A XX. század kezdetén

Mint ahogyan az köztudott, a páncélkocsik korábban jelentek meg, mint a tankok. Az utóbbiak még csak tervekben és elméletekben létezett, de a páncélkocsik már a hadseregek állományában voltak, sőt – már át is estek a tűzkeresztségen.

Az első épkézláb, harcra képes páncélkocsik már a XX. század elején megjelentek. 1902. április 4-én, Frederick Simms angol mérnök bemutatta Londonban a nagyközönség előtt saját „motorizált katonai vagonját” (Motorizired Armed Vagon). Ez a jármű, gyakorlatilag, a világ első valódi páncélkocsija volt. A tervét, amit 1898 nyarára Simms teljesen kidolgozott és befejezett, megvette a „Vickers, son & Maxim” cég, amely meg is valósította azt.

A jármű lentről nyitott páncéltesttel rendelkezett, amely formájában egy hadihajóra emlékeztetett. A tervben szereplő két géppuskás torony helyett beszereltek hármat, amiket mindössze lövegpajzsok védtek. A harcmező megfigyelésére egy periszkóp szolgált. A páncéllemezek vastagsága elérte a 6 millimétert, ami meglehetősen jó védelmet jelentett akkoriban. A motor egy négyütemű 16 lóerős „Daimler” volt, ami nehéz üzemanyaggal működött (naftával).

A páncélkocsi bemutatója óriási érdeklődést váltott ki a publikumban, de… nem a hadügyminisztériumban: elvetették Simms ötletét, mint „bazári mulatságot”. Legalábbis ez állt a hivatalos értesítőben. Anglia akkoriban bízott tüzérségében, lovasságában, no meg persze flottájában. Az angol-búr háború tapasztalatai ekkor már (!) „a múlté” voltak, pedig mindössze egy hónap telt el a Brit Birodalomra nézve keserű tapasztalatokkal bíró háború óta.

A Simms találmányáról szóló szenzációhajhász újságcikkek M. Nakasidze hadnagy kezébe kerültek, aki az orosz-japán háború alatt Mandzsúriában szolgált. Nekilátott a tervezésnek, és hamarosan elkészült egy vázlattal, amit benyújtott a parancsnokainak. Nekik ez tetszett, és – ami az orosz hadtörténelemben ritkán történt meg – jóváhagyták, majd felterjesztették feljebbvalóiknál. Viszont a hadügyminisztérium itt is szkeptikusan fogadta a tervet, ráadásul kételkedett az akkori orosz ipar kapacitásában és lehetőségeiben, ezért a páncélkocsi terveit elküldte a francia „Charron, Girardot et Voigt” cégnek. Innen ered az a fejetlenség, ami a mai napig fellelhető a népszerűsítő és szakirodalomban. Oroszországban a páncélkocsit úgy ismeri mindenki, mint „M. Nakasidze páncélozott gépkocsiját”, Nyugaton pedig a leggyakrabban csak a „Charron” névvel lehet találkozni, és orosz „gyökereit” elég ritkán említik. Pardon, azért egy kivétel mégiscsak van: a mindig is precíz és nagyon óvatos, pedáns és pontos német szakirodalom több helyen is a „Charron-Nakasidze” elnevezést használja. Van is rá okuk, de erről később. Mondjuk úgy, hogy az utóbbi típusnév lényegében a legpontosabb.

1905-ben a cég legyártotta az első két tesztpéldányt. Az egyik Franciaországban maradt, a másikat elküldték a cári Oroszországba.

Ez egy teljesen páncélozott jármű volt, ami egy 8 mm-es „Hotchkiss” géppuskát kapott egy 360 fokon forgatható páncéltoronyban (egy pótgéppuska a páncéltest belsejében kapott helyet arra az esetre, ha a fő fegyvert valami sérülés éri). A krómnikkel alapú páncél biztos védelmet jelentett a legénységnek a golyóktól, repeszektől és tüzérségi srapneltől. A páncéltest lemezeit szegecsekkel rögzítették a fémkeretre. A tömörgumiból készült abroncsokkal ellátott kerekek küllőit páncéltárcsák védték. A legénység három tagja a lőréseken és egy periszkópon át figyelhette a harcmezőt. Hogy biztosítva legyen a vezető jobb kilátása, harctéren kívül fel lehetett emelni a homlokpáncél lemezét, vízszintes helyzetbe. Ugyanígy fel lehetett emelni a géppuska toronypáncélzatának ferde lemezét. A kocsiba egy oldalsó ajtón át lehetett beszállni. A páncéltesten belül, a legénységi állományon kívül, még kettő-öt ember férhetett el (mondjuk egy terepszemlét végrehajtó csoport, felderítő, híradós tisztek stb.).

