jobban kifejlődve a szokottnál. Húsa ragadozóhús volt, tehát ehetetlen. Felfedezéseimet megelégelve, visszamentem tutajomhoz. Hozzáláttam, hogy rakományomat a partra hordjam, ezzel eltelt napom hátralevő része. Nem tudtam, hogy éjszaka mitévő legyek, még csak azt sem, hogy hol pihenjek le. A földre nem mertem feküdni, mert attól tartottam, hogy valamely vadállat felfalhat, noha később meggyőződhettem róla, hogy ilyen félelemre nincs okom.

Tehát amennyire lehetséges volt, a ládákkal és deszkákkal körülsáncoltam magam, és éjszakai szállás céljából kunyhófélét tákoltam össze. Ami az élelmet illeti, még bizonytalan volt előttem a jövő, noha láttam egy-két nyúlhoz hasonló állatot kiugrani az erdőből, mikor a madarat lelőttem.

Azon kezdtem töprengeni, hogy még egy csomó dolgot el kellene szállítanom a hajóról, aminek hasznát vehetem; elsősorban a köteleket és vitorlákat meg efféle dolgokat. Elhatároztam, hogy ha lehetséges, újból elindulok a hajóhoz. Mivel pedig tudtam, hogy a zátonyra futott alkotmányt az első vihar darabokra töri, úgy döntöttem: minden más munkát félreteszek, míg csak ki nem mentettem minden lehetőt a hajóról. Aztán tanácsot tartottam – legalábbis gondolatban –, hogy vajon a tutajjal induljak-e vissza. Ezt azonban veszélyesnek ítéltem. Így tehát amellett maradtam, hogy apálykor indulok. Így is tettem, csupán előbb levetkőztem. Nem hagytam mást magamon, mint egy kockás inget, egy nadrágot és egy könnyű cipőt.

Ugyanúgy értem el a hajófedélzetet, mint előbb. Készítettem egy másik tutajt. Az első tapasztalataimból okulva ez már nem volt olyan esetlen, és nem is terheltem meg annyira. Ennek ellenére számos hasznos dolgot mentettem meg: először is az ácskészletben találtam két vagy három csomag szeget és kapcsot, egy zacskó csavart, jó néhány baltát és egy köszörűkövet. Mindezeket a dolgokat biztonságba helyeztem, néhány újabb puskával, golyóval, továbbá önteni való ólommal együtt. Mindez olyan nehéz volt, hogy alig tudtam átemelni a hajó oldalán.

Míg a parttól távol voltam, elfogott az aggodalom, hogy az élelmiszert valaki felfalhatja. De mikor visszaérkeztem, látogatónak nyomát sem találtam. Csupán egy vadmacskához hasonló állat kuporgott az egyik láda tetején, közeledtemre azonban elmenekült, majd kis távolságban leült. Tanácstalanul és olyan ábrázattal vizsgálgatott, mintha ismeretséget akarna kötni velem. Ráfogtam a puskámat, de úgy látszik, nem tudta, miről van szó, mert meg se moccant. Erre egy darab kétszersültet hajítottam neki, persze takarékosan, mert a készletem nem volt valami nagy. Az állat megszagolta, aztán megette, s úgy látszik, ízlett is neki, mikor azonban többet nem voltam hajlandó dobni, eloldalgott.

Második rakományommal partra érve – bár legszívesebben a puskaporos ládákat csomagoltam volna ki –, először mégis egy kis sátrat állítottam össze a vitorlákból és néhány rúdból, melyeket erre a célra vágtam. Ide hordtam be mindent, amiről tudtam, hogy az eső vagy a nap ártalmára lehet. Aztán az üres ládákat és dobozokat felhalmoztam kör alakban a sátor körül, hogy védve legyen akár emberek, akár állatok hirtelen támadása ellen.

