Páncélvonatok az orosz polgárháborúban. A Vörös Hadsereg

1919 ősze komoly megpróbáltatások ideje volt Szovjet Oroszország számára. A Vörös Hadsereg gyakorlatilag minden fronton ádáz harcot folytatott a Fehér Hadsereggel, különböző nemzeti kormányokkal és a külföldi intervenciós erők ellen. Ekkor kezdte meg Jugyenics tábornok második hadjáratát Petrográd ellen, igyekezve revánsot venni előző az előző vereségért. A forradalmi város felett sötét felhők gyülekeztek…

Októberben a Vörös Hadsereg egységei kénytelenek voltak kivonulni Gatcsinából. Utolsónak a N”44, Volodarszkij nevét viselő páncélvonat hagyta el a várost. Amikor megközelítette Tajci vasútállomást, közvetlen közelről tüzet nyitottak rá a lesben álló fehér tüzérségi ütegek. A fehérgárdisták igyekeztek: hiszen egy páncélvonat megsemmisítéséért vagy elfogásáért 10 000 arany rubel volt a jutalom! A páncélvonatot ráadásul V. M. Jevdokimov parancsnok vezette, akinek a keze alatt a páncélos szerelvény rengeteg bajt hozott a fehérek fejére. Így például, 1919 júliusában a páncélvonat tüzével támogatta a 6. lövész hadosztály katonáinak rohamát a Koporje védelmi övezet ellen, tűzpárbajt vívtak a „Genyeral Kornyilov” fehér páncélvonattal, és azt majdnem harcképtelenné tették. Ezután, Karamisevo vasútállomásnál, először vívtak harcot tankok ellen. Innen is győztesként kerültek ki.

Most viszont a N”44 szorult helyzetbe került. Jevdokimov gyorsan felmérte a helyzetet, és egy kockázatos döntést hozott: visszatér a városba, és harccal tör magának utat a Varsói vasúti pálya irányába. Gatcsinába maximális sebességen robogtak be, és itt belerohantak a síneket várakozó fehér páncélvonatba, amely azonnal tüzet nyitott a jövevényre. A vörösek, tüzet és halált okádva fegyvereikből, már majdnem elhagyták az állomást, amikor egy lövedék szétlőtte a gőzmozdonyt. A helyzet gyakorlatilag reménytelenné vált. Viszont a vonat legénysége, amely javarészt csekistákból és internacionalistákból állt, kész volt meghalni. A fehérek felszólították őket, hogy adják meg magukat, amire a szerelvény legénysége géppuskatűzzel válaszolt. Az acélerőd, még mozdulatlanul is, komoly ellenállásra volt képes…

Hamarosan a páncélvonat legénysége kimerült, fogytán volt a lőszer. Úgy tűnt, hogy sorsuk megpecsételődött, de ekkor a sors segítségükre sietett. Az Alexandravszkaja állomás irányából Gatcsinába betört a vörösek másik páncélvonata (N”6). A fehéreknek idejük nem volt feleszmélni, amikor a „hatos” rákapcsolódott a „negyvennégyesre”, és állandóan lőve ágyúiból és géppuskáiból az ellenséget, elhagyta a pályaudvart, maga után vontatva sérült „bajtársát”. A fehérek megpróbálták szétszedni a pályát, de már késő volt – a két vonat kereket oldott. A Jugyenyics által beharangozott jutalom érintetlen maradt.

Ez mindössze egy részlet azokból a harcokból, amikben az orosz polgárháború során részt vettek a páncélvonatok…

Úgy adódott, hogy a történelem során a legnagyobb mennyiségben a páncélvonatokat az orosz harmadik forradalmat követően kirobbant polgárháború során vetették be. Ezt a számot még a második világháború sem tudta felülmúlni. Erre is megvan a magyarázat. Egyrészt, az egész polgárháborút rendkívül magas fokú dinamizmus jellemezte; másrészt, a hagyományosan rossz orosz útviszonyok közepette szinte az összes jelentős hadművelet a vasúti pályák mentén volt végrehajtva, hiszen ezek a vasutak voltak mindkét fél fő kommunikációs útvonalai. Ezért történhetett meg az, hogy a legvéresebb ütközeteket pályaudvarok, vasúti elosztópontok birtoklásáért vívtak, és ezekben az ütközetekben a páncélvonatok szerepe szinte döntő értékű volt.

