Az szovjet idők első tervei

1922-re nyilvánvalóvá vált, hogy a meglévő harckocsik sem minőségükben, sem mennyiségükben nem felelnek meg a modem kor követelményeinek. A polgárháború során, ha összehasonlítjuk a páncélkocsik és páncélvonatok bevetéseivel és elért eredményeivel, a harckocsik alkalmazása epizodikus volt és nem vezetett komolyabb sikerekhez. Ettől függetlenül a „Centrobrony” szervezet elejétől fogva komoly figyelmet szentelt a lánctalpas járműveknek, tanulmányozták a beszerzett mintákat, előre látva a harckocsik jelentőségét.

1919. november 2-án a „A katonai ügyek Népkomisszariátusának hírei” újságban publikálták a Vörös Hadseregnek szánt harckocsira kiírt pályázat feltételeit. A versenyképes tervek alapján az első díjat G. V. Kondratyjev mérnök tíz tonnás úszó tankja kapta, ami az „AM hőjármű” név alatt futott. Két ilyen jármű építésébe kezdett, de sohasem fejezte be az Izsorszkij gyár. A szormovói „testvérekkel” szemben, amik gyakorlatilag „Renault” FT-17 verziók voltak, Kondratyjev tankja teljesen önálló munka volt. A második kiírt nyílt pályázatra, amit 1922-ben tettek közzé, újabb hét terv futott be. Mint ahogyan az látható, a harckocsik tervezése meglehetősen élénk volt, attól függetlenül, hogy a háború után romokban heverő ipar még a kísérleti darabokat sem engedhette meg magának.

1923-ban a meglévő tapasztalatok összegzésére irányuló munkákat, és a harckocsik tervezését a Népgazdasági Népkomisszariátus hadiiparának Főigazgatóságára bízták. Egy évvel később, a Tüzérségi arzenál trösztjében (OAT) megteremtik a moszkvai harckocsi-tervező hivatalt, amit S. P. Sukalov vezetett. A tervezőcsoport igen érdekes munkái között érdemes megemlíteni a tizennyolc tonnás GUVP* és a tizenhat tonnás GUVP** tankok terveit. Az első inkább hernyótalpakra épült ágyútornyos páncél vagonra emlékeztetett. Az egész középső és hátsó részt a kazamata foglalta el, ami teljesen kizárta a lövegtorony hátrafelé történő tüzelését (abban az időben úgy tartották, hogy az ellenséges vonalak áttörésénél a 3 inches ágyúk számára a legfőbb célpontok az ellenséges védelem mélységében és a szárnyakon találhatóak). A körkörös védelmet hat géppuska biztosította. A jármű 13 mm-es páncélzatot kapott volna, hat fős legénység szolgálta volna ki, és a tervekbe vett sebesség elérhette a 20 km/h-t. A másik harckocsi, a GUVP** szerkezete rendkívül hasonlított a francia 2C harckocsikéra, viszont a fő lövegtoronyban elhelyezkedő 45 mm-es ágyú körkörös harcra volt alkalmas, kivéve azt a kicsiny teret, amit a hátsó lövegtorony eltakart. Külön érdekességként érdemes megemlíteni a futómű felfüggesztését, ami garantálta – a tervek alapján – a 20 km/h sebességet. A harckocsira 4 géppuskát terveztek telepíteni, a páncélzat maximális vastagsága elérte volna a 22 mm-t. Legénysége – 5 fő.

GUVP-1 (GUVP*) harckocsi, Szovjetunió, 1923 (terv) Tömege: 181. Hajtómű teljesítménye: ismeretlen. Maximális sebesség: 20 km/h. Legénység: 6fő. Méretei: hossza 6,57 m, szélessége – nincs adat, magassága 2,65 m. Páncélzat: 13 mm. Fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es ágyú, 6 db 7,62 mm-es géppuska.

GUVP-2 (GUVP**) harckocsi, Szovjetunió, 1923 (terv). Tömege: 16t. Hajtómű teljesítménye: ismeretlen. Maximális sebesség: 20 km/h. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 6,1 m, szélessége – nincs adat, magassága 2,54 m. Páncélzat: 22 mm. Fegyverzet: 1 db 45 mines ágyú, 4 db 7,62 mm-es géppuska.

Mindezek a tervek csak papíron voltak meg, pedig a hadseregnek életbevágóan fontos volt az új haditechnikai eszközökkel történő ellátás. A meglévő harckocsik döntő többsége külföldi gyártmányú volt, kevés volt hozzájuk az alkatrész, és mivel már a polgárháború alatt is intenzíven bevetették őket, jelentősen leépült állapotban voltak. 1925 áprilisára kritikussá vált a páncélos erők állapota. A „Rikardo” (Mk-V) tankok 37 mm-es Hotchkiss ágyúkkal történő ellátása mindössze 10% volt, miközben az ágyús „Renault” tankok (beleértve a szovjet gyártmányúakat is) gyakorlatilag fegyvertelenek voltak. Hogy legalább valahogy orvosolják a gyászos helyzetet Maxim-géppuskákat raktak még az ágyúk helyébe is.

Nyilvánvalóvá vált, hogy külföldi segítség nélkül az első lépéseket igen nehéz lesz megtenni. 1921-től kezdetét vette a szovjet-német titkos katonai együttműködés; 1924-től gazdasági segítséget nyújtott az USA (először gépkocsik és traktorok terén); majd ugyancsak 1924-től Nagy-Britannia feloldotta a Szovjet Oroszországot sújtó fegyverembargót, és elkezdődött az első, könnyű harckocsik licencének kivásárlása. De ez már egy másik könyv témája…