Mikor ezzel kész voltam, belülről deszkával, kívülről pedig egy üres ládával torlaszoltam el a sátor bejáratát; aztán az egyik ágyat felállítottam, a fejemnél elhelyeztem a két pisztolyomat, fekvőhelyem hosszában pedig a puskámat, és ledőltem. Először feküdtem ágyban a szigeten. Éjszaka mélyen aludtam, mert valóban nehéz és fáradságos napom volt. Előző éjjel ugyanis igen keveset alhattam, és nappal rengeteg munkámba került, hogy a hajóról a szárazföldre mentsem dolgaimat.

Most már nagy raktáram volt mindenből, mégsem tudtam megelégedni ennyivel. Arra gondoltam, hogy amíg a hajó áll, minden lehetőt meg kell mentenem. Tehát alacsony vízállás mellett naponta meglátogattam a fedélzetet, és magammal hoztam egyet-mást. Harmadik alkalommal elsősorban kötelekkel és száraz puskaporral rakodtam meg. Minden vitorlát megmentettem. Ezeket aztán darabokra vágtam, mert vitorlának már nem voltak jók, legföljebb vászonnak.

Öt vagy hat forduló után már úgy gondoltam: többé semmit sem tudok elhozni a hajóról. De mégiscsak kiderült, hogy érdemes volt odamennem, mert találtam egy hordóban kenyeret, három nagy korsó rumot, egy doboz cukrot és egy láda finom lisztet. A dolog annál meglepőbb volt számomra, mert nem reméltem, hogy több élelmet találok. A kenyeret kipakoltam a hordóból, és minden darabot becsomagoltam a vitorlákba. Szóval ezt is a partra mentettem.

Következő nap újra útnak indultam, és miután minden mozdíthatót elvittem, nekimentem a horgonyköteleknek. A nagy kötelet darabokra vágtam, aztán a sodronyokat és a vasholmikat dobáltam a tutajra. Jószerencsém azonban ez alkalommal elhagyott. Tutajom ugyanis annyira túl volt terhelve, hogy amikor be akartam kormányozni a kis öbölbe, ahol máskor partra szoktam szállani, velem és a rakománnyal együtt felfordult. Nekem nem sok bajom esett, mert közel voltam a parthoz, rakományomnak azonban nagy része odaveszett. Különösen a vasat sajnáltam. Apály idején azonban elég sokat meg tudtam menteni belőle, igaz, hogy rengeteg munkával, mert hajlandó voltam a víz alá is merülni, bár ez igen fáradságos volt. Ezután naponta elmentem a fedélzetre, és összeszedtem, amit még találtam.

Már tizenhárom napja voltam a parton. Tizenegy ízben látogattam meg a hajó fedélzetét, és mindent elvittem, ami két kézzel mozdítható. Úgy gondolom, legszívesebben magát az egész hajót is elszállítottam volna, ha a nyugodt idő tovább tart. Mikor azonban tizenkettedszer készültem a fedélzetre, úgy vettem észre, hogy szél támad. Ennek ellenére az alacsony vízállás mellett mégiscsak felmásztam a fedélzetre, s noha azt gondoltam, hogy mindent összeszedtem, mégis találtam egy fiókos ládát, abban pedig két vagy három borotvát, egypár nagy ollót, tíz-tizenkét jó kést és villát, azonkívül körülbelül harminchat font értékű pénzt, részben európait, részben brazíliait, bronzban, aranyban és ezüstben.

Elmosolyodtam, amikor a pénzre pillantottam, és így szóltam hangosan:

– Ó, mire való vagy te? Mit sem érsz számomra! Még annyit sem, hogy a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész limlom. Semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott, ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem érdemes megmenteni benneteket.

Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba csavartam a pénzdarabokat, és új tutaj készítéséhez fogtam. Mikor azonban az égre pillantottam, láttam, hogy felhők borítják, és tudtam, hogy negyedóra múlva már tombolni fog a vihar. Nincs időm tutajkészítésre. Egy dolgot tehetek: hogy azonnal elindulok, különben nem érem el a partot. Ennek megfelelően vízre ereszkedtem, és átúsztam a csatornán, mely a hajó és a homokzátony között húzódott. Mindez elég sok fáradságba került, részben a magamhoz vett dolgok súlya miatt, részben pedig a víz háborgása folytán. A szél ugyanis közben megerősödött, és erősen korbácsolta a hullámokat.

Mégis visszatértem kis sátramba, ahol kincsemmel együtt lepihentem. Egész éjjel erősen dühöngött a vihar, és amikor reggel kitekintettem, már nem láttam a hajót! Kissé meg voltam rendülve, de azzal vigasztaltam magam, hogy semmi időt nem vesztegettem el, és minden hasznos dolgot megmentettem. És az igazat megvallva, kevés olyasmi maradt a hajón, amit képes lettem volna elszállítani.

Most már az foglalt el teljesen, hogy biztonságban tudjam magam a vadaktól, ha netán megjelennének, vagy az állatoktól, ha vannak ilyenek a szigeten. Sokat gondolkoztam, mi lehet a legalkalmasabb eljárás ebből a célból. Barlangot vájjak-e inkább a földbe, vagy sátram legyen a föld felett? Úgy döntöttem, hogy mindkettőt megcsinálom. Talán nem haszontalan, ha ezekről részletesen beszámolok.

Csakhamar rájöttem, hogy a jelenlegi tartózkodási helyem nem alkalmas letelepedésre, mert túlságosan alacsonyan fekszik, a talaj mocsaras és közel van a tengerhez. Úgy véltem, nem egészséges, azonkívül friss víz sincs a közelben. Elhatároztam tehát, hogy alkalmasabb helyet keresek.

Több dolgot vettem figyelembe, miközben helyzetemet mérlegeltem. Először is a friss víz közelét és az egészségügyi szempontokat, amint már említettem. Másodszor azt, hogy védve legyek a nap melegétől. Harmadszor, hogy biztonságban legyek a ragadozóktól, akár emberek, akár állatok, negyedszer pedig, hogy kilássak a tengerre, mert nem szeretném elszalasztani a menekülés alkalmát, ha véletlenül feltűnne a tengeren egy hajó, aminek reményét még nem adtam fel.

Keresés közben egy kis lapályos helyre találtam, egy domb lábánál, amelynek oldala a síkság felől olyan meredek volt, mint egy ház fala, tehát a domb irányából támadás nem érhet. A szikla másik oldalán viszont üres hely kínálkozott, mintha csak barlang szája lenne, noha a valóságban nem volt ott barlang.

Úgy határoztam, hogy itt, a sziklafal tövében, a gyepen verek sátrat. A sík terület szélessége nem haladta meg a száz lépést, hosszúsága pedig a kettőszázat; zölden terült el ajtóm előtt, majd lejteni kezdett a tengerpart felé. A domb északnyugati oldalához támaszkodott, tehát védve volt a nap hevétől.

Mielőtt sátramat felütöttem, félkört vontam az üres helyen, körülbelül húsz lépés átmérővel.

Félkörben két sor nyers cölöpöt sulykoltam a talajba, míg szilárdan álltak, mint az oszlopok. Öt és fél láb magasan emelkedtek ki a földből, a csúcsuk pedig ki volt hegyezve. A két cölöpsor távolsága egymástól nem volt több hat hüvelyknél.

Aztán a horgonykötél darabjait, melyeket a hajóról levágtam, a póznák közé fűztem, és addig fontam egyiket a másik után, míg elkészült a sövény. Olyan erős volt, hogy sem ember, sem állat nem tudott keresztülhatolni rajta. Mindez sok időt és fáradságot kívánt, különösen a cölöpök kivágása, ideszállítása és földbe sulykolása.

