Páncélkocsik a polgárháborúban és utána

Az orosz polgárháború harcait rendkívül intenzív manőverező-készség jellemezte. A harc és hadműveletek legfontosabb formája a támadó hadművelet volt. Az már csak természetes, hogy a küzdelem ilyen formái mellett a harci eszközök, amik a nagyobb manőverezést és a maximális csapásmérés lehetőségét ötvözték, különleges fontossággal bírtak. A gyakorlatban viszont mindez másként festett: a nagysebességű harckocsik funkcióit a könnyű lovasság tömegei vállalták magukra; a gyalogság és lovasság kísérő könnyű harckocsikat tacsankákkal helyettesítették; a gépesített, üldözést és harci eredményeket elmélyítő gyalogságot parasztszekerekre pakolt gyalogosokkal helyettesítették. (Tacsanka – könnyű lovasfogat (2-4 ló, egymás mellé befogva), általában egy géppuskával a hátsó ülésen.) A páncélozott eszközök közül kizárólagos fontossággal a páncélvonatok bírtak, amiket a polgárháború szinte összes hadműveletében bevetette az összes, harcban álló fél. Ami a páncélozott gépkocsikat illeti, a szerepük kevésbé volt észrevehető, de ettől függetlenül nagyszerűen szerepeltek néhány hadműveletben, a lovassággal együtt, és egy sor sikeres önálló mélységi akció, rajdolás, felderítés, különleges hadművelet és mélységi pontcsapás.

A páncélkocsik és lovasság együttműködésére kizárólag akkor került sor, amikor az utóbbi az ország- vagy szilárd burkolatú utak mentén tevékenykedett. Általában a páncélkocsikat a felderítő egységek és előőrsök tűztámogatására használták, az egységek menetvégrehajtása közbeni őrségére, az ellenség kezében lévő területen át történő kapcsolattartásra, tűzcsapások végrehajtásánál és önálló rajdolásnál. De, ami jellemző, a polgárháború éveiben gyakran alkalmazták a lovassági roham tűztámogatásánál is. Ebben az esetben a páncélkocsi főbb pozitív tulajdonságai között érdemes megemlíteni a következőket: készek voltak tüzet nyitni bármely irányban, miközben a tacsankáknak, a támadó lovas tömeg támogatásához meg kellett fordulnia – az egész lovasfogatnak – 180 fokra, ami kizárta azt, hogy a rohamozó lovasság tömegével együtt mozogjon, illetve az utóbbinak meg kellett törnie alakzatát, hogy ne kerüljön saját géppuskái tüzébe. Ez szülte azt a lovasmanővert, ami leginkább találkozó hadműveleteknél volt igen látványos, és igen hatásos. A vonalban felsorakozott tacsankák követték a lovassági „lavinát”, ami frontális támadást intézett az ellenséges lovasság tömege ellen. A géppuskák gyakorlati lőtávolságán belül a „lavina” hirtelen kétfelé kitért a harcból, és ezzel megkerülték, átkarolták az ellenséges csapatok szárnyait, miközben a tacsankák egyszerre fordultak, és pusztító ólomesőt zúdítottak az ellenségre. Ha az ellenfelek ezt a manővert egyszerre alkalmazták, akkor a siker a jóval gyorsabb oldalán volt. Minden szépsége dacára a manőver nem felelt meg minden egyes esetben és, ami jellemzőnek mondható, a lovasság tömege támadásba lendül, miközben a géppuskák hallgatnak, miközben a páncélkocsik lehetőségek adnak a géppuskák rugalmas alkalmazására, közvetlenül a lovasság soraiban támadnak, jelentősen növelve ezzel csapásmérő értékét, ötvözve a koncentrált tüzet és a manővert.

Vegyük át a páncélkocsikra jellemző előnyöket és hátrányokat, amik meghatározóak voltak a lovassággal történő sikeres együttműködés tekintetében. Elsősorban meg kell említeni, hogy a működőképes és mindennel ellátott páncélkocsik készek voltak az azonnali harcra és tűzkezdeményezésre. De mivel a technikai eszközök többsége nem volt új, a motorok elhasználódtak, a kenő- és üzemanyag minősége pedig silány volt, ezt a harckészséget igen sajátos módon oldották meg – menetvégrehajtás közben a páncélkocsikat 6-8 lovas tüzérségi fogatok vontatták.