A vasúti pályák mentén elhelyezkedő városokban és állomásokon voltak a fegyver- és lőszerraktárak, az élelmiszertartalékok és a ruházati raktárak, az ipari üzemek és hírközpontok. Az már csak természetes, hogy mindkét fél igyekezett ezeket megkaparintani. Hiába írtak később a szovjet történészek és propagandisták a cári Oroszország visszamaradottságáról (ami csak részben volt igaz), ezt a polgárháborút leginkább a meglévő tartalékoknak köszönhetően sikerült megvívni és megnyerni a bolsevikoknak.

Még a vörös hadsereg egyenruhája is – a „bugyonnovka” sapkák és az oldalt gombolós „gimnasztyorkák” is – eredetileg a cári hadsereg számára készültek. A géppuskákat, ágyúkat, lőszert és robbanóanyagokat is cári raktárakból kölcsönözték a harcoló felek. Paradoxon, de tény: a gyűlöletes cári hatalom teremtette meg azt az anyagi, technikai és nyersanyag-bázist, ami később elősegítette a bolsevik párt győzelmét!

Ezenkívül, a valóban meglévő technikai lemaradás arra ösztönözte a harcoló feleket, hogy állandóan improvizáljanak, új megoldásokat keressenek, amik a csekély anyagi és nyersanyag bázis dacára katonai előnyökhöz tudja juttatni a hadsereget. Ilyen viszonyok között a páncélvonat hamarosan univerzális harceszközzé vált.

Nem csekély azoknak a feladatoknak a listája, amik a páncélvonatokra hárultak: az ellenséges front áttörése, saját gyalogság vagy lovasság támadásának támogatása, a visszavonuló ellenség üldözése, a harcászatilag fontos pontok birtokbavétele és megtartása a csapatok beérkezéséig, az ellenséges páncélvonatok elleni harc, felderítés, mélységi hadműveletek, saját csapatok visszavonulásának fedezése.

A feladatkörök sokasága arra ösztönözte a harcoló feleket, hogy optimális páncélvonat konstrukciót hozzanak létre. Hiszen a polgárháború első évében a páncélvonatokat – az esetek többségében – mindenfajta tervezés nélkül építették, gyakorlatilag pár nap leforgása alatt, a kéz alatt meglévő anyagokból.

Eleinte teherszállító vagonokat, szénszállító pullmanokat, vasúti platformokat öltöztettek improvizált páncélzatba, ami sínekből, farönkökből, deszkákból, talpfákból, homok- és vasreszelékes zsákokból állt, és csak később kezdték el használni a páncéllemezeket.

Az első szovjet és fehérgárdista páncélvonatok közös jellemzője a konstrukció nyilvánvaló primitivizmusa volt. A páncéllemezek nem rendelkeztek racionális dőlésszöggel, ráadásul gyakran egyszerű vaslapokat használtak vértezetnek, ami nem biztosította a megfelelő védettséget. Az ágyúkat nyitott lövegállásokba telepítették, hajótalapzatokra, gyakran még az előírásos lövegpajzsok is hiányoztak róluk.

A leggyakrabban úgynevezett „letucskákat” gyártottak – ezek tüzérségi vagonok voltak, amelyeknek az elejébe mereven beszereltek egy ágyút, amely csak a pálya hosszában volt képes lőni, és az oldalakat borító páncéllemezeken lőréseket vágtak a lövészek számára (ez, gyakorlatilag, az angol-búr háború páncélvonataihoz történő visszatérést jelentette). A szerkezet mozgatására az első, rendelkezésre álló gőzmozdonyt alkalmazták, amit homokzsákokkal és farönkökkel raktak körbe, hogy némileg védjék a golyóktól és repeszektől.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága ellenségeihez képest jóval korábban rájött arra, hogy mekkora jelentősége van a páncélvonatoknak egy akkora országban, mint Oroszország, hiszen a csatatér sosem látott méreteket öltött – Ukrajnától Vlagyivosztokig, Arhangelszktöl Buharáig. Azon kívül, hogy felújították és bevetették a „cári örökséget”, elkezdték saját szerelvényeik gyártását.

A legelső szovjet páncélvonatot a Putyilov gyárban építették, pár nappal az 1917-es hatalomátvétel után. Petrográd környékén harcok folytak Krasznov tábornok csapataival, ezért Lenin személyesen utazott a gyárba, hogy meggyorsítsa a munkát – hiszen a bolsevik kormány hatalma volt a tét.