A bejárás nem ajtó segítségével történt, hanem egy kis létrával, amelyet, miután bent voltam, magam után húztam; így az erődítés tökéletes volt, és úgy gondoltam, hogy senki a világon ide be nem hatolhat. Ennek következtében egész éjszaka nyugodtan aludtam, amit máskülönben aligha tettem volna. Később kiderült, hogy mindezekre az óvintézkedésekre semmi szükség nem volt.

Ebbe a megerősített erődbe rengeteg munkával becipeltem minden vagyonomat: az élelmiszert, lőszert és egyebet. Aztán nagy sátrat vertem, hogy megvédjem az esőtől, mely az év egyik részében itt állandó és igen heves. Kettős sátrat készítettem: belül egy kisebbet és kívül egy nagyobbat. A legkülsőt széles vitorlavászonnal borítottam, melyet a hajóról mentettem meg.

Fekvőhelynek ezután nem a hajóról hozott ágyat használtam, hanem egy függőhálót, ami szintén nagyon jó volt, és előzőleg a hajóskapitány pihent benne.

A sátorba mindent behordtam, amit a megázás veszélye fenyegetett. Aztán vagyonomat elrendezve bereteszeltem a bejárót, mely mindeddig nyitva állt, és mint mondtam, egy kis létrával közlekedtem.

Ezután a sziklán kezdtem dolgozni. A kiásott földet és követ sátram körül szórtam le, mégpedig a kerítés mellé, úgyhogy körülbelül másfél láb magas kis terasz jött létre. Közben pontosan a sátor mögött egy kis raktárbarlangot készítettem magamnak.

Sok munkába és időbe telt, míg mindezzel elkészültem. Éppen ezért vissza kell még térnem bizonyos kérdésekre, melyek abban az időben elfoglaltak. Akkoriban, amikor sátramnak alapjait kimértem, és a barlangot készítettem, hirtelen arra riadtam fel, hogy sűrű fekete felhőkből hirtelen zuhogni kezdett a zápor, és hatalmas villám szántott át az égen. Utána, mint ahogy ez lenni szokott, óriási dörgést hallottam. Maga a villám nem riasztott meg annyira, mint a gondolat, mely a villámmal egyidejűleg szántott végig agyamon: – a puskaporom! Szívem verése is elállt, mikor arra gondoltam, hogy egy csapásra megsemmisülhet minden puskaporom. Mert nemcsak védelmem függött ettől, hanem élelmezésem is. A közvetlen életveszély nem is jutott eszembe, mert ugyebár, ha a villám a puskaport felgyújtja, akkor már további bajok miatt nem is kellett volna aggódnom!

A dolog oly mély benyomást gyakorolt rám, hogy mikor a vihar elmúlt, félretettem minden más munkát, az építést és az erődítést, és hozzáláttam, hogy csomagokat és dobozokat készítsek. A puskaport kisebb adagokba osztottam el. Így bármi történjék, nem vet lobbot egyszerre az egész. Azonkívül az egyes dobozokat egymástól olyan messze igyekeztem elhelyezni, hogy a láng át ne terjedhessen. Körülbelül két hétig tartott ez a munka. Úgy emlékszem, hogy lőporom, amely összesen mintegy kétszáznegyven fontot nyomott, legalább száz kisebb csomagban volt elhelyezve. Azt a ládát, amelyik átnedvesedett, veszélytelennek tartottam. Éppen ezért új barlangomban helyeztem el, amelyet tréfásan konyhának neveztem. A többit a sziklák réseiben dugtam el, olyan helyekre, ahol védve voltak a nedvességtől. Az egész munkát igen nagy körültekintéssel végeztem.