„Izsorszkij-Fiat” páncélkocsi, Oroszország, 1917. Tömege: 5,3 t. Hajtómű teljesítménye: 60 LE. Maximális sebessége: 60 km/h. A legnagyobb hatótávolság – 100-140 km. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 4,8 m, szélessége 1, 9 m, magassága 2,5 m. Páncélzat: 5-7 mm. Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: a legyártott darabszámról nincs pontos adat (megközelítőleg 100 db).

A jó harcászati és hadműveleti mozgékonyság lehetővé tette, hogy a páncélkocsikat egyik frontszakaszról a másikra lehessen átdobni, viszont az utaktól való függésük komoly elszakadást jelentett a gyakorlatban egyrészt a lovasság és gyalogság taktikai tevékenysége, másrészt a páncélkocsik lehetőségei között. A tevékenységi körzetet behatárolta az is, hogy a géppuskás páncélkocsik egy-egy harcra kaptak 70 liter üzemanyagot, az ágyúsak pedig 80 litert. Ebből következik, hogy egy tankolás 4 óra megszakítás nélküli harctevékenységet, és a bázistól történő 45-60 kilométeres elszakadást tett lehetővé. Egy páncélkocsi szakasz annyi üzemanyag- és kenőanyag-tartalékkal rendelkezett -beleértve azt is, ami a járművekben volt – ami 350-375 km távolság megtételéhez volt elegendő, és ami, a gyakorlatban, a bázistól történő 100-120 kilométeres elszakadást biztosítottá. Ha egy 50-75 kilométeres menetelés végrehajtása annyira kifárasztotta a lovasságot, hogy a lóállomány rövidebb időre szinte használhatatlanná vált, akkor a páncélkocsik számára a napi 150-200 kilométeres „futam” nem jelentett komolyabb problémát. Ez a képességük akkor vált igazán fontossá, amikor üldözni kellett az ellenséget, és kizárólagos fontossággal bírt az úgynevezett „banditizmus” felszámolásánál, amikor a különböző „színű” felkelőknek nem állt módjában napi többszöri alkalommal lovakat váltani, mint ahogyan azt tették – például – Mahno és Antonov parasztseregeinek felkelői. (Ezek a helyi lakosságra támaszkodva naponta 120-140 km távolságokat is képesek voltak megtenni.) így sikerült a vöröseknek nemcsak utolérniük a felkelők lovasságát, hanem meg is ütköztek vele, saját lovasságuk erejét a már legyengült ellenfél elleni döntő csapásra tartogatva. A páncélkocsik súlyának szigorú korlátozásait (5 t) nemcsak a terepjáró képesség diktálta, hanem a földutakon található fahidak sokaságának kicsiny teherbírása is – ami a páncélkocsik legnagyobb problémáját jelentették. Ezért még a nappal végrehajtott hadműveleteknél is fontos volt a műszaki felderítés végrehajtása, ezért is osztották be a páncélkocsikat a lovasság felderítő alakulataihoz.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a páncélkocsik mozgó, de igen robusztus bázisa (műszaki kiszolgáló csoportja) is kényelmetlenné tette a csapatokkal együtt történő menetvégrehajtást, és rendkívül kötötte őket az országutakhoz, miközben hadműveleteik döntő többsége vidéki földutakon zajlott.

A páncélkocsik hatalmas tűzerőt képviseltek, de csak közeli távolságokban, ráadásul a mozgásból végrehajtott tűzcsapás igen kétséges értékkel bírt. A rossz rugózás és állandó imbolygás miatt még országúton is igen nehéz volt a célzott tűz végrehajtása. A tűzcsapás inkább lélektani értékkel bírt, ráadásul a gyakorlatban a lőszerjavadalmazás mindössze 20-30 percnyi harcot tett lehetővé. A szállítható lőszermennyiség 12-20 géppuskahevederből, vagy (az ágyús páncélkocsiknál) ez még kiegészült 40-60 tüzérségi lövedékkel. Ezért a harckocsikban állandóan meglévő lőszeren kívül a bázis (műszaki kiszolgáló csoport) rendelkezett még egy másfélszeres lőszertartalékkal, kocsinként.