A N”1 páncélvonat konstrukciója meglehetősen egyszerű volt: két „Fox-Arbel” típusú szénszállító platformot páncélba öltöztettek, kaptak néhány 76,2 mm-es légvédelmi ágyút, és vontatását egy „CS” sorozathoz tartozó gőzmozdony szolgáltatta. Miután a Pétervár alatti harcok a bolsevikok számára sikeresen végződtek, a páncélvonatot Moszkvába küldték, a híres Zseleznjakov matróz parancsnoksága alatt, mivel ott még mindig utcai harcok folytak.

A moszkvai pártvezetésnek sürgős katonai segítségre volt szüksége, mivel a város proletariátusa nem sietett életét áldozni a világforradalom oltárán. Útközben, Balagoje állomáson, egyetlen egy puskalövés nélkül el lett foglalva az Ideiglenes kormány egyik páncélvonata, amit magukkal cipeltek, megerősítve ezzel tűzerejűket.

Az első szovjet páncélvonat további életútja, ami hamarosan a N”2 jelzést, és a már ismert „Győzelem vagy halál” nevet kapta, meglehetősen kalandosnak bizonyult. Moszkvából Ukrajnába küldték, ahol a már ismert odesszai kiruccanáson kívül komoly harcokban vett részt, a Központi Rada csapatai ellen a Donbaszon, Harkov ostromában, Pavlogradnál, Poltavánál, majd 1918 januárjában – Kijev elfoglalásában, és a szovjet hatalom megszilárdításában.

Muravjov vörös hadseregének szuronyain, és a páncélvonatokon hozott szovjet hatalom nem volt hosszú életű Ukrajnában. A német és osztrák-magyar, 1918 elején végrehajtott offenzíva, megszállás, majd utána, a Skoropadsky hetman által végrehajtott hatalomátvétel arra ösztönözték a vöröseket, hogy vonuljanak vissza keletre. A N”2 páncélvonat legénysége elindult a doni sztyeppékre, és Rosztovnál megütközött Kalegyin atamán kozákseregével.

A kíméletlen üzembevétel miatt lestrapált páncélvonatot, Rosztov bevétele után, átalakították és új fegyverzetet kapott: két páncélozott platformot 107 mm-es ágyúkkal, és egy „B” típusú páncélozott gőzmozdonyt. Ezután ismét a polgárháború poklába vetették.

1918 júliusában „önéletrajza” bővült: részt vett a Jaroszlavlban kirobbant eszer felkelés véres leverésében, harcolt a Déli és Délnyugati frontokon Gyenyikin tábornok csapatai ellen, majd bevetették Nyesztor Mahno paraszthadserege ellen. („Eszer” – a Szocialista Forradalmi párt rövidítéséből (SzR) keletkezett név.) Ezután következett az Észak-Kaukázus, harcok a hegyi törzsek ellen, majd a polgárháború után őrizte a vasúti közlekedést, ismét harcolt a hegyi törzsek ellen, majd részt vett a parasztfelkelések kegyetlen leverésében.

Ugyancsak 1917 októberében épült egy másik páncélvonat. Ezt a Nyugati-front 10. vasúti zászlóaljának katonái építették, akik a hatalomátvétel után a bolsevik kormány oldalára álltak.

Az akkori idők divatának megfelelően igen hosszú nevet kapott: „Lenin nevét viselő Minszki kommunista páncélvonat”. Két gyorsan összedobott páncélvagonból állt, amiken lőrések éktelenkedtek a bent ülő katonák számára. Az elöl lévő vagon orr-részében egy elhúzható paraván mögött megbújt egy 76,2 mm-es tábori ágyú, ami viszont csak a pálya hosszába tudott lőni. A hátsó páncélvagon tetejét oldalra le lehetett billenteni, és alatta légvédelmi ágyúk kaptak helyet.

Erre a páncélvonatra is mozgalmas élet várt: harcok a német és ukrán csapatok ellen Zslobinnál, 1918-ban; a Keleti-front ütközetei; 1919-1920 között harcok az Önkéntes hadsereg ellen a Donbaszon és Észak-Kaukázuson. 1920 februárjában elfogták a Fehér Hadsereg katonái, és a továbbiakban már a vörösek ellen harcolt.

1920 áprilisában ismét gazdát cserélt – a Novorosszijszkból történő evakuálás alatt a fehérek otthagyták, és így ismét visszakerült a Vörös Hadsereg kötelékébe. Rövid javítás után ismét bevetették, most már a Krím-félszigetért folyó harcokban, Vrangel (Wrangel) báró csapatai ellen.