Ezalatt szabad időmben legalább naponta egyszer puskával a vállamon útnak indultam, részben, hogy szórakozzam, részben pedig, hogy valami ennivalót lőjek. Másik célom az volt, hogy megismerkedjem mindazzal, amit a sziget terem. Már az első napokban felfedeztem, hogy kecskék is vannak a szigeten, s ez nagy megnyugvást jelentett számomra. A baj csupán az volt, hogy rettenetesen féltek, amellett olyan gyors lábúak és éles hallásúak voltak, hogy a világ legnehezebb dolga volt megközelíteni őket. Én azonban nem csüggedtem, mert nem volt kétségem afelől, hogy hébe-hóba lőhetek egyet – ez meg is történt. Miután szokásaikat kissé kiismertem, elhatároztam, hogy lesbe állok. Megfigyeltem, hogy abban az esetben, ha a völgyben megpillantanak, rémületükben akkor is nekiiramodnak, ha a sziklán vannak. Viszont, ha a völgyben legelésznek, én pedig a sziklán vagyok, tudomást sem vesznek rólam. Ebből arra következtettem, hogy látószerveik elhelyezése folytán elsősorban azt veszik észre, ami tőlük lefelé van, viszont nem látják a fölöttük levő dolgokat. Ezután én mindig a legmagasabb sziklára másztam, hogy fölöttük legyek, és a vadászat nemegyszer szép eredménnyel járt.

Első alkalommal egy nősténykecskét lőttem, amely mellett egy kis gida ugrándozott. Nagyon bántott, hogy a szopós állatot elszakítottam anyjától. Mert mikor az anyja elesett, a gödölye ott maradt mellette még akkor is, mikor a közelükbe értem. Mikor pedig az anyát vállamra vettem, a gida nyomon követett. Erre letettem a kecskét, és karomba vettem a kicsinyét, bevittem a kerítésen keresztül, abban a reményben, hogy megszelídítem. De nem akart enni. Tehát kénytelen voltam megölni és elfogyasztani. A két állat jó időre ellátott hússal, mert takarékosan éltem, hogy élelmiszerem el ne fogyjon. Különösen a kenyérre vigyáztam, amennyire lehetett.

Most már volt állandó lakóhelyem. De nagy szükségét éreztem, hogy legyen tűzhelyem, hozzávaló tüzelővel. Hogy mit tettem ebből a célból, miképpen bővítettem ki barlangomat, és milyen berendezéseket létesítettem később, majd annak idején elmondom. Előbb azonban számot szeretnék adni magamról, a gondolataimról, egyhangú életemről.

Már tíz vagy tizenkét napja lehettem a szigeten, mikor eszembe jutott, hogy könyvek, írószerek és tinta híján el fogom veszteni tájékozódó képességemet az időben. Hogy mindezt megelőzzem, késemmel egy póznára nagy betűkkel rávéstem: „Itt léptem partra 1659. szeptember 30-án.” És a póznát ki is tűztem a partra.

A négyszög alakú pózna oldalára késsel mindennap egy rovást véstem. Minden hetedik vonás kétszer olyan hosszú volt, mint a többi. Ugyancsak hosszabbra faragtam a hónapok elsején tett rovást. Így aztán volt naptáram is, amely mutatta számomra a heteket, hónapokat és éveket.

Ezután egy ideig az foglalt el, hogy szemlét tartottam a különböző tárgyak felett, melyeket a hajóról elhoztam. Mint előbb említettem, sok mindent összeszedtem, amit akkor csekélyebb értékűnek tartottam, noha nem egészen haszontalannak. Ezek közt volt például a toll, tinta és papír, amelyek a kapitánynak vagy a hajóácsnak csomagjaiban voltak elhelyezve. Továbbá három vagy négy iránytű, néhány mértani mérőeszköz, látcsövek, térképek, hajózási könyvek, amelyeket mind batyukba tömtem, akár szükségem volt rájuk, akár nem.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy volt még a hajón egy kutya és két macska, amelyekről annak idején nem szóltam. Azonban mind a két macskát magammal hoztam a szigetre a tutajon, a kutya pedig a hajóról a vízbe ugrott utánam, és úszva követett a szigetre, mikor az első rakománnyal megérkeztem. Azután is hűséges szolgám maradt sok éven át. Lemondtam volna szívesen arról, hogy őrizzen, még arról is, hogy állandóan velem legyen. Csupán azt szerettem volna, hogy beszéljen hozzám, de erre sajnos nem volt képes. Mint megjegyeztem, találtam tollat, tintát és papírt – és egyiket sem pihentettem. Valóban, míg tintám tartott, pontosan lejegyeztem a dolgokat. A későbbiekről azonban nem tudok számot adni, mert bármiként is próbálkoztam, tintát nem tudtam előállítani.