A páncélkocsi jó tömegelosztással rendelkezett, és viszonylag zömök, alacsony volt – ez jó hatással volt terepjáró képességeire. Száraz talajon a jármű a 25 fokos lejtőn is fel tudott kapaszkodni. A hordozható kis műszaki hidak, amiket a menet végrehajtása közben a páncéltest két oldalára erősítettek, lehetővé tették a 3 m széles lövészárkok és gödrök áthidalását.

Elég érdekesen volt megoldva a torony forgathatóságának mechanizmusa, mivel abban az időben még nem ismerték a manapság is használt hengercsapágyas megoldást. A torony egy rúdon nyugodott, ami a küzdőtér közepén kapott helyet. A menettel ellátott rúdon nyugodott egy, a torony tetejével egybeépített cső, amihez egy vízszintes kerék kapcsolódott. Ennek segítségével, természetesen kézzel, meg lehetett emelni a tornyot, és így végrehajtani a forgatást. Csak ilyen körülmények között lehetett biztosítani a körkörös tüzelést.

1906-ban Nakasidze páncélkocsija végrehajtott egy tesztfutamot a Szentpétervár-Oranienbaum-Venki útvonalon, amely során közúton, földúton, sőt, szántáson kellett haladnia időközönként. Az Oranienbaumban lévő tiszti iskola lőterén tartották meg a próbalövészeteket. A géppuskatűz eredményeit, mind helyből, mind menetből végrehajtva, nagyon magasra értékelték a jelenlévők. Még ugyanabban az évben a páncélkocsit bemutatták a cárnak a Cárszkoje Szelo melletti hadgyakorlatokon. A bizottság, amely ellenőrizte a kísérleteket, egyetértett abban, hogy a páncélkocsi nagyon is megfelel felderítésre, kapcsolattartásra, a lovasság támadásának visszaverésére és a menekülő ellenség üldözésére.

„ Charron-Nakasidze” páncélkocsi, Oroszország-Franciaország, 1905. Tömege: 5,2 t. Hajtómű és teljesítménye: 35 LE. Maximális sebessége: 45 km/h. Legénység: 3-4 fő. Méretei: hossza 4,8 m, szélessége 1,7 m, magassága 2,4 m. Páncélzat: 3-4 mm. Fegyverzet: 2 db Hotchkiss 8 mm-es géppuska (ebből egy a páncéltesten belül). Készült: 12 db, amiből 9 db szolgált a cári hadseregben. (Az első rajz a Franciaországban korábban elkészült két páncélkocsit – hátul is csapott tornyával – ábrázolja.) (A felső vázlatot a szerző készítette.)

A jármű további sorsáról alig álnak rendelkezésünkre megbízható adatok. Az a kevés is, ami van – félredobva a különböző kétséges és hiteltelen verziókat – csak Nyugati forrásokban található, illetve, az Orosz Központi Katonai archívum irattárában. Most csak a valóban dokumentált adatokat említem. Az 1984-ben, Londonban kiadott „Szovjet tankok és páncélozott járművek a második világháborúban” katalógusból kitűnik, hogy 1906-ban az angol hadügyet, távirat útján informálta egy kereskedelmi ügynök, miszerint a Szentpétervár alatti Kolpinban lévő Izsorszkij gyárban készültek legyártani a páncélkocsi próbasorozatát. De mivel a gyár túl volt terhelve – ez volt a flotta számára készült páncélzat fő szállítója – a hadügyminisztérium Franciaországban rendelt még 10 páncélkocsit. A megrendelést a már ismert „Charron” 1908-ban teljesítette, de csak 8 páncélkocsi jutott el Oroszországig, kettő „elveszett” a Németországon át történő szállítás közben. Az egyik 1909-es német újság („Frankfurter Zeitung”) számában megjelent, a Landwehr hadgyakorlatáról tudósító cikkhez mellékelt fotón, a két „elveszett” páncélkocsi látható. Ugyanezt a verziót írta meg M. Barjatyinszkij mérnök, orosz páncélkocsikról szóló cikkében. Innen a fenenagy német korrektség és pontosság.