1920 végén ismét új nevet kapott: „Lenin nevét viselő első kommunista A típusú páncélvonat”, majd elindult a Kaukázusra, hogy harcoljon a helyi felkelők ellen.

Követve az általános nyilvántartás és ellenőrzés logikáját, igyekezve szervezett mederbe terelni a „tömegek forradalmi alkotókedvét” (főleg a hadiipar területén), a bolsevik vezetés 1918 januárjában elrendelte egy Központi Tanács felállítását, amely a köztársaság páncélos erőiért felelt. Ez az akkori rövidítési mániának megfelelően a Centrobrony nevet kapta.

A Vörös Hadsereg páncélozott típus-mozdonyai, 1917-1920.

Ennek a hivatalnak kellett rendelkeznie arról, hogy a páncélkocsik, majd 1918 áprilisától a típus páncélvonatok építésével mely vállalatokat bízzák meg; neki kellett gondoskodnia a tervező, technikai, adminisztratív és agitációs munkákról.

A bolsevikok nagy, rövidítések iránti szeretete a páncélvonatokat sem kerülte el: az összes hivatalos iratban, egészen 1945 májusáig, általánosan bevált volt a „bepo” szó használata, ami a gyakorlatban a „bronyepojezd” (páncélvonat) rövidítése volt.

A gyárakat, amelyek a Centrobrony megrendeléseinek megfelelően a páncélozott szerelvényekkel foglalkoztak, bekapcsolták az úgynevezett „csapásmérő programba”, és gondoskodtak központosított ellátásukról. Ez rendkívül fontos volt számukra, mivel még a primitív páncélozott eszközök gyártása is komoly anyagi hátteret igényelt: csak egyetlen egy páncélvonat felszerelésére körülbelül 4 ezer pudnyi páncéllemezre volt szükség, és a gyártásánál felhasznált nyersanyag mennyisége elérte a 40 ezer pud nyersolajat.

A páncélvonatok gyártásának főbb központjaivá – a polgár-háború éveiben – Brjanszk, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod, Kolomna és Petrográd voltak. Ezenkívül, bár kisebb mennyiségben, páncélvonatok épültek, vagy kerültek javításra Kijevben, Caricinben, Permben, Jekatyerinodarban és Luganszkban.

A Luganszkban található „Orosz gépgyártó társaság” lokomotív gyártó üzemeiben az első páncélvonatot 1918 márciusában építették, amikor a várost megközelítették a német és osztrák-magyar csapatok, amelyek a breszt-litovszki béke értelmében megszállták Ukrajnát. Hogy megtarthassák hatalmukat, a bolsevikok hatalmas területeket áldoztak fel, odadobva Németországnak és szövetségeseinek a Balti államokat, Belorussziát és Ukrajnát.

Luganszk városát hamarosan bevették a németek, és a következő páncélvonatok építése ideiglenesen szünetelt. 1919 tavaszán kezdődtek újra a munkálatok, amikor a város határába értek az Önkéntes fehér hadsereg csapatai. Gyors tempóban építettek tíz újabb vonatot, amik az üzemekből azonnal a frontra indultak.

A Penn közelében található Motovilics fegyvergyár úgyszintén épített öt páncélvonatot a Vörös Hadsereg számára. Méghozzá itt készült el az egyik első olyan szerelvény, ami „a világ proletárjainak vezérének” nevét viselte – „Lenin nevét viselő, N”1 Tengerészeti páncélvonat”. A legénysége a kámai flottilla matrózaiból állt, és első harcát 1918 decemberében vívta, Perm városánál.

1919 tavaszán a Lenin nevét viselő páncélvonatnak komolyan kijutott „a jóból” az Ohanszkért vívott harcok során. Innen javítóműhelybe vontatták, Nyizsnyij Novgorodba, ahol a bázisán gyakorlatilag egy teljesen új roham páncélvonatot hoztak létre, amely hamarosan számot és nevet váltott – N”36 „V. I. Lenin nevét viselő”.

A második szereplése a Déli-fronton ismét súlyos sérülésekkel végződött, és újabb, hosszabb ideig tartó felújítással.

A lengyelek, majd a kaukázusi törzsek elleni harcok után újra változott a száma és a neve – N”7 „Lenin nevét viselő”. A polgárháború után, 1925-ben, mivel teljesen el volt használódva, lebontották.

