A páncélvonatok rövid története, és megjelenésük a cári haderőnél

Kevesen tudják, hogy a második világháború első lövését a német Panzer Zug N”3 páncélvonat tüzérei hajtották végre, akik 1939. szeptember 1-jére virradó éjszaka megtámadták a lengyel Choinice (Konitz) vasútállomást.

A páncélvonatok története a legszorosabban kapcsolódik Oroszország történelméhez, hiszen szinte az összes, témával kapcsolatos szakirodalom jelentős része az orosz polgárháború eseményeivel foglalkozik – ez volt a páncélvonatok legtömegesebb alkalmazásának időszaka, az emberiség egész történelme során…

Stephenson „Rakétájának” kazánja még ki sem hűlt, még nem tűnt el a bámészkodók és kíváncsiskodók lelkében a síneken végigrobogó szörny látványa által szült rettegés, de a világ különböző pontjain a szakértők már azon gondolkoztak, hogy hogyan lehetne az új eszközt hadra fogni.

Oroszországban 1851-ben kezdődött a vasút katonai korszaka, amikor is cári rendelettel felállították az első „vasúti mérnöki zászlóaljat”, melynek a vasutak építésével kellett foglalkoznia.

A XIX. század ipari forradalma és technikai találmányai forradalmasították a haditechnikát és hadtudományt. Az új gépszörnyekre nehéz páncélzatot lehetett pakolni, komoly fegyverzetet, katonákat lehetett szállítani. A vasutak gyors terjeszkedése Európában és Amerikában lehetővé tette a gyors csapatmozgás és haditechnikai eszközök nagy távolságokra történő szállítását. Bár már 1826-ben, Londonban, egy ünnepség keretein belül a bámészkodók hada előtt egy vonat 40 katonát és egy ágyút szállított, a hadműveleti katonai szállításokra még várni kellett.

Az első, dokumentálható hadműveleti szállítást az oroszok hajtották végre, amikor is 1849-ben egy egész hadtestet dobtak át vasúton a magyarokkal éppen hadakozó osztrákok megsegítésére. Ezután kitört a Krími-háború, és itt már az angolok végeztek harctéri szállításokat, az általuk felépített vasútvonalon, Balaklava és Szevasztopol között.

Éppen a Krími-háború alatt született meg a páncélvonatok ötlete. N. Repin orosz kupec a hadügyminisztériumnak benyújtott kérvényében szorgalmazta a „síneken közlekedő tüzérségi ütegek” felállítását. De a hadügyminisztérium, amelynek jóval fontosabb problémái akadtak, nem figyelt fel erre a projektre. Ráadásul a Krím-félszigeten nem voltak vasútvonalak, ezért a terv megvalósítását időszerűtlennek tartották.

Egy évvel a háború után, 1857-ben, megelőzve egy évtizeddel az első páncélvonatok megjelenését, megszületett az első elméleti, alkalmazásukhoz kapcsolódó szakmunka – P. Lebegyev mérnök „A vasutak alkalmazása a partmellék védelménél” című munkája. Mind ezt, mind más hasonló terveket értelmetlennek nyílvánították, és nemcsak Oroszországban, hanem Európa más országaiban is. A tervek továbbra is papíron maradtak. Az ötleten kívül pénzre volt szükség, megfelelő építőanyagokra, és ami a legfontosabb – az ilyen szerelvények bevetésének szükségszerűsége.

Amíg Európában és Oroszországban különböző lángelmék a tervekkel bajlódtak, addig a világ másik felén, az Egyesült Államokban vasba és acélba öntötték ezeket. Ráadásul ezt a kialakult helyzet is lehetővé tette.

Már javában dörögtek a polgárháború ágyúi, a déliek és északiak seregei halálos harcukat vívták az észak-amerikai kontinens harcmezőin. Mivel katonai kiképzés és szakértelem tekintetében az északiak alulmaradtak a Konföderációval szemben, csak jóval fejlettebb iparukban és technikai fölényükben bízhattak – keresték a XIX. század „csodafegyverét”.

Nem ismerjük annak az északi mérnöknek a nevét, aki javasolta, hogy vasúti platformokra rakják az ágyúkat, de az új fegyvernek első bevetései igen meggyőzőek voltak.