A páncélkocsik viszonylagos védettségét biztosította: a golyóálló páncélzat; a magas sebesség, ami lehetőséget adott arra, hogy a jármű kitérjen vagy gyorsan átvágjon a tüzérség által lőtt terepszakaszon. Mivel a páncélkocsi rendkívül jó célpontot nyújt, ezért rendkívül érzékeny a tüzérségi tűzre. Amint a harcmezőn megjelent a tüzérség, a páncélkocsiknak azt azonnal el kellett hagyniuk. Ilyen párharcból a páncélkocsi vagy csupán a véletlennek köszönhetően jöhetett ki győztesnek, vagy egy váratlan megkerülő manővernek és támadásnak köszönhetően. A páncélzat súlyát szintén szigorúan limitálták 1,2-1,7 tonnában, a nehezebb páncélzatot azért tiltották, mert tartottak a futómű tengelyeinek túlterheltségétől. Mivel a páncéltest teljesen zárt volt, szinte kizárt volt, hogy a páncélkocsit a gyalogság elfoglalja, de éjszaka még a kisebb felderítő csoportok számára is könnyű prédát jelentettek. Ezért éjszaka, ritka kivétellel, a páncélkocsikat egyik fél sem vetette be.

A legénység kicsiny létszáma, a gépkocsizó deszantok teljes hiánya nem tették lehetővé, hogy a páncélkocsik önállóan ki tudják aknázni, vagy meg tudják szilárdítani az elért eredményeket. A harcban történő kapcsolattartás és parancstovábbítás külön is problémát jelentett, mivel a külön-külön tevékenykedő páncélkocsi-szakaszok között, sőt, néha két jármű között is, rendkívül körülményes volt fenntartani, ráadásul a harcmező megfigyelésének készsége is igen korlátolt volt.

A legénység rendkívül súlyos körülmények között dolgozott. Amennyiben a páncélkocsi rendelkezett belső, nemezeit borítással, akkor a jármű belsejében a hőmérséklet gyakran elérte az 50-60 °C-ot. A motor és a géppuskák dübörgése rezonált a zárt páncéltesten belül, teljesen megsüketítve a gépkocsizókat. Hogy kizárják a legénység időnek előtt bekövetkező fáradságát és a füstmérgezést, a páncélkocsik nyílásait csak végszükség esetén zárták be teljesen.

Ha a páncélkocsik váratlanul vetették be a csatatéren, akkor megjelenésük megsemmisítő lélektani hatást gyakorolt az ellenségre, miközben a saját csapatok lelkesedése a tetőfokára hágott. Ők biztosították gyakran az erő- és tűzfölényt, és növelték a győzelembe vetett hitet.

„Izsorszkij-White”páncélkocsi (a fenti ábrán a korai sorozat kocsija látható), Oroszország, 1916. Tömege: 6 t. Hajtómű teljesítménye: 35 LE. Maximális sebessége: 45 km/h. Legénység: 3-4 fő. Méretei: hossza 4,45 m, szélessége 1,9 m, magassága 2,02 m. Páncélzat: ismeretlen (feltehetően 5-5,5 mm). Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 20 db. (A felső vázlatot a szerző készítette.)

A polgárháború során, különböző időszakokban, a Vörös Hadsereg egyszerre 150-216 páncélkocsival rendelkezett. 1918 januárjától ezeket a páncélos erőknél alkalmazták (bronyeszili), és szervezetileg gépkocsizó páncélos csoportokba (avtobronyevoj otrjad) vonták össze. A háború során ez volt a fő harcászati katonai egység. Különböző időben ezek létszáma a következőképpen ingadozott (az első szám az összes egyseget tartalmazza/ a második a fronton lévő alakulatok számát):

1918. 07. 01 -26/17

1918. 10.01-38/22

1919. 04. 01 -47/21

1919. 07. 01 -41/34

1919. 10.01 -50/39

1920. 04.01-46/27

1920. 07.01 -52/42

1920. 10. 01 -51/38

Ennyire pontos és megbízható adatokkal, a Fehér Hadsereggel kapcsolatban sajnos nem rendelkezünk, de a szolgalatban lévő páncélkocsik száma ott is meghaladta a 100 darabot.