Pár tucat páncélozott szerelvényt a hajóépítő üzemekben gyártottak, ahol komoly páncéllemez tartalékok és elegendő fegyverzet volt, ezenkívül, rendelkeztek építő bázissal és szükséges szakértelemmel: az Orosz részvényesek társaságának „Naval”, Nyikolajevben lévő hajóépítő vállalat gyáraiban, az Izsori admiralitási gyárban, a Kolpicben lévő gépgyárban stb.

Roham és nehéz páncélvonatok épültek a Vörös Hadsereg számára a Szormovói, vas- és fémmegmunkáló és kohászati társaság üzemeiben. Az elsőt 1918 júliusában adták át, amikor ide szállították az egyik petrográdi páncélvonatot, ami súlyosan megsérült a jaroszlavli felkelés leverése alatt.

Ezután újabb megrendelések következtek: először lokomotívokat kellett páncélba öltöztetni, majd augusztusban, a Moszkvából érkező rendelet értelmében, elkezdődött a páncélozott szerelvények tömeggyártása, méghozzá a gyár kapacitásához mérten óriási mennyiségben – 15 páncélozott egység (15 páncélozott gőzmozdony és 30 páncélvagon).

Ez a munka megkövetelte egy újabb gyáregység felhúzását, amely ráadásul saját tervező irodát is kapott. Terveztek egy saját, csapásmérő páncélvonatot, ami igen sikeresnek bizonyult, és ez került tömeggyártásra. A standard páncélvonat egy páncélozott gőzmozdonyból, amihez egy három, vagy négy tengelyes tender kapcsolódott, és két, két-két ágyútoronnyal felszerelt páncélvagonból, amelybe 1902 mintájú gyalogsági, 76,2 mm-es ágyúkat szereltek be. A vagonok harci tömege 56-64 tonnát jelentett, ami lehetővé tette alkalmazását az orosz vasúthálózat szinte teljes hosszában.

A Szormovói gyárból kerültek ki a N”3 „Hatalmat a Tanácsnak”, N’TO „Rosa Luxemburg nevét viselő”, N”12 „Trockij nevét viselő”, N”15 „Shmidt hadnagy nevét viselő” páncélvonatok, és sok egyéb más is.

Érdekes a N”3 „Hatalmat a Tanácsnak” („Vlaszty Szovetam”) története, amit 1919 januárjában adtak át a hadseregnek. A történelemben egyedülálló módon a parancsnoka nő volt – L. G. Mokijevszkaja. A parancsnoksága alatt a szerelvény Ukrajnába indult, ahol harcot folytatott az Önkéntes Fehér Hadsereg egységei ellen, a Debalcevo-Kupjanszk vonalon. Márciusban Mokijevszkaja életét vesztette a harcban.

Ahogy megváltozott a páncélvonat parancsnoksága, úgy megváltozott a neve is – június 1-jétől a „Centrobrony” nevet kapta. A Harkov és Caricin alatt vívott súlyos harcok után a páncélos szerelvényt egy hónap alatt háromszor kellett újjáépíteni Nyiznyij Novgorod, Luganszk és Szaratov üzemeiben.

1920-ban az Észak-Kaukázuson harcolt a helyi felkelők ellen, majd Turkesztánban, a Turkesztáni-front Buharai csoportjában.

A polgárháború után ismét átkeresztelték, és 1921. december 12-étől az 1. lovas hadsereg parancsnokának, Szemjon Bugyonnij nevét viselte.

Ugyancsak a Turkesztáni-fronton tevékenykedett egy másik szormovói páncélvonat is, a N’TO „Rosa Luxemburg nevét viselő”. A mindössze könnyű kézifegyverekkel felszerelt fehérgárdisták és muzulmán felkelők („baszmács” mozgalom), saját földjüket védték az északról érkező hívatlan vendégektől, akik a muzulmánok többsége számára idegen rendet és szokásjogot hoztak, és rendkívül sok bajt okoztak a bolsevikoknak. (A baszmács-mozgalmat teljesen csak 1932-34-re sikerült felszámolni.)

Az ellenük folyó háborúra nem sajnáltak sem pénzt, sem eszközt. Többek között – a légierőn, páncélkocsikon, vegyi fegyvereken és különleges rendeltetésű csapatokon kívül – bevetették a páncélvonatokat is. Csapligin CsK tiszt parancsnoksága alatt a páncélvonatok harcoltak Kokand, Fergana és Andizsan alatt. Ehhez a szolgálati jegyzékhez hozzá kell adni azt is, hogy a világon egyedülálló módon páncélvonatok vették be – gyalogsági és lovassági támogatás nélkül – Kermene erődjét.