A Moszkvában lévő Központi állami hadtörténelmi archívum irattárában szerepel egy rendkívül érdekes irat: az „Alda” gépkocsitársaság ügyintéző igazgatójának, Fernandes Charron-nak levele, ami 1915. március 15-én kelt, és az orosz hadügyminiszternek volt címezve. Charron levelében azt kéri, adják tudtára, hogy „…azok a páncélozott automobilok, amelyeket jelenleg annyira sikeresen használja az orosz hadsereg, ugyanazok-e, mint amiket én küldtem az Önök Kormányának 1905-ben, a mandzsúriai háború során.” A levél következő része egy igen komoly érv az angol könyvben megadott verzió hitelességét illetően: „…mi küldtünk az Orosz Kormánynak néhány katonai járművet, melyek első példánya az Ö Császári Felsége jelenlétében került kipróbálásra. Nagyon hálás lennék a hírért, hogy ez a gépkocsi szolgálta-e az „alaptípust” azok számára, amiket most is használ az orosz hadsereg…” Nos, ennyi év távlatából nyugodt szívvel kijelenthető, hogy Fernandes Charronnak minden oka megvolt a büszkeségre.

Nem kevésbé érdekes volt technikai szempontból még két páncélkocsi, ami a század elején jelent meg, és amik igen jelentősen befolyásolták a későbbi orosz páncélkocsi-fejlesztéseket.

Az első 1904-ben épült az Osztrák-Magyar Monarchiában. Az „Austro-Daimler” páncélkocsiról van szó. Szülőatyja – a cég technikai igazgatója, és egyben a névadója – Paul Daimler. Az általa megalkotott páncélkocsi – először a világon (egy évvel Nakasidze kocsija előtt „született”) – rendelkezett fegyvertoronnyal és négykerék meghajtású volt. Ezenkívül, a torony a ma is ideálisnak számító félgömb alakú formával rendelkezett! A páncélkocsi fegyverzete mindössze egy Maxim-géppuskából állt. Hogy biztosítva legyen a harctéren kívüli szabad kilátás, a vezető és megfigyelő üléseit meg lehetett emelni, és ilyenkor a fejük kiemelkedett a két tetőnyíláson. A harc közben, ugyanerre a célra, a páncéllemezeken kialakított kémlelőnyílások szolgálták.

1906-ban a páncélkocsit tökéletesítették: a motor teljesítménye elérte a 40 LE-t, ellátták egy csőrlővel, és a toronyban helyet kapott a második Maxim.

A járművet bemutatták mind az osztrák-magyar vezetésnek, mind a németnek, de egyikben sem váltott ki különösebb érdeklődést. Még ugyanabban az évben Paul Daimler eladta a páncélkocsit… Franciaországnak.

„Austro-Daimler”páncélkocsi, Ausztria-Magyarország, 1904. Tömege: 2,95 t. Hajtómű teljesítménye: 30-35 LE (később 40 LE), Maximális sebessége: 24-25 km/h (új motorral – 45 km/h). A legnagyobb megtett távolság – 110-120 km (új motorral – 200 km). Legénység: 4-5 fő. Méretei: hossza 4,6 m, szélessége 1,76 m, magassága 2,74 m. Páncélzat: 4 mm. Fegyverzet: 1 db (később 2 db) Maxim 7,92 mm-es géppuska. Készült: 1 db.

A német mérnökök sem maradtak le a páncélkocsik fejlesztésének terén. Az „Ehrhardt BAK”, amit még 1906-ban építettek, a „Rheinmetall” cég 50 mm-es gyorstüzelő ágyúját kapta, és elsősorban a tüzérségi megfigyelő léggömbök és aerosztátok elleni harcra szánták (ezt jelentette a BAK rövidítés is – Ballon-Abwehr-Kanone). Ez, gyakorlatilag, nem csak a világ első ágyús páncélkocsija volt, de egyben az első légvédelmi páncélos is. A 30 kaliber hosszú (Nem tévedés, a kaliber nem mindig jelent űrméretet, elég gyakran csőhosszt) ágyú egy részben páncélozott toronyban kapott helyet és a függőleges irányzás elérte a +70 fokot. Viszont a vízszintes tüzelés csak 60 fokot tett lehetővé. A lőszerjavadalmazás 100 töltényből állt, ami a jármű két oldalán, belül kapott helyett, különlegesen kialakított páncélládákban.

A páncélkocsit 1906-ban bemutatták a Berlinben megrendezett 7. nemzetközi autókiállításon, ahol az orosz küldöttség élénk érdeklődéssel tanulmányozta. Négy évvel később az „Ehrhardt” cég egy ehhez hasonló gépjárművet alkotott, ami egy 65 mm-es légvédelmi ágyú beszerelését tette lehetővé és szintén négykerék meghajtású volt.