A polgárháború teljes ideje alatt a Vörös Hadseregen belül összesen 83 gépkocsizó páncélos egységet hoztak létre vagy szerveztek újjá. Voltak közöttük úgynevezett „vonal gépkocsizó páncélos egységek” (ezek a lövész vagy lovassági hadosztályok állományába szolgáltak), és voltak önálló egységek, amiket a hadseregek és frontok közvetlen parancsnokságaihoz, vagy a VCsK főnökségeihez osztották be.

Az előírás szerint egy gépkocsizó páncélos csoport létszáma 80-100 fő volt, és szervezetileg a következőket foglalta magába:

– a harci részleget – két szakasz, két-két páncélkocsival mindegyikben (a négy jármű közül az egyik ágyús páncélkocsi volt). A páros felosztásra azért volt szükség, mert a harctéren a járművek gyakran leálltak, szükséges volt a vontatás, és más, ezekhez hasonló okokból kifolyólag, ezenkívül ilyen felosztásnál a harci részleg nem vesztette el harci értékét a járműpark 50%-os vesztességénél;

– a parancsnokság, törzs, híradós csoport, vezető harccsoport, amik a fronton a harci tartalékot jelentették;

– a technikai szakasz, 8 teherautóval, ami a technikai és karbantartó-ellátó bázist jelentette.

,,Putyilov-Austin “páncélkocsi (az ábrákon a két főtípus látható), Oroszország, 1916. Tömege: 5,2 t. Hajtómű teljesítménye: 50 LE. Maximális sebessége: 50 km/h. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 4,9 m, szélessége 1,9 m, magassága 2,4 m. Páncélzat: 8 mm. Fegyverzet: 3 db 7,62 mm-es géppuska (egy a páncéltesten belül). Készült: 120 db. (A fenti rajzon jól látható a páncélkocsi géppuskájának légi célpontok elleni tüzelésre történő beállítása.) (A felső vázlatot a szerző készítette.)

A „Fiat” alvázra épült páncélkocsik példáján érdemes megismerkedni az akkori orosz járművek „belső világával”, mert ezek elrendezése, belső szerkezete, és fegyverzete gyakorlatilag megegyezik a polgárháborúban legnagyobb mennyiségben alkalmazott páncélkocsik többségénél (a „Fiat”-on kívül: „White”, „Austin” alvázra épült „Putyilov-termékek”).

Mielőtt a „Fiat” alvázból páncélkocsit csináltak volna, a hátsó tengelyt megerősítették az amerikai 1,5 tonnás teherautókról kölcsönzött lengéscsillapítókkal. A kerekek fából készültek (ún. „tüzérségi kerék”), masszív, vastag küllőkkel, a hátsó kerekek kettősek voltak, az abroncsok vagy tömör gumiból készültek, vagy feltöltötték őket biztonsági habbal, és általában 3 ezer kilométer megtétele után kellett őket cserélni. A felfüggesztés függő volt. és a lengéscsillapítást laprugókkal oldották meg. Vezetőpont minden járművön kettő volt: egy elöl, egy pedig hátul.

A motor teljesítménye általában 60 LE volt, és kurblival kellett beindítani, kívülről.

A jármű „száraz” tömege 5,2-5,3 tonnát jelentett. A terepjáró készséget, természetesen, befolyásolta az utak és közúti hidak állapota. A 15-18 fokos emelkedők, az árkok, puha talajú patakmedrek és a 0,5-0,6 méternél mélyebb gázlók, szögesdrót akadályok, kidöntött fatörzsek, műszaki zárak a kor páncélkocsija számára leküzdhetetlen akadályt jelentettek. A nagy méretek akadályozták az erdei utakon és a bozótosban történő közlekedést. A „Fiatnál” a nyomtáv valamivel nagyobb, mint például az „Austin”-nál, de még így is komoly akadályt jelentettek az oldallejtők.