Még egy szonnovói páncélvonat. Ez a későbbi „nép ellensége”, de akkor még a köztársasági Forradalmi Katonai tanács elnökének, Lev Davidovics Trockij nevét viselte, és legénysége rendkívül érdekes volt, mivel köztük egyetlen egy oroszt sem találunk, csak magyarokat, németeket, olaszokat, osztrákokat, letteket és kínaiakat. A lojalitásukban és hűségükben a bolsevik vezetés nem kételkedett, pedig ez a bizalom nem volt mérvadó az orosz proletariátussal szemben.

A Forradalmi Katonai tanács elnöke, Lev Trockij is rendelkezett egy „maszek” páncélvonattal, bár ez hivatalosan nem számított annak. Lev Davidovics az egész háború alatt ide-oda cikázott a frontok között, személyesen akart megoldani minden problémát, és senkiben sem bízott.

A háború alatt tanúsított igen mozgalmas életéről Trockij később ezt írta le visszaemlékezéseiben. „Nem lehet felépíteni egy hadsereget repressziók nélkül. Nem lehet a halálba vezetni az emberek tömegeit, ha nincs a fegyvertárunkban a halálos ítélet lehetősége.” Ahol megjelent Trockij vonata, ott elkezdődtek a tömeges kivégzések. Mindazokat, akikről feltételezték, hogy árulók, vagy hogy nem lojálisak a szovjet hatalommal szemben – kivégzőosztag elé állították, vagy hóhér kezére adták. (Bármennyire is furcsa, de a VH és CsK „vallató tisztjeinek” többsége (a tulajdonképpeni hóhérok) kínaiakból kerültek ki.)

Semmibe véve mások életét – mint az szokás Trockij meglehetősen értékesnek tartotta a sajátját. Mivel a hadműveletek, mint már korábban írtam, rendkívül gyorsak voltak, és leginkább a vasútvonalak mentén zajlottak, mindig fennállt annak a veszélye, hogy az ellenség elfogja a katonai szerelvényeket. Ez, ha figyelembe vesszük Lev Trockij rendkívül nagy „népszerűségét” a fehéreknél, „zöldeknél” és a különböző nemzeti kormányoknál, nem igazán hiányzott a proletár forradalom hősének. („Zöldeknek” (Zöld Mozgalom) nevezték az orosz polgárháború során azokat a csapatokat és szervezeteket, amelyek nem voltak hajlandóak alávetni magukat sem a bolsevikoknak, sem a fehéreknek, sem a helyi nemzeti kormányoknak. Leghíresebb képviselői: Mahno, Antonov, a Kubányi kormány, a Jaroszlavli Tanács.))

Ezért, ahogyan arra Trockij is visszaemlékszik, „a vonat nem csak katonai-adminisztratív és politikai volt, hanem harci egység is egyben. Sok külső vonásában közelebb állt a páncélozott szerelvényhez, és nem hasonlított egy kerekes harcálláspontra. De hát, tulajdonképpen az is volt, legalább is a gőzmozdony és a géppuskás vagonok rendelkeztek páncélzattal.”

A páncélvonatok építésére mozgósították az ország összes, fellelhető tartalékait: gépkocsizó páncélosok bázisjárműveit, páncéllemezek, ágyúk, géppuskák, zsákmányolt haditechnika. Sok páncélvonat többször is gazdát cserélt, kézről kézre jártak, minden attól függött, hogy hogyan változott a front-helyzet.

A Gyenyikin tábornok által vezetett Fehér Hadsereg sikere, mivel elfoglalták a Donbasz és Ukrajna szinte egész területét, megfosztotta a bolsevik kormányt olyan komoly vasútépítő gyárakkal rendelkező városoktól, mint Luganszk, Harkov, Kramatorszk, Jekatyerinoszlav. Új üzembázist kellett felállítani a páncélvonatok további gyártásának érdekében, és ez hamarosan megvolt – Brjanszk.

A Vörös Hadsereg típus mozdonya és páncélozott tüzérségi vagonok, 1919-1920.

Először is ide telepítették Ukrajnából a fronton működő vasúti javítóbázisokat. Előtte ezek más városokban működtek – Kramatorszkban, Druzskovkában, Harkovban és Konotopban. A fehérek gyors előretörése nem adott lehetőséget az egyhelyben maradásra.