BAK ágyús páncélkocsi, Németország, 1906. Tömege: 3200 kg. Hajtómű teljesítménye: 60 LE. Maximális sebessége: 45 km/h. A legnagyobb megtett távolság – 160 km. Legénység: 5 fő. Páncélzat: 3-5 mm. Fegyverzet: 50 mm-es ágyú. A legyártott mennyiségről nem rendelkezem adatokkal (feltehetően I db). (A vázlatot a szerző készítette.)

Most pedig váltsunk pár szót az igazi harckocsiról – a tankról.

A tank, az angol „tank” – tartály szóból eredezteti a -nevét, ugyanis az első járműveket, amikor vasúton kellett szállítani, „tartályként” írták be a szállítási papírokba. A modem kor harckocsija ötvözi magában a jó terepjáró képességet, a hatalmas tűzerőt, páncélzatot manőverező készségek, és hatalmas átütőerőt képvisel. Manapság több-tucat tonnát nyomnak, 105-125 mm-es ágyúval, géppuskákkal, egyéb eszközökkel vannak ellátva, és páncélzatuk gyakran eléri a 200 mm-t, sőt, néha még ezt is meghaladták fejlődésük során. Képesek 60 km/h-val robogni az országutakon, átgázolnak úttalon utakon és még a víz sem jelent komoly akadályt számukra.

Mielőtt megvalósíthatóvá váltak ezek a harci és technikai képességei, a tank egy nagyon bonyolult fejlődésen esett át a kezdetleges lassú, ormótlan, esetlen konstrukcióktól a jelenkori páncélos ragadozókig. Az elsők megjelenését is egy hosszú és ugyancsak bonyolult, egyszerűnek nem mondható folyamat előzte meg, mint ahogyan azt korábban tárgyaltuk. Már abban a formájában is, amelyben 1916-ban megjelent a csatatereken, egy minőségileg új harceszközt képviselt. A tank elődeiről vagy előfutárairól igen feltételes módban beszélhetünk – azok a vonások, amik külön-külön megjelentek különböző találmányokban vagy harceszközökben, és jelenleg a harckocsikban öltöttek testet, gyakorlatilag az emberiség egész háborús történelmét végigkísérték: kezdve a harci szekerekkel és csataelefántokkal, ostromtornyokkal és a husziták ágyúskordéival végezve. Csak a XX. század elejére lettek megteremtve azok a viszonyok, ami a tank megjelenéséhez vezethetett: a kompakt, gazdaságos motor; a keréknél jobb terepjáró képességgel bíró hernyótalp; végül, de nem utolsósorban, a minőségi páncél.

A tankok számára szükséges hajtóművek terén akkor történt radikális előrelépés, amik megjelentek a belsőégésű motorok, a szelvényekből álló hernyótalp és a XIX. század második felében kipróbálták a különböző járművek páncélozását.

Az első, modernkori harckocsikhoz hasonló ötlettel a francia Eduard Buien állt elő, 1874-ben, aki egy végtelen sínpáron mozgó szárazföldi felfegyverzett szerelvényt ajánlott. A terv magába foglalta a vastag páncélzatot, a 200 főnyi személyzetet, és a komoly fegyverzetet – 12 ágyú és 4 seregbontó gyorstüzelőt. Ez gyakorlatilag egy szárazföldi páncélos hajó lett volna. A feltaláló számításai szerint egy ilyen szerelvény bármilyen terepen képes lett volna haladni közel 10 km/h sebességgel, méghozzá a motor mindössze 20-40 LE teljesítményű lett volna. Az is természetes számunkra, hogy ezek a Buien által támasztott technikai követelmények a gyakorlatban teljesen megvalósíthatatlanok voltak.

Az első páncélozott terepjáró kocsi tervét az ugyancsak francia Levasser alkotta, 1903-ban, de ezt nem valósította meg. Egy kerekes-hernyótalpas tank, mai szemmel teljesen megvalósítható tervét, az osztrák-magyar hadsereg hadnagya, G. Burstin nyújtotta be az akkori hadügyminiszter nevére. A visszautasító papír mellé a miniszter odabiggyesztette a terv szélére: „Ez az ember örült!” Természetesen arról, hogy az elképzelést megvalósítsák szó sem volt.

V. D. Mengyelejev tankja (a belső tér vázlata), Oroszország, 1911 (terv) Tömege: 173,2 t. Hajtómű és teljesítménye: 150 LE. Maximális sebessége: 14 km/h. Legénység: 8 fű. Méretei: hossza 10-13 (utóbbi az ágyúcső hosszával együtt) m, szélessége 2 m, magassága 3,5 m. Páncélzat: 100-150 mm. Fegyverzet: 120 mm-es ágyú,

1 db 7,62 mm-es géppuska.