Országúton a jármű sebessége meghaladta a 60 km/h-t, jó, száraz földúton 30-40 km/h, hátrafelé menetben 15-18 km/h. Üzemanyagtartály kapacitása 80-100 1, ami 0,8 1/km fogyasztásnál biztosította a 100-140 km autonóm hatótávolságot.

A páncéltest az Izsorszkij gyárban készült. A radiátor, motorháztető, a vezetőfülke homlokpáncélja úgy készült, hogy lehetővé tette a nagyobb szögben becsapódó lövedékek gurulatát. A függőleges páncélzatot – 7 mm (tető – 5 mm) – a hagyományos puskagolyó 75 lépésről, a páncéltörő 350 lépésről átütötte. Hogy kizárják a legénység, a találatok miatt a páncéllemez belső felületéről leváló repeszek általi sebesüléseit, a páncélkocsik belsejét nemezzel borították. A páncélzat teljes súlya 1,2-1,5 tonna között mozgott. A radiátor kétrészes páncélajtó takarta, amit különleges karok segítségével ki lehetett nyitni anélkül, hogy valakinek el kellett volna hagyni a járművet. Bejárati nyílás kettő volt, kémlelőnyílások: egy a vezetőfülke elején (vagy egy kémlelő panellel, vagy két kémlelő réssel); egy-egy mindegyik beszálló nyíláson; egy hátsó. A nyílásokat páncélredőnnyel lehetett zárni, egyes gépkocsikon többréteges, vastag üveggel készültek. A kémlelőnyílások lehetővé tették, hogy közelharcban a legénység használja oldalfegyvereit (pisztolyokat, revolvereket). Minden nyílás és ajtó belülről zárult, és kívülről csak különleges kulccsal lehetett ezeket kinyitni.

A legénység 5 főből állt: a parancsnokból, két sofőrből, két géppuskásból.

Fegyverzet: két 7,62 mm-es, orosz gyártmányú, vízhűtéses Maxim-géppuska. A lövegtornyok henger-alakúak, a géppuskákat, egyenként, 290 fokos szögben lehetett mozgatni vízszintesen (a „Putyilov-Austinnál” 75 fokban felfelé is lehetett emelni a géppuskák csövét, ami lehetőséget adott a légoltalmi feladatok végrehajtására). A páncélkocsi körüli holttér 30 lépés volt. A lövegtornyok általában görgőkön nyugodtak. A jármű hossztengelyéhez képest átlósan helyezkedtek el, így megnőtt a géppuskák mozgatásának lehetősége, ráadásul a jármű szélessége, a párhuzamos elrendezésű lövegtornyokhoz képest, csökkent. Hogy időben lehessen váltani a géppuskák hűtővizét, a páncéltesten belül egy víztartályt szereltek föl, ami slaggal volt rákapcsolva a fegyverekre. A géppuskák töltőládái különleges tartó fémkosárban pihentek. A lőszerjavadalmazás 24 géppuskaheveder volt (12-12 fegyverenként). Ebből 4 db páncéltörő lőszerrel volt feltöltve (más páncéleszközök elleni harchoz). Hatásos tüzet csak a rövid megállókból lehetett vezetni, menetből – csak a kisebb távolságokban lévő élőerő tömegei ellen.

Minden egyes páncélkocsiban volt egy kis műszaki láda robbanóanyaggal, arra az esetre, ha a járművet el kell hagyni, és meg kell semmisíteni. Ezt néha a mélységi rajdolásoknál alkalmazták vasúti sínek és közúti hidak rongálásánál.

Röviden elmondható, hogy az orosz páncélkocsik meglehetősen megbízható és jól sikerült járműveknek bizonyultak. A Szovjetunión kívül alkalmazták őket a háború utáni Finnország, Lettország, Lengyelország és Románia haderői. A ’20-as években széles körben használták őket a Vörös Hadsereg hadgyakorlatain, és tíz éven át szinte minden Vörös Téren megtartott katonai felvonuláson részt vettek, A ’20-as évek végén a megmaradt példányokat átadták az Oszaviahim ifjúsági szervezeteinek. Egy „Fiat” alvázra épült páncélkocsi a mai napig megmaradt, és jelenleg Oroszország Központi Hadtörténeti múzeumának tárlatában látható.