Brjanszknak előtte is volt tapasztalata, páncélvonatok gyártásának terén. 1918 januárjában a brjanszki üzemből gördült ki a „Brjanszki Szovdep első páncélvonata”. A gyári munkásokból és vasutasokból összeállított legénység első ellenfelei a német megszálló csapatok voltak, akik továbbra is keleti irányban próbáltak előretörni. A Hutor Mihajlovszkij vasútállomásnál, ami Ukrajna és Oroszország határán volt akkoriban, megtörtént az első harcérintkezés.

Az első páncélvonatot követte a többi: 2. és 3. Brjanszki, „Vörös Zászló”, „Hajnal”, „Halál Gyenyikinre”, „Szénbányász”. Viszont a páncél vonatok gyártásának csúcsát az 1919-es esztendő jelentette, és folyamatos növekedést mutatott. Szeptemberben négy páncélvonat indult a frontra, októberben öt, novemberben hat. Szintén itt javították a befutó szerelvényeket, amik harcot vívtak a Fehér-tengertől a Feketéig.

Csak ágyúból több mint 300 darab lett felszerelve a szerelvényekre. A gyártás szervezésében a legnagyobb szerepet a Déli-front páncélos igazgatóságának főfelügyelője, K. K. Sirken mérnök játszotta. A polgárháború során ő volt a legnagyobb tapasztalatokkal rendelkező tervezőmérnök, és az ő tervei alapján építették a Vörös Hadseregnek szánt páncélvonatok többségét.

Éppen Sirken tervezte a 6 inches haditengerészeti ágyúknak szánt, körkörös tüzelést biztosító páncélozott platformokat, és a 8 inches haditengerészeti ágyúk szállító tüzérségi szerelvényeit, amiket a „Krasznaja Moszkva” és „Krasznij Petrograd” nehéz páncélvonatoknál alkalmaztak.

Az 1920-as esztendő – a szovjet-lengyel háborújával és a Krím-félsziget visszavívásával – rengeteg munkát adott a brjanszki üzemek munkásainak. Összesen 70 páncélozott gőzmozdonyt és ] 02 páncélvagont javítottak vagy hoztak rendbe. Szeptemberben a gyárban mindössze három nap alatt, a zsákmányolt ellenséges páncélvonatok vagonjaiból tíz új szerelvényt állítottak Össze. Az egész év során összesen 243 „páncélozott egységet” hoztak rendbe (egyes páncélvagonok többször is megfordultak a gyárban).

A rendkívüli erőfeszítéseknek köszönhetően – hiszen a bolsevik hatalom sorsa forgott kockán – sikerült megvalósítani a páncélvonatok tömeggyártását, szinte az összes, nagyobb gyárban. A polgárháború teljes ideje alatt összesen 300 páncélvonatot szerveztek, méghozzá azt is figyelembe kell venni ennél a számnál, hogy több szerelvényt újra kellett szervezni, illetve egyes páncélvonatok vagonjai és gőzmozdonyai más szerelvények szervezésénél voltak hasznosítva (különböző időben).

Csak a nagyobb gyárak, központi utasítás és tervek alapján, 1918 novemberétől 1921 márciusáig 75 páncélozott lokomotívot, 102 páncélvagont, és több mint 280 páncélkocsit adtak a Vörös Hadseregnek.

A típus páncélvonatokon kívül, egészen 1919 közepéig, a frontok parancsnokságai is gyártottak különböző „improvizációkat”, amiket a front közelében található vonatjavító és szerelő műhelyek munkásai hoztak létre. 1918 őszétől, és egészen 1919 augusztusáig, a Vörös Hadsereg oldalán 30 ilyen szerelvény („letucska”) vett részt a harcokban.

Ahogyan azt S. S. Kamenyev glavkom (főparancsnok) tartotta, ezek jelentős támogatást nyújtottak a harcoló csapatoknak, főleg azokon a szakaszokon, ahol a csapatok szükségét érezték gyors, mozgatható csapásmérő eszközöknek.

A páncélos eszközök mennyisége fokozatosan nőtt: 1918. október 1-jére fel lett állítva 23 páncélvonat és 38 gépkocsizó páncélos osztag; 1919. október 1-jére – 71 páncélvonat és „letucska”, 50 páncélkocsi osztag; 1920. október 1-jére – 103 páncélvonat, 51 páncélkocsi osztag és 11 harckocsizó egység.