1862 nyarán a Konföderáció egyik alakulata tábort vert, nem messze a vasútvonaltól. A nap nyugodtan kezdődött, és semmi baljós jel sem mutatott arra, hogy a katonákra veszély leselkedne: az északiak kétnapnyi járóföldre voltak, hétágra sütött a nap, és ennek sugaraiban tompán fénylettek a sínek. Az ellazult katonák közül eleinte senki sem figyelt fel a messze távolban megjelenő vonatra. A gőzmozdony füstje az ég felé szállt, kiegészítve az idillikus képet.

A hirtelen eldördült ágyúk, és az utána következő gránátrobbanások pokollá változtatták a földi paradicsomot. A megijedt lovak szétszaladtak, kitört a pánik, mindenhol halottak és sebesültek feküdtek. A tüzérségi szerelvény bevetését siker koronázta, és ezzel megszületett az új fegyvernem. Az elsőt újabb vonatok követték. 1862. június 29-én, Richmondnál először kerültek bevetésre a vasúti kocsikra szerelt 32 fontos ostromlövegek, 1862 novemberében, hogy védjék a kezelőszemélyzetet az ellenséges lövedékektől, először kaptak a tüzérségi kocsik páncéllemezeket. 1863-tól már a déliek is rendelkeztek páncélvonatokkal, majd 1864-ben, Pietersburg ostroma során az északiak már hatalmas, 13 hüvelykes ágyúkat vetettek be a déliek ellen.

Amerika példája nem maradt észrevétlen Európában. A francia-porosz háború során (1870-1871) a németek vasúti kocsikra rakott ágyúkkal lőtték Párizst, és erre válaszul a franciak bevetették két teljesen páncélozott szerelvényüket. Ezek igen sikeresen szerepeltek a francia fővárosért vívott harcokban, de ez mit sem változtatott a háború végkimenetelén.

Elveszítve a háborút, megszenvedve a nemzetet ért szégyent, a franciák revánsra készültek, és bosszút akartak állni a gyűlölt németeken. A Harmadik köztársaság kormánya semmilyen pénzt sem sajnált a francia hadsereg hajdan volt erejének visszaállítására. Különösen nagy figyelmet szenteltek a hadsereg technikai ellátására, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a háború kimenetele egyre jobban függ a fegyverek minőségétől.

A jövő háborúinak elképzelt nagy manőverező-készsége, a tüzérség tömegeinek gyors mozgatásának szüksége, a nehéztüzérség állandó átdobása egyik frontszakaszról a másikra arra ösztönözte Peine tábornokot és Cané fegyvermérnököt, hogy kidolgozzák a 120 és 155 mm-es vasúti ágyúk terveit. Ráadásul sikerült megoldaniuk egy régi problémát – az ágyúk elsütése után vasúti platformra gyakorolt nyomásának csökkentését, és a nehéz lövegcsövek hátrasiklását. Az új ágyúk 1873-ban kezdték el a csapatszolgálatot, és a franciákat hamarosan követték az angolok.

De mindezek a próbálkozások még mindig csak kísérletek voltak, és leginkább a tüzérség fejlődésében jelentettek mérföldkövet. Az igazi, mai értelemben vett páncélvonat az istenért nem akart „megszületni”. Először 1884-ben közelítették meg közvetlenül a problémát, és ismét Franciaországban, amikor a St. Chamont gyárban Mugen mérnök tervei alapján felépítették az első, speciális rendeltetésű, sorozatban gyártott páncélvagonokat. De itt sem sikerült elszakadni a „tüzérségi átoktól”, ugyanis ezeket az ágyúkkal felszerelt vagonokat partvédelmi feladatokra szánták.

Kétféle kocsit gyártottak: az egyikben az ágyúk, kezelő személyzetük, és a lőszer páncéltestben voltak elrejtve; a másiknál az ágyúk, haditengerészettől kölcsönzött ágyúállványokon, nyitott platformokon kaptak helyet. Mint ahogyan az Szityin korabeli, oroszul kiadott „Hadi enciklopédiában” olvasható: „Bár az 1884-ben végrehajtott kísérletek jó eredményeket hoztak, de kiderült, hogy nehéz egy helyben rögzíteni a szerelvényt; kénytelenek egy bonyolult fék- és támpillér-rendszert alkalmazni, ami jelentősen növeli az egész konstrukció árát (körülbelül 50 ezer rubel kocsinként, nem számolva a löveg árát).” Valóban, a francia hadsereg mindössze néhány ilyen jellegű szerelvényt kapott. Ugyancsak Szityinnél olvasható: „Mindezek a próbálkozások jelen időben mindössze történelmi kuriózumként számíthatnak érdeklődésre, mint olyan kísérlet, amely során megpróbálták megoldani az olyan, nagy érdeklődésre szert tartó elméleteket, mint amilyen az ostrom- és erődtüzérséggel történő harctéri manőverezés.” Az enciklopédia szerzője tévedett.