Erről eszembe jutott, hogy még egész sereg dolog hiányzik a tintán kívül. Így például az ásó, lapát és csákány, amivel a földet művelhettem volna, továbbá tű és cérna. Ami a fehérneműt illeti, csakhamar rájöttem, hogy arra nincs is olyan nagy szükségem.

A szerszámok hiánya azonban minden munkámat megnehezítette. Éppen ezért csaknem egy évbe került, míg elkészültem házammal és kerítésével. Akkora póznákat vágtam, amilyeneket éppen elbírtam. A vágás és letisztítás, valamint a hazahozatal egyaránt hosszú ideig tartott. Néha két napot is igénybe vett egy szál ledöntése, és megint egyet hazagörgetése. Újabb gondot okozott a cölöpök talajbaásása. Erre a célra először egy kihegyezett karót használtam, később azonban jobbnak találtam a feszítővasakat. Még így is kemény munka volt az oszlopok rögzítése. Időm azonban volt erre rengeteg, nem lévén más foglalkozásom, mint a sziget bejárása élelmiszer előteremtése céljából, amit naponta megtettem.

Elkezdtem gondolkozni helyzetemről, és elhatároztam, hogy mindent írásban fektetek le. Tárgyilagosan megállapítottam, hogy sorsomban mi a jó és mi a rossz, s feljegyeztem egymással szemben egyiket az egyik, másikat pedig a másik oldalra. Ilyenformán:

Rossz:

 

Jó:

 

Hajótörést szenvedtem egy szörnyű lakatlan szigeten, a menekülés minden reménye nélkül.

Viszont élek, és nem fulladtam meg, mint hajóstársaim.

Arra vagyok ítélve, hogy nyomorultan, az egész világtól elszakítva éljek.

Viszont így azoktól is elszakadtam, akiket a halál nem kímélt meg.

Számkivetve vagyok az emberi társadalomból.

De mégsem vesztem éhen, és nem kerültem olyan helyre, amely nem nyújt megélhetést.

Nincs ruhám, amibe öltözködhetnék.

Viszont meleg éghajlat alatt lakom, ahol aligha viselhetném ruháimat, bármennyire is lenne.

Védelem nélkül állok, kiszolgáltatva embernek és állatnak.

Viszont nincs a szigeten ragadozó, amelytől félhetnék.

Nincs senkim, aki segítsen nekem.

Viszont a hajóról a legfontosabb dolgokat meg tudtam menteni, s mindez elegendő lesz számomra életem végéig.

 

Miután így visszanyertem lelkem nyugalmát, és a tengert sem kémleltem folytonosan, vajon feltűnik-e rajta valamilyen hajó; mindennel számot vetve, elhatároztam, hogy alkalmazkodom új életemhez, és a dolgokat annyira megkönnyítem, amennyire csak lehet.

Leírtam előbb lakóhelyemet, a szikla alatti sátrat, amelyet erős oszlopos kerítés védelmezett. Most azonban már inkább falnak nevezhetném, mert időközben körülbelül két láb vastagságban kibéleltem tőzeggel, azután pedig gerendákat vontam a faltól egészen a szikláig, ezeket pedig ágakkal borítottam. Így elértem, hogy az eső nem esett be, bár néhanapján a zápor valósággal szakadt.