A páncélos egységek létszáma a Vörös Hadseregben (1918-1920)

A háború alatt a páncélvonatok legénysége sajátos divatnak hódolt – minden egyes ember igyekezett beszerezni egy bőrkabátot és egy bőrnadrágot, ha pedig szerencséje volt, egy ugyancsak bőrből készült sapkát, kesztyűt és gépkocsizó szeműveget. A bőrszerkó mint a vöröseknél, úgy a fehéreknél is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Az sem volt baj, ha ez nem fekete vagy barna színekben pompázott. Ismert eset, hogy a Taskentben gyártott bőrkabátokhoz 1919 nyarán kifogyott a festék. A helyi Tanács átadta a gyárnak a csempészektől lefoglalt német anilin alapú festékeket. Nagyon mulatságosan nézhettek ki a komisszárok és a fehér kémelhárítás emberei, akik zöld, kék, piros, sárga vagy rózsaszín bőrcumóban flangáltak.

A bőr iránti ilyen mértékű szeretetről Trockijnál a következő olvasható: „Mindenki bőr ruházatot hordott, amely súlyt és határozottságot kölcsönöz viselőjének… Minden egyes esetben a bőrbe öltöztetett szotnya megjelenése a veszélyes szakaszokon lenyűgöző hatást váltott ki az emberekből.”

A páncélvonatok bőrbe bújt „szelíd motorosai” általában matrózokból álltak, akik nem hittek sem Istenben, sem ördögben, teljesen híján voltak mindenfajta morális nevelésnek, csak a kommunista eszmékben hittek fanatikusan és rendíthetetlenül.

Ennek érdekében készek voltak feláldozni bármilyen emberi értékeket, gyakran még a sorállományú, egyszerű muzsikokból vöröskatonákká átvedlett társaikra is ráhozva a frászt forradalmi „sátánizmusokkal”. Egy ilyen esetről számol be nagy büszkén, és helyes mivoltának biztos tudatában, a N”56 „Kommunár” páncélvonat egyik tagja, későbbi szovjet író, Vszevolod Visnyevszkij.

A visszavonuló Önkéntes Fehér Hadsereg üldözése közben, 1919 őszén, a „Kommunar” délre igyekezett, Donbasz irányába. A menetvégrehajtás közben:

„Hirtelen elkezdett fújni a gőzmozdony, és a sebesség csökkent. Mi történt? A masiniszta üvölt:

– Nincs szén!

Megálltunk. Akkora düh feszít minket, hogy még káromkodni sincs kedvünk. Mi vagyunk a hibásak – nem figyeltünk oda. Éppen mellettünk lovagol el a 11. lovas hadosztály. Ők is Debalcevóhoz sietnek.

– No, mi van, tengerészek, megálltatok?

Mit válaszolhatnánk nekik? Feszülten dolgozik az agyunk: mit tegyünk? A közelben van egy temető. Megvan! Megvan a megoldás!

– Berakodáshoz sorakozó!

– Milyen berakodás, mit rakodjunk? Az út menti sarat?

– Ostoba! Látod a temetőt? A kereszteket kicsavarjuk, és be velük a kazánba!

– Igaz!

Ropogva törtek ki a temető keresztjei. Odaértek a bugyonnovi lovasok – néznek.

– Ördögfiókák ezek a matrózok!

Nincs időnk társalogni. Sietség. Levetettük a zubbonyokat. Félmeztelenül dolgozunk.

– Hej, gyerünk segíteni, lovasság!

Leugrottak a lovakról. Együtt ügyködünk. Csatárláncban felsorakoztunk a mezőn – a kereszteket kézről kézre adják. Elkezdett lángolni a kazán alatt a tűz. A megfelelő gőznyomást elértük. A tendert teletömtük keresztekkel. Lám, a holtaknak is volt haszna. A keresztjeik az élőket szolgálják – segítenek felépíteni a fényes jövőt…

Az éjszaka sötétjében a vonat mellett fedező csoport – egy szotnya. Hallatszik:

– Ezek a matrózok az élőket és a holtakat is megmozgatják! Semmilyen akadályt sem ismernek el!

A tengerészek meg bókkal válaszolnak a bókokra:

– A bugyonnovistákkal együtt – mindent felforgatunk!”

A kommentárok, mint mondani szokás, fölöslegesek. A forradalmárok mindent felforgattak, tönkretéve több millió ember életét egy olyan hatalmas országban, mint Oroszország.