Különböző országokban tervezők és mérnökök hada próbálkozott hasonló projektekkel, de mindezek nagyon sokáig csak papíron maradtak. Viszont munkájuk nem volt fölösleges, eljött az ő idejük is, és éppen a XIX. és XX. századok küszöbén, a világ egyik eldugott csücskében – Dél-Afrikában – végre megjelentek az első, klasszikus értelemben vett páncélvonatok.

Nagy-Britannia, igyekezve biztosítani tengeri ellátó-vonalait, amik Szuezen és a Vörös-tengeren keresztül futottak, igyekezett biztosítani ezeket, uralma alá hajtva fokozatosan Afrika egész keleti partvidékét, és megépítve a Capetown-Kairó vasútvonalat. A nagy, világhódító terjeszkedés útjában állt két kicsiny, Dél-Afrika területén lévő búr köztársaság – Transvaal és Orange.

1899 őszén kitört a háború, ami igen komoly csapást jelentett a brit hadsereg hírnevére. A gerillataktikát alkalmazó búrok három évig sikeres (eleinte) háborút viseltek a világ legerősebb államával.

A konfliktus során az angolok számára a legnagyobb problémát a vasutak és szállítási útvonalak, hidak védelme jelentette. Ismét felelevenítettek egy olyan háborús eszközt, amit már sikerült elfelejteniük, pedig a Krími-háború idejében éppen ők alkalmazták először – a páncélvonatot, majd nem sokkal az angolbúr háború előtt Szudánban indult ismét hódító útjára. Nem számított ritkaságnak, 1882 óta, a vasúti tüzérség sem, ami az anyaországban már rég ellátta a partvédelmi feladatokat.

A háborúban alkalmazott brit páncélvonatok négy típusát ismerjük.

Az első a háború legelején jelent meg, amikor nyilvánvalóvá vált a vasúti szállítások védelmének szükségszerűsége. Az egyszerű vasúti platformokra gerendákból és homokzsákokból torlaszt és védőfalat emeltek, mely mögött elbújhattak a lövészek. Néha egy-két Maxim-géppuskát is felraktak a kocsikra, mivel a torlaszok elég alacsonynak bizonyultak ahhoz, hogy mögülük ki lehessen lőni a gépfegyverekkel. Ami érdekes, a szerelvény mozdonyának páncélzatát vastag… hajókötél kötegek adták. A mozdony úgy nézett ki, mint egy komondor kutya.

Ezután kezdtek külön erre a célra páncélvagonokat gyártani, illetve felvértezték a lokomotívokat is. A második típusú páncélvonatok vagonjai 4-8 mm vastag páncélzatot kaptak, amelyben keskeny réseket vágtak, hogy a katonák tüzelni tudjanak menet közben. 200-300 lépésnyi távolságról ezek a szerelvények elég jó védelmet adtak a bennük utazóknak, de idővel szükségessé vált a szerelvények újabb fejlesztése.

A harmadik típusú páncélvonatoknál a kocsik már 6-8 mm vastag páncélzatot kaptak, és a vagonok tetejét ferde tető fedte, ami megakadályozta azt, hogy dinamitrudat vagy valami hasonlót be lehessen dobni, illetve a magaslatokról tüzelő búrok golyói ellen is meglehetősen jó védelmet jelentettek. A szerelvény két végén lévő vagonok végeit kivágták és ágyúkat vagy géppuskákat szereltek. Ezeknél a típusoknál csupán az volt a baj, hogy a rohamra induló katonáknak át kellett mászniuk az oldalfalon, és addig igen jó célpontot jelentettek a búr mesterlövészek számára.

A negyedik típusú páncélvonatoknál már megjelentek a teljesen páncélozott, ágyútornyokkal ellátott vagonok, ráadásul a csapatszállító kocsik ajtókat kaptak, amin át a katonák ki- és beszállhattak a mozgó erődökbe. Gyakran szereltek a vonatokra acetilén fényszórókat, és olyan esetet is ismerünk (legalábbis van róla fotó), hogy kötött léggömböt (aerosztátot) is alkalmaztak.