Említettem, hogy vagyonomat a kerítésen belül, majd a barlangban helyeztem el. Eleinte azonban minden összevissza volt, egymás hegyén-hátán, úgyhogy mozogni sem tudtam. Tovább bővítettem tehát a barlangomat, mert a szikla meglehetősen laza homokkő volt, és könnyen engedett az ásónak. Mikor már eléggé biztonságban éreztem magam a ragadozóktól, jobb felé oldaljáratot kezdtem építeni a sziklába. Aztán ismét jobbra fordulva kijutottam a szabadba. Így nemcsak hogy rejtekúton közlekedhettem a külvilággal, hanem megfelelő raktáram is volt a dolgaim elhelyezésére.

Most már hozzáláthattam, hogy elkészítsem a legfontosabb bútorokat, mindenekelőtt egy széket és egy asztalt. Ezek nélkül ugyanis aligha élvezhettem volna azt a kevés örömet, amit a világ nyújtott. Asztal nélkül nem lehetett sem kényelmesen enni, sem írni, sem sok egyéb munkát végezni. Itt meg kell jegyeznem, hogy miután az ésszerűség és számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától is mester lehet. Én soha életemben nem dolgoztam szerszámokkal, és mégis az idő, a munka, az alkalmazkodó képesség és leleményesség rávezettek arra, hogy mindent megcsináljak, különösen ha szerszámaim voltak.

Sok mindent azonban szerszám nélkül készítettem el. Igen gyakran nem állt egyéb rendelkezésemre, mint véső és balta, és bizonyára olyan küzdelmesen állítottam elő a dolgokat, ahogy előttem még senki. Természetesen végtelen sok munkával. Például, ha deszkára volt szükségem, nem tehettem egyebet, mint hogy ledöntöttem egy fát, aztán mindkét oldalát simára vágtam fejszémmel, míg alkalmas volt asztallapnak. Aztán felszínét a vésővel igyekeztem elegyengetni. Igaz, hogy ezzel a módszerrel egy egész fából egyetlen deszkát készítettem. Viszont nekem csak türelemre volt szükségem, mert bőségesen volt időm, és ugyancsak rengeteg fa nőtt az erdőn.

Először tehát asztalt és széket készítettem a fedélzet darabjaiból, melyeket a tutajon hoztam magammal. Az előbb említett módszerrel készített deszkát pedig munkapadnak használtam. Barlangom előtt helyeztem el, és kiraktam rá szerszámaimat, a szegeket, a vaskapcsokat: egyszóval mindent úgy rendeztem el, hogy azonnal megtaláljam. A homokkőfalba fogasokat vertem, hogy puskámat és egyéb felfüggeszthető dolgaimat felakasszam. Ha valaki látta volna barlangomat, valószínűleg áruháznak nevezte volna. Nekem magamnak nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy mindent rendben tudok magam körül, és ilyen sok tárgy áll rendelkezésemre.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy naplót vezessek működésemről. Eleinte ugyanis mindent nagy sebbel-lobbal csináltam, és elmém is meglehetősen zilált volt. Mert például mit írhattam volna be olyan napra, mint szeptember 30-a. Ilyesmit: „Miután partra kerültem és megmenekültem a vízbefúlástól, ahelyett, hogy szerencsémnek örültem volna, először hánytam a gyomromba került rengeteg sósvíz miatt, aztán valamelyest magamhoz térve – kezemet tördelve és hajamat tépve rohantam fel és alá a parton, kiabáltam, hogy végem van, míg fáradtan és elgyöngülve kénytelen voltam a földre feküdni és pihenni, noha nem mertem aludni a vadállatok miatt.”

Mikor azonban némileg lecsillapodtam, és házamnak berendezése lefoglalt, sőt már asztalom és székem is volt, valóban hozzákezdhettem naplóm írásához. Ide másolom naplómból azt, ami megvan. Tovább folytatni, sajnos, nem tudtam, mert elfogyott a tintám.