A világ első szuper-nehéz harckocsijának tervét 1911-ben alkotta a világhírű orosz vegyész, D. I. Mengyelejev fia, Vaszilij Dmitrijevics Mengyelejev. 1908-1916 között ő a hajógyárakban dolgozott hajómérnökként, és a tengeralattjárók, illetve tengeri aknák tervezésénél ért el kimagasló eredményeket.

Az általa tervezett tank legjellegzetesebb sajátosságai között meg kell említenünk a következőket: az ágyú és annak takarópáncéljának mozgatása elektromos szervóáttétel segítségével; a beépített ágyúhoz a töltényeket egy kiskocsival hozták, amit utána pneumatikus emelővel emeltek fel, hogy megkönnyítsék a legénység munkáját; tüzérség elleni páncélzat (100-150 mm); négy, egymást bármikor helyettesítő irányítási és vezérlőpont; a futómű transzmissziójához kapcsolt szervokormány; a futómű hidraulikus felfüggesztése, mely segítségével a föld szintjéig le lehetett ereszteni a páncéltestet, majd felemelni azt, illetve a felfüggesztést kétféle módon lehetett szabályozni: rögzíteni a felfüggesztés pneumatikáját (például egyenletes terepen, hogy a hatalmas páncéltest ne imbolyogjon), vagy szabadon hagyni (ilyenkor a kerekek külön-külön idomultak a domborzathoz).

A tank 120 mm-es haditengerészeti ágyút kapott volna, amit a páncéltest elejébe szereltek be. A tetőn felállított géppuskás torony 360 fokos fordulatot és tüzelést tett lehetővé. Ráadásul az utóbbit, ugyancsak pneumatikus berendezések segítségével lehetett ki-be emelni a páncéltestbe. A pneumatikus berendezésekhez szükséges sűrített levegőt a motorra kapcsolt kompresszornak kellett biztosítania.

Ahhoz, hogy vasúton lehessen szállítani a tankot, elég volt leszedni hernyótalpait és felállítani a sínekre. A terv szerzője erről a következőképpen írt, elmagyarázva elméletét: „A gép azon képessége, hogy képes közlekedni a vasutak mentén, gyakorlatilag nélkülözhetetlen számára, ugyanis a jelenleg létező ponton- és közúti hidak nem bírják ki súlyát, ezért csak a vasúti hidak maradnak, amelyek kibírják súlyát, ráadásul ezek méretei jóval nagyobbak, mint az említett gép méretei”. Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a harckocsi benzintankjait egy külön erre a célra a jármű fenéklemeze alatt kialakított helyre akarta a mérnök beépíteni, hogy ezzel is jelentősen csökkentse a tank belsejében kialakuló tűz lehetőségét.

Röviden ennyit lehet mondani Mengyelejev tervének technikai sajátosságairól. Ezek bizonyítják, hogy technikai szempontból a terv akkori megvalósítása nem ütközött volna komolyabb akadályokba.

A tervben csak egy, igen bizonytalan pont létezik: miért volt szüksége Mengyelejevnek arra, hogy 1911-ben tervezett harckocsijára ennyire vastag páncélzatot és ennyire nagy kaliberű ágyút pakoljon? Emlékezzünk csak vissza: az első világháború során a tankok jóval gyengébb páncélzattal rendelkeztek, és a harckocsi-ágyúk kalibere nagyon ritka esetben haladta meg a 75 mm-t. Még így is bőven meg tudtak birkózni az előttük álló feladatokkal. Erre is több válasz lehetséges, én most csak az egyik, leghitelesebbnek hangzó verziónak adok hangot. Mengyelejev tankja, mind paramétereiben, mind külsőleg, inkább egy mozgatható tűzvezetési pontra hasonlít, amit, valószínűleg, vagy az ellenség erődített állásainak rombolására akartak használni, vagy esetleg maguk is egy sajátos „mozgó erődrendszer” részeit képezték, amit szabadon lehetett mozgatni, és bárhol kialakítani egy erős, ellenállási pontot. Klasszikus értelemben vett harckocsinak ezt a szerkezetet nem lehetett alkalmazni, ugyanis terepjáró képessége – még a tervek szerint is – igen korlátozott volt.

Mindettől függetlenül mindez semmiben sem kicsinyíti V. D. Mengyelejev orosz mérnök érdemeit, amit egy sor igen merész technikai elgondolás és ötlet jellemez. Ez egy valóban sajátos és nagyon figyelemreméltó bravúr. Az elképzelések egy részét, más-más országokban és más-más korban, a harckocsi-építés és fejlesztés során sikerült is megvalósítani.