Mellesleg egy ilyen páncélvonat megtámadása után esett búr fogságba az akkor még ifjú Winston Churchill.

Hogy megvédjék a brit parancsnokokat, akikre állandóan vadásztak a búr mesterlövészek, kialakítottak egy sajátos vasúti utasszállító kocsit. Ezek kívülről 6,3 mm vastag acélborítást kaptak, miközben az ablakokat a tető alatt képezték ki.

Az angol-búr háborút követően – lassan, de biztosan – elkezdődött az új harci eszköz építése Európa-szerte.

A „ Zaamurec ” páncélozott motoros vagon.

A cári hadsereg típus szerelvényei: páncélozott mozdony, páncélvagon és tüzérségi platform.

Oroszországban az első „páncélvonatot” az orosz-japán háború (1904-1905) alatt építették fel, hogy meg tudják védeni a japánok által pénzelt kínai rablóbandák és szabotázscsoportok támadásaitól a Transz-Szibériai vasútvonal déli ágát. Ezen zajlottak a legfontosabb katonai szállítások. A szerelvény egy mozdonyból, két vasúti platformból, és két utasszállító vagonból állt.

A nyitott kocsikra felszereltek két 76,2 mm-es hegyiágyút, és 4 db géppuskát. Az utazó kocsikban a közel egy századnyi gyalogságot szállították. A páncélzatot gerendák, homokzsákok és vasúti sínek adták.

Az első világháború kitörésének pillanatában a nyugateurópai államok már rendelkeztek közel 30 különböző, igen primitív konstrukcióval bíró páncél vonattal. Ezek általában egy gőzmozdonyból és két-három páncélvagonból álltak.

A páncélvonatok gyors térhódítását elősegítette a vasútvonalak hosszának ugrásszerű növekedése 1900-1913 között. 1913-ban a világ vasúthálózatának hossza (Oroszország nélkül) meghaladta az 1046 ezer kilométert.

Oroszországban a helyzet meglehetősen siralmas volt. A vasútvonalak hossza 58,5 ezer kilométer volt. De még rosszabb volt a helyzet a technikai parkkal. A szállítási főútvonalak 1 kilométerére Angliában 0,726 lokomotív jutott, Németországban 0,502, Olaszországban 0,378, Oroszországban 0,307.

Teherszállító vagonokból az úthálózat 1 kilométerére Angliában 22,57 darab jutott, Németországban 10,95, Oroszországban 7,23. Azon kívül, hogy a technikai park kisebb volt, mint más államokban, a lemaradást még az is tetézte, hogy a járműpart jelentős része kiöregedett vagy elhasznált volt.

Oroszországban az első, sorozatban gyártható páncélozott típusvagonok tervével 1912-ben kezdtek el foglalkozni, amikor is az orosz Haditechnikai hivatal páncélos részlege felterjesztette páncélvonat tervét. A modell rendkívül megtetszett a hadügynek, és elrendelték az első négy szerelvény gyártását. És itt az oroszokra nagy siker várt – kiderült, hogy az új páncélvonatok a világ legerősebb ilyen jellegű járművei voltak. Az ok rendkívül prózai, és ritkán jut eszébe az embernek. Az orosz vasúti nyomtáv szélesebb, mint a világon másutt. Ez lehetővé tette a nagyobb terhek szállítását, és emiatt ebben az országban jelentek meg először a négytengelyes teherszállító vasúti kocsik. Ezek mérete és terhelhetősége viszont lehetővé tette nehezebb páncélzat és nagyobb kaliberű ágyúk alkalmazását anélkül, hogy ez megnehezítette volna a szerelvény mozgatását, instabillá tette volna a kocsikat a kanyarokban, vagy gátolta volna a legénység mozgását és tevékenységét a páncéltesten belül.

1914 augusztusában, gyakorlatilag a világháború első napjaiban, a 9. vasúti zászlóalj műhelyében átadásra került az első, tervek alapján felépült páncélvonat – egy páncélozott lokomotív és négy páncélvagon. A fegyverzete négy 76,2 mm-es hegyiágyúból és 8 géppuskából állt. 1914 végére elkészült mind a négy tervbe vett szerelvény…